I.
Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned, halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel keze fogva áll! –
Vadon zajong az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság.
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a fölszinre hág.
Csusz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.
S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.
S imé előjök lépsz, halál, szeliden
Magadhoz térited mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.
oh vajh mi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett, szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.
Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titkok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.
Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi rá figyelnek
És a vad szenvedély elandalog.
Csodáljam-e hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekűl
Az utczának zajától, s megpihenni
A csendes sirnak szent ormára ül?
II.
Halál, halál, száz alaku tündér te,
Hogy szellőztessem arczod fátyolát,
Midőn lelkem már sejt, megfogni nem bir,
Mert elkábulva uj alakba’ lát?
Kinek imént még mint szelid anyának
Magához inte jótevő keze,
Villámot szór most a nagyszerü alakja
Mond: én vagyok a sorsnak Istene.
Fejét a csillagdús ég koszorúzza,
Inogva reszket a föld, melyre hág,
Dűl és rombol minden tekinteténél,
S minden rom ismét egy-egy uj világ.
Emelt homlokkal jár a harczmezőkön
És nemzeteknek ír ott végzetet,
Jár büszke trónok eldült romladékin,
Jár elfelejtett Istenek felett.
Keresztül-nyargal a széles világon,
Zúgó viharral tüzes paripán,
Oroszlánnal játszik puszták fövényén,
Jégpalotát lakik a föld sarkán.
Vulkánt hamvaszt el, bérczeket mos széjjel,
Tengert száraszt ki megtölt völgyeket,
Felkerekíti a puszták homokját
És száz hiú emberműt eltemet.
s csak ott, hol ő van, ott van Isten háza,
Csak benne látjuk istenünk képét,
Mint a napot, mely elvakit fényével
Árnyában látjuk, mit a tóra vét.
És megnyugszunk, hogy mint hű szolga által
Isten mindent halál által teszen,
Mert mint igy dúl, tisztit és a sirból
Ifjultabb élet bölcsője leszen.
III.
Mit is szülhetne nagyszerűt, költőit
Az élet, költőitlen korcs maga,
Kalmár lelkének bélyegét hordozza
Átok gyanánt minden, mit alkota.
Fénytermei csak büszke kőrakások,
Miket hiúság és nyomor emel,
Piarczai önérdekű közdtérek,
Hol lelkünk csak botránkozásra lel.
Sáfárkodik közöttök kisszerű faj,
És elriaszt minden költészetet,
Míg a romlás nehezkedik fölébe
S a hétköznapnak rögtön véget vet.
Elfut előle a mozgalmas élet,
S ha a korcsfaj hiú zaja eláll,
Akkor szétnéz s ünnepies világát
Megszenteli csókjával a halál.
Rejtélyes dicst von a rom homlokára,
Legendát sző a puszta kő fölé,
Felássa a gyöngyöt a düledékből,
Helyheztetvén a csillagok közé.
S mint martyr, a ki a vérkeresztelésben
Tisztúla meg, nyer csillagkoszorut,
Ugy embermű is a romlásnak csókja
Által megszentesűl és dicshez jut.
A circus, melyen nincs egyéb nesz, mintha
Egy-egy követ söpör le vad madár,
A forum, melyen már csak bujtovány leng,
S a szél felejtett szónokszéken jár,
Nagy dolgok színhelyévé alakul át
Annak, ki érez, gondolkodni tud,
S úgy lép belé, mint rejtélyes szentélybe,
Míg a kis lélek magányától fut.
Amott a multak felidézett lelke
Zug el mint nagyszerü tragédia,
Itt a küzdelmek elhaló zajából
Kél nemesülten a historia.
És Isten is gyönyörködni kezd bennök,
Hol a festék lehullt, teremt mohot,
Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásul,
Karcsú virágos hársfa nő ki ott.
Zengő fészket rak a beomlott sirnak
Bozótos ormára a kis madár,
S az elpusztult, az elfeledt oltárra
A kis tücsök még cziripelni jár.
S midőn szép nyári nap a szomszéd dombon
Botjára dül a pásztor s andalog,
És nyája, mintha szinte gondolkodnék
Bámul, bámul, míg a kolomp kong.
Vagy estve a pásztortüzek kigyúlnak,
Vijong a bibicz, hol a nyáj legel,
A hold felkél, és legfényesb sugára
Reng a romon mint tündéri lepel:
Akkor rejtélyes dalt susog a szellő,
Mely a romoknak kúpjain elment,
Ezer csoda kél lengő árnyékukban,
Kitárja titkát a sír oda lent.
S míg századoknak költői nemtője
A hallgatag oszlopsorok közt jár,
Az ámuló pásztornak kurjongása
Bent borzalomnak miatta eláll.
IV.
Romlás! ki a követ megdicsőited,
Nincs-e irgalmad emberek iránt?
A várost szent rommá teszed s azokkal,
Kik egykor birták azt, kezed mint bánt?
Elszállt-e a nagyság is a tömjénnel,
S az eldült oltár eltemette-e,
Vagy mint a szél elnyargal a romok közt,
Elzúg-e a dicsőség is vele?
Nem, nem, halál a nagy lelkek barátja,
Ő osztja szét a csillagkoszorút,
Csak a sirnak vak éjjelén keresztül
Vezet fel a magasba biztos út.
Oh szolgalelkü, kishitű az élet,
Gyáván hajol meg bálványok előtt,
Csókdossa a szekérnek kerekét, mely
Diszmenetében eltapodja őt.
Ha a valódi nagynak káromlás jut,
Maszlag-pohár vagy véres feszület,
Tapsol a pór, mert kárörömmel nézi
A törpe, hogyha a nagy elesett.
Reá hajol és gúnymosollyal arczán
Kicsinyes gyöngéit keresgeti,
És mintha önmagát mentné ki véle,
örül, ha egy-két foltját felfedi.
Oh fáj, fáj látni a nagynak buklását,
Holttestét nem kiséri senki sem,
Félvén a tisztességgel tán azoknak,
Kik most erősek, kedvetlent teszen.
Hát nem tudják-e, hogy egykor majd ők is
Le fognak tünni, s a hitvány tömeg,
Mely sírni fél s most őket hordja díszben,
Később elestök tapsolandja meg.
Kegyelet hát az elesett vágytársnak,
Mit sirján gyujtunk, a mécs nékünk ég:
Hogy győztünk itt, elég, biró közöttünk
Ugyis más lesz majd, a sir és az ég.
Oh fáj, fáj látni a nagynak bukását
Mint hogyha Istenszobrot döntnek el,
Mit áhitat emelt, népek imádtak,
S most gúnyosan tapod hitlen kebel.
A porban fekvő Istenség képének
Nem vallja hívéül ki sem magát,
Sarat dob rá s mond: im hogy lenne Isten,
Ki jelt még e köszöntésre sem ád.
Nem mond hálát azért ki sem a napnak,
Mert egy világnak szüli a tavaszt,
Hatását csak kicsiny énjéhez méri,
S ha szenvedett alatta, szidja azt.
De türelem csak, míg jő az enyészet,
Az üldött nagyság e védszellem,
S midőn az önző érdek s félelemnek
Elhangzott, elhalt kisszerű nesze.
Ott vész a sirban a bitorlott nagyság,
Míg a valódi győztesen kikél,
S midőn egészen elveté az embert,
Félisten-képen ujolag felél.
Menten minden salaktól a legenda
Rejtélyes és magasztos lepliben,
S ha a bámúló késő ivadékok
Előtt alakja ekként megjelen:
Ez ő, ez ő, mondják majd, kit kortársi
Megkövezének, oh jaj, a vakok,
De sziveinkben szent leend örökké,
Míg perczenként gördülnek századok.
Mint Krisztus, a kit szintén felfeszített
Az élet, e kislelkű uzsora,
Míg a halál keresztjének szent oltárt,
Magának Isten jobbján helyt ada.
V.
Ifjú, zajos városnak közepette
Állok magamban csendes piaczon,
Körűlem dudva nő, homok terűl el,
Felettem csillaghímes év vagyon.
Hallom, mint zúg le a Dunának árja,
Kelet s nyugotra tárván karjait,
Éjszakról a Kárpát idáig nyúl le,
Délrűl belátom alföld sikjait.
S mint hogyha mindez titkos szót hallgatna
S mint hogyha e szó lenne a halál,
Úgy érzem, lelkem reszket, és reá is
A sírnak nagy bús gondolatja száll.
Elszenderült a városnak mozgalma,
Napszámát végzé minden, és pihen,
Hogy holnap uj erővel szembe szálljon
Kalmárkodása kis küzdelmivel.
Hejh ilyen az élet, tán nincsen senki
Mindnyájok közt, ki téged sejtene,
Ki e téren felkelsz, midőn lenyugodt
A város, mult napok nagy szelleme.
Ki sincs, ki értené, hogy majd ha egykor
E város végálomra szenderűl,
S elvész mint buborék minden mi benne
Most fénylik és küzd, fárad és örül;
Ha érczjármát az ős Duna lerázta,
A vár ledül s a termeken fü nő:
E tér fog élni csak, s zarándokolva
Hozzá távolról ájtatos nép jő.
Kicsinyszerű az élet, ritkán jőnek,
Mint röpke álmok, nagyszerű napok,
Talán csak hogy ne essenek kétségbe
Embernagyságon törpe századok.
Miljók elvesznek s nem marad utánok
Nyom, míg egy jő s felvési nagy nevét
A szent gúlára, mely évezredeknek
Temetőjére büszke árnyat vét.
Én láttam, én nagyszerű időket,
Szorítottam nem egy martyr-kezet,
Megrészegített a dicsőség árja,
Mely szétsugárzott egy ország felett.
Úgy érzém, nékem is van abban részem,
E honnak lévén én is gyermeke,
S nem irigylém mástól, akármi fényes
Volt a sugár, mit osztályul nyere.
Elmultak az idők, elvesztek véle
Bajnokai, lealkonyult a fény,
Sirjoknál eldült nagyság emlékével
Kicsinységemben megmaradtam én.
Talán hogy én is óvjam a sir-lámpát,
Mit kegyelet ti néktek félve vitt,
Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát
S a hatalom féltékeny gondjait.
Hogy oly korban, hol sirni is erő kell,
Könynyel szenteljem fel bús lantomat,
Míg az enyészet számotokra is majd
Méltóbb dijul csillagkoszorút ad.
Boldog mindaz, ki földön bir teremtni,
Irigyletes lett az az épitész,
Ki a szívnek kunyhót, a szépnek szobrot
Emel, vagy a hivőnek oltárt vés.
Míg szív, művészet és hit élni fognak
Él ő is, s ha müve elporladott,
Kövei még mondják: Isten teremtett,
De lángész adott örök alakot.
S hát még ti, a kik eszméket vevétek,
Barátim, kő helyett művetekhez,
Ti vagytok boldogok, mert alkotmánytok
Ha dült, erősbnek szent alapja lesz.
Vitázhatlan nyereményül maradva
A haladás s szabadság részire,
Mit erősségül emberi méltóság
Martyrok vérével pecsétele.
Ti hát veszhettek, nektek már az élet
Nem adhatott egyebet, mint halált,
Míg a halál rátok örök életnek
Hervadhatlan koszorújával várt.
Ti már nyughattok hüvös sir ölében,
Hallgathatjátok a puszták szelét,
Élvezhetitek azt a hűvös árnyat,
Melyet rátok szomszéd bércz orma vét.
Ti élni fogtok, míg a puszta s bércz él,
De én az utczazajban küzködöm,
S ki tudja, a tolongó sokaságon
Felülemelkedni lesz-e erőm?
Vagy eltapodnak s nyom nélkül enyészek,
Felejtett sír dől rám, mint éjszaka,
S mellette a halál nem istenasszony
Gyanánt viraszt, csak mint szelíd anya.
Mindegy, ha sirdalúl egy édes dalt mond
Mindarról, a mit szivem szeretett,
S dicsőségért kárpótlásul suttogja:
Nyugodjál békén, boldog nemzeted!
Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned, halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel keze fogva áll! –
Vadon zajong az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság.
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a fölszinre hág.
Csusz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.
S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.
S imé előjök lépsz, halál, szeliden
Magadhoz térited mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.
oh vajh mi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett, szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.
Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titkok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.
Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi rá figyelnek
És a vad szenvedély elandalog.
Csodáljam-e hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekűl
Az utczának zajától, s megpihenni
A csendes sirnak szent ormára ül?
II.
Halál, halál, száz alaku tündér te,
Hogy szellőztessem arczod fátyolát,
Midőn lelkem már sejt, megfogni nem bir,
Mert elkábulva uj alakba’ lát?
Kinek imént még mint szelid anyának
Magához inte jótevő keze,
Villámot szór most a nagyszerü alakja
Mond: én vagyok a sorsnak Istene.
Fejét a csillagdús ég koszorúzza,
Inogva reszket a föld, melyre hág,
Dűl és rombol minden tekinteténél,
S minden rom ismét egy-egy uj világ.
Emelt homlokkal jár a harczmezőkön
És nemzeteknek ír ott végzetet,
Jár büszke trónok eldült romladékin,
Jár elfelejtett Istenek felett.
Keresztül-nyargal a széles világon,
Zúgó viharral tüzes paripán,
Oroszlánnal játszik puszták fövényén,
Jégpalotát lakik a föld sarkán.
Vulkánt hamvaszt el, bérczeket mos széjjel,
Tengert száraszt ki megtölt völgyeket,
Felkerekíti a puszták homokját
És száz hiú emberműt eltemet.
s csak ott, hol ő van, ott van Isten háza,
Csak benne látjuk istenünk képét,
Mint a napot, mely elvakit fényével
Árnyában látjuk, mit a tóra vét.
És megnyugszunk, hogy mint hű szolga által
Isten mindent halál által teszen,
Mert mint igy dúl, tisztit és a sirból
Ifjultabb élet bölcsője leszen.
III.
Mit is szülhetne nagyszerűt, költőit
Az élet, költőitlen korcs maga,
Kalmár lelkének bélyegét hordozza
Átok gyanánt minden, mit alkota.
Fénytermei csak büszke kőrakások,
Miket hiúság és nyomor emel,
Piarczai önérdekű közdtérek,
Hol lelkünk csak botránkozásra lel.
Sáfárkodik közöttök kisszerű faj,
És elriaszt minden költészetet,
Míg a romlás nehezkedik fölébe
S a hétköznapnak rögtön véget vet.
Elfut előle a mozgalmas élet,
S ha a korcsfaj hiú zaja eláll,
Akkor szétnéz s ünnepies világát
Megszenteli csókjával a halál.
Rejtélyes dicst von a rom homlokára,
Legendát sző a puszta kő fölé,
Felássa a gyöngyöt a düledékből,
Helyheztetvén a csillagok közé.
S mint martyr, a ki a vérkeresztelésben
Tisztúla meg, nyer csillagkoszorut,
Ugy embermű is a romlásnak csókja
Által megszentesűl és dicshez jut.
A circus, melyen nincs egyéb nesz, mintha
Egy-egy követ söpör le vad madár,
A forum, melyen már csak bujtovány leng,
S a szél felejtett szónokszéken jár,
Nagy dolgok színhelyévé alakul át
Annak, ki érez, gondolkodni tud,
S úgy lép belé, mint rejtélyes szentélybe,
Míg a kis lélek magányától fut.
Amott a multak felidézett lelke
Zug el mint nagyszerü tragédia,
Itt a küzdelmek elhaló zajából
Kél nemesülten a historia.
És Isten is gyönyörködni kezd bennök,
Hol a festék lehullt, teremt mohot,
Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásul,
Karcsú virágos hársfa nő ki ott.
Zengő fészket rak a beomlott sirnak
Bozótos ormára a kis madár,
S az elpusztult, az elfeledt oltárra
A kis tücsök még cziripelni jár.
S midőn szép nyári nap a szomszéd dombon
Botjára dül a pásztor s andalog,
És nyája, mintha szinte gondolkodnék
Bámul, bámul, míg a kolomp kong.
Vagy estve a pásztortüzek kigyúlnak,
Vijong a bibicz, hol a nyáj legel,
A hold felkél, és legfényesb sugára
Reng a romon mint tündéri lepel:
Akkor rejtélyes dalt susog a szellő,
Mely a romoknak kúpjain elment,
Ezer csoda kél lengő árnyékukban,
Kitárja titkát a sír oda lent.
S míg századoknak költői nemtője
A hallgatag oszlopsorok közt jár,
Az ámuló pásztornak kurjongása
Bent borzalomnak miatta eláll.
IV.
Romlás! ki a követ megdicsőited,
Nincs-e irgalmad emberek iránt?
A várost szent rommá teszed s azokkal,
Kik egykor birták azt, kezed mint bánt?
Elszállt-e a nagyság is a tömjénnel,
S az eldült oltár eltemette-e,
Vagy mint a szél elnyargal a romok közt,
Elzúg-e a dicsőség is vele?
Nem, nem, halál a nagy lelkek barátja,
Ő osztja szét a csillagkoszorút,
Csak a sirnak vak éjjelén keresztül
Vezet fel a magasba biztos út.
Oh szolgalelkü, kishitű az élet,
Gyáván hajol meg bálványok előtt,
Csókdossa a szekérnek kerekét, mely
Diszmenetében eltapodja őt.
Ha a valódi nagynak káromlás jut,
Maszlag-pohár vagy véres feszület,
Tapsol a pór, mert kárörömmel nézi
A törpe, hogyha a nagy elesett.
Reá hajol és gúnymosollyal arczán
Kicsinyes gyöngéit keresgeti,
És mintha önmagát mentné ki véle,
örül, ha egy-két foltját felfedi.
Oh fáj, fáj látni a nagynak buklását,
Holttestét nem kiséri senki sem,
Félvén a tisztességgel tán azoknak,
Kik most erősek, kedvetlent teszen.
Hát nem tudják-e, hogy egykor majd ők is
Le fognak tünni, s a hitvány tömeg,
Mely sírni fél s most őket hordja díszben,
Később elestök tapsolandja meg.
Kegyelet hát az elesett vágytársnak,
Mit sirján gyujtunk, a mécs nékünk ég:
Hogy győztünk itt, elég, biró közöttünk
Ugyis más lesz majd, a sir és az ég.
Oh fáj, fáj látni a nagynak bukását
Mint hogyha Istenszobrot döntnek el,
Mit áhitat emelt, népek imádtak,
S most gúnyosan tapod hitlen kebel.
A porban fekvő Istenség képének
Nem vallja hívéül ki sem magát,
Sarat dob rá s mond: im hogy lenne Isten,
Ki jelt még e köszöntésre sem ád.
Nem mond hálát azért ki sem a napnak,
Mert egy világnak szüli a tavaszt,
Hatását csak kicsiny énjéhez méri,
S ha szenvedett alatta, szidja azt.
De türelem csak, míg jő az enyészet,
Az üldött nagyság e védszellem,
S midőn az önző érdek s félelemnek
Elhangzott, elhalt kisszerű nesze.
Ott vész a sirban a bitorlott nagyság,
Míg a valódi győztesen kikél,
S midőn egészen elveté az embert,
Félisten-képen ujolag felél.
Menten minden salaktól a legenda
Rejtélyes és magasztos lepliben,
S ha a bámúló késő ivadékok
Előtt alakja ekként megjelen:
Ez ő, ez ő, mondják majd, kit kortársi
Megkövezének, oh jaj, a vakok,
De sziveinkben szent leend örökké,
Míg perczenként gördülnek századok.
Mint Krisztus, a kit szintén felfeszített
Az élet, e kislelkű uzsora,
Míg a halál keresztjének szent oltárt,
Magának Isten jobbján helyt ada.
V.
Ifjú, zajos városnak közepette
Állok magamban csendes piaczon,
Körűlem dudva nő, homok terűl el,
Felettem csillaghímes év vagyon.
Hallom, mint zúg le a Dunának árja,
Kelet s nyugotra tárván karjait,
Éjszakról a Kárpát idáig nyúl le,
Délrűl belátom alföld sikjait.
S mint hogyha mindez titkos szót hallgatna
S mint hogyha e szó lenne a halál,
Úgy érzem, lelkem reszket, és reá is
A sírnak nagy bús gondolatja száll.
Elszenderült a városnak mozgalma,
Napszámát végzé minden, és pihen,
Hogy holnap uj erővel szembe szálljon
Kalmárkodása kis küzdelmivel.
Hejh ilyen az élet, tán nincsen senki
Mindnyájok közt, ki téged sejtene,
Ki e téren felkelsz, midőn lenyugodt
A város, mult napok nagy szelleme.
Ki sincs, ki értené, hogy majd ha egykor
E város végálomra szenderűl,
S elvész mint buborék minden mi benne
Most fénylik és küzd, fárad és örül;
Ha érczjármát az ős Duna lerázta,
A vár ledül s a termeken fü nő:
E tér fog élni csak, s zarándokolva
Hozzá távolról ájtatos nép jő.
Kicsinyszerű az élet, ritkán jőnek,
Mint röpke álmok, nagyszerű napok,
Talán csak hogy ne essenek kétségbe
Embernagyságon törpe századok.
Miljók elvesznek s nem marad utánok
Nyom, míg egy jő s felvési nagy nevét
A szent gúlára, mely évezredeknek
Temetőjére büszke árnyat vét.
Én láttam, én nagyszerű időket,
Szorítottam nem egy martyr-kezet,
Megrészegített a dicsőség árja,
Mely szétsugárzott egy ország felett.
Úgy érzém, nékem is van abban részem,
E honnak lévén én is gyermeke,
S nem irigylém mástól, akármi fényes
Volt a sugár, mit osztályul nyere.
Elmultak az idők, elvesztek véle
Bajnokai, lealkonyult a fény,
Sirjoknál eldült nagyság emlékével
Kicsinységemben megmaradtam én.
Talán hogy én is óvjam a sir-lámpát,
Mit kegyelet ti néktek félve vitt,
Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát
S a hatalom féltékeny gondjait.
Hogy oly korban, hol sirni is erő kell,
Könynyel szenteljem fel bús lantomat,
Míg az enyészet számotokra is majd
Méltóbb dijul csillagkoszorút ad.
Boldog mindaz, ki földön bir teremtni,
Irigyletes lett az az épitész,
Ki a szívnek kunyhót, a szépnek szobrot
Emel, vagy a hivőnek oltárt vés.
Míg szív, művészet és hit élni fognak
Él ő is, s ha müve elporladott,
Kövei még mondják: Isten teremtett,
De lángész adott örök alakot.
S hát még ti, a kik eszméket vevétek,
Barátim, kő helyett művetekhez,
Ti vagytok boldogok, mert alkotmánytok
Ha dült, erősbnek szent alapja lesz.
Vitázhatlan nyereményül maradva
A haladás s szabadság részire,
Mit erősségül emberi méltóság
Martyrok vérével pecsétele.
Ti hát veszhettek, nektek már az élet
Nem adhatott egyebet, mint halált,
Míg a halál rátok örök életnek
Hervadhatlan koszorújával várt.
Ti már nyughattok hüvös sir ölében,
Hallgathatjátok a puszták szelét,
Élvezhetitek azt a hűvös árnyat,
Melyet rátok szomszéd bércz orma vét.
Ti élni fogtok, míg a puszta s bércz él,
De én az utczazajban küzködöm,
S ki tudja, a tolongó sokaságon
Felülemelkedni lesz-e erőm?
Vagy eltapodnak s nyom nélkül enyészek,
Felejtett sír dől rám, mint éjszaka,
S mellette a halál nem istenasszony
Gyanánt viraszt, csak mint szelíd anya.
Mindegy, ha sirdalúl egy édes dalt mond
Mindarról, a mit szivem szeretett,
S dicsőségért kárpótlásul suttogja:
Nyugodjál békén, boldog nemzeted!
(Forrás: Madách Imre munkái – Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Alexander Bernát - Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1904.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése