Bíró Pál: Nyár végén*

Sárgul a lomb. Bágyadt napsugár hull

A virágok hervatag kelyhére, -

Miként búcsúzó, szerelmes ifjú,

Bútól halvány lánykája keblére:

(S míg búcsúznak szótlanul, aközben

Harmatkönny gyöngye ragyog szemökben.)

Csöndes a táj. Lomha felhők úsznak

- Száz alakba öltözvén – az égen.

Valami láthatlan szellem, mintha

Gyér fátyolt szőtt volna át a légen.

Minden hallgat... és e hallgatásban:

Fájdalom s kimondhatlan varázs van!

Hol nemrégen még a pitypalatty szólt:

Letarolva éke a mezőknek;

A réteken – virág helyett – kóró

S zörgő haraszt váltják fel a zöldet.

Kalásztenger helyén sárga tarló:

Pusztává tett mindent kasza, sarló!

Nem hallszik bús szava a kakukknak;

Pajzán gyermek nem felesel vele.

Illat s dal helyett a lég szanaszét

Hosszú pókhálószálakkal van tele.

A szorgalmas méh is belefárad:

Mézet szívni míg virágra szállhat!

A fülmilét sem hallani többé;

Nem csattog már... minek is dalolna!

A pacsirta elnémult... egy hang nincs,

Mire a szív érzőn feldobogna!

Készül hosszú útjára a fecske:

Csoportokba gyűlvén nagy fecsegve.

Amott – egy közeli erdőségnek -

Csapatonként vadgalambok szállnak:

Tanyájukra megpihenni térnek;

Künn a tarlón, a mezőkön jártak.

Most lövés hallszik; s rá, valamennyi

Fölriad... nem tudva: merre menni?

Távolabb – szélén a láthatárnak –

Csókák, hollók s varjak serge károg;

Majd fönn, majd lenn – felhőt képzelőleg –

Éktelen lármát csapván kóvályog.

Egyszerre, több csapatra szétválnak,

S a tengeri földeken megszállnak.

Pásztorfiú vad kiabálása

Lakmározásukból fölzavarja,

S nagy zúgással szárnyra kerekednek,

Egy részük erre, a más amarra;

Míg néhánya, harcias zajt ütve:

Rátámad egy egerésző ölyvre.

Itt-amott, hol az országút látszik:

Sebes forgószél indul, kavargván;

Az úti port s száraz falevelet

Vad szeszéllyel messze fölsodorván.

S én gondolom, amint végignézem:

Mért nem visz el engem is?... miért nem?...

*) Mutatványa Bíró Pálnak sajtó alá rendezett, a marosvásárhelyi nyomdász Szabó Lajos által „Vadvirágok” cím alatt decemberben kibocsátandó költeményfüzetéből. Szerk.

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877.)

Becht Rezső: Soproni évszakok – Ősz

A Hubertusz és a Dudlesz közötti réten úgy pattannak szanaszét a szöcskék a lépés nyomán, mint az üllőn a szikrák a pöröly ütésétől. Bennük még vígan feszül az élet rugója, amely napról-napra lankad a szeptemberi napfényben sütkérező fákban és bokrokban. Lejtőre jutott az élet és az elfáradtak csendes szédületével mosolyogva tűri, hogy a duzzasztó nedvek elapadjanak. Ami a minap még zöld volt és suhogó, ma már sárgul és zörren, ami hangos volt, arra hangfogót szorított a halk évszak, az ősz.

A beteljesülés megbékélt molya fénylik a tájon. Így: megbékélten, mosolyogva kell örülni a szeptemberi délutánnak, fent a Hubertusz teraszának egy védett szegletében, ahová besimul a napfény, ahol az aranysárga bor körül még lepkék cikáznak és olyan nagy a békesség, mint az asztal mellett heverő komondor szemében.

Innen felülről nézve a szem nem lát csak harmóniát. A nyár forrongó nyugtalansága után az élet visszaring az egyensúly nyugalmába. Lent, a nagy lapályban, jegenyesorok közt, mézszínű őszi fényben apró vonatok kúsznak a Rozália, Rax és Schneeberg felé. Szelíd menüett-ritmus van az egymás mögött fodrosodó hegyláncok vonalaiban. Zöld fodor, kék fodor, ibolyaszín fodor, valamennyi aranyporral behintve. Néha egy ökörnyálfonál úszik el a táj előtt, s ahogy a szem követi lassú lebegését, egymásután vonulnak el a lapályba torkolló völgyek szájában lapuló falvak: Ágfalva... Felettük a sziklán a Karmeliták spanyolos kolostora, a Várhely-kiáltó, a Nyíres karcsú tornya, a Károly-kilátó, a soproni hegység őszi színektől tarkázott, napfénnyel telecsurgatott vonulata, és lábánál maga az öreg város a kék égből kivágott tornyaival, melyek fölé régi miseruhák aranybrokát pompájával borul az őszi délután fényessége.

Távolba tekintő évszak az ősz. Szereti még egyszer megmutatni a messzeséget, mielőtt elhomályosítja a ködhályog. Jó ilyenkor az élet, mint a friss dióbél, amit gyorsan kell élvezni, amíg még nem szárad rá a kesernyés hám. Jó ilyenkor nézni, a bágyadó nap felé fordítani az arcot és hallgatni. A mosolygó öregség levendulaillata árad a hervadásból és valami kacér szomorúság, mint mikor egy fonnyadó szépasszony színes divatholmi közt válogat a halálos ágyon.

Fent, a Hubertusz-kilátó legfelső emeletén teljes körré tágul a táj. Arra keletre, pirosodó szőlők közt a Virágvölgy kertjei felé lejt a Bécsi-domb. Ott lent most piros arcú öregurak óvatos kézzel fejtik le az almát a csüggő ágról és izmos karok póznákkal döngetik a diófáról az áldást. Oda is el kell még látogatni, mielőtt megjönnek az őszi szelek, mert hátha az idén is száradó diót terítettek az öreg vendéglő asztalaira abrosz helyett és a vörösbort a széttolt dió közé állítják, ami majdnem olyan szép, mint a köröskörül bólogató őszirózsák szelíd pompája.

A Virágvölgyön túl a Tómalom tekint a nyár után, hátrább pedig, sárguló erdők mögött a Fertő kéklik legkékebb kékjében.

*

Ungvár-Németi Tóth László: A’ szerencse

Siket, ’s vak a’ Szerencse,

Nem hallja a’ Könyörgést;

’S nem látja a’ Könyörgöt;

Mellyért is állhatatlan,

’S bizonytalan Kegyelme,

A’ mit csinált, le rontja;

A’ mit kötött, el oldja;

A’ mit rakott, le dönti;

’S a’ mit viszen, le ejti.

Némellyt kezén emelget,

’S magán felül magasztal:

Ugyan azt, ha kedve hozza,

A’ Styx alá taszítja.

Másiknak annyi terhet,

’S málhát kötöz nyakába,

Hogy a’ szegény Szarándok

Csak tétováz alatta.

Ki kérem a’ Szerencsét,

Hogy igy velem ne bánjék:

Mivel, ha kedve tartja,

Hogy bútyorát emeljék,

Tartson tevét magának;

Ha pedig tekézni kiván,

Tartson tekét magának.

(Forrás: Ungvár-Németi Tóth László versei – Pest, 1816.)

Dsida Jenő: Erdélyi gyermek imája (Kolozsvár)

Nagy kerek világon

van egy kicsi ország,

kicsi Erdélyország.

Parányi kerek folt

a kerek föld hátán,

De ha a világra

sötét este szállott

s kikönyökölsz fényes

csillag-ablakodon,

ugy-e, jó Istenkém,

mégis megtalálod,

ugy-e, megtalálod?

Kis Erdélyországban

van egy pici gyermek,

akinek ajkai

imákat rebegnek:

Parányi bogárka

nagy füves mezőben,

de ha már az este

harmat-könnyet ejtett,

jóságos szemedet,

ugy-e, én Istenkém,

mégis rámfelejted,

ugy-e, rámfelejted?

Így imádkozom én

minden este szépen:

Töröld le a könnyet

az anyám szemében.

Aztán imádkozom

küszködő apámért,

tanító bácsiért,

mindennapi jóért,

s imádkozom mindig

összetett kezekkel

Elek nagyapóért,

drága nagyapóért.

(Forrás: Cimbora, 1928. máj. 30.)