Heltai Jenő Az új Fritjof-monda

Hogy Nansen Fritjof útra kelt,

Hajóra szállt, hajóra,

Körötte sirály énekelt

És fujdogált a bóra.

Mikor Grőnlandba érkezett,

Igy szólt: "Ez oszt az élvezet,

De ott még meg nem állok,

A sarkhoz gravitálok."

Grőnlandba nem maradt soká,

Nyugtát sehol se lelte,

Az ambició  mardosá

És tűkön ült a lelke.

Franz-Josefslandon nyelve port,

Igy szólt: "Ez oszt a szép rekord,

De itt még meg nem állok,

A sarkhoz gravitálok."

A keskeny Behring-szoroson,

Amely teli van hóval,

Jó Nansen Fritjof átoson

Az emlitett hajóval.

S hogy északon a sarkhoz ér,

Igy szólt: "Ez oszt a karriér,

De itt még meg nem állok,

Haza telegrafálok."

Telegrammot legott meneszt

A bölcs Oszkár királynak.

A svéd király szól: "Tudtam ezt,

Megyek, hogy gratuláljak.

Míg el nem érek a lakig,

Amelyben Nansenné lakik,

Én addig meg nem állok,

de ottan gratulálok."

S mivel szenzációs e hír

És mindenütt nagy port ver,

Jőjjön elő mind, aki ír,

Redaktor és reporter.

Jőjjön elő mind, aki hős,

Aki a vízzel ismerős

S a tengeri kalanddal,

Mint jó Reményi Antal.

S a svéd király így szónokol

- És jegyzi Ola Hansen -

"Urak, sarkot ért valahol

A derék Fritjof Nansen.

Hogy meglelé a sarkot ott,

Urak ez alkot korszakot.

Hiába minden ármány -

Ez impozáns találmány."

S egy ujságíró - fiatal -

Nansennéhoz beállít.

Így szól: +Ez oszt a diadal,

Mely páratlanul áll itt.

Nem mondaná meg asszonyom

- S az ujságba majd kinyomom -

Mit gondol, drága férje

A sarkhoz hogyan ére?"

S a jó Nansenné így beszél

S nagy értekezést tartott,

"Férjemnek kedvezett a szél,

Elérte hát a sarkot.

De ellent nékem bárki mond,

Szerintem szörnyü nagy bolond,

Ki a sarkkal beéri

S a folytatást nem kélri."

"S legyen a sark bár északon

Avagy legyen bár délen -

Egyformakép veszem zokon

- S ezt bátran kibeszélem -

Hogy férjem, aki oly derék,

A sarknál vesztegel ma még

És nem jutott el máig

Legalább a bokáig."

INCUBUS

(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1896., VII. éfv.

Heltai Jenő: Hűség

- Érzékeny jelenet -

SZEMÉLYEK:

Sándor

Anna

(A városligeti fasor. Mindenütt hó és szomorúság. Sándor türelmetlenül járkál föl-alá, és minden pillanatban az óráját nézi. Végre az Aréna úton megjelenik Anna.)

SÁNDOR (eléje siet)

Ó, asszonyom! Egy óra óta várom...

ANNA (mosolyogva nyújtja a kezét)

Pedig alig múlt három...

Alig ha késtem néhány kurta perccel,

És ön, barátom, máris úgy neheztel?

S milyen komoly. Ugyan, ugyan!

Magának istenuccse baja van.

Tán elkerülte ma az álom?

Avagy megfázott? Nem csodálom,

Oly óriási a hideg...

SÁNDOR (keserűen)

Ó, asszonyom, ön nem érdemli meg,

Hogy önre itt egy óra hosszan,

Nagy dideregve várakoztam.

Futkostam, és féllábon álltam,

Karommal szélmalmot csináltam,

S zöldeskék orral módfelett

Átkoztam ezt a zord telet...

ANNA (nevetve)

Pedig hát győzi türelemmel,

Mikor szerelmetes az ember.

Ugye?

SÁNDOR (mint fent)

Ez épp a nagy csalódás.

Ön, asszonyom, egy női Júdás,

Akit szeretnem többé nem lehet,

Mert ön elárult, megcsalt engemet.

Ó, ne tagadja, mert hiába volna,

Bűntársa mindent elmondott nekem,

Legyen Júdásból bűnbánó Magdolna

S ön is valljon be mindent kereken!...

ANNA (izgatottan)

Mit beszél? Hogy megcsalom?

SÁNDOR (gúnyosan)

Ne domborítson, angyalom.

Megcsal?... Dehogy! Megcsalt.

A múlt idő,

A múlt idő galambom itt a fő.

A múlt idő. Megtörtént a dolog.

A jelen? Azzal már nem gondolok...

Hogy ismétlődik ez a csúf eset,

Ahhoz, galambom, nincs többé közöm,

Hogy eddig hű volt hozzám, köszönöm,

De holnap - új madonnát keresek.

Köztünk...

ANNA (közbevág)

Folytassa csak, uram,

Köztünk mindennek vége van.

Ugye csak ezt akarta mondani.

Régi frázis, nem gondolja? Mi?

SÁNDOR 

Megengedem. De azt nem engedem meg,

Hogy amaz édes forró szerelemnek,

Mely annyi sok öröm meg baj között

Minket egy éve egymáshoz kötött,

Ne tudtuk volna szebben vetni végét.

Amit az ember vad erővel széttép,

Mindig megőrzi ezt a bélyeget,

Az okos ember békén oldja meg

A szövevényes, kusza köteléket

S ez a megoldás nem fáj és nem éget.

ANNA

Megoldani? A fölfogás hamis,

Úgy szeretem, Sándor, magát ma is,

Ahogyan eddig hűséggel szerettem...

SÁNDOR

Bocsánatot, ez kissé lehetetlen.

Megcsalt. S ez, ím, örökre rávall,

Megcsalt egy abszolút szamárral,

Akinek egy jó oldalát se látom..

(Nyíltan beszélhetek, hisz jó barátom.)

Az illető egy bamba, vén gyerek...

Miért csalt meg hát, hogyha még szeret?

ANNA (lassan)

Megcsaltam önt. Hogyan történhetett?

Ám jó, bevallom, ím, hallgassa meg,

Őszinte vagyok én is, íme, lássa...

Volt egy lakás... az ön garconlakása,

Egy illatos, szerelmes kicsi fészek,

Ahol először volt a szívem részeg

A boldogságtól. Emlékszik-e rája?

A kandallóra és a félhomályra,

A medvebőrre és a szamovárra,

Vidám tavaszra, édes, hosszú nyárra,

Mikor először voltunk ottan együtt,

És ön békóba verte a kezem.

Amikor egymást lángolón szerettük -

SÁNDOR (sóhajtva)

Emlékezem, nagyon emlékezem!

ANNA

Ön más lakást vett... Szép az új lakás.

De az a régi, az a régi más.

Ragyogva él a képe bennem,

Ott fakadott ki lángoló szerelmem,

S ahol először igazán szerettünk,

Nem lehet azt a szent helyet felednünk.

Nem is feledtem... Az a kicsi fészek

Engem örökre megigézett

S nem volt a vágyam több, csak ennyi?

Oda egyszer még visszamenni,

Ahol oly boldogok valánk mi nemrég

S hová olyan sok édes, bájos emlék

Kacérkodóan csalogat...

(Megáll. Sándor a földre néz és hallgat.)

Az isten tudja, küzdöttem sokat.

A jó barátja, ki ma ott lakik,

Két hónap óta hítt, és egyre hítt.

Soká, soká hallgattam őt unottan,

S egy szép napon az ajtón bekopogtam.

(Sándor szólni akart, de Anna gyorsan folytatja.)

Barátja rút, barátja bamba

S gyűlöltem mindig módfelett,

De csókot lehelt a nyakamra,

S öntudatomnak vége lett.

Bolond valék, erőm is elhagyott,

Csak azt tudtam, hogy megint ott vagyok

A kis szobában, abban a szobában,

Ahol először botlott meg a lábam,

Hol - ide hűség, oda hűség -

Örök  kísérőnk volt a gyönyörűség

Édes tanyáján forró vágyainknak,

Amely hallotta boldog csókjainkat,

Amely csodás bőségben egyre termett

Nekünk tavaszt, költészetet, szerelmet.

Ahol minden zug, minden szögletecske

Egy édes nap, egy boldogságos este

Gyönyöreit idézte föl szívemben

S rózsaszínű köd borított be engem...

Ítélje el, ha tetszik, balga tettem,

És nem haragszom, hogyha meg is átkoz,

Megcsaltam önt, mert oly nagyon szerettem,

Megcsaltam önt, mert hű voltam magához!

SÁNDOR (gyöngéden megcsókolja a kezét. Lassan megindulnak mind a ketten a város felé.)

- Függöny. -

A Hét 1896., VII. évf.

Heltai Jenő: Dalok Ős-Budavárából

A MÜEZZIN DALA

A minaret fatornya fényes,

La Allah, il Allah!

Az élet útja szövevényes.

Mohamed rasul Allah!

Fehéren tündököl a villam,

La Allah, il Allah!

Az ifjuságunk tovaillan.

Mohamed rasul Allah!

Jár-kél alant sok gazdag úr itt,

La Allah, il Allah!

És imbolyognak kacki húrik.

Mohamed rasul Allah!

S én elkiáltom itt a szúrát,

La Allah, il Allah!

Mert nem élvezek szinekúrát.

Mohamed rasul Allah!

Szép az imádság minden este,

La Allah, il Allah!

De többet ér egy gyaur menyecske.

Mohamed rasul Allah!

GERBEAUD-NÁL

S ma láttam őt habos, fehér kötényben,

És a nyakán kék szalagocska volt,

Ajka mosolygott, arca pirban égett,

S fehér kezével cukrot csomagolt.

Kis asztaloknál rangos, büszke dámák

S nagyon jómódu, finom urfiak:

Egy-egy szelet fagylaltot kanalaztak

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt.

S ahogy tolult, hullámzott a közönség

A múzsa sürgött-forgott kecsesen,

A kávét oly előkelőn kinálta,

Hogy nem kinálja szebben Hébe sem.

A süteményt (a Gerbeaud büszkeségét)

S a fagylalthoz az apró kanalat

Édes mosollyal adta, hozta, vitte,

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt.

S ahogy meglátott, a fülembe sugta:

"Látja, barátom, ez való nekem,

Megfordul itt a báró és a bankár,

Belföldi herceg, gazdag idegen...

Már megesett, hogy Gerbeaud-tól az ember

Egyenesen az oltárhoz szaladt,

S nem egy szegény leány csinált szerencsét

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt."

És az akácfák bólogatva súgták:

"Ó, istenem, mily szép a szép remény,

Van olyan édes, mint a csokoládé

S a leghabosabb Kugler-sütemény..."

Fehéren izzott mindenütt a villam,

Vígan csörögtek csészék, kanalak,

A múzsa eltünt... én meg szótlan ültem

A nagy japáni napernyők alatt,

A nagy japáni napernyők alatt.

A KIRÁLY A KÖLTÉSZETI CSARNOKBAN

Hogy a király a nagy kapun belépett,

Doktor Falk Miksa mondott szép beszédet,

Örömrepesve jelentette ki,

Hogy ez a csarnok a költészeti.

"Szép, szép, nagyon szép - mondta ő felsége -,

Hogy ennek is van pavillonja végre.

A versek ugye-bár gyártatnak itt?"

"Megkérdezünk - igy szólt Falk - valakit."

"Kik ülnek ott mogorván egy rakáson?"

"Ezek poéták, felség, megbocsásson."

"S ki az, aki őket megihleti?"

"A múzsa, fölség" - mondta Falk neki.

Mi boldog volt a múzsa, ó, mi boldog!

Reá a fölség nyájasan mosolygott,

S azt kérdezi: "Régóta áll a gyár?

Külföldre is exportálnak-e már?"

A múzsa szólt: "Gyárunk már régen áll itt,

Külföldre is igen gyakorta szállit,

Elvünk a rend, a pontosság, szigor

S legjobb vevőnk Polignac Melchior."

A fölség szólt: "Valóban nagy öröm!

Igaz, hogy a szonett divatba jön?"

A múzsa lelkesülten suttogott:

"Tényleg beszélik, fölség, itt meg ott!"

A hirlapokban mindezt nem közölték,

Mivel a múzsa reklámra se költ még,

Hirdess, szegény lány, hogyha tönkremész is,

A hirdetés a legdicsőbb poézis.

INCUBUS

(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1896., VII. évf.

Ambrus Zoltán: Esteban testvére

(Spanyolországi történet)

I.

Nagyon sok évvel ezelőtt - egy egész emberöltőt gondolok - két ifjú legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni.

Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolc dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életírását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk az ősz Galvez de Montalvo - mert a szemtelen ifjak testvérek voltak -, könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsúzott el tőlük:

- Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgysem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét, és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek ama szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvói uradalomból. Ugyanoda jutnátok, ahová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

- Atyám - felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú -, ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, aki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s hercegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, amelyekről ma nem is álmodunk. Aztán... akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!...

- Úgy van - szólt Estebanilo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

- Akkor hát Isten veled, fiam Luis, és Isten veled, fiam, Estebanilo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, aminek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagóhoz; talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsúzhatunk.

Ignotus: Vajda János †

Amit Vajda Jánosról az utóbbi tíz esztendőben írtak, majd mindenbe beleszólt a megfontolás, hogy ő maga is elolvassa: egy nagyon érdemes, nagyon érzékeny s nagyon szegény, idős ember. Az öreg Sarceynek emlékszem egy bölcs mondására: igyekezz ahhoz hasonlítani, akinek az emberek tartanak. Vajda János is az ő utolsó esztendeiben öntudatlanul hozzástilizálta magát ahhoz a képhez, amit az emberek róla alkottak; s ő, akit nem szándék, hanem kényszerűség tett remetévé, magános emberré s világgyűlölővé, lassankint maga is annak tekintette magát. Az emberek meg alkalmazkodtak ehhez a gyengeségéhez, s róla írván, állandóan azt a mély gordonkahúrt pengették, melyre úgy érezték, legszívesebben kél visszhang a lelkében. Meg aztán közönséget is kötéllel kellett fogni annak, akit az újságok álló szedése a legnagyobb élő magyar költőnek nevezett. Így írták róla, így írtuk róla mindig ugyanazt: ugyanazokat a szertelen képeket, lávásan ömlő elismerést, sok magasztalást s kevesebb igazságot. Pedig kivert bikánál, úgy gondolom, jobb szeretett volna fejedelmi szarvas lenni, kit félénk szerelemmel rajban követnek a barna szemű nőstények - s a mi a magasztalásokat illeti, az ő ajkán is megremeghetett a Lessing keserűsége: magasztalnátok bár kevesebbet, de olvasnátok többet - Klopstockot, Vajdát vagy általában a poétákat.

Nem, nem hiszem, hogy Klopstockra gondolt volna. Egyáltalában, hogy sokat gondolt volna másra vagy más egyébre, mint saját magára. Ezt korántsem úgy gondolom, hogy önző lett volna. Éppenséggel nem, noha épp azok festéséből tetszik annak, akik hozzá nálunknál s a többieknél közelebb állottak. Ez csak annyit jelent, hogy, ami lírikusnál nem vétek, hanem inkább erény, vagy legalábbis szükségszerűség, a külső világ számára ha nem is érzékei hiányoztak, de ezeknek a tudósításairól képtelen volt tudomást venni. A világ az ő számára nemcsak a kant értelmében volt az ő képzete, hogy azt látta volna, amit ő vetített ki bele; ő nem is nézett kifelé, mert csak befelé látott. Innen van, hogy e sokat olvasott, sokat járt-kelt, és sokat tapasztalt ember lelkéről mind e tapasztalatok nyomtalan pergettek le a semmiségbe, s ő mindvégig naiv maradt és tudatlan, mint Herkules lehetett az ő bölcsőjében, mikor bizonyára öntudatlanul fojtotta meg a rátekergődző kígyókat. Ilyen öntudatlan herkulesi hőstettek Vajda csudaszép strófái, melyekbe a fájdalmai kígyóit beleölte, s melyek csak vajmi ritkán alakultak művészi egésszé s egészen művészivé. Mert ehhez több kell az erőnél, ehhez tudatosság kell, aminek ő híján volt. Az ő nagy darab asbest-lelkéről lepattant az égi háború villáma, lezuhant a felhőszakadás patakja, s még a fájdalmak tüzében sem olvadt meg, csak izzott és világított.

Valóban, ő nem olvadt meg soha. Szeretetet meg humort hiába keres nála az ember. Vágyott ezekre az érzésekre, de csak tehetetlen kísérletekig jutott el, s kínos e kísérleteit olvasni, mert sem mosolyogni, sem könnyezni nem tudott. Nem tudott szeretni, csak vágyakozni, gyűlölni sem tudott, csak haragudni. Önnönmagát sem szerette, mert a szeretet áldozatból áll, s ő maga iránt sem volt képes a legkisebb áldozatra sem. Mint a modern szerelmes, aki az asszonynak a lelkét keresi, epesztő vággyal, gyanúval, kíváncsisággal, apróra csíptetett, kutató szemmel, szimatolva, hátraszegett fővel kémlelte és követte saját magát, s olykor megrázta a harag, hogy nem találta nyitját e folyton előtte lebegő, de előtte is mindvégig titokzatos egyéniségnek. Az önmegfigyelés e rettentő küzdelmeit kövesíti meg az ő költészete.

Pedig mégis ő maga adta meg kulcsát e rejtelmes egyéniségnek - rettenetes kulcsot, méltót ahhoz a dantei látványhoz, melynek a kapuját föltárja. Öntudatlan adta ezt is, mint majdnem mindent. Zempléni Árpád barátom közli most az újságokban egy-egy beszélgetésüket, melyekben az ősz ember ifjú koráról emlékszik meg. Zempléni Árpád szavahihetőségét gyanú nem érheti, de különben is, kitalálni olyasmit nem is lehet, mint ami e beszélgetésekben foglaltatik. Bátran állíthatom, hogy soha még anyáról úgy nem beszéltek, és soha még ember a saját édesanyjáról úgy nem beszélt, mint Vajda János ezekben az ő közléseiben. 

Az apját, egy derék parasztembert, akiben, az ő érzése szerint egy Napóleon veszett el, bevallja, hogy imádta. Az anyjáról sem mond elvégre semmi rosszat. Csak azt, hogy sajnálta az apját ettől a közönséges cselédtől, s bántotta, hogy az mégis félti a feleségét. Nagy legény korában meg is mondta neki: ugyan mit félt rajta, apám, hisz fiatal korában sem kellett ez senkinek, nemhogy most járnának utána!... 

Néhány költő hallgat az anyjáról, s az olvasó tudja, mekkora fájdalmat leplez e hallgatás. De milyen irtózatos fájdalom lehet, amely ily szavakban tör ki azokon az ajkakon, melyekről elröppenhetett sok minden, de hazugság soha! Egy csúf novellát olvastam egyszer, egy leányról, akiből mindörökre kihalt a szerelem képessége az éjszakán, mikor a saját apja üldözte őt szerelmével. Csalódni azokban, kiket a természet csodálatra rendelt fölibénk, az élet egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy nagy ilyen csalódás egy marokkal tépi meg valamennyit. 

Vajda János annyira imádta apját, hogy miatta meggyűlölte anyját - s ezzel egyben kihalt belőle minden szeretet s minden gyűlölet. Hamlet számára is akkor rendült meg sarkában a világ, mikor az apja lelke vetett árnyékot az anyja képe elé.

Vajda János: Húsz év múlva

(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szivem többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen...

Forrás: A Hét 1897., VIII. évf.

Vajda János: Az üstökös

Az égen fényes üstökös; uszálya

Az ég felétől le a földre ér.

Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája

Egyenes; vissza hát soha se tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át

A végtelenséggel versenyt rohan.

Forogni körbe nem tud, nem akar, hát

Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,

A kacéron keringő csillagot;

Fenséges Niobéja az égboltnak,

Lobogó gyász, én neked hódolok

Szomoru csillag, életátkom képe,

Sugár ecset, mely festi végzetem,

Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,

Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Forrás: A Hét 1897., VIII. évf.

Arany László: Szerelem

- A Délibábok hősé-ből

Ama tündérre gondolj, kit te alkotsz,

Merengve néha csöndes éjjelen;

Ki, amidőn magadba zárva hallgatsz,

Szivedbe' titkon, lopva megjelen,

Kit rejtve, tán szégyenlve is takargatsz,

Ki tán nem is több, mint egy sejtelem,

Kit nem lehetne vásznon festeni,

De érezed, hogy lénye isteni.

Alakja olykor nyájas esti szél,

Máskor vihar, villámmal vemhezett,

Ma kis madár, hizelgve gőgicsél,

Holnap vadállat, vérre éhezett;

Büszkén szülemlik, mint egy élet-cél

S meghal, mint egy múló emlékezet;

Szülője: ábránd s néha unalom,

Szülöttje: a legtöbbször fájdalom.

Forrás: A Hét 1898., IX. évf.

Heltai Jenő: A jövő telefonja

- Verses vízió -

SZEMÉLYEK:

A telefonos-kisasszony

Az automata

A fiatal halál

TÖRTÉNIK: éjjel

A telefonos-kisasszony (fölriad álmából, fölül ágyában és szemét dörzsölgeti):

Mi lesz belőlem, édes istenem?

Lidércnyomást éreztem keblemen,

Lehetett négy magyar királyi mázsa

S végleg lesújtott borzalmas hatása.

Azt súgja egy bús sejtelem nekem:

Komoly veszélyben forg az életem

S az elmúlás nagy pillanatja jön...

Így mondaná el ezt Jakab Ödön.

A fiatal halál (önmagának zenekísérete mellett megáll az ajtóban):

Órád ütött, a perc elérkezett,

Betelt, galambom, ím, a végzeted!

Hajad bár holló, ajakad eper,

Az elmulás söprűje elseper,

Pusztul ma minden, ami régi, ó,

És mindenütt győz a szecesszió,

Amely körébe mindent belevont:

Müvészetet, szerelmet, telefont.

A szende lelkü Szomaházy Pista,

Mint hős Pekár, ma szintén szimbolista.

És Konti József, a lengyel nemes,

Zenéje misztikusan szellemes.

Ami rejtélyes és titokzatos

Az gyönyörü, az jó, az divatos,

A láthatatlan, érthetetlen

Van mindenütt ma ritka becsben.

És mert ezért rajonganak a lelkek,

A kézimunka alkonya közelget.

A telefonos-kisasszony:

Beszéde oly homályos,  hogy nem értem.

Minő célzattal tetszett jönni értem?

A fiatal halál:

Ama célzattal, hogy ma este

Leszállitsalak a Hadesbe,

Amely neked örök nyugalmat ád.

A földön többé nincs szükség reád.

A telefonos-kisasszony:

Bocsánat, nem kívánok feleselni.

De a jövőben vaj' ki fog felelni

A sok "Halló"-ra, amit idefenn

Hallatni fog barát és idegen?

Kinek kell majd majd ezentúl könyörögni,

Hogy tessék szétkapcsolni, összekötni,

Kinek fogják elsírni: "Ó, egek!

Kisasszony, két órája csöngetek,

És választ nem kapok sehol!"

Ha engem az ég vagy pokol

Kapui zárva tartanak?

Ami a bornak a zamat

S ami a védjegy a szifonnak,

Az a kisasszony is a telefonnak.

Ki fog helyettesíteni?

A fiatal halál (int, az automata, bengáli tűztől övezve, megjelenik):

Nézz hát reá! Ez ime, ni!

A telefonos-kisasszony (borzadva):

Mily szerkezet! Ó, jaj nekem,

Ki vagy, rejtélyes idegen?

Az automata:

Acélom peng, vasam ragyog,

Az automata én vagyok.

Dicső s magasztos ez a pálya,

Vagyok a jelenkor királya,

Készen vagyok minden kalandra,

Ha húsz fillért dobsz a lyukamba:

Tojást tojok, aprfümt, bonbont adok,

Avagy gyufát s levelezőlapot,

Mosószappant, fogpasztát, bélyeget,

Sört, bort, filét, olbászt, peronjegyet,

Megmondom súlyodat, zenélek,

S ha pénzt kapok, csak akkor élek.

Mert ingyen semmit sem teszek,

Előbb-utóbb Krőzus leszek.

Minden iparral konkurrálok,

Kötök, fonok, fotografálok,

Szivart, kravátlit liferálok,

S jövőben én telefonálok.

A telefonos-kisasszony:

Ez hát utódom, ki a sírba űz?

A fiatal halál:

Ő az, de mért búsúlnál, szende szűz?

A dolgodat jobban elvégzi ő,

S a telefonnál végre ez a fő.

Ő sosem álmos, mindig tettre kész,

Ez az előnye, ennyi az egész.

A telefonos-kisasszony:

Jó. Mielőtt a testem sírba száll,

Csak azt az egyet mondd meg, ó, halál!

S ellenvetés nélkül követlek nyomba:

Az automata tud lenni goromba?

A fiatal halál (megdöbbenve):

Hogy érted ezt?

A telefonos-kisasszony:

Hogy tud-e feleselni,

Kagylót lecsapni, bosszúsan felelni,

Szándékosan más számot adni,

A tévedéseken mulatni,

És visszaélni szörnyű garral

Az örökös vonalzavarral,

Bárányokat is dühbe hozni,

És összevissza szekírozni?

Ez a mi titkunk, automata úr,

Ki ezt nem érti, soh'se boldogul.

Az automata:

Ez meglehet, hogy általános érdek,

Hanem én ehhez, megvallom, nem értek.

A fiatal halál (dühösen):

Ehhez nem értesz? Vissza, rongy alak!

Bocsánat, hölgy, hogy háborgattalak.

Pihenj tovább nyugodtan, és ne félj,

Nem fenyeget ezentul több veszély,

Az elmúlás nagy perce ne aggasszony,

Maradj ki voltál, telefon-kisasszony.

Az automata - most látom - úgy éljek -

E téren mégsem konkurrálhat véled.

(Eltűnik a zautomagával. A telefonos-kisasszony a falnak fordudl, és boldogan tovább alszik.)

INCUBUS

(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1898. IX. évf.