Ernest Hemingway „Nick Adams történetei”-t, amelyek az író szinte következetesen végigkísért, önéletrajzi fogantatású, jellegzetes novellahősének életútját a gyermekkortól a felnőtt évekig ábrázolják nagyszerű epizódokban, s amelyeknek jóformán minden darabját megismerhette a magyar olvasó is, 1972-ben összegyűjtve sajtó alá rendezték az Ernest Hemingway Alapítvány gondozásában. A The Nick Adams Stories című kötet nyolc kiadatlan kéziratot is tartalmaz, javarészt befejezetlenül marad elbeszélésindítást vagy más, ismert íráshoz kapcsolódó variáns-töredéket. Az új publikációk sorából az összeállító Philip Young kiemeli az alább közölt elbeszélést. Véleménye szerint „az újonnan előkerült művek közül csakis a Summer People – egyszersmind nagyon valószínűen az első Nick Adamsról írott Hemingway-próza – tekinthető teljes, befejezett novellának”.
A kövesút mentén, félúton a város, Hortons Bay és a tó között, volt egy forrás. Földbe süllyesztett csövön buzgott fel a víz, és átcsurogva a csorba peremen, elfolyt a sűrű menta közt a láposba. Nick mélyen lenyúlt a sötétben, de a keze nem bírta sokáig, szinte vásott a hidegtől. Bizsergették a homok-gomolyok, amint a forrás tölcséreiből felcsaptak az ujjai között. Arra gondolt: de jó is lenne egészen belebújni. Esküszöm, attól rendbe jönnék. Visszahúzta a kezét, letelepedett az út szélén. Meleg éjszaka volt.
Távolabb az úton, fehéren villogott át a fák lombjain a víz fölé könyöklő, cölöpökre épült Vigadóház. Semmi kedve most lemenni a mólóhoz. Ilyenkor ott fürdik az egész társaság. De nem szívesen találkozna így Kate-tel, amikor Odgar ott sürgölődik körülötte. Innen is jól látta az autót a raktárház mögött. Odgar és Kate lent vannak a víznél. Odgar, ahogy azzal a sülthal nézésével bámulja Kate-et. Hát fogalma sincs semmiről? Kate sohasem lenne az övé. Úgyse menne olyanhoz, aki még nem is ölelte tisztességesen. Ha pedig valaki ölelni próbálná, begubózkodna keménységbe, előle nem siklana ki, odaadná magát, lazán, szelíden, elernyedve, hozzásimulva. Odgar azt hiszi, minden a szerelmen fordul meg. Karikás szemmel, gyulladt szemhéjjal járkál. Kate még azt se tűrné, hogy akárcsak az ujjal is hozzányúljon. Odgare szeméből mindent ki lehet olvasni pontosan. Ha így áll a dolog, beéri azzal is, maradjanak egyszerűen jóbarátok. Építsenek homokvárat. Gyúrjanak figurákat a sárból Evezzenek naphosszat, kettesben. Kate örökösen egy szál fürdőruhában. Odgar pedig bámulja.
Odgar harminckét éves, és már kétszer operálták ércsomós heresérvvel. Csőnya férfi, mégis mindenki kellemesnek találja az arcát. Egyszóval, Odgar soha sem kaphatja meg, pedig ez az egyetlen dolog érdekli a világon. És minden nyáron jobban kínlódik miatta. Szánalmas ügy. Mert pokolian kedves ez az Odgar. Nickkel még soha senki sem beszélt ilyen kedvesen. És most Nick megkaphatná, ha akarná – Odgar megölné magát, ha megtudná, gondolta Nick. Kíváncsi vagyok, hogyan csinálná. Nem, el se tudná képzelni Odgart holtan. Nem tudná megtenni. Pedig sokan megtették már. Nem a szerelmen fordul meg ez az egész. Odgar azt hiszi, hogy csakis a szerelmen. Pedig Odgar aztán igazán szereti Kate-et, isten a tanúja rá. Csakhogy itt nem a szerelemről van szó, hanem arról, hogy becézd a másikat , becézd a testét, és vezesd rá, és vedd birtokba, és élj minden alkalommal, de meg ne riaszd, és irányítsd, és hódítsd meg, és sohase kérdezz, de szelíden és becézőn és becéző örömet és boldogságot adva, és mindig évődve és vidáman, vedd birtokba, úgy hogy egy pillanatra se rettegjen. Hogy utána jól érezze magát. És ez nem szerelem. A szerelem félelmes is. Ő, Nicholas Adams mindig meg tudta kapni, amit akart, mert őbenne határozottan van valami. Talán ez sem tart örökké. Talán el is veszítheti az ember. De bárcsak átadhatná Odgarnak, vagy legalább tanácsot adhatna neki. De hát soha sem adhatsz tanácsot másnak. Legfőképpen Odgarnak nem. De senkinek sem. Amúgy is ez a legnagyobb baja: a sok beszéd. Hot annyit fecseg feleslegesen. Pedig valami titoknak lennie kell, ami még azokat a kis szüzeket is leveszi a lábukról, Princetonban, a Yale-en meg a Harvardon. Érdekes, az állami egyetemeken még mutatóba sem akad szűz. Talán a koedukáció miatt. Igen, náluk csupa olyan lány volt, aki férjhez akart menni, a lányok kezdeményeztek, ők vették a fiúkat. Mi lesz az ilyen fickókkal, mint Odgar meg Harvey meg Mike, meg a többi? Nem is érti. Talán még ehhez nem élt eleget. Pedig a legnagyszerűbb emberek a világon. És mi lesz belőlük? Hogy a fenébe tudhatná? Hogy írhatna ő már most úgy, mint Hardy és Hamsu, hiszen még csak tíz esztendeje jár nyitott szemmel a világban. Dehogy is írhat úgy. Majd ha ötven lesz.
Letérdelt a sötétben, és ivott a forrásból. Most jól érezte magát. Tudta, hogy egyszer még nagy író lesz. Ő érti a dolgok titkát, nem is jöhet akárki a nyomába. Senki. Legfeljebb most még nem olyan sok dolgot ismer. De majd, idővel. Efelől biztos volt. A jeges víztől még a szeme is megfájdult. Sokat nyelhetett egyszerre. Mint a fagylalt. Az ember mindig így jár, ha az orrát is a vízbe dugja, amikor iszik. Mégiscsak jobb lenne úszni. Nem érdemes töprengeni. Ha elkezded, se vége, se hossza. Lesétált az úton, balkézt maga mögött hagyta az autót és a nagy raktárházat, ahol ősszel almát és paradicsomot rakodnak a hajókra, már túljárt a fehérre meszelt Vigadóházon, ahol néhanapján lampionok alatt lehet táncolni a keményfapadlón, kisétált a mólóra, ahol fürödni szoktak.
Mindig innen startoltak a móló végéről. Most is, amikor végiglépkedett a durva deszkákon, magasan a víz felett, hallotta, ahogy jajdulva kettőt nyikordul a hosszú trambulin, aztán a csobbanást. A víz hangosan loccsant odalent a cölöpök között. Ez csak a Ghee lehetett, gondolta. Kate bukkant fel a vízből, mint a fóka, és már kapaszkodott is felfelé a létrán.
- Megjött Wemedge – kiáltotta a többieknek. – Befelé, Wemedge, isteni a víz.
- Szevasz, Wemedge – mondta Odgar. – Nagyszerű a víz, fiú.
- Hol van Wemedge? – Ezt a Ghee kérdezte, már messze kint tempózva valahol.
- Talán ez a Wemedge nem is tud úszni? – Bill kérdése mély basszusban szállt a víz felett.
Nick nagyszerűen érezte magát. Muris, amikor így balhéznak az emberrel. Lerúgta a vászoncipőjét, fején át lerántotta az ingét, kibújt a nadrágjából. Meztelen talpával tapintotta a móló homokos pallóit. Nekiiramodott a rugózó trambulinnak, lábujjaival ellökte magát a deszka végétől, kifeszült a levegőben, és már benn is volt a vízben, hosszú, sima fejessel, nem is tudta volna megmondani, pontosan mikor bukott a víz alá. Amikor elrugaszkodott, jól teleszívta a tüdejét levegővel, és most csak hasította, hasította a vizet, kihomorítva hátát, lefeszített lábfejjel, hosszan kinyúlva. És máris fent úszott a víz színén, hason. Megperdült, és kinyitotta a szemét. Az egész úszás nem nagyon izgatja, csak ez: ahogy alámerül, és amíg a víz alatt van.
- Milyen, Wemedge? – Ez a Ghee, most már itt jár mögötte.
- Mint a pisi – mondta Nick.
Nagyot lélegzett, átkulcsolta a bokáját, felhúzta az álláig a térdét, és lassan alámerült. A felszín alatt még meleg volt a víz, de máris hűvösebb rétegbe ért, aztán hidegebbe. Ahogy közeledik a fenékhez, ott már valósággal hideg. Nick finoman suhant a fenék felé. Itt márgás a talaj, utálatos volt a tapintása, amint fordult, és jó erősen elrúgta magát odalent, hogy ismét feljusson a levegőre. Furcsa érzés ilyenkor, sötétben, kibukni a víz alól. Nick kényelmesen ringatózott a vízen, csak olykor-olykor tempózva egyet. Odgar és Kate odafent beszélgettek a mólón.
- Úsztál már olyan helyen, ahol foszforeszkál a tenger? – kérdezte Kate.
- Még soha. – Odgar hangja mindig ilyen mesterkélten cseng, ha Kate-tel beszél.
Nicknek az jutott eszébe: be is dörzsölhetnénk magunkat tetőtől talpig gyufával. Nagyot lélegzett, jól felhúzta a térdét, jó erősen átfogta és lemerült, de most nyitott szemmel. Szép lassan merült a vízbe, először az oldalára billenve, aztán már fejjel előre. Á, nem ér ez így semmit. Semmit sem látni sötétben a víz alatt. Az előbb csinálta okosan: amikor csukott szemmel merült le. Az ember furán van ezekkel a megfigyeléseivel. Néha becsapódik. Nem úszott le egészen a fenékig, egyenesbe hozta a testét, ott tempózott a hűvös vízréteg határán, egy kicsit felfelé tartva, éppen-éppen a meleg felszín alatt. Tulajdonképpen fura ez: hogy milyen klassz a víz alatt úszni, és mennyire nincs semmi klassz magában az úszásban, fent a vízen. Az óceánon más: ott a felszínen is klassz. A felhajtóerő miatt. Csakhogy ott meg sós a víz, és szomjas lesz tőle az ember. Az édesvíz mégis jobb. Mint ahogy most is, ezen a meleg éjszakán. Éppen a móló kiszögellő vége alatt bukott fel a levegőre, és felmászott a létrán.
- Wemedge, ugorj be, ugye megteszed – kérte Kate. – hadd lássunk egy szép ugrást. – Odgarral üldögéltek a mólón, hátukat egy vastag cölöpnek vetve.
- Ugorj egy hangtalan fejest, Wemedge – mondta Odgar.
- Meglesz.
Nick, miközben a vizet csepegtetve magáról kisétált a trambulinig, még egyszer végiggondolta, hogyan ugrik majd. Odgar és Kate nézték a sötétben feketén kirajzolódó alakját, amint ott állt a palló végén, aztán alábukott, ahogy egy tengeri vidrától leste el. Már a vízben, miközben fordult, hogy felbukjon a levegőre, arra gondolt: a szentségét, ha Kate is itt lenne, lent, velem. Egyetlen lökéssel rúgta fel magát a felszínre, szeme-füle tele ment vízzel. Hatalmasat kellett szippantania a levegőből.
- Tökéletes volt. Hibátlan – kiáltotta Kate a mólóról.
Nick felkapaszkodott a létrán.
- Hol vannak a srácok? – kérdezte.
- Kiúsztak jó messzire az öbölbe –mondta Odgar.
Nick leheveredett a mólón Kate és Odgar mellé. Hallotta, amint a Ghee és Bill messze kint tempóznak a sötétben.
- Te vagy a legcsodásabb ugró, Wemedge – mondta Kate, és a lábával megérintette a hátát. Nick megfeszült az érintésétől.
- Á, dehogy – mondta.
- Csodás vagy, Wemedge – mondta Odgar.
- Ugyan – felelte Nick. Még mindig azon töprengett, milyen jó lenne valakivel kettesben a víz alatt. Ő három percig is kibírja lélegzet nélkül, csak lebegnének a fenéken, a föveny felett, aztán felbuknának együtt, szippantanának egyet, és máris megint le, újra, nem nagy dolog az egész, ha valaki érti a módját. Ő egyszer megivott egy üveg tejet, lehámozott é megevett egy banánt a víz alatt, hadd lássák, mit tud, persze, súlyok is kellettek, hogy lent tartsák, e ha volna odalent egy gyűrű, vagy valami amin átfűzhetné a karját, akkor igazán nem lenne semmi akadálya. Hű, de jó lenne, ha valamelyik lányt rá lehetne venni, de egy lány egyszerűen képtelen ilyesmire, csak nyelné a vizet, Kate meg egyenesen belefulladna, nem valami ügyes a víz alatt, jaj, csak találna egy ilyent lányt, elvégre találhat az ember, bár nem valószínű, á, lehetetlen, senki nem bírja így a víz alatt, mint ő. Az úszók is, a fene megette azokat a híres úszókat, csupa pancser, egyik sem ért a vízhez, csakis ő, egyesegyedül. Evanstonban az a krapek hat percig is kibírta lélegzet nélkül, de az nem volt normális. Jaj, ha az ember hal lehetne, különben, a fene akar hal lenni. Elnevette magát.
- Mi olyan muris? – kérdezte Odgar, azon az érzelmesen fátyolos, Kate-hez bújó hangján.
- Arra gondoltam, milyen jó lenne halnak lenni – mondta Nick.
- Jó vicc – mondta Odgar.
- Az – mondta Nick.
- Ne hülyéskedj, Wemedge – mondta Kate.
- Te szeretnél hal lenni, Butstein? – kérdezte tőle Nick. Fejét a deszkákra hajtva feküdt, és nem nézett Kate-re és Odgarra.
- Nem – felelte Kate. – Ma este semmi esetre sem.
Nick nekifeszítette a hátát a lány talpának.
- Te milyen állat szeretnél lenni, Odgar? – kérdezte Nick.
- Rockefeller – felelte Odgar.
- Jó pofa vagy, Odgar – mondta Kate. Nick érezte, hogy Odgar csak úgy sugárzik.
- Én Wemedge szeretnék lenni – mondta Kate.
- Bármikor lehetsz Mrs. Wemedge – mondta Odgar.
- Abból egy lány se eszik, hogy Mrs. Wemedge legyen belőle –mondta Nick. Megfeszítette a hátizmait, Kate úgy nyújtóztatta két lábát a hátának, mintha egy tuskón nyugtatná a tűz mellett.
- Ne legyél olyan biztos a dolgodban – mondta Odgar.
- Holtbiztos vagyok benne – mondta Nick. – Nekem egy sellő lesz a párom.
- Akkor ő lesz Mrs. Wemedge – mondta Kate.
-Soha – mondta Nick. – Odáig nem engedem fajulni a dolgokat.
- És hogy akadályozod meg?
- Azt bízd rám. Csak próbálja meg!
- Még senkinek sem volt sellő a párja – mondta Kate.
- Ne félts te engem – mondta Nick.
- Csak aztán rád ne húzzák a liliomtiprási törvényt – mondta Odgar.
- Tisztes távolban maradunk az amerikai felségvizektől – mondta Nick. –Ennivalót majd szerzünk a csempészektől. Te pedig vegyél magadnak egy búvárruhát, akkor eljöhetsz hozzánk látogatóba. Hozd el magaddal Butsteint is, feltéve, ha kedve lesz hozzá. Minden kedden délután lesz fogadónapunk.
- Mit csinálunk holnap? – kérdezte Odgar. Megint attól az érzelemtől fátyolos, Kate-hez bújó hangján.
- Kit érdekel most, hogy mi lesz holnap? – mondta Nick. – Beszéljünk a sellőmről.
- Unjuk már a sellődet.
- Jó – mondta Nick. – Akkor csak cseverésszetek Odgarral. Énmajd azalatt a sellőmre gondolok.
- Erkölcstelen vagy, Wemedge. Undorítóan erkölcstelen.
- Dehogyis vagyok erkölcstelen. Nagyon is becsületes vagyok. – Aztán lehunyt szemmel heverve, még hozzátette: - Ne zavarjatok. A sellőmre gondolok.
És így hevert, a sellőjére gondolva, miközben Kate a hátának nyomta a talpát, és közben tovább beszélgetett Odgarral.
Nem is hallotta, miről beszélget Odgar és Kate, csak hevert, most már nem is gondolt semmire, csak nagyon jól érezte magát.
A Ghee ás Bill kiúszott a partra, messze tőlük, aztán lesétáltak a kocsihoz, majd befaroltak vele a mólóra. Nick felállt, felöltözködött. Bill és a Ghee elöl ült, fáradtan a hosszú úszástól. Nick Kate-tel és Odgarral beszállt hátra. Hátradőltek az ülésen. Bill a motort bőgetve kapaszkodott a kocsival dombnak fel, aztán rákanyarodott a főútra. Itt már más kocsik lámpáit is láthatta Nick, messze elöl, amint eltűntek, aztán megint vakítva elővillantak egy-egy dombról, és tompított fénnyel suhantak el Bill mellett. Az út fent futott a dombon,magasan a tó felett. Nagy luxuskocsik mögött, ahogy elrobogtak mellettük, fényárba borították az utat, ezek nem tompították le a reflektorukat. Úgy villantak tova, mint a vasúti kocsik. Bill rávillogtatta fényszóróját az útszéli fák védelmébe húzódó autókra, a bennülők riadtan rebbentek szét. Senki se előzte le őket, pedig egy reflektor jó ideig táncolt rajtuk hátulról, de Bill végül is elhúzott tőle. Aztán lassított, és hirtelen rákanyarodott a földútra, amelyik a nagy gyümölcsösön át felvezetett a birtok főépületéhez. A kocsi kis sebességben makacs erővel kapaszkodott felfelé a gyümölcsösben. Kate Nick fülére tapasztotta a száját.
- Egy óra múlva, Wemedge – mondta. Nick keményen odaszorította a combját a lányéhoz, az autó még egyszer körbeszaladt a dombtetőn, a gyümölcsös felett, és megállt a ház előtt.
- A nénikém alszik. Csendesen – mondta Kate.
- Jóéjszakát, srácok – Suttogta Bill. – Reggel beugrunk értetek.
- Jóéjszakát, Smith – suttogta a Ghee. – Jóéjszakát, Butstein.
- Jóéjszakát, Ghee – mondta Kate.
Odgar csak állt a háznál.
- Jóéjszakát, srácok – mondta Nick. – A reggeli aufwiedersehen.
Nick és a Ghee lesétált az úton a gyümölcsösbe. Nick felnyúlt, és leszakított egy almát az egyik Duchess fáról. Még zöld volt, csak a fanyar levét szívta ki, ahogy kibuggyant a foga alól, a húsát kiköpte.
- Jó nagyot úsztatok a Madárral, Ghee – mondta.
- Nem olyan nagyot, Wemedge – felelte a Ghee.
Kiértek a gyümölcsösből, a levelesláda mellett rátértek az országútra. Hideg köd ült a horhoson, ahol az út keresztezte a patakot. Nick megállt a hídon.
- Gyere, Wemedge – mondta a Ghee.
- Jó – egyezett bele Nick.
Felkapaszkodtak a dombra, ahol az út aztán bekanyarodott egy kis facsoporthoz, amely a templomot fogta körül. Egész úton egyetlen házban sem láttak világosságot. Hortons Bay aludt már. Egyetlen autó sem hajtott el mellettük.
- Még korán van- mondta Nick.
- Járjunk egyest?
- Nem lényeges, Ghee. Ne zavartasd magad.
- Ahogy gondolod.
- Feljövök veled a házig – mondta Nick. Kireteszelték a zsaluajtót, és bementek a konyhába. Nick kinyitotta a hűtőszekrényt, körülnézett benne.
- Eszel valamit, Ghee?
- Egy szelet süteményt – mondta a Ghee.
- Én is – mondta Nick. – Kivett egy kis sült csirkét, meg két szelet zsírpapírba csomagolt cseresznyés lepényt a hűtőszekrény felső rekeszéből.
- Én elviszem az enyémet – mondta Nick. Ghee befalta a lepényt, és leöblítette egy bögre vízzel, csordultig merte a vödörből.
- Ha olvasnivaló kell, csak vedd el a szobámból – mondta Nick. A Ghee egyre a kis csomagot bámulta, amit Nick összekészített magának.
- Ne légy hülye, Wemedge – mondta.
- Ne félj semmitől.
- Jó, csak ne légy hülye – mondta a Ghee, kinyitotta a zsaluajtót, és a füvön át leballagott a kis házhoz. Nick leoltotta a villanyt, a zsaluajtót bereteszelte. Az ennivalóját újságpapírba takargatva vitte a kezében,m végigment a harmatos füvön, átmászott a kerítésen, aztán végigbandukolt a városon, a nagy szilfák alatt, végül elhagyta az utolsó levelesládákat is, amelyek ott meredeztek a dűlőutak torkolatánál, és kijutott a charlevoix-i országútra. Amikor átért a patakon, keresztül vágott a mezőn, egy darabig a gyümölcsös mentén haladt, az irtás irányába, átmászott a rácskerítésen a körülkerített erdőrészre. Ennek az erdő-zugnak a közepén négy kanadai fenyő nyúlt a magasba, kis csoportot alkotva. Puha fenyőtű szőnyeg borította a talajt, és nem volt harmatos a fű. Ezt a részt soha sem bolygatták újra, száraz és meleg maradt az erdei föld, nem nőttek cserjék, bokrok. Nick lerakta az ennivalóját az egyik kanadai fenyő tövébe, leheveredett és várt. Látta, hogy Kate jön a fák között a homályban, de nem mozdult. A lány pedig nem vette észre, tanácstalanul állt egy pillanatig, karján a két pléd. A sötétben úgy hatott, mintha óriási terhességet cipelne. Nick megdöbbent. De máris murisnak találta.
- Szevasz, Butstein – szólt rá. A lány elejtette a takarókat.
- Jaj, Wemedge. Ne ijesztegess! Már azt hittem, hogy nem jöttél el.
- Butstein, te kedves – mondta Nick. Magához vonta a lányt. Érezte a testét, ezt az édes testét, közvetlen közel az ő testéhez. A lány egészen odasimult hozzá.
- Úgy szeretlek, Wemedge.
- Kedves, jó öreg Butstein – mondta Nick.
Leterítették a pokrócokat, Kate kisimította őket.
- Állati veszélyes volt kilógnom a plédekkel – mondta Kate.
- Tudom – mondta Nick. – Vetkőzzünk le!
- Jaj, Wemedge.
- Úgy klasszabb.
Most meztelenül üldögéltek a takarókon, Nick egy kicsit zavarban volt: furcsa volt így ücsörögni.
- Tetszem neked, így, ruha nélkül, Wemedge?
- Na, bújjunk be alá – mondta Nick. Bebújtak a két durva pokróc közé. A fiú teste tüzelt a lány hűvös teste mellett, ahogy kutatva mocorgott, aztán már olyan jó volt minden.
- Jó így?
Kate válaszul egész testével odasimult hozzá.
- Klassz?
- Jaj, Wemedge. Úgy kívántam már. Olyan, de olyan nagyon kívántam már.
Feküdtek egymásba simulva a takarók között. Wemedge lejjebb csúsztatta a fejét, orra végigsiklott a lány nyakán, le a melle közé.
- Olyan jó hűvös vagy – mondta Nick.
Szájával finoman megérintette a lány apró mellét, amely megelevenedett az ajka között, a ptéréselődő nyelve alatt. Most érezte, hogy újra mozdul benne minden,lejjebb csúsztatta a két kezét, megfordította Kate-et. Lejjebb csúszott, a lány szorosan hozzáfeszült. Befészkelődött a fiú hasának homorú vonalába. Csodálatosan érezte ott magát. A fiú még kereste a helyét, egy kicsit feszengve, kutatva mocorgott, aztán megtalálta végül. Kezét a lány mellére tette, magához szorította őt. Keményen belecsókolt a hátába. Kate feje előrehanyatlott.
- Jó így? – kérdezte a fiú.
- Imádom. Imádom. Imádom. Gyere, Wemedge. Kérlek, gyere, gyere, gyere. Kérlek, Wemedge. Kérlek, kérlek, kérlek.
- Voilá – mondta Nick.
Most hirtelen ráeszmélt a pokróc érdességére, hogy dörzsöli a meztelen testét.
- Nem volt jó velem, Wemedge? – kérdezte Kate.
- De, jó volt – mondta Nick. Az agya nagyon élesen és tisztán dolgozott. Mindent nagyon élesen és tisztán látott. – Éhes vagyok –mondta.
- Bár csak itt alhatnánk együtt, egész éjjel. – Kate odakucorodott hozzá.
- Isteni lenne – mondta Nick. – De nem lehet. Vissza kell menned a házba.
- Nem akarok visszamenni – mondta Kate.
Nick felállt, könnyű szellő borzongatta végig a testét. Felvette az ingét, sokkal jobban érezte magát, most, hogy már rajta volt. Belebújt a nadrágjába és a cipőjébe.
- Öltözz fel, kislotyó – mondta. A lány feküdt a földön, a feje búbjáig húzva a takarót.
- Mindjárt – mondta. Nick odahozta az ennivalót a kanadai fenyő tövéből. Kibontotta.
- Gyerek, öltözz fel, kislotyó.
- Nem akarok – mondta Kate. – Itt maradok aludni, egész éjjel. – Felült, a takarókba bugyolálva. – Add ide a holmimat, Wemedge. – Nick odaadta a ruháját.
- Csak úgy eszembe jutott – mondta Kate. – Hogy ha kint maradnék aludni éjszakára, legfeljebb azt hinnék, hogy bediliztem, kihoztam ide a takaróimat, de különben rendben lenne minden.
- Nem valami kényelmes – mondta Nick.
- Ha kényelmetlen lesz, majd hazamegyek.
- Egert aztán indulnom kell – monta Nick.
- Csak felveszek valamit – mondta Kate.
Egymás mellé ültek, megették a sült csirkét, aztán mindegyikük vett egy cseresznyés lepényt.
Nick felállt, majd letérdelt és megcsókolta Kate-et.
Nick átvágott a harmatos füvön a kis házhoz, felment a szobájába, óvatosan, hogy ne reccsenjen a lépcső. Olyan jó volt végre a vetett ágyban, kinyújtózkodni, a párnájába fúrni a fejét. És most, hogy ilyen kényelmesen, boldogan elnyújtózott az ágyában, és a másnapi horgászásra gondolt, elmondott egy imát is, mint mindannyiszor, ha csak nem felejtette el, hogy imádkozni kell, a szüleiért és saját magáért, hogy nagy író lehessen, Kate-ért, a srácokért, Odgarért, hogy jól sikerüljön a horgászat, szegény öreg Odgarért, szegény öreg Odgarért, aki most alszik, odaát, a nyaralóban, vagy talán nem is alszik, talán a szemét sem hunyja le egész éjjel. De hát, mit tehet az ember, semmit, de semmit.
(Ford.: Elbert János)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat323-329. old.- XIX. évf. 3. sz. 1974. március)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése