Galícia, 1916. július 12.
Végre egyedül. Egyedül egy "kiürített" parasztház egyetlen szobájában. Csak a szentek képei meresztik rám hideg, kifejezéstelen szemeiket, gyermek Krisztusok, lábuktól megfosztott angyalok, kezükben nagybőgővel, faarcú Madonnák, egy hosszúszakállas szent Mátyás, amint pajkos történeteket ír egy incselkedő gitáros Ámor biztatására. Az ablak fölött lóg a pokol, Dante fantáziáját megszégyenítő borzalmaival. (A kép borzalmassága valóban pokoli.)
Mellette egy tömzsi kis Jézus szendereg, glóriáját párnául feje alá tűrve. A szembenső falon rejtelmes cirill háziáldások szomszédságában egy örök-mécses várja, hogy meggyújtsák üres töltényen keresztülmesterkedett kanócát. Haec fides nostra - olvasom le egy nagy keresztről, amelyen alulról fölfelé és balról jobbra tekintélyes szentek komor, fenyegető képei sorakoznak.
Szerencsére mindez a sok emberszabású lény itt körülöttem keményen el van szánva, hogy néma csöndben őrli le hátralevő napjait. Az áldott csendet nem zavarja más, csak a légy zúgása - a tyúkokat még a délelőtt áttelepítettem a kamrába - és valami távoli moraj észak felé, amelytől úgy látszik már nem szabadulunk, amíg ágyúk és emberek lesznek a világon.
Hogy figyelmemet ez se terelje el, a szentekhez fordulok segítségért. És ó - ki mondja még, hogy csodák nincsenek! - megszólal fejem fölött Rafael madonnája és édes zengésű dal fakad festett ajkáról. Követem az égi dallamot és szemem a karon ülő Jézus oldalába fúrt kulcson akad meg. A szentkép muzsikál. Talán hogy a puszta ház lakója ne legyen olyan elhagyatott.
Az ajtó megnyílik és egy eleven, szőke csujesz-gyerek dugja be rajta a fejét. Csodálkozva néz rám és a tűzhelyen bóbiskoló üres fazekakra. "Nyima gazda, gazda nye domu" - mondom neki és a szőke fej eltűnik az ajtó nyílásából.
Most nézek csak jobban körül a szobában. Milyen árva is ez a ház, kihűlt tűzhelyével, üres ágyával, kopár asztalával. Milyen árva is vagyok én, aki itt ülök a kopár asztal mellett, a hosszú lócán lógatva lábamat, belebámulva az áhított - fájó csöndességbe.
Siralomház! - mondom magamban. A siralomház se lehet pusztaságosabb és hangtalanabb. Öntudatlanul fölkelek a billegő lócáról, hogy a zenélő képet újból szóra bírjam. A csilingelő hangokból emlékek raja röppen elő. Egy boldog háztáj levegője leng körül... meleg falusi otthon képe merül föl a rég tovatűnt évek emléktengeréből... az én megsiratott, drága keresztapám háza, ahol annyi szeretettel vártak, ahova olyan repeső örömmel vágyakoztam mindig.
Ó milyen álmélkodó gyönyörrel hallgattam ott a fali csatakép mögül kiáradó zengő muzsikát, amikor keresztapám a már csak zenélni tudó öreg óra lelógó zsinórját megrántotta. Az öreg zenélő óra aztán egy szomorú napon elnémult. Keresztapám minden szeretete sem tudta többé életre kelteni.
Akkor még nem tudtam, hogy a zenélő órák sorsa emberi sors és hogy lesz idő, amikor keresztapám zengő, mély hangjának muzsikáját sem fogom többet hallani.
Mindama csodálatos dolgok között, amik az én drága keresztapám feledhetetlen otthonában elkápráztattak, ennek a lágy zengésű hangnak a varázsa ragadta meg a legmélyebben kedélyemet. Ma is világosan emlékezem erre a hangra - a szívemmel emlékezem rá.
A Tisza partjára lenyúló gyümölcsös, a fürdés a folyóban, a "kacsázás" a lapos tiszai kavicsokkal, a méhes, az istálló, a hófehér kecses "Gyémánt" paripa (amely mellett az én "Pajkos" lovam maga volt a megtestesült próza", a gazdag falusi uzsonnák minden izgalomba ejtő nyalánksága... sőt még a zenélő óra is: minden csak öröm volt. De keresztapám komoly hangját meghallanom, amikor a kocsiról elsőnek lepattanva egyenesen karjaiba futottam, ez maga volt a boldogság.
Ma tudom csak, évtizedek múltával, hogy a szeretetnek ezekből a ritka megindulásaiból a boldogító emlékeknek milyen kiapadhatatlan forrásai fakadnak.
A gyermeki szeretetet méltatlanul rágalmazzák, akik nem hisznek önzetlenségében és tisztaságában. Az igazi szeretet valóban ritka az "öntudatlan" gyermekévek idején - majdnem olyan ritka, mint az "okos" felnőttek közt. A testi és szellemi fejlődéssel az ember érzésvilága gazdagodik és nemesedik, - de csak azoké, akiknek vannak érzéseik. A gyermek is tud szeretni; ha nem, felnőtt korábban sem fog megtanulni.
*
A zenélő kép csilingelő szava régen elhallgatott és én újra hallom az ágyúdörejt. Huszonegyedik hónapja már. Az ember azt hinné, lassanként eltompul a hallása, mint ahogy a vízi molnár nem hallja a víz zuhogását és a kerék csapkodását a malomárokban. (Vagy ahogy az isten nem hallja az emberek jajveszékelését és halálhörgését.) Mi nem így vagyunk a háborúval. A mi érzékenységünk egyre fokozódik és hovatovább sebesültjei - lelki sebesültjei - leszünk mindannyian a háborúnak, akik idekinn vagyunk.
Amit a múltkoriban írtam, hogy már-már úgy tekintjük a háborút, mint állandósult bajt, mint például a kedvezőtlen éghajlatot, most is fenntartom. De nem felejtendő, amit talán szintén említettem, mert olvastam valahol, hogy a sarkvidéki viharok fagyához senki emberi lény hozzá nem szokhatik. Csak védekezni tanul meg ellene, ha lehet, és ameddig lehet. De amíg elkerüli is végzetét - a megfagyást, - attól hogy fázzék a viharban, semmi meg nem mentheti. Emberi testtel és emberi - emberséges! - lélekkel a háború szenvedést jelent.
- július 13.
Még egyszer a szent képek. Most már ismerem és elismerem hasznos rendeltetésüket, még ha csúnyák is és nem muzsikálnak. Tegnap este - az első este új lakásomban - amint meggyújtom gyertyámat, hogy Vernon Lee finom poézisű könyvével - Genius Loci and the Enchanted Woods - fájdítsam a szívemet, egyszerre csak fiu, fiu, puskagolyók röpködését hallom. A "kiürített" faluban gyertyavilág - pompás célpont a túlsó parton ácsorgó kozák őrszemnek.
Nagy messzeségből találomra feléje lő és én a keletre néző ablakon át minden hősiesség nélkül hősi halált halhatok. De nemcsak én. Az ágyam elvégre nem esik az ablak vonalába. De mások, gyanútlan csűrlakók, vagy akik a szabadban alszanak - isten szabad (?) ege alatt - azokat veszélyeztetem.
Hát erre voltak jók a szent képek. Profán kézzel leszedtem őket a falról és fölakasztottam a három ablakra függöny helyett. A golyófütty elhallgatott. Ha egyszer-egyszer megszisszen még, ezekért már nem vagyok felelős.
- július 14.
Ma egy esztendeje szálltuk meg a Zlota-Lipa melletti állásunkat. Most sem vagyunk messze tőle, de jól esik megállapítani, kelet felé. Igaz, hogy most másképp halad a front (sok helyen a mi tavalyi állásainkban vannak az oroszok, mi meg az övéikben). És tavaly ilyenkor az orosznak nem volt lövőszere. Vigasztalódom, hogy jövő júliusra talán már nekünk se lesz.
Előbb-utóbb a világ minden muníció-termésének végére kell jutnunk. Nem is tudom, miért nem elegyedik háborúba az a néhány rongyos nemzet, amely még hátra van. Hát nem látják be, hogy ez most emberiesség kérdése? Hadd fogyasztanák el gyorsabban az egymás testének szánt fémeket.
A háborús chemia új fogalmazása szerint, "nemes fém az, amelynek a kedvéért az emberek a többi fémeket belelődözik felebarátaik testébe". Ez a meghatározás világos, őszinte és szemléltető. És az ifjúság nemcsak chemiát, hanem nemzetgazdaságot és pszichológiát is tanul vele és ami a fő, megerősödik hazafias érzelmeiben.
Erős a hitem - hiába, én hívő ember vagyok - hogy a háborúknak egy óriási szövetség fog véget vetni itt e földi tereken. Egyesült erővel megépíti az emberiség - mondjuk Kr. után 83592-ben - azt a messze hordó ágyút, amellyel a Holdat, a mi eddigi hűséges hívünket rommá lőheti. A harc átterelődik erre a hetedik világrészre. Ekkor lesznek még csak megakadva a harckeverők.
A földön ugyanis nem lesz már ágyú, sem más hadianyag - ezeket könnyelműen mind beolvasztották a Hold ellen épített öreg ágyúba, amelynek minimális lőtávola négyszázezer kilométer. Hogyan oldják meg ágyúk nélkül az osztozkodás békés problémáját?
Ha az isten, a jó isten, közbe nem lép, akkor lesz ám még az igazi kavarodás. A jó isten pedig tudvalevőleg nem avatkozik bele a háborúk dolgába, mert ami rossz, az tőle idegen. A békekötés ügye nem sürgős neki - hiszen Ő örökéletű.
Okoskodásaimban kissé messzire mentem. Egyelőre a magunk kis földi háborújának kell véget vetni.
Az előbbi átlátszó allegóriát pedig bocsássa meg a földi cenzúra. Jusson eszébe az a második szomorú korszak, amikor Tompa Mihály kénytelen volt a gólyához intézni panaszos és serkentő szavait és a cenzúra - árgus-szemeit behunyva - felült a gólyamesének.
*
Az ablakot ma estére befalaztattam. Papirosból ugyan már vasúti kereket is gyártanak, mégsem bízom a szentképekben. A szenteknek maguk felé hajlik a keze s még kitelik tőlük, hogy áteresztik a golyókat halhatatlan testükön, kivált ha észreveszik, milyen istentelen haladó ül alattuk.
Szerettem volna még elbeszélni többszörös látogatásomat a k.-i grófi kastélyban, amely csábító közelségben van innen, ősi park vén fái alatt. A fényűzés és a művelt, finomodott élet itt feledett oázisa a háború sivatagában. Kupolás csarnokának tölgyfa burkolatú falairól a régi jó időkben negyvenkét lengyel király és királynő képe tekintett alá.
Felerészének én már csak puszta helyére találtam. Forradalmi kezek naponta négyet-ötöt kiszaggatnak fényes keretükből. Nincs irgalom. Amelyikükhöz hozzáférhet a nép keze, pusztulnia kell. A legfelső sorhoz meg már hozzátámasztva a létra. Ma-holnap egy se marad belőlük. Királyi sors.
Ugyanígy járnak a nagyszerű grófi bútorok. Finomművű, drága karosszékek piros bőre lehasogatva, üveges szekrények tükre bezúzva, a mahagóni fából faragott könyvespolcok drága kötetei szétszórtan hevernek a padlón halomszámra, akárcsak a holtak a drótsövény előtt. Hogy mi van bennük belül - szépség, gondolat, fájdalom - mit érdekli az a háború emberét, aki l'art pour l'art "dolgozik"...
*
Firenzéről olvasok. "Elvarázsolt erdők" ciprusillata leng körül. Álmodozásomból - hogy én mindig álmodom, ha ébren vagyok! - távirattal riasztanak fel, "Oberleutnant Halász hat über Lemberg zur Luxdelta 61. umgehend einzurücken."
- július 26.
Áthelyeztek. Kilenc napi kalandos boldog vándorlás után érkeztem meg új állomásomra, R. faluba, ahol most gyümölcsfák árnyékában írom ezeket.
Utazás, mozdonyok, kertek, paloták, emberek, fény, ragyogás, zene, nők - mennyi nő! - a nagyváros minden káprázata mozgóképben olvad össze és vonul el ismét előttem. A filmnek vége. Új darab kezdődik. De hálás emlékezetem vissza-visszatér még a gyorsan lepergett képcsodához... Ha ott, amerre járok, a nézőtér olykor "elsötétül", fény és öröm feledtető képei, jöjjetek vigasztalásomra!
(Forrás: Huszadik Század 1916. aug.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése