Móricz Zsigmond: Barbárok

I.       Móricz alkotói korszakának jellemzői

II.

a)      A regény helyszínei

b)      Nyelvezet

c)      Szerkezet

d)      Szereplők és jellemek

e)      A tárgyak

f)       Az író véleménye

III.    Összegzés

A harmincas években Móricz visszatér pályakezdésének írói témáihoz. Két novelláskötete és öt regénye népi témájú, szociografikus és folklorisztikus motívumokat tartalmaz, ugyanakkor balladai szerkesztésű és nyelvezetű szövegekkel gazdagítja munkásságát.

Elsősorban a novellákra jellemző, hogy a leírás és az elbeszélés háttérbe szorul, a történetek történelmi koráról szinte semmit nem tudunk meg: így szinte általánossá tágulnak, örök érvényűvé válnak. A szociográfiai igényt jelzi, hogy egyes emberek, embercsoportok életmódját, szokásait igyekszik a lehető leghűségesebben és tárgyilagosan bemutatni.

Ilyen novellája a Barbárok című, amelyben szinte ötvöződik az eddig írt paraszti témák mondanivalója.

Móricz novelláit a paraszti téma újszerű megközelítése, ábrázolása és nyelvezete tette nagyszerűvé. Azt a falusi életet mutatja be műveiben, amely a szegénységet, az elégedetlenséget, sőt a nyomort mutatja be. Lerántja a leplet a parasztok igazi életéről, valósághűen, realista képben ábrázolja a paraszti világot. A valódi probléma: az elmaradottság, a lelki és a fizikai nyomorúság megjelenítése a 20. század első évtizedeiben a társadalom változóban lévő felfogását is közvetíti.

Nagyon különös darab ez. Olvasása közben egy teljesen ismeretlen világba kalauzol el az író. Akár nem létező, népmesei világnak is tekinthetnénk a Hortobágy öntörvényű lakóinak életterét. Éppen ez adja a darab nagyszerűségét. Móricz egy olyan valódi világot mutat be, amely addig nem létezett a köztudatban. A novellában két világ kerül egymással szembe: a puszta zárt világa és minden, ami rajta kívüli.

A történet egyszerűnek tűnik: gyilkosság nyereségvágyból és a bűnös kézre kerítése. De mindez olyan környezetbe ágyazódik, olyan szereplők játsszák el, hogy sok minden mondható rá, csak az egyszerű jelző nem.

A nyájat őrző juhászok világa egy másik Magyarország: ország az országban. Ebből következik, hogy a polgári törvényekkel szemben itt a puszta törvényei, „illemszabályai” érvényesülnek. Egyszerű és mégis különös világ ez, amelyben minden szónak jelentősége van, a hallgatás mögött fenyegetés, a kimondott szóban kétértelműség rejlik. A rideg, mogorva pásztorok világában szigorú szabályok, előítéletek uralkodnak. Bodri juhász eleve bizalmatlan a városiak iránt, s feltétlen bizalommal van a pusztaiakkal szemben, ami a halálát okozza.

A novella nyelve alapvető eszköze a jellemzésnek. Móricz tájnyelvet alkalmaz, mellyel hiteles népnyelvet teremt. Az elbeszélő mindvégig személytelen, kerüli a magyarázatot. A fokozatosan kibontakozó cselekmény hasonlít a drámák felépítésére.

A cím olyan világra készít elő, amely nemcsak műveletlen, hanem embertelen, kegyetlen is. A rideg pásztorok társadalmon kívüli, kultúra alatti világa termelte ki azt a kannibáli erkölcsöt, amellyel a veres juhász és társa lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt, 12 éves kisfiát és kutyájukat. Elkaparják őket, sírjukon szalonnát sütnek, és elhajtják napszállatra a háromszáz birkát.

A tizenkét lapnyi novella számtani pontossággal oszlik három részre. Ennek megfelelően a cselekmény is három fő részre bontható. Az első és harmadik rész rövidsége ellentétben áll a középső, majdnem egy évet felölelő időtartamával. Ezzel mutat rá szerkezeti síkon Móricz, hogy a pusztai élet fő jellemzői a változatlanság, a csend a mozgalmassággal szemben. Megrendítő, hogy pár óra elég egy család kivégzéséhez, elhantolásához és a „jól végzett munka” utáni étel elfogyasztásához. A történet mélyen emberi, megrázó.

Bodri juhász érzi a veszélyt a két vendég közeledtével, „De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol”. Pedig erre a pulija is figyelmezteti. A juhász és kisfia „hallgatós” emberek, kevés szóval beérik. „Emberi” kapcsolat fűzi azonban őket a kutyához, amelyet a városi ember nem érthet meg.

A csikósok, juhászok sokszor fél éveket is magányosan töltenek, távol a családtól, ahol egyetlen társuk a kutya. Megértik egymás nyelvét, mozdulatait. A kutya olyan  hűséggel ragaszkodik gazdájához, ami talán emberek között nem is alakulhat ki. Bodri juhász és vendégei között a párbeszéd nagyon szűkszavú. Ez azonban nemcsak az ellenszenvvel, hanem a pusztai ember jellemző tulajdonságával, a szűkszavúsággal magyarázható. A provokációhoz a pusztán sem kell sok beszéd. A rézzel kivert szíj a gyilkosság ürügye. Jelképpé válik. Jelentése kettős: mutatja, hogy milyen kevésre becsülik az élet értékét, és Bodri juhász megkülönböztető eszköze. A juhász tárgyaihoz jobban hozzá van nőve, mint az emberekhez.

Móricz kegyetlen naturalista képben mutatja be a puszta farkastörvényeit.

Az erősebb győz, a gyengébb elpusztul. A drámát fokozza a kisfiú halála, a puli agyonütése. Az állat és ember összhangját mutatja, hogy a vendégek kutyái segítenek a gödör elkészítésében. A szalonnasütés jól példázza az itteni emberek érzéketlenségét, elmaradott, barbár világukat. A juhok elhajtásával – akik „nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek.” – zárul le az első rész.

A második rész lényege röviden: a keresés. „Tíz nap múlva egy magas,  fekete asszony bodászott a nagy pusztán.” A jóságos és hűséges feleség a népmesék lehetetlent is legyűrő hőseként keresi férjét és fiát.

Ő is a puszta része, aki nem érti, mi lett az urával, hogy nem került haza. Tipikus jellemvonás, hogy fel sem ötlik benne más, csak elindul keresni élete párját. Találkozása a veres juhásszal az alföldi paraszttársadalom hierarchiáját mutatja. A hazug útbaigazítás szerint „napszállat felé” megy tovább. Teljesen magára hagyottan, de kitartóan nyomoz. „Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett…”.

A történet fordulatát a puli kölyke jelenti. Tavasszal újra keresni kezd az asszony. Nem is gondolt arra, hogy az urát elhagyja. A halottak elsiratása után rögtön a veres juhászhoz indul. Sokszor mondják, hogy a parasztok buták. Móricz rávilágít, ez az asszony már az első találkozáskor is tudta, hogy nincs rendben valami a veres juhász körül.

A harmadik rész a vallatás. A veres juhász a bűnöző típusát testesíti meg. A „szögedi” bíróságon egy sereg lopás, gyilkosság bűnét bevallja, de a Bodri juhászét nem akarja. A lélekábrázolás érdekes motívuma, hogy ezt a tettet nem vállalja, pedig „csak” egy lenne a sok közül. A barbár világ végső jellemzőjét a novella csattanója adja. Ami nem sikerült szép szóval, bizonyítással, azt az okot jelentő tárggyal való szembesülés adja meg. „A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve. A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult. – Tekintetes uram… Beismerem…”

A szíjnak mint tárgynak, szimbolikus értéke van a műben: részben a gyilkosság ürügye, majd eszköze, végül pedig maga a bizonyíték; mindvégig a feszültségteremtés eszköze.

Ezzel a történet le is záródhatna, de Móricz a bíró szájába adja a mű ítéletét, aki – a jog szerint járó ítélethez – eltűnődve és mély megvetéssel ennyit tesz hozzá: „Barbárok”. Jogos ez az egy szóba sűrített megjegyzés, hiszen barbár, civilizálatlan emberek módjára, igen különös kegyetlenséggel végeztek áldozataikkal. Azonban mélyebb értelme is van e szónak: az író barbárnak tekinti a fennálló társadalmi rendet, amely nyomorúságra és tudatlanságra kárhoztatja emberek ezreit. Igazán megrendítővé attól válik a novella, hogy valójában nem a szegénység vagy az éhség viszi rá szereplőjét a gyilkosságra, hanem a puszta szerzésvágy. S teszi mindezt egy olyan világban, ahol egymásra vannak utalva az emberek. E barbár világban, mégis van valami megrendítően szép: az asszony viselkedése, aki ritkán látott emberét keresve mesehősökhöz hasonlóan járja be a fél országot, hogy férjét és gyermekét megtalálja. Ez az egyszerű ember a szeretetnek, az egy életre vállalt összetartozásnak, a hűségnek is megkapó megtestesítője.

Barbárok. A műnek ez a címe, s lezáró végszava is. Móricz tömören, egy-egy vonással rajzol embert, helyzetet, érzelmi állapotot. Mint jelző, a barbárságra utal, ami ebben az értelmezésben kegyetlenséget, műveletlenséget és embertelenséget jelent. A novella nem „korfestés” és nem is „erkölcsrajz”. Állásfoglalás, amelyen bírálat nélkül vetül elénk a történet, s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne eszmei mag, s nincs mögötte jelképes értelem sem. Az író elénk tárja az alföldi, ezen belül is a hortobágyi világot és lakóit. A puszta csendjét, a balladás hangulatot, ami mindent eltakar.

VARGA ZSUZSANNA

Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 3. – A realizmus irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó