A festők, az ábrázolás művészei, minthogy anyaguk az írókétól eltérően nem a fogalom, hanem a látvány, csak a látást, a többnyire megmondhatatlan és magyarázhatatlan gyönyörűséget hagyják életük tanúságául. Tökéletesen megoldott műveik fénye eloszlat minden felvetődhető kérdést; problémátlanul ragyognak: szó nem igen, - legfeljebb, ha a legszűkebb mesterséget illetően – ér hozzájuk: meggondolásnak nem sok helye van velük szemben.
De Gauguin, ez a kivételes művész páratlan jelenség mintha csak illusztrálná (a művészet általánosságára értve) a Nietzsche híres szavát: „Az irodalom arra való, hogy túljussunk rajta”; az ő élete és művészete egyaránt egyetlen hatalmasan felvetett kérdés; magát a művészet tényét tette kérdéssé, s ezzel természetesen feldúlta és megbolygatta az életnek és korának kényesen nyugvó felszínét.
Ezért lehet, hogy őneki az írás próbáját is ki kellett állania, nem kerülhette el a fogalmazás keserű kényszerét. És ezért van, hogy sűrű följegyzései, naplói, levelei mellett mindig izgalommal, s megoldatlannak és kikerülhetetlen rejtélynek kijáró izgalommal olvasunk minden sort, ami róla szól; s ezek között is megkülönböztetett érdeklődés várhat arra a könyvre, melynek e nagy Utódtalan fia és utódja a szerzője.
Szerencsétlenek a nagy emberek gyermekei! Mi marad rájuk? Egy roppant nosztalgia s egy roppant szorongás. S nyomasztó örökségül egy kiegyenlíthetetlen adósság: amit az előttük járó a maga beteljesítő életéből nem tudott beváltani. - S micsoda gyermekség vár arra, aki apa helyett egy mesebeli szörnyet tudhat nemzőjéül, meleg emberi valóság helyett egy kietlen és félelmes mítoszt, melynek ellenállhatatlan vonzása és taszítása közt hányódik egész ifjúsága! S aki csak az ellenséges környezet, a sértett após, az elhagyott anya, a bárdolatlan sógornők gyűlölködő, értetlen és gúnyos szaván keresztül szerezhet tudomást erről az apáról.
De egy pillanatban aztán, szinte észrevétlenül, egy másik apa képével találja magát szemközt, aki még mindig legenda, de gonosz szellemből a művészet dicsfényével övezett hérosszá nőtt; épp a művészetével, amit az immár ifjúvá serdült gyermek is most kezd épp mozdulni érezni szívében. S akkor, ahogy esetleg eddig gyűlölte, úgy kezdi most isteníteni apját, és meggyűlölni azt, aki eddig őt meggyűlöltette vele. Az anyját - akihez majd szintén vissza kell térnie egyszer bűnbánóan…
Így bolyong ebben a nyílni nem akaró labirintusban. S akkor előtte is kikerülhetetlenül feltündököl a művészet: talán az egyetlen fonál, mely kivezethet…. (Könyvében szerényen meg is jegyzi, hogy maga is festő, ha nem tenné, is biztosak lehetnénk benne.) S abban a korban, mikor még a becsvágy, a nagyot akarás a nagyra való képességtől nem válik el. A becsvágy pedig óriási: egy csodálatos ragyogástól kölcsönzi fényét... Aránytalan becsvágy és szerény tehetség s hozzá egy követhetetlen példa délibábja; van-e ennél kétségbe ejtőbb esély egy életre? - De van-e ennél nagyszerűbb, mindenbe bevilágítóbb, művészet és élet titkaihoz közelebb vivő konfliktus a felfogó értelem, az írói alkotókészség számára?
Ha Pola Gauguin író volna (vagyis olyan ember, aki ha tollhoz nyúl, nem nyughatik, míg azt a legmélyebbre nem mártotta sorsa sötét szövedékeibe), ha igazi író, ezt a konfliktust választotta volna könyve tárgyául. Ez a gauguin-i életműre is igazabb fényt vethetett volna. Ehelyett objektív történetet akart írni apjáról, nem tudván, hogy objektív történet nincs, s az események tárgyalásában csak a megéltet újjáteremtő szubjektivitás és a ferdítő elfogultság között lehet választani: minden egyéb csak az írói tehetetlenség ábrándja. Miután az elsőt nem választotta; szükségkép esett áldozatul a másodiknak.
S beleesett abba a téveszmébe is, hogy az ő feladata szüleit megvédeni és tisztára mosni: apját a polgári, anyját a művészi oldalról ért támadások ellen. Holott egyik sem szorul védelemre: mindkettő önnön lényének törvényéi töltötte be. Olyan ellentétek vannak itt, amit maga a természet állított fel és nem emberi jó vagy rosszindulat kicsinyességén múlik kiegyenlíthetetlenségük.
Valamely tárgyról nem a vele való legmélyebb kapcsolatunkat keresni és fedni fel az írásban, csak egy képzelt tárgyilagosság ürességét eredményezheti. Ezért csalódtunk Pola Gauguin könyvében. Meglehet, e csalódásunkhoz talán túl nagy várakozásunk is hozzájárult (a magunk részéről még bizonyos személyi érdekeltséggel is párosulva); de vajon indokolatlan-e a személyes átéltség izgalmát várnunk egy olyan írótól, akinek egyedül épp ez az átéltség adhatott okot és jogot könyve megírására?
Somlyó György
(Forrás: Huszadik Század 1944. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése