Kosztolányi Dezső: Versek szövegmagyarázata

Szabad-e, lehet-e a verseket, a költői műveket magyarázni? Sokan azt állítják, hogy nem szabad, mert nem lehet. Mások csak azt állítják, hogy szabad ugyan, de nem lehet. A költészet nem értelmi működés. Értelmünkkel nemigen hatolhatunk belé. Ösztön teremti a költeményeket, jobbára öntudatlanul. Hogy miért éppen úgy jött létre valamilyen vers, amint létrejött, és nem másképp, azt vajmi bajosan dönthetjük el, mert csak a tett áll előttünk, s a szándék, az elhatározás, mely a tettet előmozdította és megérlelte, ismeretlen.

A költészet veleje az, hogy érzékletes és érzéki. Szépsége olyan valóság, mint egy hibátlan test vagy egy gyönyörű rózsa valósága, melyet több érzékünkkel észlelünk. Elemzéssel nyilván nem juthatunk sokra és mélyre. A fülemüle énekeljen. Dala előtt ne mondjon nekünk előszót költői elveiről, s dala után ne mondjon utószót, melyben kifejti, hogy mit művelt, és ne méltányolja hangfutamait, trilláit sem. Helyesebben cselekszik, ha ezt reánk bízza, akik majd egy sóhajjal fejezzük ki tetszésünket, egy mozdulatba, fölkiáltásba tömörítjük azt az elragadtatást és mámort, melyet az egész – a maga élő mivoltában – keltett bennünk.

Mindebben sok igazság van. De azok, akik ilyen intelmeket intéznek hozzánk, szintén vétenek ellenünk. Nem úgy tesznek, amint tanácsolják. A versekről – a művészi alkotásokról – az emberek állandóan beszélnek. Shakespeare-ről, Goethéről a századok során könyvtárakra rúgó irodalmat írtak össze, mely oldalszámban, papírban és betűben százszorosa, ezerszerese az ő műveiknek. Úgy látszik, ezek a varázslók megbabonázták a többieket is. Írásuk írást szül. Ahol megjelennek teremtő lelkükben ott a burjánzás szinte végtelen folyamata kezdődik. Zaklatott, izgalmi állapotban keressük-kutatjuk, hogy micsoda is alkotásuk nyitja és életük titka, hogy micsoda a munkáikban az az emberfölötti szépség, melyet nem érthetünk meg, s ősi alaptermészetünknél fogva meg akarjuk érteni, mindaddig nem is tudunk megnyugodni. Valószínűleg akkor se tudnánk megnyugodni, ha véletlenül azt tapasztalnók, hogy a tárgyak nem lefelé esnek, hanem fölfelé repülnek, vagy hogy szellemek járnak közöttünk, akik éjszaka megbolygatják, szerteszét hányják holminkat. A rendkívüliben, mely túlesik az értelem körén, van valami lázító. Föllázad ellene az értelem, és magyarázatot követel. A szépség túlzása és tökélye olyan nyugtalanító, mint az esztelenség. Ezért szedegetjük össze a költők adatait, mosószámláit, szerelmeit, ezért hajszoljuk fel anyai és atyai nagybátyjukat, ifjúkori és öregkori arcképüket, írjuk meg életrajzukat, mely a maga látszólagos összevisszaságában sokszor csak mint diákdühítő anyag mered reánk. Nem szabad elfelejteni, hogy mindezt csak a megértésre áhítozó kétségbeesés ásta ki és tornyozta föl, mely az ihlet kilobbant lázát kergette, s feleletet várt olyan kérdésre, melyre nem tudott válaszolni.

Kosztolányi Dezső: Ábécé a versről és költőről

Mi a vers? Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában. Amikor az első ember kinyitotta szemét bölcsőjében, mely az egész földgolyó volt, fölordított azon való ámulatában, hogy erre a világra született, s az indulat, fájdalom, rajongás ütemes szavait gügyögte. Ivadékai csak később tanulták meg a prózát. A görögök történetírói, a logographoszok, költeményekből hüvelyezték ki az őskori históriai tényeket. A vers mindnyájunk anyanyelve.

Szavak mint közhasználati cikkek. Manapság a szavak arra szolgálnak, hogy gondolatainkat közöljük társainkkal. Nyelvünk az értelem eszközévé vált. Elemei közhasználati cikkek, akár a váltópénz. A költészet anyaga azonban történetesen ugyanaz, mint a hétköznapi beszédé. Egy levél vagy egy hirdetés szavai nagyon hasonlítanak egy vers szavaihoz. Innen származik az, hogy a költészetet sokkal inkább félreértik, mint például a zenét, melynek anyaga, a zenei hang, már eleve jelzi, hogy magasabb légkörbe emelkedünk. Minthogy a nyelvvel az emberek kényükre-kedvükre élnek, s minthogy rendszerint logikai kapcsolatokat fejeznek ki vele, a matéria azonossága megtéveszti őket, a verset szintén racionalista szemmel tekintik, abban önkéntelenül is logikai közlést keresnek: politikai hajlandóságot, „nemesebb” érzéseket, „eredeti” gondolatokat stb.

Tartalom. Az, hogy „miről szól” valamelyik vers, a költőnek csak annyiban fontos, mint a szobrásznak az, hogy szobrát fehér vagy vörös márványból faragta-e. A vers tárgya egyáltalán nem azonos magával a verssel. Mihelyt egy hangzót elmozdítunk a helyéről, már más lesz, nem kicsit más, hanem egészen más, a bűvös kártyavár összeomlik. Az eszme nem számít. Newtonnak, Keplernek „eredeti” gondolatai voltak. Az alkotó költők eredetisége kizárólag a belső formában gyökeredzik. Ha bármelyik halhatatlan versüket az értelem nyelvére fordítanók, kiderülne, hogy alapja egy ezerszer megírt, elcsépelt „gondolat”. Épp ezért nincs is tartalma. Logikailag minden vers „tartalmatlan”, annál inkább, minél versebb a vers, minél szervesebben sarjad ki a szavak őstelevényéből. Az a tartalma, hogy éppen olyan, mint amilyen. Az a tartalma, hogy csak önmagával egyenlő, kisebb egységekre nem osztható egész. Az a tartalma, hogy egyszerű titokzatosságában úgy él, akár a búzamag, mely csírázni képes. A vers érzéki csoda.

Babits Mihály: Irodalmi nevelés - Egy tantárgy filozófiája tanulók számára

(Fogarasi diákjaimnak, az Értesítőbe)

Sokat beszélnek az irodalmi nevelésről, és sokszor ellenséges hangokon. E tanulmány célja megmutatni, miért lett az irodalmi nevelés, s miért marad az emberi szellem minden nevelésének tengelye.

A stilisztikáról és retorikáról lesz szó: arról a kélt stúdiumról, melyet a klasszikus ókor egynek tekintett, és egy néven retorikának nevezett. Egy stúdium ez most is, csakhogy két oldala van: gondolataink összegyűjtése és kifejezése. Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, a szó legtágasabb értelmében. Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd.

Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. Nem tanítunk mesterséget, és nem képesítünk semmi mesterségre. Nem tanítunk ismereteket, vagy a feledésnek. Nem tanítunk tudományt; a tudomány nem tíz-tizennyolc éves gyermekeknek való. Aki tudományt akar tanulni, annak már nagyon jól kell gondolkodni tudnia. Művészetet sem tanítunk: azt nem lehet tanulni. Gondolkodni és beszélni tanítunk.

S ha ily szempontból nézzük a dolgot, akkor megértjük, miért volt a művelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fő tárgya a retorika, s be fogjuk látni, hogy ami a lényeget illeti, manapság sincs ez másképp. Egész iskolád retorikai, s minden tantárgy igazában csak retorika ma is. Minden nyelvtan és minden irodalom gondolkodni tanít és beszélni. A nagy írók művei stilisztikai és retorikai példatárak, s az idegen nyelvekből még jobban megérted a gondolkodás és kifejezés bonyolult masináját, mint a magadéból, melyet már megszoktál. A számtan – levezetéseivel – a retorika egy része: a dedukciók tana. A természetrajz megfigyelésre, a fizikai az induktív következtetésre tanít meg. Ha felelsz tanárod váratlan kérdésére, gondolkodni tanulsz; ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni.

Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül, és megfordítva. Az állat sem beszél, sem gondolkodik. Logosz: ez a görög szó észt jelent és szavat, s ész és szó nem különböző dolgok. „A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat! – mondja egy híres nyelvtudós. Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány; külön nem lehetnek. Elválhatatlanok, mint a test és lélek; a gondolat a lélek, a kifejezés a test. Mikor olvasmányod eszmesorrendjét átgondolod, pontokra szeded, mikor a Toldi szerkezetéről, részleteiről beszélsz: retorikát tanulsz. Mikor Kölcsey vagy Eötvös egy szép körmondatát elemzed: stilisztikával foglalkozol. Minden magyar dolgozat retorikai és stilisztikai feladat elé állít egyszerre. Minden tárgy, minden óra együtt hozza meg áldozatát stilisztikának és retorikának.

Beszélni és gondolkodni tehát egyszerre tanulsz, és folyton és lassan. De amihez egész iskolai pályádon állandó gyakorlással szoktatnak, annak lassanként némileg tudatossá is kell válnia benned. Olvasmányaid segítenek ehhez. Mondjuk például,  apró meséket olvastál, iskolakönyved szemelvényeit régi magyar meseírókból. Tárgyra, felfogásra, terjedelemre nem sok különbség volt köztük: ugyanazt a modort, az úgynevezett aesopusi (aiszoposzi) modort utánozták mind. De különböző íróktól voltak, sőt különböző korban élt íróktól. S íme: mindjárt meglepett, mily más hatású minden új író műve. Észrevetted, hogy a hatás különbségét a kifejezés módjának különbsége okozza: a stílus változik. Egy korból való íróknál is változik: Heltai hosszadalmasan, kedélyesen meséli el, amit Pesti röviden, szárazon. De a kifejezésmód nemcsak írásban, hanem beszédben is más-más. Magad megfigyelhetted, mennyire különbözik ismerőseid beszédje egymástól. Az elbeszélések, színdarabok írói feltüntetik ezt a különbséget hőseik beszédében. Ugye, másként beszél az öreg Bence, mint a fiatal Toldi? A Mátyás deák utolsó jelenetében a király is meg a kántor is ünnepiesen akarnak beszélni: mily különbözőképpen sikerül!

Miért beszélnek az emberek ily sokféle módon? Mert sokféle módon gondolkodnak. Ha a latin valamit másként fejez ki, mint a magyar, azért van, mert a régi római másként gondolta, mint a mai magyar. A latin valakit fut, a magyar valakitől. A régi magyar evett az ételben; a mai ételből eszik. Nem a szó más, hanem a gondolat. Ami áll a népekre és korokra, az áll az egyes emberekre is. Igaza van Buffonnak: a stílus maga az ember; hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt.

Először elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét. A nyelvkincs ezúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Mikor a rokon értelmű szavakat gyűjtöd, képzeleteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted. Így van a szólamokkal is. A szólam átöröklött, megcsontosodott gondolatkapcsolás, azaz – ahogy tetszik – szókapcsolás. Kő építőszekrényedben vannak kockák is: kockákból is kirakhatsz oszlopokat, falakat: de mekkora könnyebbség, hogy oszlopai is vannak! Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz a mondataidat megépítened. Sőt gondolkodnod könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. Ez a gazdagságod folyton gyarapodik, s a számtanórán éppúgy, mint a történelmi órán, szólamokat tanulsz, melyek képessé tesznek számtani vagy történeti dolgokról gondolkodni. De mást is jelentenek neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket; másképpen is kincset jelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei. Ismerd meg ugyan az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket, és a magadét is jobban fogod érteni. Semmit sem lehet igazán ismerni önmagában, csak mással összehasonlítva. Legkevésbé a gondolatot, mely oly finom, oly nehezen megfogható. A görög, a világ leggondolkozóbb népe, nem tudott úgy gondolkodni, mint a mai népek, mert csak egy nyelvet ismert. Ismerj meg tehát idegen nyelvet is, hogy jobban gondolkodhass a magadén. De csak a magadén gondolkodjál, ha azt nem akarod, hogy gondolkodásod roskatag legyen, mint a felemás kövekből épített ház. A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldi-ból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered és nagyon szereted; olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat gazdagsága.

S másodszor: a stílus helyessége a gondolat helyessége. A stílus elárulja a gondolat egészségét vagy betegségét. A stílus testhezálló ruhája a gondolatnak, s a test semmi fogyatkozását nem takarhatja el. Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard. A stílushibák gyűjteménye:  nyomorék gondolatok kórháza. A főmondattalan mondat olyan, mint a láb nélküli ember. Egy felemás mondatszerkezet olyan, mint egy kificamodott tag. E kórháznak megvannak a maga félrebeszélő őrültjei s eszméletlenei: az érthetetlenségek, gallimathiások. A stílus él, mint maga a gondolat: vágd meg, és vérzik. S a stílus épségét észrevenni,

mint a jó egészség

Szelíd hatású titkos működését

Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van.

Oratio sicut corpus hominis ea demum pulchra est – mondja Tacitus is -, in qua non eminent venae nec ossa numerantur, sed temperatus et bonus sanguis implet membra.* (* A beszéd is, mint az emberi test, akkor szép, ha nem tűnnek ki erei, nem lehet megolvasni csontjait; hanem nyugodt, jó vér kering a tagokban. Taciti dialogus de oratoribus /B. M. jegyzete/) A mesterségesen, erőltetve csinált mondatban mindig meglátszanak az erek és a csontok. A stiliszta szerény, mint Mikes. Ne akarjunk többet mondani, mint amennyit gondoltunk, mert mondatunk beteg lesz. Minden gondolatunkat külön mondatban fejezzük ki: az összenőtt ikrek ritkán egészségesek. Ne mondj semmit kétszer: a pleonazmus gondolathiányt árul el; ami hasztalan, az káros. Némely mondat olyan, mint a túlságos kövérségben szenvedő ember: alig bírja önnön felesleges zsírját. Az ép gondolat egyenesen megy célja felé, s nem tántorog, mint a részeg ember. Ha stílust tanulunk, gondolkodásunk fegyelmezettségének fokát árulja el.

S harmadszor elárulja a gondolkodásunk elevenségét is. Aluszékony embernek a stílusa is aluszékony. Mi teszi a szellem elevenségét? a gondolatok könnyed és szabad társulása. Szellemes ember, kinél olyan képzetek társulnak egymással, idézik fel egymást, melyek másnál külön, idegenek maradnak, melyek közt más nem lát összefüggést. Minden hasonlítás, minden ellentét, minden átvitel az eszmetársítás mozgékonyságának a jele. A megszokott metaforák, melyeket minduntalan használsz: őseid gondolkodásának élénkségét bizonyítják. Szellemes népnek szellemes a nyelve, szellemes embernek szellemes a stílusa. Az ilyen stílus a lélek eleven mozgásának eredménye, a hallgató vagy olvasó lelkét is eleven mozgásba hozza. S a lélek ily mozgása a legnemesebb élvezet. Az egészséges lélek, éppúgy, mint az egészséges test, mozogni kíván: futni, dolgozni, látni. Egy kiváló költőt vagy írót olvasva, lelked a költő lelkével együtt fut, lát és dolgozik. Ujjongva fut hegyeken, mezőkön, és változatos messze tájakat lát. De csak akkor, ha követni tudod a költőt, elképzeled metaforáit, megérted célzásait: máskülönben olyan vagy, mint a vak ember a legszebb vidéken. Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. Stilisztikai elemzést kellett végezned, stilisztikát kellett tanulnod, hogy megértsd (ha egyáltalán meg tudod érteni. nem mindenki tudja), mi a szép az ilyen sorokban, mint az, a virtusról:

Talpa alá szegi a chimaerát;

vagy a megelégedett emberről:

Izzadásának gyönyörű gyümölcsét

éli örömmel.

A „Pesti Magyar Társaság” és Bessenyei

A 90-es években a magyar nemzeti nyelv ügye az ifjúság érdeklődését is felköltötte. A különböző iskolákban nyelvművelő társaságok alakultak. Az ifjak az önképzés eszközeivel igyekeztek helyrepótolni az iskola, a társadalom és a szülői ház mulasztását Sopronban az ev. líceumi magyar társaság, - mely nemrégiben ülte meg fennállásának századik évfordulóját, kiadván ez alkalomból Kovács Sándor theol. hallgatónak a száz év történetét tartalmazó monográfiáját* (* A soproni ev. lyceumi magyar társaság története 1790-1890. Írta Kovács Sándor, theol. hallgató, a társaság tagja. Sopron. Kiadja a Magyar Társaság. 1890.) indítványára öt taggal 1790. márc. 20-kán alakult meg. Az öt közt volt Németh László is, ki – tudtommal – az európai államok statisztikáját első írta meg magyar nyelven* (*Az európai nevezetesebb országoknak rövid leírása Németh László a sopronyi és erdélyi m. társaságoknak tagja által. Soprony, 1795.) s ki tanulói pályájának bevégzése után is Kis Jánossal együtt, mint ú. n. „érdemes társ” vagyis tiszteletbeli tag a legmelegebb pártfogásban részesítette a társaságot. A nagyenyedi kollégium növendékei, valamint a pesti ifjúság követték a soproniak példáját. Az egyetemi hallgatók körében 1791-ben alakult meg a „Pesti Magyar Társaság”.

Önképző-társulatok voltak ezek, de egészen más szempont alá esnek, mint a modern iskolai önképzők. Politikai missziót végeztek abban a korban, midőn a nemzeti nyelvet jogaiba kellett visszahelyezni. S éppen mert politikai jelentőségük volt: bölcsőjüket a legjelesebb hazafiak és ama vármegyék vették körül, melyek a nemzeti aspiratióknak részint kezdeményezői, részint gyámolítói valának.

Greguss Ágost: A beteg király

Greguss Ágostnak 1878-ban, az Athenaeum kiadásában megjelent „Meséi” között van egy, „A beteg király” című darab, melyet, mint nagyon is párhuzamosnak nevezhető művet egy 1799-1873-ig élt holland költő, P. T. Helvetius van den Berg „A boldog” (De gelukkige) című költeményével szembeállítva óhajtok bemutatni. (Ez utóbbi megjelent egy „Proza en Poezie, bij A ter Gunne te Deventer” című kötetben.) Mindkét költeménynek tárgya az, hogy egy király megbetegedvén, egy bizonyos csodadoktor azt tanácsolja neki, hogy ha meg akar gyógyulni, egy magát boldognak hirdető ember ingében aludjék egy éjjel. Hosszas keresés után találnak is udvaroncai egy ilyen magát boldognak tartó embert, de akiről inget lehúzni a király számára nem sikerül, azon egyszerű okból, mert inge nincsen.

Hogy honnan vette Greguss e tárgyat, ő maga nem említi, de nagyon valószínű, hogy nem a saját találmánya. Igaz ugyan, hogy amelyik meséhez Greguss a tárgyát máshonnan vette, e körülményt ő maga, rendesen felemlíti éspedig vagy beleszőve magába a mesébe, mint ahogyan ezt „Az oroszlán és szamár meséje” című darabnál teszi, egyenesen megnevezve Lachambeaudie francia írót, kitől tárgyát kölcsönzi, vagy „A toll meséje” című darabnál, hol az utolsó versszakban nyíltan bevallja, hogy: „e tollhistóriát Britanniából hoztam át”; vagy pedig a margón jelzi a forrást, melyből merített, mint p. o. „A patkány házassága” című darabnál, melyről megjegyzi, hogy „az angol udvarnál élt breton Marie de France meséje a XIII. századból, mely azonban csak egy hindu eredetinek a változata”: mindazáltal én a fentebb említett „A beteg király” című mesét, bár a forrásra utaló megjegyzés nincs beleszőve, sem a margón nincs jelezve, nem tartom eredetinek avagy a nagy szellemek puszta találkozásának.

Halotti búcsúztató 1633-ból

Az alábbi verset 1633-ban szerzették ifjabb Betehlen István gróf temetése alkalmából, mely azon év március 24-én ment végbe „nagy solennis pompával” Gyulafehérvárott. Az elhunyt Erdély egyik legkiválóbb főura s fő tisztviselője – Várad főkapitánya – volt s korai halála élénk részvétet keltett. Atyja Bethlen Gábor fejedelem testvére, maga pedig a fejedelem kedvence volt, kit saját költségén neveltetett s egy ideig a trónra akart emelni. De a fejedelem második házassága a tervet megdöntötte. Ifjabb István gróf 1627-ben vette nőül Murányban Széchy Máriát, de már 1632. december 23-án özvegyen hagyta fiatal hitvesét.

A vers, mely az akkori szokások szerint a temetés alkalmával szavaltatott el, valószínűleg valamely egyházi férfiú műve s itt-ott költői tehetségre is vall. Főbecse azonban a korszellem visszatükrözésében, kortörténelmi jelentőségében rejlik. Egy tizenhetedik századi hiányos másolatban találtam meg a Nemzeti Múzeum Tunyoghy-gyűjteményében. Az egész költemény eredeti címével így hangzik:

Rithmi Hungarici in obitum Ill. ac magn. dmni domini ComitisStephani Bethlen Junioris Albae Juliae declamati.

Vesd le óh magyar nép az friss öltözetet,

Ládd nem illet téged mint egyéb nemzetet;

A szüntelen sok gyász úgy megkörnyékezett.

Bár az vigaszságot már te meg se említs,

Dolgod csak az legyen, hogy köntöst feketíts,

Teljes életedben csak sírj és tort készíts.

Mert mi haszon néked az gyászt le is vetned,

Rövid idő mulva ha meg fel kell venned,

Hiszen jobb örökké hollószínt viselned.

Különben te pedig ha jól meggondolod

Mellőled mind elhull régi ősgyámolod,

Csaknem támasz nélkül vagyon már oldalod,

Tekintsd el, számláld meg az ország főrendit

Sok nagyságos nemnek érted immár végit,

A kik vagynak ujjak, keveset látsz régit.

Ne hozzam bár elő amaz nagy urakat,

Dobót, Kendit, Magócst, többeket sokakat,

Kiknek rikán látod már maradékjokat,

Csak említsem az nagy Báthori nemzetet,

Ki Erdélynek sok jó fejedelmet nemzett,

Az töröknek pedig gyakor  igyet szerzett.

Hova lött? Báthory Andrásban elfogyott,

Mert ő fiúágot utána nem hagyott.

Magyarság! Ha látod, kárt vallottál nagyot,

Jó fád száradott ki, csak szállj hát magadban,

Mert hazádnak sűrű háborúságában,

Sokszor megnyugodtál ennek árnyékában,

De immár kiaszva többé meg sem zöldül

Kidőlt törzsökiből, fiatal sem zöldül,

Azért már székedben Báthory úr nem ül.

Bizony ez esetem volna igen méltó.

Bőv könyezésedből, hogy áradna mély tó,

Ha volna közüled valaki háladó.

De mivel hogy nincsen, mert emlékezeti is

Majd eltöröltetik, nem szánja senki is,

Urak tanuljatok, mint járhattok ti is.

De talán magadat azzal vigasztalod,

Az Báthori nemnek noha fogytát látod,

De az Bethleneket ő helyén találod.

Szép vigasztalás az, csak volna állandó,

De mely bizonytalan és mely változandó,

Ihonn bizonyságot tehet az koporsó,

Melybe szegeztetett ifjú Bethlen István,

Maradékja sincsen egy is holta után;

Reménységed azért ebbe maradt csonkán.

Öreg urunkban¹ is bizodalmad csekély,

Mert már sok ideje, hogy ő nagysága él

Nem tudod mely órán éltének véget ér,

Ifjú Bethlen Péter² maradhat egyedül,

Az bokroson felnőtt nagy Bethlen nemzetbül,

Az kit állíthatnál elődbe reményül.

De ő nagysága is vagyon még társ nélkül,

Sok irigy is forog ifjú feje körül.

Nem tudom ennek is szíve meddig örül.

Félek, haj mint Jónás régente, csak úgy jársz,

Hajlékot hervadó borostyánból csinálsz,

Megrágják gyökerét, árnyékától megválsz.

De az isten dolgát hát ne hánytorgassuk,

Jövendő kárunkat bár ne hánytorgassuk,

Csak az jelen valót mostan sirathassuk.

Mert ha ez szomorú selyére tekintek,

Méltán két orczámra sűrű könyet hintek,

És egy siralomra minden rendet intek.

Siradt Magyarország ifjú Bethlen Istvánt,

A ki míg élhetett, megkérdette, ki bánt!

S melletted mindjárást kitámadni nem szánt.

A kereszténységnek volt erős bástyája,

Kinek bátorsággal rejtezett alája.

Minden csendülésben körül Várad tája,

Eszét s vitézségét látta Bodrog, Tisza,

Ellenségét rajta mint kergette vissza.

Sírjatok s ne legyen hát vizetek tiszta.

Kemény természetű ti is vitéz hajduk!

Lágyítsák szívetek, avagy csak most az búk,

Mikor kinek-kinek két füle jajja zúg.

Mert amaz jó szivű, okos vezéretek

Kinek botja után bízvást mehettetek,

Elesett, szánjátok, íme előttetek!

Hát te gyászban borúlt szép haza, Erdély föld

Mint tetszik az pohár, melyet isten megtölt?

Úgy látom, tavaszod, hogy fekete s nem zöld.

Tavasz erdőt-mezőt gyászból vetkezteti,

Sok szép külömb-külömb színbe öltözteti,

Erdélyben az embert gyászba fertezteti.

Tavasszal az elment madarak megtérnek,

Házunkon, szádunkon tőlünk szállást krének,

Erdélyben uraink tőlünk búcsut vesznek.

Tavasszal az megholt férgek feltámadnak,

Minden sok állatok akkor szaporodnak,

Erdélyben emberek kivesznek és fogynak.

Siralmas hát neked Erdély ez a tavasz,

Melyben igen hasznos fiatal fád kiadsz.

Kicsoda? kérded-e: gróf Bethlen István az.

Ha szülsz és ha nevelsz ily fiat nem tudom,

István koronád volt, azt vallom és hallom.

Meghervadt koszorúd, azért azt mondhatom,

Tekintetes urunk kegyes fejedelmünk³,

Ebből elértheted most, miért kesergünk.

Azért, mert igen nagy kárt vallott nemzetünk,

Melyen nagyságod is méltán kesereghet,

Mivel hogy reád is ez kár kiterjedett,

Mert előtted halva ládd egy nagy hívedet.

Ez kihez hasonló közüled sok nem volt,

Mert minden ügyedben veled együtt élt s holt,

Mást nem gondolt s mi volt, az mind előtted szólt,

Alexandert hallom, hogy griffmadarakon

Egy állat repesett felhők közt magoson

Nagyságod is majd így járt Bethlen Istvánon.

Te nagyságod pedig az Zólyomi Dávid⁴

Nem szomorkodol-e, mint régen szent Dávid,

Mikor az gonosz hírt gyilkos szolga megvitt?

Ki mihelyt meghallá holtát Jonathánnak,

Mint ő szerelmese lelki barátjának,

Bocsátkozik mindjárt im igen sírásnak:

Óh az Izraelnek – úgymond – ékessége

Oh zsidók vezére, seregek istene,

Látod-é mint veszett az nép erőssége!

Ne mondjátok azt meg Ascalon városban

Se ne hirdessétek Gádnak hazájában,

Hogy ne tussoljanak az ő halálában.

Ti Gilbo hegyei és ti magos mezők,

Ne szálljanak rátok harmatok és esők,

Mert Sault és Junathánt, tőletek elvették.

Oh jó atyámfia, óh vitéz bajtársom!

Kellemetes, serény ifjú Junathánom,

Én nekem kész halál tőled megválásom.

Te is mondok ekkép őt nem sirattad-é?

Ne hirdessék szélyel meg nem tiltottad-é?

Halálának helyét meg nem átkoztad-é?

Mert ez volt egyetlen egy hű Achatesed

Tégedet mint magát féltő Piladesed,

Szóval sógorod volt, mint tulajdon lelked.

Kétséges dolgokban volt biztos tanácsod,

Szándékodnak végben vitelében másod

Jódon örvendező s kártól őrző társod.

Erősek voltatok mint két oroszlánfi

Meglett, akartatok valamit ketten ti,

Ellenetek nem mert mocczanni is senki,

Török, német, lengyel tudta neveteket

Kérdezte s becsülte vitéz híreteket

- - - (Ez a sor hiányzik.)

Csudálatos vala az ti egyezségtek,

Ettől félt s rettegett minden ellenségtek,

Mert tudta bosszut áll másikért egyiktek.

De jaj elválátok s egyedül maradál:

Óh szép pár társaság két felé szakadál,

Erőtlen vagy immár, hogy meghasonlottál.

Már Zolyomi uram vigyázz s ódd magadat,

Többed magaddal járd s ne éjjel utadat,

Mert most eltemeted legfőbbik strázsádat,

Megnézd falatodat s úgy mártsad a tálban

Meglásd s úgy igyál, mi vagyon a pohárban,

Mert a ki vigyázott, ezentúl száll porban.

Ezután elhigyjed találkoznak többek,

A kik életedre titkon s nyilván törnek

Ha okoson nem jársz, bizony meg is ejtnek.

Szép hírrel tündöklő Bethlen-familia!

Érzed-e számodnak, hogy esik nagy híja

Csorba vagy, mert meghalt egy jó atyádfia.

Kicsinyből hirtelen nagygyá nevekedtél,

Félek rajta viszont, az mint hozzá kezdtél

Ennél hirtelenben meg ne kevesedjél.

Uram Bethlen Péter sírsz-e avagy vigadsz?

Vendégeket torba vagy lakásba hivatsz?

Mert örömmel, búval most egyaránt víhatsz?

Menyegződ előtted, azon örvendezhetsz

De viszont éltedben azon kesereghetsz,

Hogy bátyád uraddal ott nem tisztelkedhetsz,

Nagyságos asszonyom, Zólyomi Dávidné,

Hajadon kisasszony és te Gyulafiné!

Eszes bátyátokat nem könnyezitek-é?

Hozzád nem is szólok, nagyságos asszonyom!

Szomorú özvegység, a kit az földre nyom,

Idegen földön vagy árva, nehéz tudom:⁵

Sőt nagyságodnak is baját nem nevelem,

Atyai szívedet szóval nem terhelem,

Hanem mint Timathes régen, azt művelem.

Volt Agamemnonnak hajdon egy leánya,

Kinek neve vala szép Iphigenia.

Ez egykor vitetik feláldoztatnia,

Hanem egy setét gyászt boríta reája,

Jelentvén, hogy senki képíró pennája

Az szülék bánatját ki nem rajzolhatja.

Én csak is azt mondom, mint Jakob két fián,

Vagy az nagy Tobias kisebbik Tobián

Kis Bethlen Istvánon úgy sír Bethlen István.

Te pedig ő neki sok kedves jószága,

Mely volt benned Magyar és Erdélyországa,

Keseregj, mert elkölt urad urasága.

Legelsőben is te szép erős ház Déva

Siránkozz, kiáltsd fel nagy keservvel éjha!

Mért hogy megevéd az almát anyánk Éva!

Hogy már mindeneknek meg kelletik halni,

Meg kell váraitól s javaitól válni,

És az föld gyomrában rothadásra szállni!

Nyisd fel szemeidet, tekintsd meg te Hunyad,

Az halál völgyében te urad hol szunyad,

Már szemed álomra nincs kiért behunyad.

Az tót, mely körülvett, könnyeiddel Ecsed

Töltsd meg, mert epessze szíved erős eczet,

Hogy kegyelmes urad belőled kiesett.

Csudálom szép orczád te neked is Várad

Az könnyhullatástól ha mostan megszárad

Midőn minden jónak szeme könybe lábad.

Máramaros sirasd jámbor ispánodat,

Óh Transylvania te is jó szolgádat

Egygyel kevesebben kivánják sok jódat.

Sok az uralkodó, ritka az hű szolga,

Vesző félben azért azt országunk dolga.

Zsírját minden szívja, javát kevés toldja.

Féltem, igen féltem azért szegény Erdélyt,

Hogy rövid időn ér az valami veszélyt.

Mert elszedett Isten sok fő kegyes személyt.

Kiknek ha neveket kezdeném számlálni,

Beszédemben olyan gond volna találni;

Verseimet azért fogom abban hagyni.

Gyakor könyörgéssel csak az istent kérjük,

Ne engedje, hogy mi az időt megérjük,

Hanem fő - - - nkkel magunk egymást tégyük.

(Az utolsó sornak a kéziratban nincs értelme!)

1) Az atya: idősb gróf Bethlen István

2) Idősb István fia

3) I. Rákóczy György

4) Az elhunytnak sógora

5) elhunyt özvegye, Széchy Mária

ACSÁDY IGNÁCZ

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891. 1. évf. 1. füzet

Miért bujdosott Vörösmarty 1849-ben?

Szabadságharcunk leveretése után Vörösmarty is bujdosásnak indult Bajzával együtt. Bajzának még esetleg lehetett oka erre, nehány forradalmi színezetű költeménye miatt, de Vörösmarty bujdosásának okáról eddig sejtelme sem volt az irodalomtörténésznek. Legalább életírója, Gyulai Pál, semmiképp se képes indokolni e tényt, mert Vörösmarty sokkal komolyabb ember volt, hogysem csak azon számításból, hogy mások által tartassa el magát (mint akkor igen sokan tették), foglalkozott volna a bujdosással, mint divatos kenyérkeresettel. Az sem elég indok, hogy Vörösmarty a kegyelmi törvényszék bírája volt, mert hisz ez intézménynek csak egyetlen ülése volt s az is felmentéssel végződött, de meg Vörösmarty épp azon korábbi országgyűlési szavazatával, melyért Petőfi versben támadta meg, a conservativ párt híveül mutatkozott s általában annak is tartatott. Hogy őt az osztrák kormány is ilyennek tartotta, bizonyítja az is, hogy Batthyányi Kázmér összes javai lefoglalása alkalmával 1849 végén, a gróf által Vörösmarty számára adományozott 500 forintnyi évjáradékot, mint e jószágok terhét, szó nélkül fizettette ki a költőnek – haláláig. E „jó vélemény” jórészt Petőfi ösmert támadásának volt köszönhető az olasz háború megszavazása alkalmával.

Egy régóta lappangó okmány előkerülése világot vet e körülményre. Vörösmarty 1849 április havában Debrecenben részt vett mint képviselő az országgyűlés tárgyalásaiban s bár a trónvesztést kimondó április 14-iki ülésen nem is volt jelen, április 5-én aláírta „A radikál párt programmja” című okmányt, melynek három pontjában a trónvesztés kimondása benne foglaltatik. E három pont így hangzik:

„1. Egy és oszthatatlan Magyarország, teljes önállással és függetlenséggel.

„2. Magyarországnak demokrata köztársasággá alakítása.

„3. E magas czélok elérése végett, elvetvén minden félrendszabályt, elhatározott, bátor politicának követése.”

A 122 aláírású okmány élén Ujházy László és Horvát Boldizsár állanak. Az ív első hasábján 17-ik helyen áll e név „Vörösmarty Mihiál m. k.” ismert aláírásával.

Ez egyetlen aláírás miatt kellett Vörösmartynak bujdosnia, szerencséjére azonban ez okmány teljesen biztos kézben volt.

U.

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891.