50. A humorista
A humorista olyan ember,
Ki humort űz szakértelemmel,
Fején kalappal vagy anélkül,
Humorizál, míg belekékül,
Fején anélkül vagy kalappal
Humort bocsát ki éjjel-nappal,
Van ezer élce, adomája...
Jóságos ég, be ronda pálya!
Midőn a humorista reggel
Tizenkét óra tájban felkel,
Azonnal egy kis cikket forral
És nyakonönti friss humorral.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
Kissé a kávéházba elmén,
Ujjal mutatnak ott reája...
Jóságos ég, be ronda pálya!
A kávéházban megebédel
S ha elkészült a feketével
Folytatja azt a humoreszket,
Amelybe reggel belekezdett.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén
Egy másik kávéházba elmén,
Hol asztaltársaság várja...
Jóságos ég, be ronda pálya!
Rosszkedvűen, morogva lép be,
Mert nem jut semmi az eszébe,
Hanem azért új cikket forral,
És nyakonönti friss humorral.
Ahogy az élclapokba festik,
A tollat rágja késő estig
És fáj a gyomra, fáj a mája...
Jóságos ég, be ronda pálya!
Hogy könnyítsen a fáradt elmén
Most végre vacsorázni elmén,
Utána ismét cikket forral,
És nyakonönti friss humorral.
Az agya zúg, a keze reszket,
Míg azt a rongyos humoreszket
Az agya mélyéből kivájja...
Jóságos ég, be ronda pálya!
A vacsorát, hogy befejezte
Egy újabb kávéházba kezd be
Még egy utolsó cikket forral,
És nyakonönti friss humorral.
Kell a humor, reggelre, holnap,
A sok-sok nyájas olvasónak,
Ki a kávéhoz megkívánja...
Jóságos ég, be ronda pálya!
És átkozódva, nyögve, sírva,
Éjfélig végre meg is írja,
A cikk, mit reggel óta forral,
Most le van öntve friss humorral.
Örvendve tolla győzedelmén,
Egy végső kávéházba elmén,
Pilláit ott álomra zárja...
Jóságos ég, be ronda pálya!
Hogy most Heltai Jenőről írni akarunk, keressük a rövid, a kifejező, az igaz jelzőt, amely embert és író egyaránt jellemez. Keressük a jelzőt, de amit találunk, attól kissé idegenkedünk. Elcsépelt, agyonhasznált szó, amelylyel minduntalan visszaélnek, amelynek értéke a sok cégbitorlás miatt már majdnem devalválódott. És mégsem tehetünk mást a helyébe, ha igazságosak akarunk lenni, mégis le kell írnunk, hogy Heltai Jenő humorista. A kevés, a nagyon kevés igazi magyar humoristák egyike.
Humorista! Hányszor halljuk ezt az elnevezést. Kávéházi élcek, apró gonoszságok, ízléstelen szóficamodások mind a humor rovására vétkeznek. Azt hihetnők, hogy a humoristák tucatszámra futkosnak közöttünk. Pedig az igazi humorista nagy ritkaság és nagy kincs. Sok mindenfélét kell egyesítenie magában és sok mindennek kell hiányozni belőle. Nem elég, hogy elsőrendű író, aki tisztán lát, pontosan megfigyel és az írás teknikájának minden eszközével rendelkezik. Valami csodálatosan meleg szeretetnek kell élni benne, amely közel hozza témáihoz és alakjaihoz. És ez a szeretet kizárja mindazt a haragot, mindazt a keserűséget, mindazt a gyűlölséget, amelyet éppen közpályán élő ember minduntalan érez és amely olyan jól esik. Az igazi humoristának nem szabad haragudnia a miatt, hogy a parlamentben nálánál tehetségtelenebbek ülnek, hogy a bankigazgatókból udvari tanácsosok lesznek, hogy meggazdagodott uzsorások báróságot vesznek, hogy a színházaknál protekciós darabokat adnak, hogy a házbérét fölemelik és hogy az iskolatársa gazdag leányt vett el feleségül. Ezért olyan nehéz dolog ma humoristának lenni.
Pikkoló mester az Erzsébet téren sétálgatott, és a szép tavasznak örült. A fákon a verebek milliói csiripeltek. Az egyik elröpült a mester feje fölött, és valami csekélységet pottyantott a mester kalapjára.
A mester fölnézett, zsebkendőjével gyöngéden megtörölte kalapját, és szerényen így szólt:
- Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.
Hatvanöt esztendővel ezelőtt, tíz-tizenegy éves koromban kezdtem franciául tanulni, akkor ébredt föl bennem a francia szó és a francia szellem iránt aló érdeklődés, amely az évek növekedő számával duzzadt és forrósodott és mindmáig egy pillanatra sem csökkent. Tanítómesterem az első órán a pedagógia hagyományainak és a nyelvoktatás törvényeinek mellőzésével nem a francia ábécé betűinek titkait tárta föl előttem, hanem egy kicsit ünnepiesen és meghatottan azt mondta: "Párizs Franciaország fővárosa." Ez volt az első francia mondat, amelyet hallottam és ennek a mondatnak az első szava: "Párizs" örökre lelkembe vésődött.
Tanítómesterem, Monsieur Rocher félkezű és félszemű öreg francia katonatiszt volt, jobbkarját és jobbszemét a krími hadjáratban, Szevasztopol ostrománál vesztette el. Balkezével vette ki tubákos-szelencéjét fekete mellényének jobbzsebéből, balkézzel javítgatta dolgozataimat. Jókedvében néha üvegszemét is kivette üregéből és a tenyerén táncoltatta. Temperamentumos, derűs, fecsegő öreg úr volt, francia Háry János, háborús élményeivel és afrikai kalandjaival traktált minket, sápadt, nyurga pesti gyerekeket. Szájtátva hallgattuk. Micsoda tökéletes francia és milyen felejthetetlen regényhős! Hogyan került Párizsból a zulu-kafferek nyilai közé, majd Szevasztopol falai alól Budapestre, hogy itt, az Akadémia-utca egyik nagy bérházának a negyedik emeletén franciául tanítsa egy egyszerű, inkább szegény polgárcsalád gyermekeit? Sohasem tudtuk meg, ahogy azt sem, hogy négy-öt év múlva, hogyan és hova tűnt el. Búcsúzás nélkül hagyta el házunkat, titokban meghalt vagy hazautazott Párizsba. Vele együtt tűnt el Párizs városának az a színehagyott, kopott térképe is, amelyet fekete kabátjának belső jobbzsebében őrzött, azon mutogatta nekünk a város utcáit, a Szajnát és hídjait, a Louvret és a Notre-Dame babonás tornyait, meg a Concorde-teret, ahol XVI. Lajost lenyakazták. Még csak dadogtam franciául, de a várost úgy ismertem már, mint a zsebemet.
Csoda-e, hogy éledő fantáziám Monsieur Rocher-n keresztül minden kíváncsiságával és mohóságával a térképről jól ismert titokzatos, távoli Párizs és kalandos bátor és elmés férfiai és elragadó hölgyei felé fordult? Úgy akartam Párizsba menni, ahogy pajtásaim Jules Vernével az Északi Sarkra vagy Nemo kapitány rejtelmes szigetére kívánkoztak. Konokan eltökéltem - nem azt, hogy "ha nagy leszek, elmegyek Párizsba", hanem azt, hogy ott fogok élni, megtudom róla mindazt, amit Monsieur Rocher tud, azt is, amit nem mondott el nekünk. És akkor csakugyan "nagy" leszek.
Ez a gyerekes vágyakozás tíz-tizenkét évig fűtött. Ez alatt az idő alatt az elérhetetlen diadémról lassan-lassan letöredezett a regényesség zománca. Sok francia könyvet olvastam, jót-rosszat vegyesen. Az agyam tisztult. Huszonhat éves voltam, amikor először kijutottam Párizsba, immár nem azért, hogy ott vegyem föl a fonalat, ahol Monsieur Rocher annak idején elejtette, hanem azért, hogy szemébe nézzek a francia irodalomnak, a francia művészetnek, a francia életnek. - Huszonnyolc éves koromban mentem ki másodszor, akkor egy álló esztendeig koplaltam ugyanabban a Family-Hotelban, ahol Szomory Dezső. Ő a legfelső emeleten, én a legalsón. Ő megírta a maga Párisi Regény-ét, ezt a tökéletes remekművet. Én nem írtam meg az enyémet.
Kedves Jenőm!
Nyilván hallottad, hogy nagyon beteg voltam. Még igen gyenge vagyok, és kedves leveledre adott válaszomat rövidre kell fognom.
Tanácsom: Föltétlenül idejönni! Azaz: ha...
Itt következnek a korlátozások, melyeket úgy szívlelj meg, amint azok igen jó baráttól származnak.
"Feltétlenül" jönnöd kell - ha makkegészséges vagy. A párizsi levelezőnek koplalnia, izzadnia, fagyoskodnia kell, az éjeket végigdolgoznia és így tovább. Még magam is gyakran éheztem - pénzzel a zsebemben -, mert az étkezésre nem volt időm. Az ifjakat illetően Párizs még egynémely olyan okból meggondolandó, mely okok magasabb korban megszűnnek.
Másodszor: "Föltétlenül" ide kell jönni - ha valamely biztos laptól állandó kétszáz forintot kapsz. "A Budapesti Hírlap tudósítója" cím a névjegyen nem ajánlatos, mióta Székelyt kiutasították. Ha valahol bemutatkozol, ezt a zászlót zsebre kell vágnod. De valójában sehol sem kell bemutatkoznod, hogy levelezhessél, azaz cikkeket, tárcákat és sürgönyöket küldj.
Megélhetsz 200 forintból, ha hajlandó vagy rossz szobácskában lakni, és a legszerényebb igényekkel élni.
Úgy látszik a pesti dolgok ostobaságait helyesen mérlegeled. Ebből kissé kikerülni nem volna szerencsétlenség.
Összefoglalom: Ha biztos, állandó összeged van, ha makkegészséges, józan, önmegtartóztató és szerény vagy, ha keményen elhatároztad, hogy párizsi tartózkodásodat tanulási és munkaidőnek tekinted, ha elkészülsz arra, hogy itt mint a senkik országának senkije járkálj mint a legeslegutolsó ember - a legutolsó én vagyok -, akkor gyere ide, ne maradj egy esztendőn túl, tüntesd ki magad tárcákkal, ez esetben felette nagy haszonnal térsz majd hazádba vissza.
Nem vesztegetek szót arra, hogy neked segíteni fogok és ellátlak tanáccsal, amennyire csak tehetem, amennyire csak erőm engedi. Ez magától értetődik.
Szívből üdvözöllek és csókollak
Tivadar
Megjegyzés: 2-3 esztendő múlva Párizsból tízszeres hasznot húzhatsz. Első ízben huszonöt esztendős koromban jöttem ide.
Levelem átolvasva úgy látom, hogy épp bizonytalan hangneme az, ami a legmegfelelőbb rajta. Úgy vélem, hűségesen megmutatom neked az előnyöket és hátrányokat. Egy pontot hangsúlyozni kívánok: Szórakozni itt nem fogsz - mert ha megteszed, tizennégy nap alatt minden tekintetben kész vagy. Olyan emberek részére, amilyenek mi vagyunk, Párizs csak iskola - jó iskola, de - Isten tudja - nem könnyű.
Ezernyolcszázkilencvennyolc december 31-én este hét óra tájban beállítottam a Dohány utcai Otthon-körbe, az újságírók klubjába. Korán zártuk az újságot, másnap újévi szám, munkaszünet, előbb még Szilveszter éjszaka, hajnalig virító mulatozások, éjfélkor boldog újévet kívánunk, ez a boldog újév a haldokló század utolsó éve, ezután már kerek számot, 1900-at írunk, új századba lépünk!
Januári, elég tisztességes fizetésem a zsebemben volt, innen-onnan is járt még valami pénzecském, gazdag voltam, üde és fiatal, reménytelenül, de talán éppen azért boldogan szerelmes egy szép szőke lányba, nevemet - az irodalomtörténet kivételével - valamelyest mindenütt ismerték már, fiatal írótársaim szerettek, az öregek vállamat veregették, és Jánosnak becéztek. Azt mondták, a könnyű Jenő név nem méltó hozzám, szép jövővel biztató, komoly, derék fiúhoz. Holott ezt a nevet Savoyai Jenő herceg tiszteletére és emlékére kaptam, ő engedte még kétszázegynéhány évvel ezelőtt Törökországból elbujdosott őseimnek, hogy a gránicon, a régi katonai határőrvidéken, Zimonyban letelepedjenek. A János név - Bródy Sándor tisztelt meg vele - mindvégig rajtam maradt. De ettől sem lettem nagyobb író.
Nagyon büszke voltam arra, hogy előkelő írótársaim: Kiss József, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Gerő Károly és mások szívesen kártyázgattak velem. Mindig elnyerték a pénzemet, holott Kiss József volt közöttük az egyetlen jó kártyás. A többi világéletében szerencsétlen kártyás maradt, az maradtam én is. Egyiknél-másiknál talán jobban játszottam, de tiszteletlenségnek néztem azt, hogy a pénzüket elnyerjem. Gyógyíthatatlan, közös hibánk a pesszimizmus volt. Nem bíztunk szerencsénkben, el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer-másszor nyájasan ránk mosolyogjon. Holott azért kártyáztunk csak, hogy szerencsénket kipróbáljuk. A hiteles, ősi babonával vakmerőn szembeszállva azt vallottuk, hogy akinek szerencséje van a játékban, az szerencsés a komoly dolgokban, a szerelemben, az írásban, az életben is. És a tétova írónak ez fontos csak: a misztérium, a kőr-dáma pajzán mosolya, a pikk-király atyai jóindulata, a makk-alsó, meg a makk-disznó boldog házassága... a sorsunkat jobbra és balra kormányzó jóságos és káros fordulatok fölvillanása.
1898. december 31-én este 8 órakor kötelességtudón leültem kártyázni. Barátaim, csábító kézmozdulatokkal figyelmeztettek arra, hogy a játszmában megüresedett egy hely, foglaljam el. Pokoli ferbli-játszma volt, a "nemzeti csöndes" kora délután megkezdődött már. Emlékszem az öreg Kiss Józsefre, aki első verseimet A Hétben kiadta, a kackiás bajuszú Márkus Józsefre, a Magyar Figaró szerkesztőjére, akinek a karján az irodalomba beléptem, Guthi Somára, a zajos bohózatíróra, Gerő Károlyra a Próbaházasság fanyar szerzőjére. Nem tudott a vad kombinációk kecsegtető kísértéseinek ellenállni, fogát csikorgatta, de megjátszotta a lehetetlent is. Nagyokat sóhajtott, és azt mondta:
- Csak ne szeretném úgy a veszedelmet!
Emlékszem az elegáns Szomaházy Istvánra, aki tárcáiban elsőnek örökítette meg a karrierjüket akkor kezdő gépírólányok álmait, szenvedéseit és reményeit. A nálamnál is fiatalabb Lovik Károlyra, sok szép elbeszélés írójára, és köztük a legnagyobb tekintélyre Kiss János egyetemi tanárra. A komoly és méltóságos pap, nyakában hatalmas aranykereszttel, szemét hunyorította, finoman gusztálta a kártyát. Amikor a két disznóhoz megvette a harmadikat, és a nagy kasszát besöpörte, ájtatosan fölnézett az égre, és azt rebegte:
- Van Isten!
Legalábbis ez az anekdota járta a tudós egyházi férfiúról. Amikor így ingerkedtünk vele, szelíden mondta:
- Az urak tiszteletlenek. De az epigramma nem rossz.
Az emlékezetes játszma 1899. január elsején, déli egy órakor fejeződött be. Átkártyáztuk az éjszakát és az újév első délelőttjét. Amikor az asztaltól fölkeltem, egy fillérem sem volt. Minden pénzemet elvesztettem. Kiss Józseftől kellett előleget kérnem legközelebbi heti cikkemre. Elkeseredetten mentem haza, lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Rettenetesen szégyelltem magamat. Irtóztató összeget vesztettem, vagy négyszáz koronát, harminc-negyven versnek és humoreszknek a tiszteletdíját. Ebben a tisztelet nagyobb volt, mint a díj.
A Magyar Hírlap számára nekem kellett a mindennapi négyoldalas regényfolytatást szállítanom. Franciából vagy németből fordítottam a külföldi regényeket, ezekért nem fizettek sem az írónak, sem a fordítónak. Ez afféle szerkesztőségi ráadás munka volt csak. Amikor a fordítást meguntam, pihentetőnek hébe-korba eredeti regényt írtam. Két regényemet csempésztem be a regénymellékletbe, a Hoffmanné meséit és a Száműzötteket. A szerkesztő nem törődött velük, nem ért rá arra, hogy elolvassa őket. Mindegy volt neki, hiszen ezekért sem fizetett. Patriarkális idők voltak ezek, bohémségre neveltek, és szocializmusra izgattak minket. De akkor mi, fiatal újságírók, mint állítólagos értelmiség, nem kellettünk a szocialista pártnak. Tagnak jelentkeztünk, de visszautasítottak minket. A pártba munkásokat vettek föl csak.
Akkor jelent meg Tolsztoj Leónak Föltámadás című, hatalmas regénye. A Magyar Hírlap nyomban lecsapott a regény német fordítására. Az orosz írók nem csatlakoztak a berni szerzői egyezményhez, szerzői jogaikat úgy védelmezték, hogy műveiket az orosszal egyidejűleg németül is megjelentették, és német kiadójukra bízták munkáik nemzetközi védelmét. A magyar kiadók azzal utasították vissza a lopás vádját, hogy a regényt orosz eredetiből fordították. Ezt nem lehetett ellenőrizni. A Föltámadás első magyar fordítása az én munkám volt. Cselingerián Jakab, a kedves, fekete szakállas, egy kicsit furcsa örmény újságíró, lapunk balkáni szakértője segített benne. Tudott oroszul, bolgárul, románul, szerbül, mindenféle más nyelven is. De a Budapesti Hírlapnak öt nyelven beszélő tudós Somogyijával szemben ő öt nyelven hallgatott. Tolsztoj regényét eredetiben olvasta. Arra kellett vigyáznia, hogy fordításomban hajmeresztő hibát ne kövessek el. Mindig volt számára jó cigarettám, ennek fejében -kisebb tévedéseimet nagylelkűen megbocsátotta, annál szívesebben, mert magyarul nem tudott, és szövegemet amúgy sem értette meg. Talán az eredeti orosz szöveget sem.
Tolsztojnak ez a regénye döbbenetesen hatott rám, sokkal erősebben, mint sok más, ennél jóval különb regénye, amelyet később olvastam csak. Alighanem azért, mert bizonytalan pályán tanácstalanul ődöngtem, velem egyívású, tanácstalan, bizonytalan fiúk között, akik tapasztalás nélkül, gondtalanul és gondolkodás nélkül, hol alaptalanul, elbizakodottan, hol letörten és kétségbeesetten himbálóztak ide-oda siker és kudarc között. Úgy szíven markolt, mint az akkori, jól nevelt fiatal lányokat Birch-Pfeiffer Sarolta vagy Marlitt valamelyik érzelmes regénye. Ezenkívül gondosan, szeretettel fordítottam le a gőgös arisztokrata meg a kis cselédlány szerelmi regényének nagy részét. Jóval később, hiteles, új fordítója is az én fordításom nyomán indult el. Az emlékezetes kártyacsatát követő éjszakát ennek a munkának szenteltem. "Mérgemben" - ahogy Hazafi Veray János mondta - hajnalig dolgoztam rajta. Reggel megállapítottam, hogy ez így nem megy tovább, nem szabad tovább is ezt az üres, léha, haszontalan életet élnem, változtatnom kell rajta, le kell mondanom a kávéházban átvirrasztott éjszakákról, a kártyáról, az ivásról, a kulisszák mögött való ácsorgásról, a másnap nélkül való szerelmi kalandokról, világot kell látnom, olvasnom, tanulnom. Magamba kell szállnom, megjavulnom, megtisztulnom, megtérnem, meg kell bánnom bűneimet, ahogy Nyehludov herceg és a kis Maszlova megbánja. Vezekelnem kell. Friss levegőre van szükségem, föllélegzésre, "föltámadásra". Nyomban elhatároztam, hogy szakítok mindennel, elhagyom Budapestet is egy évre, elmegyek Párizsba, ahol egy ízben jártam már. Idegen emberek közé. Megpróbálok magamba mélyedni, és mások segítsége nélkül, a magam lábán megállni. Ember akarok lenni, felelős azért, amit elkövetek. Párizsban akkor a nevezetes Dreyfuss-ügy tombolt, újságíró számára ez izgalmas, szép riport volt. Az újság szerkesztője szívesen beleegyezett ebbe a kirándulásba, rendes havi háromszáz koronámat megkapom majd Párizsban is. Megpróbálok megélni belőle. Azt, amivel többet keresek, édesapám veszi majd föl.
Néhány hét múlva ki is kísért már a Párizsba induló vonathoz. Egyes-egyedül ő. Rám adta szép, prémes bundáját, fejembe nyomta ugyanolyan kucsmáját, megcsókolt, és elbúcsúzott tőlem. Hosszan nézett a robogó vonat után, én is sokáig integettem neki. Engem viszontlátott még, de bundáját és kucsmáját soha többé. Mind a kettő örökre Párizsban maradt Antonio Rapari mesternél, a Rue Mouffetart huncut olasz ócskásánál. Harminc frankot kaptam érte. Sohasem tudtam a zálogból kiváltani.
Föltámadni nem könnyű.
Adyval egyetlenegyszer sem találkoztam Párizsban. Később ment ki, mint én. Mire letelepedett a Rue de Lévisben, én ismét Budapesten voltam már. Későbbi párizsi útjainkon is elkerültük egymást. Akkor ugyanabban a Rue de Constantinople-ban lakott, amelyben valamikor Szomory Dezső meg én. Mi a 11. szám alatt szerénykedő Family Hotelban, ő egy házzal odább, a 15. szám alatt. A 11. szám után mindjárt a 15. következett, ez a babonás utca nem tűrte meg a 13. számot. Mind a két ház és mind a két hotel megvan ma is. Amikor tehetem, elmegyek a ház elé, és fölnézek régi ablakomra. Szeretném tudni, ki lakik ott, koplal-e annyit, amennyit 1900-ban én koplaltam. Valami furcsa varázsa lehetett ennek az utcának, hogy Ady is ott ütötte föl sátrát; talán arra gondolt, hogy ha két magyar író eltengődött benne, a harmadiknak sem eshet nagyobb baja.
A fin de siecle és a világkiállítás, a Dreyfuss-pör, Anatole France, Zola és Labori Párizsa volt ez, azé a Laborié, akinek a nevét egy-másik régi budapesti vendéglőben és kávéházban ma is őrzi még egy torta vagy egy filé. Ki ismeri nálunk ma már Dreyfuss nagyszerű védőügyvédjének valamikor példátlanul népszerű nevét? Megesszük a Labori-tortát, ahogy megesszük a Wellington-vesepecsenyét. A név keveseknek mond csak valamit. Az elismerésnek és a hálának ez az étlapon való megnyilatkozása mégis megnyugtató minden ügyvéd, hadvezér, író és művész számára, valami szerény és olcsó bizonyítéka ez a non omnis moriarnak: ha a hálátlan utókor nem tudja is többé, kik voltunk, nevünk tovább él a szakácsművészet remekeiben.
Ha Adyval nem találkoztam is Párizsban, annál gyakrabban láttam azt a magyar családot, amely házába befogadta. Lédát és az urát. Pestről ismertem még a csapzott bajuszú, kedves, okos és egy kicsit furcsa embert. Jól emlékszem, ő beszélt nekem először a képes levelezőlap óriási lehetőségeiről. Ez az ipar akkoriban tapogatózón mászkált még, szárnyat igazában a párizsi világkiállítástól kapott csak. Jól emlékszem arra is, hogy lelkes és meggyőző előadását jóindulatú semlegességgel hallgattam végig, ahogy azelőtt és azóta is minden olyan egészséges ötletet, amelynek a révén más százezreket és milliókat keresett.
Ebéd után a Café de la Paix-ban szoktam vele találkozni, vendégszerető házát is megnyitotta számomra. Néha, ritkán eljött a kávéházba Léda is, aki akkor talán csak Adél volt még. Finom, okos asszony, remekül beszélt, de ugyanúgy tudott hallgatni is. Nem fülével hallgatta az embert, hanem szemével, titokzatos nagy szemével, amely alatt korai árnyékok sötétedtek. Kegyeletlenség, ha megvallom, hogy barátságom inkább az urának szólt, mint neki? Jól ismertem ezt az asszonyfajtát, a mindent tudó, fensőséges, egy kicsit mindenbe beavatkozó, intellektuális, irodalomkodó, művészkedő, kápráztató, fárasztó, lipótvárosi asszonyfajtát. Hiába volt Léda nagyváradi és párizsi, én a Lipótvárost láttam benne, a század végének jólétben úszó, örömet habzsoló, minden új iránt mohón fogékony, csillogó Lipótvárosát, amelyet otthon sem szerettem, és amelytől Párizs még jobban eltávolított. Párizs akkor nemcsak iskola volt számomra, nemcsak többre és ismeretlenre való szomjazás, hanem elzárkózás és magamba mélyedés is, remeteség egy népes és zajos sivatagban. Kétségtelenül sokat mulasztottam azzal, hogy nem közeledtem nagyobb érdeklődéssel Ady múzsájának igazi nagy emberi értékeihez, de életemnek ebben a korszakában egyetlenegy ember érdekelt csak: én magam.
Soha olyan jó barátságban nem voltam vele, hogy valaha is összeveszhettünk volna, ami majdnem minden jó barátjával megesett. Ismeretségünk mindvégig fölületes, és talán éppen ezért zavartalanul kellemes volt. Ebben a keretben magam is sokszor éreztem a tündöklő és uralkodó szépasszony varázsát, sokszor elbűvölt szeszélyes ötleteivel, furcsa és mulatságos fantáziájával.
Egy este, vacsora után, fölmentem velük a Montmartre-ra, a háború előtti Párizs hajnalig hangos éjszakai világának, a mindenféle színű Moulinek, kabarék, kiskocsmák, kávéházak, mulatók, mutatványos bódék, tánctermek hivatalos és hivatásos paradicsomába. Nyolcan-tízen voltunk, magyarok, franciák vegyesen, akik bevonultunk a rendkívül népszerű Rat Mort-ba. A Döglött Patkányról elnevezett mulató minden iparkodása abban csúcsosodott ki, hogy nevét meghazudtolja, és falai közé olyan életet varázsoljon, amilyet eleven patkány se látott még. Ez sikerült is neki. A helyiség minden éjjel zsúfolva volt, magyar cigány muzsikált benne, román művész zongorázott, angol lányok táncoltak, francia énekes énekelt pikáns és érzelmes dalokat. Az asztalok mellett németek, japánok, svédek, sziámiak, hollandusok, magyarok itták a francia pezsgőt, francia kokottok bűvölték a világkiállításra fölrajzott idegent, francia táncosok és egyéb gavallérok bűvölték a briliánsok súlya alatt roskadozó amerikai milliomosnőt. Ebbe beleszólt néha a magyar cigány is, a prímás nemigen adta akkor hercegnőn alul. A határok nélkül való világ tobzódott a szűnni nem akaró béke áldásában, és pezsgővel élesztgette a földi örömök örökmécsesének a lángját.
Ebben a Döglött Patkányban kecses táncával mindannyiunk figyelmét magához húzta egy kis francia lány. Hivatásos táncosnő volt, alkalmazottja a helyiségnek, de csupa egyszerűség és szerénység, elbűvölő kis utcai ruhájában, olcsó kis kalapjában, amelyre keskeny, fehér szalagot varrt egyéni díszül. Fiatal fecske volt a vörös bársonypamlagon gőgösködő tarka, öreg kakaduk és paradicsommadarak között. Amikor észrevette, hogy figyeljük, táncolás közben kedvesen mosolygott ránk, hálásan hajlongott felénk, amikor megtapsoltuk. Léda indítványára meghívtuk asztalunkhoz, és megkínáltuk egy pohár pezsgővel. Halk és finom volt és mégis mulatságos, elfogulatlan és elmés, engedelmesen és türelmesen felelt kíváncsi kérdéseinkre. Léda is erősen faggatta, mit csinál, hogyan él. Nem titkolózott, de nem is hivalkodott, egyszerűen és becsületesen felelt, az úri dáma nyugodt biztonságával ült közöttünk, keveset ivott, inkább a sós mandulát csipegette. Föl-fölugrott, táncolt egyet, azután megint visszajött hozzánk, régi barátait látta bennünk. Lassan-lassan mindjobban megoldódott a nyelve. Elmondta nekünk, amit úgyis láttunk rajta, betegség támadta meg a tüdejét, nem volna szabad táncolnia. Délre kellene mennie Afrikába, egy kis egészségért, vagy valahová hegyes vidékre... de nem mehet, nincs pénze. Most már nemcsak gyönyörködtünk benne, sajnáltuk is, ahogy hervadt és lángolt az arca, ahogy elfúlt a lélegzete, ahogy szűk kis mellére tette átlátszó kezét. Léda anyai gyöngédséggel dédelgette, meg is ajándékozta, ahogy mindannyian. De ezzel nem érte be. Azt mondta:
- Elmegyünk innen, és soha többé nem látjuk. Ő se minket. Valami örömet szeretnék szerezni neki, hogy tudja, holnap is gondolunk rá...
Azt eszelte ki, hogy másnapra meghívja ebédre a Rue de Lévisbe. Meghívott minket is. A kislány nagyon kedvesen megköszönte a meghívást, el is fogadta. Ahogy egyik úri dáma elfogadja a másiknak a meghívását. Délben megjelent Lédáéknál. Soha ennél szomorúbb ebédet!
A kislány kiöltözött erre az alkalomra. Valamelyik, ha nem egyetlen, kissé rikító estélyiruháját vette föl, félszeg és zavart volt a komoly polgári ebédlőben, száját alig merte kinyitni... oui monsieur... non madame... jóformán ez volt minden. Haldokló kis pillangója a lángoló éjszakának, a déli napsütésben bágyadt és fakó volt. Hajnalig táncolt, és aligha aludta ki magát... akik tegnap barátai voltunk az ő otthonában, idegenek voltunk számára az idegen, polgári világban. Hiába kedveskedtünk neki, hiába dédelgettük, bennünk is kihűlt már az éjszaka láza, üres udvariaskodás, hazugság és játék volt minden, amit vele csináltunk... mindŹannyian megkönnyebbültünk, amikor mindjárt ebéd után tapintatosan és megértőn mentegetőzni kezdett, hogy sietnie kell, várják...
Nem mertük tartóztatni, elment. Hallgattunk. Egy kicsit kényelmetlenül néztünk egymásra, tudtuk, hogy többé nem megyünk a Döglött Patkányba, soha többé nem látjuk ezt a kislányt. Egyikünk eltúlzott udvariassággal elkísérte, talán azért, hogy ő maga is elmenekülhessen a lehangolt társaságból. Aztán Léda megszólalt. Nagyon megrendítette a dolog, vádolta magát, mi vigasztalni próbáltuk őt is, magunkat is, de nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani. Valaki megkockáztatott egy aforizmát a jóságról, ellentmondtunk neki, vitatkozni kezdtünk, és mialatt a kislány csöndesen sírdogált valamelyik közeli kávéházban, Lédáék szalonjában átvette hangos birodalmát az irodalom.
Van nekem egy öreg lovam
Meg egy rozzant szekerem,
Jó időbe, rossz időbe
Mindig vígan terelem.
Semmi bajom, semmi gondom,
A lovamnak csak aszondom:
- Gyű Madár, hej Madár!
És a többit tudja már.
Napestig a bakon ülök,
Szundikálok, pipázok,
Jó időbe sütkérezek,
Rossz időbe megázok.
Így megy ez már évek óta,
Nem változik már a nóta,
- Gyű Madár, hej Madár!
Nem változok én se már.
Egyre vénebb lesz a szerszám,
Egyre vénebb lesz a ló,
Kocsi-húzni, utca-futni -
Néki az már nem való.
Így azután mindegy nékem:
Van vendégem, nincs vendégem
- Gyű Madár, hej Madár!
Se nagy haszon, se nagy kár!
Válogatós úri népség
A kocsimba be nem ül,
Igaz is, hogy cifra rajta
Nincs se kívül, se belül.
Nem is igen kínálgatom,
Félrevágom a kalapom,
- Gyű Madár, hej Madár!
Megélek én így is már!
Néha mégis beletéved
Egy szerelmes ifjú pár,
Készülődök, kászolódok:
- Gyű Madár, hej Madár!
Mire lassan nekivágok,
Elfelejtik a világot,
- Gyű Madár, hej Madár!
Édes a csók, csattan már.
Vén lovam is, ahogy hallja,
A világnak nekivág,
Mint amikor a huszárló
Meghallja a trombitát.
Ahogy büszkén lépegetne,
Visszatér a régi kedve,
- Gyű Madár, hej Madár!
De sok csókot hallott már.
Eszébe jut a lovamnak
Az a csók... és az a nyár...
Az a nyár... és az az eskü...
- Gyű Madár, hej Madár!
Oly tüzes lesz, amilyen volt,
A gazdája is ilyen volt,
- Gyű Madár, hej Madár!
Bizony annak vége már.
Jobb lesz nekünk lassan menni,
Vén szekerem, vén lovam,
Jobb lesz nekünk megpihenni,
Öreg idő, este van.
Lassan menni, megpihenni,
Hogy ne bántson senki, semmi,
- Gyű Madár, hej Madár!
Miértünk már úgyse kár!
Heltai Jenő és Szomory Dezső karácsony-estje Párizsban
A Sütő utcai vártorony toronyszobájában üldögélünk. A költő az orgonája fölé hajol. Finom, elefántcsont fehérségű keze szinte beleolvad a billentyűkbe. Ájtatosan, majdnem templomi hangulatban búg az orgona, az ablak hatalmas üvegtábláin keresztül bevilágítanak a havas háztetők, melyekre az esti égbolt aranycsillagokkal teleszórt palástja borul szelíden. Karácsony hetében vagyunk, igazi karácsonyi hangulat fog el és Szomory Dezső egy régi karácsonyra emlékezik vissza. Harmincöt évvel ezelőtt egy dúshajú, leányosarcú, halvány, fehérbőrű ifjú magyar költő didergőn és elhagyottan töltötte a karácsonyt, messze, idegen országban, Párizsban, ahol már egész otthonos volt és még sem volt soha otthon...
- A Rue Constantinople 13 számú házban laktam, egy szűk hotelszobában, ahol bizony nem is fűtöttek. Holmi mátészalkai és budapesti átzsírosodott papírskatulyák és kiürült pogácsás ládák rég elhamvadtak a kis vaskályhában, mely falánk volt és éhes, mint jómagam, akinek akkoriban nagyon hiányzott a szülői ház konyhaművészete. Ketten voltunk hát a kis hotelszobában, Karácsony előestéjén, akik ajándékot vártunk: a vaskályha és én magam, ifjú magyar költő, vászontáskám mélyén három kész színdarabbal, négy egyfelvonásossal és a novellák és regénytöredékek kéziratrengetegeivel, melyeket nem akartam feláldozni, hogy megajándékozzam velük a kályhámat. Pedig ki mástól kaphatott volna karácsonyi ajándékot, mint tőlem, s kitől várhattam volna én is némi karácsonyi melegséget, mint tőle - a vaskályhámtól?...
- A szomszéd szobában s a folyosón szanaszét már nagyban készülődtek a karácsonyra. A konyhák felől jó illatok terjengtek, fonatos kalács illata és sültek és tészták és pástétomok illata és ki tudja mi minden még, ami csak fokozta elhagyatottságom, szomorú magányom és árvaságom...
- Így ültem ott, távolba néző szemekkel és valami csodát vártam, bár őszintén szólva nem hittem a csodákban. Még egyet alszom, gondoltam magamban, aztán még mindig van egy nap, egy teljes nappal, egészen csillagkigyúltáig... hátha azalatt történik valami?...
- Másnap délig nem történt semmi: Délután öt óráig sem. Sőt hat órakor sem állott be változás. El voltam készülve a legszomorúbb és legsiralmasabb karácsonyra. A zsebemben egy árva sous sem volt, a postást már hiába vártam, pedig tudtam, hogy útban van, hiszen otthon, Magyarországon szeretettel gondolnak rám az enyéim...
- A szomszédoknál már az asztalokat terítették. Elfüggönyöztem az ablakot, hogy ne is lássam. A lámpám nem égett, könnyű kabátommal vállamon az ágyam szélén ültem, amikor kopogtattak az ajtómon, majd belépett Heltai Jenő, költőtársam, kezében hatalmas bőrönddel, melyet alig tudott cipelni.
- Örömkönnyek között borultam a nyakába. Csakhogy itt vagy, csakhogy itt vagy! - ugrándoztam körülötte. - Legalább nem leszek egyedül ezen az estén!...
- Én is úgy gondoltam! - szólt Heltai mosolyogva és letelepedett mellém az ágy szélére.
- Hideg van nálad! - mondta egy perc múlva. - Be kell fűteni!
- Be kéne fűteni - ismételtem én is. - De mivel?...
- Erre a kérdésre nem kaptam feleletet. Ám Heltai, aki agilisabb volt, mint én, gyufavilágnál keresett egy kis gyertyadarabkát, majd miután a kezét megmelengette: tűzrevaló után nézett. Természetesen nem talált semmit. Végre felfedezte a kézirataimat, az utazótáskám fenekén.
- A vendég kedvéért egy részét fel fogjuk áldozni - jelentette ki Heltai.
- És egy pár pillanat múlva a kályha vidáman duruzsolt és egy ötfelvonásos színművem felvonásonként elhamvadt. Valamivel barátságosabb lett a hangulat. Heltai pedig tovább rendelkezik:
- Terítsünk meg az asztalon...
- Terítsünk meg...
- Ebben nem volt semmi nehézség, hiszen csak az ágyterítőt kellett kicserélni az asztalon lévő tisztafoltos terítővel és az asztal készen állt.
- Most pedig add elő az ennivalókat! - mondta Heltai Jenő.
- Az ennivalókat?
- Természetesen!
- Ahá, te lusta vagy kipakolni! - szóltam nevetve és fürgén az ő táskájához siettem. A zárat feszegettem éppen, amikor Heltai figyelmeztetett:
- Te, itt valami tévedés lett! Az az én táskám...
- Hát persze, hogy a tiéd!
- Ott keresed az ennivalókat?
- Hát hol keressem?
- Akkor ugyan rossz helyen keresed, mert - abban ugyan nem találsz semmit. Az én táskám üres...
- Üres?
- Annyi baj legyen! Elég lesz az is, ami a tiedben van! Vagy nem a táskádban rejtegeted a karácsonyi kincseket? Az ablakban, a szekrényben, vagy az ágy alatt?...
- Most már kitört belőlem a sírás-nevetés:
- Na, te ugyan jó helyre kopogtattál be karácsony estén!... Én meg jó vendéget kaptam...
- De bizony csak olyan kényszeredett nevetés volt ez. Alapjában nagyon le voltunk sújtva és - mi tagadás - a gyomrunk is lázadozott már. Legalább is úgy korgott, morgott, hogy nem tagadhattuk le egymás előtt a valóságot:
- Itt állunk mind a ketten, két magyar költő, karácsony estélyén, Párizsban, és - éhesek vagyunk... Nagyon, nagyon éhesek...
Kiderült, hogy Heltai azt hitte: nekem van. Kiderült, hogy én azért örültem olyan rendkívüli módon és a szokottnál is jobban a jövetelének, mert azt hittem: neki van.
Holott egyikünknek sem volt semmije...
Azért a befejezés nem volt rossz. Egy kedves szomszédunk később, igaz, hogy csak vacsora után, áthívott a családja körébe, ahol jutott még nekünk is a karácsony ünnepi eledelekből... Másnap aztán korán reggel megjött a postás, a csomagokkal és pénzt is hozott és mi olyan pótkarácsony estét rendeztünk, hogy még ma is emlékezem rá... Pedig a régi, párisi élményekből már csak a fájdalmas és szomorú eseményekre emlékszem. A jót olyan hamar elfelejti az ember...
Eddig tartott a karácsonyi mese, melynek végén Szomory Dezső újra visszaült az orgonája mellé és megint felcsendült a régi olasz hangszer sípjaiból a középkori zsoltár.
Puyborche márkitól hallottam a következő történetet.
Egy szép tavaszi napon arra virradtunk, hogy egy megveszekedett krajcár sincs az egész házban. Ha azt mondom: az egész házban, ez alatt voltaképpen csak két szoba értendő, az a két szoba, amelyben Stopp Jeremiás Hugó nikaraguai őrnagy meg én laktunk. Kettőnk közül az őrnagy volt a vagyonosabb, ő tehát az ötödik emeleten lakott, én pedig a feje fölött, a hatodikon, egy mogorva és vén házban, amelynek erkélyéről bizonyos lenézéssel sújtottuk a lábunk alatt nyüzsgő Párizst. Ha pénzünk nem is volt, de itt legalább közel voltunk a csillagokhoz, a szelíd és becsületes csillagokhoz, amelyek egyforma szeretettel ragyognak az éhes emberre meg a jóllakottra.
Azonban a csillagokból nem lehet megélni - legalább ez volt az őrnagy egyéni véleménye -, és az ő elérhetetlen ezüstjük csak annál nagyobb szomjúságot kelt az emberben más, megközelíthetőbb ezüstneműek irányában. Innen a távolból úgy látszott, mintha a magános égbolt csupa vadonatúj frankkal lett volna kirakva, a hold pedig az ő sárgásvörös fényében gyönyörű és óriási húszfrankos aranynak látszott. Ó, Istenem, ha mindezt fel lehetett volna váltani rézpénzre!
Életünk ez idő szerint nem volt változatos. Este álmodoztunk, nappal koplaltunk. Így az idő pompásan telt, mindaddig a fönt nevezett napig, amelyen beköszöntött hozzánk a végleges pénztelenség.
Ezen a napon az őrnagy műértő szemmel végignézte a két szobát, úgy a magáét, mint az enyémet. És minthogy egyikben sem talált valami értékesíthető tárgyat, komor gondolatokba mélyedt. Kalandos tervek száguldoztak keresztül az agyán, míg én, aki büszkén fatalistának vallom magamat, csöndes megadással nyújtózkodtam az ócska díványon.
- A nap lement, eljött az est. És a pénzes levélhordó nem jött el! - szavalta az őrnagy vészjósló hangon.
A szemrehányás, amellyel a pénzes levélhordót illette, annál igaztalanabb volt, mert a pénzes levélhordónak semmi oka sem volt arra, hogy eljöjjön hozzánk. Régóta feszült viszonyban voltunk vele, és sértődötten kerülte a házunk tájékát.
- Valamit mégiscsak kellene csinálni! - indítványoztam én, miközben még kényelmesebben elhelyezkedtem a díványon.
- Valamit, valamit, de mit? - tört ki a kétségbeesés az őrnagyból. - Honnan teremtsük elő azt a pár frankot, amelyen megvacsorázunk? Mert a próféta szakállára esküszöm, én ma nem fekszem le vacsora nélkül.
Föl-alá járt a szobában, mint ketrecében a királytigris. Én behunytam a szememet, és pilláimra valami könnyű álom borult. Mintha egzotikus, nagy balettet láttam volna: fejem fölött befőttes üvegek, sajtok, hideg sültek, sonkák, halak, saláták, boros- és pezsgőspalackok izgató csábtáncba kezdtek, az egész kép fölött pedig tündérkirálynő gyanánt, kékszemű, szőke angyal lebegett, az egyik kezében liliommal, a másikban pedig főzőkanállal.
Hirtelen fölriadtam. Az őrnagy a vállamra tette kezét:
- Hiába fekszel a datolyafa alatt, ó, Arábiának nemes szülötte, a datolya nem fog a szájadba pottyanni. Hagyjuk el a helyiséget, hátha az utca megtermékenyíti agyunkat, hátha ott kinn eszünkbe jut valami.
És ezzel már lent is voltunk az utcán, emberek és kocsik közt. Az égen most kezdték meggyújtani a csillagokat, és a langyos estén vagyont, kényelmet és boldogságot lehelt minden.
Az őrnagy megállt egy nagyszabású csemegésbolt előtt, és keserűen mutatott az édes kirakatra:
- Itt a cél. De hol vannak az eszközök?
Hosszabb ideig föl-alá sétáltunk a kirakat előtt, abban a reményben, hogy a lelkesítő látvány hatása alatt talán mégis csak jut valami esz eszünkbe. Hiú remény! Szertefoszló ábránd! Ostobán néztünk egymásra, és találékonyságunk ebben a pillanatban mélyen a fagypont alatt állt. De csak egy másodpercig. Mert az őrnagy egyszerre csak ujjongani kezdett, és diszkrét cake-walk-mozdulatok kíséretében, leírhatatlan hangsúllyal mondta ki a történelmi jelentőségű szót:
- Heuréka! Megvan!
Gyanakodva néztem rá, mert az előzmények után nem nagyon bíztam a jövőben. De az őrnagy már karon fogott, és magával ragadott, mint őszi szélroham a száraz falevelet.
- Gyerünk, gyerünk!
Eleinte azt hittem, hogy valami hitelképes kocsmát fedezett fel. (A hitelképes úgy értendő, hogy a kocsma képes nekünk hitelezni!) De arcom csakhamar elborult, amikor észrevettem, hogy egy csomó ismerős vendéglő mellett megállás és bekopogtatás nélkül haladtunk el. Ám, amikor befordultunk a nagykörútra, megsejtettem, megéreztem, megértettem az őrnagy tervét. Kérdőn néztem az őrnagyra.
- Igen - felelte határozottan.
Ezzel már be is nyitott Párizs egyik legelőkelőbb csemegésboltjába. Egy ízben már jártunk ebben a boltban; karácsonykor, amikor valami megmagyarázhatatlan és titokzatos véletlen következtében több száz frank volt az őrnagy zsebében. Az őrnagy akkor háromszáz frankos vacsorát rendelt ebben a boltban, és a pénzt oly előkelőn szúrta le, mint az ünnepelt torreádor a bikát. Az ilyen "szép mozdulat"-ot még Párizsban sem felejtik el egyhamar.
A kirakat üvegjén át megnyugodva láttam, hogy az őrnagy úgy tesz-vesz, mintha az a több száz frank még mindig a zsebében volna. Mégis meglepődtem, amikor az őrnagy így szólt:
- Minden rendben van. A hideg sültek és sonkák légiója a pástétomok ezrei, a borok és pezsgők milliói fognak szerény lakásunkba felvonulni.
- Megőrültél?
- Ellenkezőleg. Öt frankkal nem maradhattam adós, mert kidobtak volna a boltból. Ellenben kétszázötven frankkal nagyon könnyen adós maradhattam. Mindent odaküldenek hozzánk.
- De vajon otthagyják-e, ha nem fizetjük ki rögtön?
- Mit tudom én, mi van a csillagokban megírva? Talán otthagyják, talán nem... Próba szerencse!
Akkoriban nagyon előkelő helyen laktunk, és a Parc Monceau egyik legbájosabb zugocskájából éppen a mi házunk kapujába lehetett látni. Hát leültünk egy padra, és a borjú érdeklődésével meredtünk a kapura. A lélegzetünk is elállt, amikor a csemegésbolt kocsija megállt a ház előtt, és a livrés szolga leemelte róla a kosarakat. Egyikünk se szólt, de az a pár perc, amíg a szolga benn járt a házban, olyan izgalmas volt, mintha életről és halálról lett volna szó. Végre megjelent a szolga kosarak nélkül, és elrobogott a kocsi.
- Föld, föld! - kiáltotta az őrnagy, és egy gazella könnyűségével iramodott a ház felé. Én komolyan és megfontoltan követtem, miközben arra gondoltam, hogy nekünk most kétszázötven frankos vacsorát kell végigennünk, kizárólag azért, mert egy garasunk sincs.
Mikor fölértem az ötödik emeletre, az őrnagy a konyhában térdelt, a sültek és pástétomok előtt, és érthetetlen szavakat mormolva, ájtatosan hajlongott, miközben kezét a homlokához emelte.
- És te nem fordulsz Kelet felé, hogy hálát adj a prófétának, aki nem hagyta szomjan veszni az ő hű arabusait? - kérdezte fenyegetőn.
Rövid szemlét tartottam az ízletes holmin, azután kétségbeesett, görcsös zokogásba törtem ki:
- Kenyér... kenyér - nyögdécseltem. Az őrnagy azt hitte, hogy a boldogságtól megőrültem.
- Valami bajod van - kérdezte részvéttel.
- Nincs... nincs - fuldokoltam - csak egy dolog döbbent meg. Van itt minden, amit akarsz, csak kenyér nincsen.
Az őrnagy fölugrott. Izgatottan turkált a pástétomok és borok között, azután megsemmisülten rogyott térdre.
- Igazad van - mondta tompán, - nincs kenyerünk.
Szomorúan néztünk egymásra. Honnan vegyünk kenyeret? Mert ehhez igazán már egy garasra lett volna szükségünk. Két krajcárral pedig már igazán nem maradhatunk adósai a péknek!
Csüggedésünk azonban nem sokáig tartott. Az őrnagynak határozottan jó napja volt. Új ötlete támadt. Ez ötlet társaságában lerohant a lépcsőn. Le a sarki pékhez.
A sarki pék két kisasszony volt. Két testvér, kedves, vidám lányok, Margot és Juliette. Már régóta lelkesen udvaroltunk nekik, természetesen az erkölcs és illem határain belül.
Negyedóra múlva az őrnagy visszajött, Margot kisasszonnyal a karján. Margot kisasszony viszont egy egész kenyérrel a karján jelent meg.
- Van aprópénzed? - kérdezte az őrnagy tőlem. - Mert nálam nem volt, és így a kisasszony szíves volt felfáradni...
Kutatni kezdtem a zsebeimben.
- Fájdalom, nincs - mondtam aztán mélabúsan.
- Ó, nem baj - mondta most a pékkisasszony, akit a pástétomok és borok óriási tömege teljesen megnyugtatott -, ráér holnap is.
Letette a kenyeret, és menni akart. De az őrnagy megfogta a karját. Margot csodálkozva nézett rá.
- Kisasszony - mondta az őrnagy meghatottan -, ez a rendkívüli előzékenység hálát követel. Engedje meg, hogy meghívjuk vacsorára... Vegyen részt szerény estebédünkön...
És nagyúri mozdulattal a pástétomokra mutatott.
A pékkisasszony pillanatig habozott. Aztán lenevette magát:
- Nem bánom. Tíz perc múlva úgyis zárunk, és ha addig várnak...
- Akár tíz évig is - mondta az őrnagy udvariasan, holott már szédült az éhségtől.
- És... ha nincs ellene kifogásuk... meghívom a húgomat, Juliette-et is...
- Hívja meg! - mondtam, és most már én mutattam nagyúri mozdulattal a pezsgőre. - Ahol három embernek van mit innia, ott a negyedik sem fog szomjan elepedni...
Gyönyörű vacsora volt. És amikor másnap a pénzes levélhordóval történt váratlan kibékülés révén - ki akartuk fizetni a kenyeret, a pékkisasszonyok hevesen tiltakoztak.
- Nem, nem - mondták, miközben gyöngéden és szerelmesen néztek reánk -, szó sem lehet róla... Ha egy kicsit szeretnek minket, akkor engedjék meg, hogy a vacsorájukhoz ezentúl is mi adhassuk a kenyeret...
Első színpadi munkám, "A királyné apródja", szerény egyfelvonásos kis vígjáték volt, Makai Emillel együtt írtam egyik elbeszélésemből. A fiatal Vígszínházban került színre vagy ötven évvel ezelőtt, akkor, amikor Severin-Mars, a híres francia mimikus egy hétig vendégszerepelt társulatával Catuille Mendis "Chauce d'Habits című némajátékában. A némajáték rövid volt, azért kellett kis vígjátékunkkal megtoldani. Három éjszaka dolgoztunk rajta Makai hónapos szobájában, a Teréz-körúton. Mialatt a verseket csiszoltuk, a szomszéd szobában hajnalig köhögött egy öreg ember, a premierre meg is halt már szegény. Makai Emil, a nagy ígéret, fiatalon halt meg. Hamar és igaztalanul elfelejtették, holott a magyar líra halottaiból való föltámasztásának egyik nagy bűvésze volt. Mestere volt a formának. Sokat fordított: Haputmannt, Calderont, középkori zsidó költőket. És sok francia és angol operettet. Ezek a fordítások kis remekművek. Üdék, elmések, pajzánok, és engedelmesen simúlnak a muzsikához. A közönség, amely addig a jóindulatú műkedvelők, a szorgalmas színházi titkárok sántitó verssorait, kényszerzubbonyba erőszakolt rímeit hallotta csak az operett-színpadról, elbűvölten hallgatta ezt a friss csengést-bongást, a meglepő rímekkel való virtuóz játszadozást. Ebben az időben történt meg első ízben, hogy egy-egy operettet százszor is eljátszottak.
"A királyné apródjá"-nak - ma már nyugodtan büszkélkedhetek a szerény dicsőség rámeső felével - sikere volt. A Vígszínházban nagyszerűen játszották a fiatal Varsányi Irén, a fiatal Hegedüs Gyula és a fiatal Gál Gyula. A francia vendég többször is végignézte. Tetszett neki. Biztatott, fordítsam le franciára; a francia színpad nem tud megélni a "lever de rideau"", a nagy színdarabot megelőző kis egyfelvonásos nélkül. Ez arra jó, hogy a közönség nyugodtan megvacsorázzon, mielőtt a színházba megy, a későnjövők pedig nyugodtan csapkodják a székeket, mialatt a színpadon a kis egyfelvonásost játsszák. A "lever de rideau" senkinek sem fontos, csak szerzőjének. Első lépés a halhatatlanság felé!
A francia színész biztatása megszédített. Lehetséges az, hogy ezt a kis vígjátékot valamelyik nagy párizsi színpad is eljátssza? Lefordítottam franciára, és amikor 1899-ben kimentem Párizsba, magammal vittem egyetlen értéktárgynak, megélhetésnek és halhatatlanságom alapkövének.
A Rue de Constantinopole 11. szám alatt levő Family hotelben laktam, a félemelet egyik szobájában. Itt ismerkedtem meg Erminioval, egy kedves és kissé titokzatos fiatal olasszal (lehetséges, hogy számomra volt csak titokzatos). Diplomatának néztem, aki titkos misszióval jött Párizsba. Szomory Dezső véleméyne szerint inkább tőzsdebizományos vagy cigaretta-ügynök volt. Előkelő, finom ember volt, jóbarátja D'Annunziónak és lelkes tisztelője egy elragadó magyar úriasszonynak. Erminio nyomban fölajánlta, hogy megkéri D'Annunziót, olvassa el kis vígjátékunkat, és adja oda jóbarátjának, Porto-Riche-nak, a híres francia drámaírónak is (abban az időben minden francia író híres volt még). D'Annunzionak tetszett a darab, tetszett Port-Richenak is. Erminio meghozta nekem Porto-Riche üzenetét: "A darab nagyon bájos, nagyon kedves. Akármelyik párizsi színpadon színre kerülhetne. De akármilyen kis helyet foglalna is el a színpadon, azt a helyet egy francia írótól venné el. Ezt pedig nem engedjük meg. Megvédjük íróinkat. A darabot nem fogják előadni."
Porto-Riche a hatalmas francia drámairodalmat az egyfelvonásos, jelentéktelen kis magyar vígjátéktól is féltette. Sok-sok esztendő múlva derült ki csak, hogy igaza volt.
A kitűnő, de kegyetlen üzenet lesújtott. Akkor néhány francia darabot lefordítottam már a magyar színpad számára, hálátlanságnak éreztem tehát azt ami történt. Megsértődtem. Nem enyhültem meg akkor sem, amikor a részvéttől ellágyult Erminio megnyugtatott: ne essek kétségbe, talán mégis csak nyélbe lehet ütni "A királyné apródja" párizsi előadását. A jóindulatú D'Annunzióval és Porto Riche-sal való beszélgetései közben kialakult a következő indítvány: ismerkedjek meg valamelyik kis színésznővel, aki hajlandó az apród szerepét eljátszani. A "travesti", a nadrágszerep hálás valami. A művésznő gazdag barátja a hölgy kedvéért betársul valamilyen színházi vállalkozásba, akkor elő lehet adni a kis darabot. Nem tudom, a három érett, tapasztalt, okos ember közül melyiknek az agyából pattant ki ez a kissé cinikus, de józan, kipróbált és egy egészséges, magányos fiatal ember számára talán nem is kellemetlen megoldás, azonban sokkal félénkebb és gőgösebb voltam, semhogy élni óhajtottam volna vele, a darabot sohasem adták elő Párizsban.
A KÖLTŐ: Csak nyolc sort. Egészen kizavartak a hangulatból, pedig olyan jól indult a munka. Előről kell kezdenem az utolsó jelenetet. Nézze csak, Kati, a helyzet a következő. Alarik király hazajön a csatából...
A GAZDASSZONY: Nekem mondja?
A KÖLTŐ: Szóval, hisz maga tudja. A király meglepi őket. A királyné az apród karjaiban, holdfény.
A GAZDASSZONY: Hiszen tegnap még úgy volt, hogy a király pitymallatkor érkezik!
A KÖLTŐ: Meggondoltam a dolgot. Egy kis zöld fény sohasem árt.
A GAZDASSZONY: Igen, mi a karzaton szeretjük ezt.
A KÖLTŐ: Hát most ide figyeljen! (Előveszi a darabot, olvassa) Tizenhetedik jelenet, a Királyné, Az Apród, majd A király:
AZ APRÓD: Óh, én királyném, rózsaszínü álmom,
Óh, bár ne kéne tőled soha válnom.
Ha lepke volnál, csak téged űznélek,
Ha rózsa volnál, keblemre tűznélek...
A GAZDASSZONY: Jaj de szép!
A KÖLTŐ: Ne szakítson félbe! (Folytatja)
Csillag ha volnál, fölmennék az éjbe,
Gyöngyszem ha volnál, leszállnék a mélybe,
S egy csókodért, melyből a menny szakad rám
Éltemet százszor, százszor odaadnám!
A GAZDASSZONY: Százszor, százszor! Óh, az aranyos!
A költő nem ügyel rá, folytatja
A KIRÁLYNÉ: Nem apród, nem, ez nem vezethet jóra,
A lopott csók, a tiltott pásztoróra.
Eldőlt a harc, királyunk hazajő
S a bűnt előbb-utóbb megtudja ő.
AZ APRÓD: Már napok óta méla a dalom,
Gyérebb lesz eztán majd az alkalom...
A KIRÁLYNÉ: Szegény!
AZ APRÓD: Tégy valamit hát, rózsaszínü álmom,
Hogy el ne kelljen tőled soha válnom!
A KIRÁLYNÉ: Én? Én tegyek? Hát ki a férfi itt?
AZ APRÓD: A férfi az, ki engem bünre vitt.
A KIRÁLYNÉ: Eh, gyáva vagy, eredj, haragszom!
A férfi gyáva, hol bátor az asszony!
AZ APRÓD: Csitt!
A GAZDASSZONY: Hiszen nem szóltam egy szót sem!
A KÖLTŐ: Eh, nem magának mondom. Az apród meghallja, hogy valaki közeledik és...
A GAZDASSZONY: És?
A KÖLTŐ: És mit gondol, ki jön most?
A GAZDASSZONY: Alighanem a király.
A KÖLTŐ: Eltalálta. Alarik, a longobardok bősz királya... Itt tartok most!
A GAZDASSZONY: Na hát akkor magára hagyom szépen, de én nem fekszem le addig, a míg nem tudom meg, hogy mi lesz a vége... (El)
A KÖLTŐ: (egyedül) Én sem! (Föl-alá járkál) Érzem, hogy benne vagyok. Az ihlet újra megszállt! Ma vagy soha... Vér, vér kell a végén, sok vér... Meg fognak halni... (Újra rágyújt a pipájára és a hintaszékbe ül) Így... még vagy kétszáz sor és kifizettem, amivel a halhatatlanságnak tartozom... talán mégis bejutok az akadémiába... az erkölcsi világrend az a fő és a költői igazságszolgáltatás... és az meglesz... továbbá meglesz a hármas egység: a férj, a feleség és a szerető... a király, a királyné és az apród... A longobardok bősz királya... a longobardok bősz királya... kétszáz forint... (Elalszik, a pipa kiesik a kezéből, a szoba egy pillanatra elsötétül. Álomfüggöny. Azután ismét világosság. A hold besüt az ablakon. Mire a színpad ismét világos lesz, a helyzet a következő: a költő a hintaszékben, a bankárné mint királyné és a hadapród mint apród a spanyolfal mögött csókolóznak, a bankár mint király nagy léptekkel közeledik a költő felé)
A KIRÁLY: A longobárdok bősz királya
Kardját csak akkor teszi vissza,
Ha becsülete újra tiszta!
a költő Jaj! ki ez?
A KIRÁLY: A longobárdok bősz királya...
A KÖLTŐ: Alászolgája! (Félre) Ezt az arcot én már láttam valahol...
A KIRÁLY: A longobárdok bősz királya...
A KÖLTŐ: Ni, és én nem ismertem meg! Hát persze, ez ő, Alarik! Isten hozta, üljön le kérem... úgyis fáradt, hiszen most tetszett visszajönni a csatából. A vizigótokat le méltóztatott győzni... Ez igazán hősi tett volt. És annál szomorúbb úgy-e bár, hogy az ember ilyen családi kellemetlenséghez érkezik haza... Hiszen a főpap elmondott önnek mindent...
A KIRÁLY: Óh, jaj nekem, ezerszer jaj nekem!
Be fog borulni felhőtlen egem.
Mit hazahoztam: diadal, babér,
S mit itthon ontok: vér és újra vér!
A KÖLTŐ: Bizony kérem, magam sem látok más kibontakozást! Ön végre is gentleman, a ki rangjának, méltóságának, koronájának és a középkor történelmének tartozik ezzel az elégtétellel.
A KIRÁLY: Nehéz ott ölni, hol a szív szeret,
Bár véred unszol, karod megmered.
Gyilkolva őt, megölöd tenmagad
S szívével a tiéd is megszakad!
Egy könnye fájóbb, mint a szégyen -
De ajkán büntetlenül égjen
A tiltott csók, amelylyel megrabolt?
Nem! Bár szerelme nékem drága volt,
Haljon ezer halált a hűtlen,
Mivelhogy így megszégyenűltem!
A KÖLTŐ: Nagyon jól beszél! Teljesen az én véleményem. Hiába, itt nem lehet okoskodni. Ez olyan, mint a foghúzás. Egy percig fáj, de aztán legalább kinn van... Munkára fel!
A KIRÁLY: (kardját kirántja)
Hol vannak ők? Hol édelegnek?
Mint isten kardja jelenek meg
És lecsapok a bűnösökre,
Bár elkárhozzam mindörökre! (A pamlagra néz)
Ah!
A KÖLTŐ: Ah! Csakugyan ők azok
(A király nekik akar rohanni, de ő visszatartja)
Ne még! Várjon egy kicsit... hallgatózzék! Mikor a legédesebb csókot váltják, akkor csapjon le rájuk!
A KIRÁLY: (sötéten megáll a spanyolfal előtt)
Hadd hallgatom ki, ajkuk mit rebeg,
Féltékenyen, remegve, irigyen.
Bosszúm hogy annál édesebb legyen,
A legédesebb csóknál ölje meg!
A KIRÁLYNÉ: (a lábainál térdelő apród fürteivel játszadozik)
Selymes hajad símogatom lágyan,
Te vagy az én álmom, te vagy az én vágyam.
Mindíg hűn követtél, mint napot az árnyék -
Jaj, kicsi apródom, mireánk mi vár még?
Csillagtalan éjjel, teli búval, bajjal,
Nem soká játszom már selymes szőke hajjal.
Sűrű sötét éjjel veszedelmet sejtek,
Patyolat-párnámra de sok könnyet ejtek!
AZ APRÓD: Követtelek híven, mint napot az árnyék
És amerre jártam, mintha rózsán járnék.
Néma imádattal néztelek, királyné -
Hogy lehet enyém az, aki a királyé?!
A KIRÁLYNÉ: Hadd hallom még egyszer az ajkadról édes,
Hogy a szíved hű még a szerelmeséhez.
Hallani szeretném, még százszor hallani,
Nem lehet elégszer szerelmet vallani!
AZ APRÓD: (gitárját pengetve)
A mi szerelmünk szép királyné,
Mesékbe illő bús rege,
A csillagokba nézett egyszer,
Az álmok szőke gyermeke.
A csillagokba nézett egyszer,
Bár tudta, hogy reá mi vár
Apród vagyok, te meg királyné, -
Be kár érettünk, Óh, be kár!
Bolyongva réten, járva erdőt,
Pihenve sűrü fák alatt:
Te átkaroltál, szép királyné,
S én szomorún csókoltalak.
Tudtam, a dalnak mi a vége
A mi időnk hamar lejár,
Nem volt a csókunk soha vidám -
Be kár érettünk, Óh, be kár!
Még csak nem is ölelkezik majd
Sírunk fölött két rózsatő,
Amely kettészakadt szivekből
Egy éj alatt bimbózva nő.
Nem fonja együvé szerelmünk
Még az a hant se, mely lezár,
Meghalni sem lesz érdemes hát, -
Be kár érettünk, Óh, be kár!
A KIRÁLYNÉ: Csöndes, őszi este... illik is hozzája
Szomorú szerelmünk szomorú nótája!
A KÖLTŐ: (aki könnyekig elérzékenyült és zsebkendőjével a szemét törli) Így még soha meg nem hatott semmi! És itt áll a longobárdok bősz királya és meg fogja ölni őket! De szomorú az élet!
A KIRÁLY: (tompán nyögve)
Ah!
A KÖLTŐ: Mit látok? Alarik, maga is meg van hatva? Még csak ez kellett! Előre! Végezzen velük!
A KIRÁLY: (újra kirántja a kardját)
Hah árulók! Eljött a pillanat!
A KIRÁLYNÉ és AZ APRÓD: (együtt)
Királyom! (Térdre borulnak)
A KIRÁLY: Ma végre itt a nap,
Hogy arcotokrul az álarc lehull
És bűnös csókotok ma vérbe fúl.
A KIRÁLYNÉ: Kegyelmezz Óh, királyom - őneki!
A KIRÁLY: Még itt is őt dédelgeti!
AZ APRÓD: Csak engem ölj meg és ne őt,
Ne éreztesd a gyöngével erőd.
A KIRÁLYNÉ: Irgalmadat nem magamért esengem,
Én csaltam őt - nem ő csalt bűnre engem!
AZ APRÓD: Ifjú vagyok még! Előttem az élet...
A KÖLTŐ: (látja, hogy a király habozik, elveszi tőle a kardot) Ön meg van hatva? Nincs kímélet!
A KIRÁLY: (némi habozás után)
A bosszut elhalasztom holnapig!
A KÖLTŐ: Hisz ön megőrült, kedves Alarik!
Holnapra semmit sem hagyok.
Az erkölcs győz, amíg én itt vagyok.
Felséged ily hamar kegyelmez?
Minek magán akkor e jelmez?
A vizigótok ellen persze hős,
De ön, uram, elvégre nős,
A férfi legyen férfi mindíg,
Engem a könnycsepp meg nem indít!
Jusson eszébe, maga mondta
És gyakorolja is naponta,
Vagy nem emlékszik vissza rája?
A longobardok bősz királya
Kardját csak akkor teszi vissza,
Ha becsülete újra tiszta!
Hát tiszta itt a becsület?
Önből kedélyes apa lett?
A KIRÁLY: (szintén letérdel)
Ember vagyok elvégre én is!
A KÖLTŐ: (keserűen) Hát ez a longobárd poézis? (Föl és alá sétál) No de ilyet! Az apródnak meg kell halnia és a bűnös asszonynak is. Ez a drámai fegyelem.
MINDHÁRMAN: Kegyelem! Kegyelem!
A KÖLTŐ: Szent isten, álmodom-e vagy ébren vagyok? Most már tőlem kérnek kegyelmet? Hát mi vagyok én? Felséges asszonyom... kérem, keljen föl...
(Mind fölkelnek és utána mennek)
A KIRÁLYNÉ: Ne légy hóhérom, Óh, levente!
A KÖLTŐ: Én levente? Ez határozottan túlzás...
AZ APRÓD: Imámba szőlek éjjelente!
A KIRÁLY: Tiéd a kardom és e mente!
A KÖLTŐ: De kérem, mit akarnak tőlem? Hisz nem én ölöm meg önöket, hanem a dráma törvényei... (A királyhoz) És mit akar ön? Hisz ön különben sem hal meg!
A KIRÁLY: Aggódom a családomért!
A KIRÁLYNÉ: (a költőhöz, akit karonfog)
Ön engem, úgy találom, ért.
Ha valaha imádott valakit,
Az apródomtól ön el nem szakit!
Ön életemnek mélyire hatolt.
Az uram folyton háborúba' volt
S magános órák únott perceit
Vidítá föl e kedves gyermek itt.
AZ APRÓD: S az én helyembe' mit tett volna, mondja?
Ön is volt egyszer szép asszony bolondja.
S ha alkalom volt és harmadik kellett,
Ön is volt apród már királyné mellett.
A KÖLTŐ: Ami igaz, az igaz!... De mit tenne viszont ön az én helyemben? Mikor adva van a férj, a feleség és a csábító, mikor adva van a bűn, adva van az összeütközés és meg kell oldani a csomót? Önök még csak futólag ismernek engem, de akik jobban ismernek, mind tudják rólam, hogy nem vagyok kőszívű. De be kell látniok, hogy itt nem engedhetek... Én szívesen megteszem, ami tőlem telik, de végre mindennek van határa. Jó, adjanak valami tanácsot, gondolkodjunk valami más megoldáson. Én nem vagyok semmi jónak elrontója. (Leül a hintaszékbe és helyet mutat nekik) Kérem, foglaljanak helyet!
A KIRÁLYNÉ: (leül)
A több szem többet lát valóban!
AZ APRÓD: Hármunk között egy áruló van,
S az a király! Haljon meg ő!
A KIRÁLYNÉ: Óh, ez az ötlet kitünő!
A KIRÁLY: Ez hát a hála? Hitvány söpredék!
Hogy én meghaljak? Csak az kéne még!
Ezért csúsztattam az elébb be
Nemes pengémet hüvelyébe,
Hogy most magamba döfjem? Nem, azért se!
Mivel szolgáltam rá e büntetésre?
AZ APRÓD: Elhanyagoltad ifju nődet!
A KIRÁLYNÉ: A viszonyunkat magad szőtted.
AZ APRÓD: Az ember férj vagy hadvezér!
A KIRÁLYNÉ: Hát én bűnhődjem meg ezér'?
A KIRÁLY: Ő csalt meg engem s én lakoljak?
Az igazság valóban oly vak?
A szerető az udvaroljon
S a férj szegény kétszer lakoljon?
Tégy igazat, költő, közöttünk:
Oldd meg, amit összekötöttünk!
A KÖLTŐ: (föláll) Nos hát... az apródnak igaza van. Ő fiatal és a fiatalság az igazság. Csakugyan legjobb lesz, kedves Alarik, ha maga hal meg. Ön már eleget élt, ön már öreg... ne állja útját a fiatalok boldogságának. Nézze, itt a kard... (átadja neki) ...tegye meg nekünk azt a baráti szolgálatot és dőljön a kardjába, mint az igazi hősök... Azt hiszem, ez a legszebb megoldás...
A KIRÁLY: Ha ez valóban hite önnek,
Magamat szívesen ölöm meg...
Így hal meg, mivel ön kivánja,
A longobardok bősz királya!
(A hintaszékbe ül és a kardba hintázza magát. Holtan leroskad)
A Pál utcai fiúk akkoriban még csakugyan léteztek. Nem voltak már olyan kis fiúk, akik a be nem épített üres telkeken csatangolnak (azóta már az üres telkek is elfogytak Pesten), hanem a "csibész" titulus némi joggal megillette őket. Írók voltak a Pál utcai fiúk, serdülő művészek, színészek, zeneszerzők, cigányemberek és egyéb csirkefogók. Szóval olyan gascognei legények - s én voltam a kapitány.
Hogy miért éppen én voltam a kapitány? Mert véletlenül én laktam a Pál utcában. Apró kis utca ez, a Józsefváros közepén. Mindössze tíz vagy tizenkét ház van benne. Ha valaki nagyot prüsszent ezen a vidéken, az egész utca "kedves egészségére" kívánja.
Ebben az utcában laktam, a hatos számú házban, egy kis legénylakásban. Mindjárt a lépcsőházból lehetett besurranni - azért volt kedvemre a lakás. De ne tessék elfelejteni, hogy akkor még fekete volt a hajam, koromfekete. Jóízű történeteket az ember csak abból a korból tud elmesélni, amikor még fekete volt a haja.
A Pál utcai lakás egy előszobából állott és két jókora szobából. Az egyik szoba - tudniillik a második - az hálószoba volt. Ezt bizonyosan tudom, mert mindig ide jártam aludni, amikor a kávéházban fölébredtem. A másik szoba - tudniillik az első - már többféle célokat szolgált. Ha látogató volt, akkor szalón volt ez a szoba. Ha ennivaló akadt, akkor ebédlő volt. Amikor még aludtam, olyankor váróterem volt. Néha táncteremmé változott, néha vendégszoba volt, sőt arra is volt eset, hogy némi jóakarattal dolgozószobának lehetett nevezni.
Szóval nagyszerű legénylakás volt. Sohase lesz nekem ennél kedvesebb lakásom.
Egyszer délután az "Otthon-kör" termében ülök és kártyázom. Akkor még felsőst játszottunk. Minden megváltozik a világon s mindenben lefelé csúszunk. Ma már az alsós járja.
Egy félórai rossz kártyajárás után végre nagyszerű kártyát kapok a kezembe. Ekkor a fülembe súgja az egyik inas:
- Tessék lejönni! A kapu alatt várják.
- Hölgy?
- Nem, férfi.
- Akkor miért nem jön föl
- Kocsiban ül. Azt mondja, hogy egyenesen Párizsból jött.
Lemegyek. A ház előtt csakugyan kocsi áll. A bakon koffer. Akkora, mint egy nagyobbfajta manicure-készlet.
Benézek a kocsiba és elkiáltom magamat:
- Szervusz, János! Hát hazajöttél?
A megszólításból könnyen kitalálható, hogy a kocsiban Jenő ült. Egy költő úr, akit Jenőnek hívtak. A Pál utcai időkben ugyanis az volt a házirend, hogy mindenkit más néven szólítottunk, mint amit a keresztelőn kapott.
- Ülj be a kocsiba s gyerünk haza - szólt János.
- Hová haza? - kérdezem. - Tehozzád haza, vagy énhozzám haza?
- Tehozzád. Nekem még nincs énhozzám.
A kocsi eldöcögött a Pál utcába. János körülnézett a lakásban:
- Egész szépen lakunk itt. Én itt fogok aludni az első szobában, ezen a széles kereveten. Persze ágyruhát kell beszerezni!
- Beszerezni kissé bajos lesz. Hanem osztozkodunk János. Az ágyamból a fele ágyruhát idehozzuk.
- Ráérünk estére. Most egyelőre fizesd ki a kocsit és hozasd be a podgyászomat.
Ez is megtörtént. És megkérdezem Jánost:
- Hát a nagy podgyászod? Ne küldjünk el érte?
- Ne fáradj, öregem! Ez a kis podgyász itt, ez az én nagy podgyászom.
Elbeszélgettünk sokáig, legalább tíz-tizenöt percig. A múltról, a jövőről, kihevert bajokról, remélt sikerekről, nyomorúságról, dicsőségről, amiről az ilyen Pál utcai fiúk beszélgetni tudnak. Azután Jánosnak el kellett mennie:
- Rokonokat kell meglátogatni, fiam - az ördög vigye el őket. És redakció után is nézek - az ördög vigye el a redakciót. És írni is akarok valamit - pénz miatt. Az ördög vigye el a pénzt - amikor nincs. Apropos, hogy állasz pénzügyileg?
- Neki megmondtam, önöknek nem merem megmondani. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyenek a hazai irodalmi viszonyokról.
Szóval megosztozkodtunk a kis pénzen s kétfelé mentünk. S ettől a perctől fogva János mester Pál utcai fiú lett. Nem sokáig. Mindössze tíz vagy tizenkét esztendeig.
Este, ami polgári nyelven hajnali öt órát jelent, betoppant Feri. Novellista, utóbb színműíró. A hóna alatt egy üveg szilvóriumot hozott.
- Ezt megisszuk, fiúk!
Megittuk. Eltartott vagy egy fél óráig. Amikor vége volt az italnak, ásítozni kezdtünk.
- Jó lesz lefeküdni - mondta János mester. - Negyvennyolc óráig utaztam egyhuzamban. Valamikor aludni is muszáj.
- Igazad van - felel rá Feri. - Lefekszünk. De itt csak egy ágy van és egy dívány. Hová fekszem én?
- Sehová - mondta János. - Haza fogsz menni!
- Haza nem megyek. Arról szó sem lehet. Nincs utálatosabb valami a világon, mint a hazamenés. A földön fogok aludni. A földet az Isten is alvásra teremtette. Az emberek azt hiszik, hogy a földet szántani kell, aztán bevetni. Ez egy balhit. A földön aludni kell. Szőnyeg már van, most csak egy takaró kell hozzá s akkor úgy alszom, mint a tej.
Tehát takarót kellett előteremteni. De honnan, amikor nincs? Nagysokára találtunk egy ócska katona-köpenyeget. Mégis csak jó dolog az általános védkötelezettség.
A jó Feri tehát lefeküdt. S vagy nyolc hónapon keresztül így feküdt. A földön - ami a legjobb fekvés a világon. (Hogy miért kellett Molnár Ferencnek a földön aludnia, holott saját palotájában lakó orvosnak a fia volt, ma is titok előttem. R. I.) És katona-köpenyeg alatt - ami a legjobb takaró a világon. Legalább ő így mondotta.
Másnap új vendég állított be. Jött a nagy regényíró: Sándor. Ő is látni akarta a Párizs-országból hazakerült Jánost.
- Jöttem fiúkák, nézni, mit csináltok! Hozam nektek szivarkát. Finom bőrszivarkát. Havannaországból való, még sohase szívtatok ilyet. Nektek hoztam.
És kutatni kezdett a zsebeiben. Olyan zsebekben is, ahol az ember sohase tart szivart.
- Ejnye, ejnye fiúkák! Nem találom a szivart. Otthon felejtettem! Vagy talán nem is volt! Adjatok egy bőrszivart.
Sándor apánk nem maradt a tanyán éjszakára. Ő haza szokott járni. Reggel hét vagy nyolc órakor rendesen hazament.
- Gyerekeknek meg kell főzni reggelit! Szervusztok fiúkák!
Harapófogóval se lehetett volna visszatartani. Ő már akkor is azt hitte, hogy jobban tud főzni, mint írni.
Mások is voltak mindennapos vendégei a Pál utcai tanyának. Szegény Makai Emil - mi úgy hívtuk, hogy Coc - és öregnek szólítottuk, mert ő volt köztünk a legfiatalabb. És Konti József, a csudálatosan bájos Pepi. Aztán Németh Jóska, meg Szirmai Imre és Zoltán Jenő. - Istenem, már meg is haltak néhányan közülök.
Többnyire pikniki alapon rendeztük be az életünket. Az volt a Pál utcai jelszó:
- Jösztök - lesztek; - hoztok - esztek!
A legtöbb mégse hozott egyebet, csak nagy étvágyat és rettenetes szomjúságot. Legföljebb az történt meg hébe-hóba, hogy egy-egy kései látogató nőt hozott magával. A színház valamelyik csillagát, vagy a kávéházi kassza valamelyik tündérét. Mi demokraták voltunk ebben a tekintetben. Nem követeltük meg a hölgyektől, hogy okvetlenül hercegnők legyenek.
Ilyenkor, akinek volt egynémelyes pénzecskéje, az előkerült a zsebekből. És egy expedíció útrakelt bevásárolni. Ha nem volt pénz, az expedíció olyankor is útrakelt bevásárolni. Csakhogy ilyenkor tovább tartott. Amíg a fiúk megtalálták azt a bizonyos kávéházat, ahol bőséges hitel volt.
A kalendáriom szerint változott, hogy mit hozott az expedíció. Hónap elején pástétomok jöttek és finom fölvágott. Hozzá pezsgő. Hónap végén párisi jött, vagy paprikás szalonna. Hozzá kocsisbor. S ez akárhányszor jobban ízlett.
A Pál utcai időknek igen szimpátikus emlékei szövődnek a hatodik számú ház mesteréhez is. Nem tudom már, hogy hívták, hiszen mi úgy se neveztünk senkit a maga becsületes nevén. Mi úgy hívtuk magunk közt, hogy: Kánya bácsi! Azért kapta ezt a szépen hangzó nevet, mert mindent elkányázott, ami a kezeügyébe esett. S mivel ő takarított ránk, meg a felesége, nem is volt a Pál utcában soha semmiféle maradék. Étel, ital, aprópénz, az mindegy volt Kánya bácsinak. Elkányázta.
Még nem is volt vége a versenyszezonnak, kinyitom egy nap a ruhaszekrény ajtaját és rémülten kiabálok:
- János! Gyere csak ide, János!
János bejön. És velem együtt nézi a szekrényt. Ott pedig - mint a lapok írják - rémes látvány tárult a szemünk elé. Egyetlen ruhadarab nincs a szekrényben. Se nadrág, se kabát, se mellény, se bunda - semmi. Hanem a fogasokra sorra, a frakk helyett és smoking helyett, a szalonkabát és a téli bunda helyén - ott lógott egy-egy zálogcédula. Szép kronológiai sorrendben szortírozva.
- A derék, jó lélek! - mondta János mosolyogva - milyen figyelmes gonddal rendezte a cédulákat.
Vidáman, jókedvben múltak a napok, múltak az évek. Gondunk nem volt s ha volt, is, nem sokat gondoltunk vele. Nincsen annak igazi gondja, akinek sötét még a haja.
Egyikünk mindennap inspekciót tartott. Ez annyit jelentett, hogy írni kellett valamit. Valami külön munkát: ő többnyire verset, én prózát. Ez volt a túlköltekezési alap.
Ha csak az egyiknek volt pénze, sohase adta oda a másiknak. Hanem leültünk kártyázni. Aki proponálta a játékot, arról bizonyos volt, hogy nincsen pénze. S akkor a másik már tudta, hogy el kell veszítenie a magáéból a felét. És el is vesztette becsületesen. Így aztán sohase tartoztunk egymásnak.
Tizenkét esztendő repült el a fejünk fölött.
Egyszer déltájt János keresgél a szekrényben. A szalonkabátját szedte elő, csíkos nadrágot hozzá, a fejébe pedig cilindert nyomott.
Megkérdezem tőle:
- Hova, hova, János? Ebédre vagy invitálva?
- Dehogy! Itt az izé - a hogy is hívják utcában van egy kis dolgom. Sietnem is kell, hogy el ne késsem. Szervusz!
- De rohansz! Pedig nem szokott neked ilyen sürgős dolgod lenni.
- Most véletlenül van. Esküszöm.
És elrohant. S nem is jött többet vissza a Pál utcába. Most nekem kell hozzájárnom, néha ebédre, néha vacsorára, máskor csak egy kis tereferére.
Elvégre nem kívánhatom, hogy ő járjon utánam, asszonnyal, négy gyerekkel.
Azokban a legendás időkben, amikor a magyar író életéhez még hozzátartozott egy kis párisi nyomorgás, Mák István alanyi költő is elvégezte ezt a koplalási tanfolyamot. Mint annyi nagynevű elődje, ő is kószált vagy fél esztendeig a fényes Párizs sötét utcáin, ő is csillogó szemmel bámult a vakító kirakatokra és a szédítő nőkre és eközben ő sem alkotott semmi örökbecsűt, ami közelebb hozza a halhatatlansághoz. Párisi leveleket írt, darabját tizenöt koronáért a Krajcáros Igazság című újságba, amely nem túlságosan volt elragadtatva ezektől a levelektől. Hát még ha tudja, hogy azok a levelek, amelyek szenzációs premierekről, elegáns képkiállításokról és izgalmas sporteseményekről számoltak be, egytől-egyig egy félreeső kis kávéház márványasztalán készültek anélkül, hogy írójuk ezekből a nevezetes dolgokból valamit is látott volna. Mák István alanyi költő sohasem mutatkozott a szenzációs premiereken, mellőzte az elegáns képkiállításokat és undorodott az izgalmas sporteseményektől. Ő csak a kávéházban ült és fél esztendei ülés után úgy vélte, hogy már eleget látott Párizsból, eleget éhezett; most már mehet nyugodtan haza Budapestre, hogy ott párisi tapasztalásai és emlékei révén előkelő helyet foglaljon el a tehetséges fiatalok gárdájában.
Ilyenformán egy forró és kedélytelen augusztusi napon, Mák István alanyi költő fiatalságának egész hevével, tehetségének minden pompájában, de minden egyéb podgyász nélkül, megérkezett Budapestre, a városba, a Városba, amelyről bánatos álmokat szőtt a Szajna partján. Pénzügyi viszonyai ez időben szerfölött kedvezőtlenek voltak, podgyászát is ezért kellett Párizsban hagynia; a házban, ahol lakott és ahonnan bizonyos adósságokkal és más egyéb lakbérhátralékokkal távozott. Párizsi háziasszonya némi aggodalommal nézte távozását; e szerencsétlen nő már több magyar kofferral megjárta. Többek között ő őrizte hosszú évekig kegyeletesen ama nagy magyar színészét is, amely a nyolcvanas évek elején maradt nála és amelyet, mint látványosságot és ereklyét bámultak meg az odavetődött magyarok. Mák István alanyi költőnek is meg kellett ígérnie, hogy figyelmezteti a nagy színészt még mindig Párizsban tartózkodó kofferjára, melyet helyszűke és kofferek bősége miatt immár fölvittek a padlásra. Mák Istvánnak ezzel együtt meg kellett ígérnie azt is, hogy a saját kofferjáról sem feledkezik meg, hanem, mihelyt egy kis pénze lesz stb. stb., ahogy már az ilyesmit megígérni szokás.
A költőnek még volt annyi pénze, hogy konflisba vághassa magát, tehát aránylag előkelőn robogott be a Városba. Mialatt utolsó caporal-cigarettáit szívta, némi szánalommal nézte a kis Budapestet. Ah Párizs! Mégis csak más az, mint ez a móka-város, az ő álházaival, hamis nagyságával, szegényes forgalmával, kevés embereivel. Kis város, falu, na! És szelíd gúnnyal mondta oda a kocsisnak a címet:
- Patyolat utca 3.
Patyolat utca! Micsoda nevetséges név!
Pesti embernek nem kell magyaráznom, hol van a Patyolat utca. Kint van a Józsefvárosban, azon a vidéken, ahol a Józsefváros már olyan sötét, hogy Ferencvárosnak is beillik. Azokban a legendás időkben, amelyekben ez a história lejátszódott, a Patyolat utca még ment volt minden kultúrától. Valahogyan ki volt ugyan kövezve, de ami a világítást illeti, bizony, csak egyetlenegy gázlámpa volt benne, az sem volt önálló, hanem a falból nyúlt ki, épen a 3-ik számú ház falából. A villamos ugyan már járt a körúton... de hol volt a körút és hol a Patyolat utca!
Hogy a költő mindazonáltal a Patyolat utcába vezényelte a kocsist, annak nagyon komoly oka volt. Nevezett utca harmadik számú házában ugyanis vendégszerető hajlékot remélt találni, meleg födelet, hogy egyebet ne mondjak. Ugyanis földszint, a kapu alatt lakott a költő legjobb barátja, ama jeles drámaíró, akit baráti körben Csontos Szigfridnek neveztek, holott a valósában egészen más neve volt. (Azonban ne legyünk rosszabbak a drámaíró barátainál, maradjunk meg mi is e névnél, amely kitűnően megfelelt csontos, szikár alakjának. Egy baka-főhadnagy civilben: ez volt a drámaíró.)
Csontos Szigfridnek két keresetlenül egyszerű szobája volt. Keresetlenül egyszerű, mert abban az időben a drámaíró is nagyon keveset keresett, mondhatnám semmit. Hogy egyáltalában megvolt még ez a két szobája, az is csak annak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a háziúr gondnokság alatt állt és a gondnok nem ért rá azzal törődni, fizetnek-e a lakók házbért vagy sem?
A koplalás e hat hónapja alatt Mák István költői levelezést folytatott Csontos Szigfriddel. És mikor utolsó levelében megírta, hogy nem bírja ki tovább Párizsban, vágyódik haza, vissza a Városba, Csontos Szigfrid rögtön keblére ölelte.
- Gyere haza - írta a drámaíró - itthon mégis más a helyzet. Valami forrong a levegőben, elszánt emberek a kávéházakban új lapokat és új színházakat alapítanak. pénz áll a házhoz, megvirrad a szegény magyar írónak. Az anyagikkal ne törődjél, pénzem ugyan nekem sincs, de van kétszobás lakásom, keleti kényelemmel és nyugati ízléssel berendezve, azt testvériesen megosztom veled. Együtt fogunk lakni, együtt fogunk tervezgetni, együtt fogunk írni, sőt ha másként nem megy, együtt aláírni...
Ezek az alapon állt meg Mák István konflisa a Patyolat utca 3-ik számú ház előtt. A költő kecsesen kiugrott a kocsiból és odaszólt a kocsisnak:
- Várjon! Megnézem, itthon van-e a nagyságos úr?
Ezzel odalépett az ablak alá és néhány másodpercig figyelmesen hallgatózott. E pár másodperc keretén belül vonásai megenyhültek, arca mosolyra derült és mialatt utolsó két koronájával kifizette a kocsist, megnyugodva mondta:
- Itthon van. Hallom a horkolását.
Valóban, bár az idő délután két óra felé járt, Csontos Szigfrid még az éjszakai emberek szelíd álmát aludta és meggyőződéssel, őszintén horkolt hozzá. Amikor Mák István a házmester kulcsával benyitott a lakásba és erőteljesen megrázta az alvó írót, ez eleinte mérgesen tiltakozott az ellen, hogy már a kora hajnali órákban háborgassák, azonban lassankint magához tért és csodálkozva bámult a költőre.
- Te vagy? - kérdezte, pedig nagyon jól tudta, hogy csakugyan ő az, Mák István.
- Én vagyok - felelte Mák István, aki szintén nagyon jól tudta, hogy a drámaíró tudja, hogy ő az.
Ez volt minden. Megölelték egymást, egy kicsit elérzékenykedtek mind a ketten, de az nem tartott sokáig, mert az élet komoly kötelességei már hívták őket... két óra volt és még egyikök sem ebédelt!
- Van pénzed? - kérdezte a drámaíró a költőtől.
- Nincs - felelte a költő bizonyos aggodalommal.
- Ez baj, mert nekem sincs. De azért nem kell kétségbeesni...
Egy pillanatig némán néztek maguk elé, a költő annál némábban, mert a drámaírótól várta a megoldást. Az nem is késett. A drámaíró becsöngette a házmestert, aki inasa, hordárja, házi zsidaja, uzsorása, alárendeltje és föllebbvalója volt egy személyben.
- Morgenroth - mondta a házmesternek, aki ráadásul izraelita is volt - vigye be a télikabátomat a zálogházba...
Morgenroth alattomos alázatossággal pislogott a két fiatal emberre és e drámaírói leleménnyel kieszelt megoldást némi enyhe zavarodottsággal fogadta. Köhécselt és kínosan reszelte a torkát.
- Mi az? - kérdezte a drámaírói szigorúan. - Talán csak nem...?
Morgenroth szomorúan bólintott:
- Már a múlt héten!
- Igenem, milyen szórakozott vagyok - mélázott a drámaíró. - De ilyenkor reggel, amikor fölébredek, mindig kábult vagyok és csak lassan térek magamhoz... De mindegy! Az idő nagyon enyhe és kellemes, Morgenroth, vigye be a felöltőmet a zálogházba...
Morgenroth, szép, csúnya, alacsony, vörös ember újra, ezúttal még sokkal kínosabban reszelte a torkát.
- Istenem, istenem - csóválta fejét a drámaíró -, hát semmi sincs itthon?
Odalépett a ruhaszekrényhez és kinyitotta. A szekrény üres volt, olyan üres, hogy a drámaíró maga is elsápadt bele.
- Ez lehetetlen - dadogta -, hiszen itt még egész csomó ruha volt. Morgenroth, elkeseredett gazember, mit csinált a ruháimmal?
- Nagyságos úr - mondta a házmester siránkozva -, nekem is élnem kell. Három hónap óta nem méltóztatott fizetni egy vagyonnal tetszik nekem tartozni, szegény ember vagyok, hát mit csináljak? Arról nem is szólva, hogy itt vannak a lóversenyek...
- Itt vannak a lóversenyek? És miből fogunk ma ebédelni?
Morgenroth morgott valamit, azután némi küszködés után kinyögte:
- Húsz koronát adhatok még... de csak elsejéig... becsületszavamra, ez az utolsó pénzem... De mondok, úgy is a nagyságos úr ruháiért kaptam a zálogházban, hát illő, hogy valami a nagyságos úrnak is jusson...
Csontos Szigfrid gőgösen vette át a húsz koronát és nem méltatta feleletre a házmestert. Belekarolt Mák Istvánba és a két jó barát most elindult ama történelmi nevezetességű körúti korcsma felé, amelyet Villamos piszok néven ismertek az egykorú krónikák.
- Látod, így élünk Budapesten, tehetséges magyar írók - mondta valamelyes elkeseredéssel Mák Istvánnak.
- Szomorú! - mondta a költő. - Szomorú! Mást vártam... mást reméltem... Megváltozott viszonyokat, bőséget, kultúrát. És ahelyett... nyomor... zálogház... adósság... Morgenroth... Tulajdonképpen minek jöttem haza Párizsból?
Csontos Szigfrid felhúzta a vállát és szigorúan nézett a költőre. Csaknem fölháborodva mondta:
- Minek? Nevetséges! Ebédelni jöttél haza...
[...]
Hajnali három óra lehetett, amikor Morgenroth kaput nyitott a Patyolat utcai jeleseknek. Csontos Szigfrid nyomban elaludt, Mák István azonban még sokáig álomtalanul hánykolódott ágyán. Hiába hunyta be szemét, hiába fordult a falnak, mindig, mindenütt Panni rimánkodó, szomorú pillantását látta, a segítségért, megmentésért esedezőt. Az alanyi költő feje zúgott, szívét pedig már megint ide-odarángatta a láthatatlan kéz.
- Mit csináljak? Mit csináljak? - morogta vánkosába, melyet ráhúzott a fejére. - Mi a legokosabb? Mi a legokosabb?
Reggel öt órakor aztán kiugrott az ágyból odarohant a drámaíróhoz és fölrázta.
- Mi az? - nyögte a drámaíró kábultan.
Az alanyi költő keményen, határozottan felelte:
- Te, én feleségül veszem a Pannit.
A drámaíró fölült az ágyban.
- Hány óra?
- Öt.
- Akkor még várnod kell egy félóráig... a kaput csak félhatkor nyitják...
Ezzel a drámaíró visszahanyatlott és ellentmondást nem tűrő hangon tovább aludt.
Amikor hazajöttem, beláttam, hogy csak egy gazdag házasság menthet meg. Ennélfogva elvettem egy szegény lányt, egy fillér hozomány nélkül.
Hansék a Népszínház utcai nagy lakásban éltek. A pallér halála után az özvegy balerina egyik szobájának kiadására kényszerült. Az albérlő, S. ügyvédjelölt megszöktette a tizenöt éves Valit, házasságot kötöttek. Az első, Richard nevű fiú rövid ideig élt. Következő évben megszületett Erzsébet, őt követte Mária. Vali féktelen, zajos temperamentuma minden korlátot elsodort, a humora napsugár volt, indulata számum, s mindebben annyi bűvölet, szellem, vonzerő, aminek senki nem állt ellen, és semmi nem állta útját. Tizennyolc éves korában karjára vette két kicsi lányát, és faképnél hagyta S. ügyvédjelöltet. Ekkor jelenik meg a színen a második férj, Heltai Jenő, aki túl a Kis Kató - Küry Klára operettprimadonna - korszakon, első pillantásra Valiba szeretett.
Beköltöztek Cilike nagy Népszínház utcai lakásába. A volt balerina elégedetlen volt. A felekezet nélküli Heltai nem akart megkeresztelkedni, az egyházi szertartást elutasította.
A házasságkötés első napján történt minden a dolgok kitaposott útján. Másnap a férj a szerkesztőségbe ment, délben otthon megebédelt, csöndes derűvel elszívott egy szivart és ballagott a kávéházba. Hiába várták a vacsorával. A két kislány nem volt hajlandó lefeküdni apuka csókja nélkül. Hajnaltájt megjött. Vali lármázott, csapkodott, míg észrevette, hogy a férj békésen alszik.
Átnéztük a fővárosi színházak előzetes jelentését, s a hazai szerzők sorában örömmel láttuk ott Bródy Sándor, Heltai Jenő, Makai Emil, Guti Soma, Rajna Ferenc, Konti József, Gerő Károly, Sziklay Kornél, Hajó Sándor és Lackó Andor nevét.
Ezeket a neveket jól ismeri az újságolvasó közönség, de azt nem mindenki tudja, hogy azok, akiknek nevét felsoroltuk: zsidók. Távol legyen tőlünk, mintha a magyar színműirodalmat felekezeti szempontból akarnók megítélni, de konstatálni kívánjuk mint faktumot, s megemlítjük, mert érdekesnek tartjuk.
Szinte kínálkozik az alkalom, hogy egyet-mást elmondjunk azokról, akikről nyilván sok szó esik még premiérek idején.
Ezidőszerint legaktuálisabb a zsidó szerzők között Heltai Jenő. Azért nevezzük legaktuálisabbnak, mert a Vígszínháznak, Szécsi Ferenc dramaturg-igazgató távozásával, ő lett a művészeti tanácsadója és titkára. Aki figyelemmel kíséri Heltai Jenő évtizedes irodalmi működését, az egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy a Vígszínház vezetésének választása nagyon szerencsés volt. Mióta a Kató című verseskötet megjelent, azóta szárnyra kelt a neve, ismerik és olvasgatják mindenfelé. És nem is csoda, hogy ennyire kedveli a közönség az írásait. Minden szava csupa aranyos kedvesség és humor, ő pedig maga a szeretetreméltóság megtestesülése. Vannak forgalomba került, szállóigévé vált adomák és ötletek, melyeket mindenki mástól hall és melyeken mindenki a magáéként ad túl. Ez ötletek legnagyobb részének Heltai Jenő az édes apjok. [...]
Ő írta Makai Emillel együtt a Királyné apródja című darabot, mely a Vígszínházban nagy sikert aratott, és az ő műve az Egyptom gyöngye című operett, melynek a Magyar Színházban volt óriási sikere. De kivétel nélkül minden sora magán viseli az ő jellegzetes vonását: a szeretetreméltóságot. Azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek egy ellenségük sincs, akiket mindenki szeret, mert hát Heltai Jenő iránt lehetetlen egyebet is érezni szeretetnél.
A Vígszínház akkor épült, amikor a gazdag, boldog és büszke Nagy-Magyarország ezeréves fennállásának ünnepi mámorában sugárzó reménységgel, nótás kedvvel indult el új ezer év felé: daliás szép parasztlegény, a maga erejét és értékét tudó aki nyugodtan, bátran és egy kis incselkedő játékossággal vágja oda a nagyvilágnak: Vagyok olyan legény, mint te! Millennáris kiállításán mutatja meg ügyességének, szorgalmának, tehetségének, mindenféle teremtőtudásának remek gyümölcseit, megmutatja azt is, hogy a nemzeteknek abban a fenséges vetélkedésében, hogy melyikük tudja több széppel, jóval és hasznossal öregbíteni az emberiség szellemi és anyagi vagyonát, a munka, a tudás, a művészet, a szeretet és igazság pentatlónjában, csakugyan van olyan legény, mint a többi, akárhányszor különb is. Erős hittel, nagy lendülettel fog bele az új ezredév meglapozásába új munkalehetőségeket teremt, de utat nyit a pihenés új lehetőségeinek is, mert az egyik nem képzelhető el a másik nélkül. Hevületben ég, alkotásra kész mindenki és a színészek és írók, akiknek immár kevés a meglevő egypár színház, a közönség, amelybe egy felfrissült, modern, fiatal magyar sajtó beleoltja az új irodalom, az új művészet iránt való érdeklődést, boldogan üdvözlik az új színházat és hárman együtt: írók, színészek és közönség, a magyar művészet, a magyar drámairodalom dicsőséges hajlékává avatják.
Egy pár esztendő munkája ez mégis... De a Vígszínház harminc éve az új magyar színészet története. A Nemzeti Színház, amely a tiszteletreméltó régi tradíciók szelíd és mindig egyenletesen égő Veszta-tüze fölött őrködik, sok mindenféle megkötöttségében, a klasszikus műsor tisztes szolgálatában nem nagyon tudott helyet adni a fiatal írók és színészek merészebb új törekvéseinek. A Vígszínház is óvatosan kezdi. A színészeknek könnyebb a dolguk. Ditrói Mór, az új színház művészeti igazgatója nagy tudással, éles szemmel válogat a fiatal színészgárdában és a legjobbakat szerződteti. Új játékstílust teremt, a nagyszerű színészek hamar egymáshoz csiszolódnak, megszületik a legtökéletesebb együttes, amelynek hírét viszik már az ország határain túl is. Ezeknek a színészeknek az emberábrázolása, ennek az együttesnek az életíze izgatni kezdi az írók fantáziáját is. Az új és nagy színészegyéniségek: Varsányi Irén, Hegedüs Gyula, Góth Sándor, Nikó Lina, Haraszty Hermin, Delli Emma, Harmath Hedvig, Tanay Frigyes, Gál Gyula, Fenyvesi Emil, Góthné, Szerémi Zoltán, Balassa Jenő, Makai Margit, Gezsi Mariska, majd később Gombaszögi Frida, Gál Franciska. Kukács Pál, Rajnai Gábor révén olyan drámai elképzelések születnek, amelyeknek a megvalósítása csak ezen a helyen és csak ezekkel a színészekkel lehetséges.
Megindul a fiatal drámaírók ostroma a fiatal színház ellen, ostromukban támogatja őket a színészgárda, amelyhez az élettel közvetlenebb kapcsolatban álló új irodalom közelebb áll, mint a klasszikusok zordon fensége, vagy az előkelő műkedvelők papiros világa. A francia dráma fénykorában éltünk akkor, reménytelennek látszott az, hogy Sardou, Bisson, Mielhac és Halévy Brieux babérait a magyar drámairodalom valaha is megtépázhassa. Ditrói Mór száz estére terjedő magyar ciklusa még vakmerő kísérletnek látszik, de nyomban utána színre kerül az első magyar darab, amely egymaga kitölti a száz estét, Herceg Ferenc Ocskay brigadérosa. És utána már a lelkes és finom új rendezőnek, a mindenkor a tiszta és nemes művészetért és irodalomért síkraszálló Jób Dánielnek a jegyében hány száz estén diadalmaskodtak a magyar darabok, amelyek lassan-lassan háttérbe szorítják az idegent és erről a helyről indulva el hódító útjukra, világszerte becsületet szereznek a magyar névnek.
A Vígszínház nélkül nem virult volna ki az új drámairodalom, új drámairodalom nélkül elsorvadt volna a Vígszínház. Az első magánszínház hajlékot adott a Nemzetiből, a Népszínházból kiszorult, színpadért sóhajtozó drámaíróknak. A Népszínházban a népszínműtől és a jobbadán francia meg bécsi operettől nem jutottak szóhoz. A Nemzeti a klasszikusoknak hódolt. Módjával. A Csiky-, Rákosi-, Dócy-, Váradi-korszakra következő jóval meddőbb években, az Akadémia megkoszorúzta pályaművek ínséges termésében hébe-hóba egy-egy befolyásos újságíró vagy egyik-másik előkelő miniszteri hivatalnok színtelen darabját hozta színre. Az igazi modern drámairodalom számára azonban Herceg Ferenc és Bródy Sándor merész betörése után is sokáig elérhetetlen maradt még. A szubvenció és fontoskodás nélkül dolgozó, életét biztosítani akaró, üzleti hasznát is figyelő, tekintélyes kereseti lehetőségeket kínáló, élelmes és fürge Vígszínház a drámaírás demokratizálódását jelentette. A színházhoz immár minden tehetséges író hozzáférhetett, a darabírás megszűnt a széplelkű műkedvelők úri passziója lenni, itthon is, a külföldön is pénzt hozott a konyhára. Az új - akkor új - magyar drámaírók elfoglalták a Vígszínház színpadát, amelynek friss francia repertoárja kitűnő iskola volt számukra. Bródy Sándor, Csathó Kálmán, Fodor László, Gábor Andor, Herceg Ferenc, Lakatos László, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Ruttkay György, Szomory Dezső és az abécé betűinek semleges sorrendjében a többi (köztük jó magam is) a sikerek és a bukások hosszú sorát ezen a színpadon ünnepelte vagy kínlódta végig.
Viharos, de dicstelen drámaírói pályánk, mely eddig több erkölcsi bukással járt, mint anyagi sikerrel és sok ember lelkében fölvetette már azt az izgató kérdést: hogyan csináljuk mi a színdarabjainkat? Ama naiv lények kedvéért, akik a működést nem kisérték a kellő figyelemmel, eláruljuk, hogy immár a negyedik közös alkotásunknak fényeskedik a szuffiták örök világítása és ha az előjelek nem csalnak, cégünk, mely már-már kínos népszerűségnek örvend, ezután is igyekezni fog a Chivot és Duru-k, a Meilhac és Haléry-k és az Owen és Hallok nyomába lépni.
Azt hisszük, hogy az El Párisba! című fércmű, amelyet szerénytelenség nélkül legkiválóbb művünknek minősíthetünk s amely a hazai drámairodalomban feltétlenül új korszakát jelenti az amúgy is biztos hanyatlásnak, ismét fel fogja idézni a címben foglalt kérdést. És mi azzal a vakmerőséggel, amelyet az irodalom csak ezután lesz hivatva megbélyegezni, ezennel eláruljuk a műhely félve őrzött titkait.
A szomorú művelet a théma megállapításával kezdődik és rendesen bukással végződik. (Tekintet nélkül arra, hogy darabjainkat együtt írtuk-e vagy külön.) Közben megírjuk a darabot és az az egyetlen mozzanat, amely alatt mulatunk. Helyenkint olyan óriási derültségre törünk ki, hogy ha e derültségnek csak elenyésző százaléka mutatkoznék a darab előadásakor, mi már a takarékpénztárba vihetnők egymást. Alig, hogy megkezdtük a darabot, már be is fejezzük, még pedig nem kétszer, mint Ibsen a Nórát, hanem egyszer sem. Rendesen annyira összebonyolítjuk a cselekményt, hogy magunk is csak térkép és delejtű segítségével tudunk benne eligazodni. És a befejezésre amúgy sem helyezünk súlyt, mert ilyenkor a közönség már a székeket csapkodja.
Annál nagyobb buzgalommal készítjük elő az ekszpozíciót, mert ilyenkor a közönség még úgy sincs a színházban. Összes ötleteinket részint a ruhatárban, részint a felvonásközökben helyezzük el. Darabunkkal mindig nagyon meg vagyunk elégedve, minden sikerült jelenet után kezet szorítunk egymással és egymást báró úrnak szólítjuk.
A próbák alatt hangosan kacagunk és gyakran használjuk az óriási jelzőt. De minél közelebb esik a bemutató napja, annál szomorúbbak leszünk a báró címet beszüntetjük és helyette ügyvéd úrnak szólítjuk egymást. A főpróba után nem ismerjük egymást, csak akkor van ismét némi közünk egymáshoz, mikor a lámpák előtt megjelenünk. Ilyen alkalommal már zajos derültségeket idéztünk elő így például a Vígszínházban meghajlás közben feldöntöttünk egy ruhafogast és a közönség rokonszenves tapsa közepette szedtük föl a kalapokat a földről. Ez volt az egyetlen jelenetünk, a melyet ismételnünk kellett.
A meghajlásra különben Mazzantini tanított be minket és barátaink szerint mi ilyenkor Spanrafinál is jobban festünk.
Előadás után rendesen egy kávéházban várjuk meg a reggeli lapok kritikáit és bizonyos megelégedéssel konstatáljuk, hogy nem volt érdemes fenn maradni, mert este nyolc órakor is elég korán értesültünk volna arról, hogy nem tartottuk be a drámai hármasszövetség szabályait. Erre elhatározzuk, hogy soha többé darabot nem írunk és este kilenc órakor - kész az új darabnak a vázlata.
Még akkor történt, amikor Heltai Jenő a Vígszínház dramaturgja volt, hogy egy egészen ifjú ember a darabját nyújtotta át neki. Amikor néhány hét után ismét eljött, Heltai a következő tanácsot adta a szerzőnek:
- Az első felvonást meghagyhatja, a másodikat dolgozza át, írjon egy egészen új harmadikat, és ha elkészült vele, az egészet dobja tűzbe.
Csak rövid ideig maradtam a Vígszínházban, mert sok akadálya volt egyéni nézeteim érvényesítésének.
Visszatértem első szerelmemhez, az újságíráshoz. Fenyő Sándor az Egyetértést szerkesztette, oda mentem. De csakhamar más kezekbe került a lap s én megváltam tőle. Ekkor az állásnélküliség hosszú és szomorú ideje következett el rám. Dolgozni ugyan dolgoztam így is, de nem sokat és kedvetlenül. Írásaimmal inkább a hetilapokat, A Hetet, az Új Időket kerestem fel. Végre 1903-ban munkatársa lettem a Pesti Hírlapnak.
Heltait kérték fel a "János vitéz" daljáték verseinek megírására. A zeneszerző Kacsóh Pongrác, szövegíró Bakonyi Károly. A zeneszerző komoly, tekintélyes úr szigorú munkatempót diktált a bohém költőnek, rendszeres időközökben jelentkezett az újabb dalszövegért. Eljátszotta a már megzenésített költeményeket, a zongora hangjára megjelent Vali, a négy esztendős Bözsi és az éppen csak totyogó Mici, valamennyien tudták már a János vitéz elkészült dalait. A lakás megtelt izgatott várakozással. Vali ruhát csináltatott, férjét az íróasztal mellé kényszerítette. A finom úr zeneszerző rezzenetlenül vette tudomásul a háziasszonynak sváb kifejezésekkel fűszerezett, a bérkocsisok gazdag szókincsét túlszárnyaló kitöréseit.
- Semmi kedvem nem volt a versek megírásához, de Bakonyi annyira kért, hogy rászántam magam a versírásra. Nem kis szerepet játszott az is, hogy nemcsak Bakonyi, én is nagyon szegény voltam. A szegénységből a honorárium nem rántott ki, igen kis összeget nagy kínnal tudtam csak kapni a János vitéz verseiért.
- Mikor belefogtam a dologba, lassan megváltozott a hangulatom. Kedvet kaptam. Tanulmányoztam Petőfit, sokszor elolvastam a János vitézt, népköltészet-gyűjteményeket bújtam. Minden igyekezetem az volt, hogy megmaradjak Petőfi levegőjében és hangulatában, annyira mentem, hogy egy-egy részt átvettem Petőfitől, egyes strófákat pedig a népköltészeti gyűjteményekből írtam ki. Hangulatom változását Kacsóh muzsikája okozta. Stojanovics akármilyen tehetséges is volt, idegen maradt a témától. Neki sem volt sok kedve az operetthez. Boldogan mondott le a megzenésítésről. Bakonyi rendületlenül bízott a János vitézben és elindult zeneszerzőt keresni. Megtalálta Kacsóht. Kacsóh ismeretlen középiskolai tanár volt, akinek addig csak egy-egy dala jelent meg. Amikor Kacsóh először játszotta el Bakonyi szegényes, Mária utcai lakásán Kukorica János belépőjét és a Rózsaszálat, akkor én már éreztem, hogy itt egy genie bontogatja szárnyait. Most már én szálltam síkra az operettért, elvittük Kacsóht Beöthyhez és kiharcoltuk, hogy Beöthy elfogadta Kacsóh muzsikáját.
- A darab múltjában rengeteg érdekesség van, de számomra egy felejthetetlen. Egy vidéki bemutató után a helybeli újság kritikusa, igen előkelő irodalomtörténeti professzor, a szövegből kiemelte ezt a két sort:
"Udvaromon három vályú,
Abból iszik három nyáj juh."
- Azt írta, hogy ez a kínrím csak egy dob-utcai bócher agyában foganhatott meg. Én ezt a két sort szóról-szóra Kriza János népköltési gyűjteményéből, a Vadrózsákból vettem át. Annyi év után, most bevallom.
Az új szezon keservesen indult a Királyban. Beöthy csak nehezen tudta fizetni hitelezőit és szállítóit. A Rákositól és Zilahitól aláírt váltókra a prolongációs összegeket is alig tudta kiizzadni. Más váltók is nyugtalanították a mama is aggódott a pénzéért. Ida néni, Csepreghy Ferencné többször célzott, hogy szeretné már befektetett tőkéjét kivenni, és a takarékpénztár biztonságában tudni. Közben többnyire Marton Sándor, Beöthy ügyvédje segített: kisírt bankároktól újabb kölcsönöket.
Bakonyit nem riasztotta el, hogy Beöthy szórakozottan, felelet nélkül továbbállt, amikor korábban felajánlotta neki dalművét. Újra el akart menni hozzá, és átnyújtani a János vitéznek most már teljesen elkészült szövegkönyvét. Protektort keresett, akire Beöthy hallgat. És akkor jutott eszébe: itt van Heltai Jenő! Annak idején, amikor még Sztojanoviccsal dolgozott, Heltait kérte fel a versek megírására. Az akkor már nagyon tekintélyes író (harminckét éves volt) nehezen szánta rá magát a munkára, húzódozott, másokat ajánlott maga helyett. Bujkált a találkozók elől, nem érdekelte a feladat. Végül mégiscsak vállalkozott a daljáték megverselésére, de nem tantiémért, hanem egy összegben, örökárért, felvonásonként száz koronáért. Többet nem igényel, de azt szeretné megkapni. A librettista megkérte Heltait, beszéljen Beöthyvel, a szövegkönyv és Kacsóh zenéje érdekében. Heltai szívesen vállalkozott a közbenjárásra, mert tehetségesnek tartotta Kacsóht, és a szövegkönyvvel is nagyjában meg volt elégedve.
Így aztán Bakonyi elvitte a darabot Beöthyhez, aki egyetlen éjszaka elolvasta, és másnap már hívatta a szövegírót. A daljáték tetszett neki: nyilván hatott rá Heltai kedvező véleménye.
- Előadom a darabot - jelentette ki. - Ki is az a Kacsóh Pongrác?
- Számtan- és fizikatanár a Tavaszmező utcai gimnáziumban.
- Írt már valamit?
- Hogyne - felelte Bakonyi. - Tudományos könyvet az elektromos rezgésekről, a konszonanciákról és a disszonanciákról.
- Ne viccelj! - Beöthy kulcsait csörgette. - Ég a házam, és te tréfálsz. Mit tud az az ember?
- Mindent. Délután felhozom hozzád és elzongorázza a daljátékot.
Amikor Beöthy a muzsikát hallotta, elfehéredett.
- Jól van! Ez lesz az első darabunk. Az első és talán az utolsó. Mert ezzel a darabbal - mi is a címe? János vitéz? nem is rossz - állunk vagy bukunk.
Az utcai oszlopokon megjelentek a színlapok, és a színház vezetőségének példátlan tapintatlanságából hiányzott azokról Heltai Jenő neve. Szövegét írta Bakonyi Károly, zenéjét szerezte Kacsóh Pongrác. A békés természetű, az élet és az irodalom jelenségeit csöndes derűvel regisztráló költő fölháborodott, a sértés jóvátehetetlen. Úgy határozott, hogy nem jelenik meg a bemutatón. Vali kétségbeesetten sírt és kiabált. Az új toalettje! A nagy társadalmi eseménynek ígérkező premier! Zúdította a reprodukálhatatlan jelzőket a színház vezetőségére. Nagy testével olyan graciózusan omlott a férje lába elé, mint a múltban Hans néni az opera színpadán. Jenőkém, ezt nem teheted! Köpj a pofájukba! Mutasd meg, hogy fölötte állsz az ilyen piszok népségnek. Jenő, du bléder Kerl, ha nem megyünk a premierre, isten úgy segéljen, pofon váglak...
A Király Színház nagy gonddal készült fel a premierre. Csepreghy Ferencné Rákosi Ida ízléssel tervezte meg a János vitéz ruháit. Fedák Sári mezei virágos és árvalányhajas kalapját, karikását, dohányzacskóját és furulyáját Újházy Edétől kapta. Amikor belépett a színpadra, karikását elpattintotta, árvalányhajas kalapját elhajította, még egy hang sem hagyta el ajkát, és máris felzúgott a tapsvihar. Beöthy, aki az egész első felvonás alatt a nézőtér utolsó széksora mögött állt, az első szünetben felszaladt a színpadra, és csak ennyit mondott:
- Na, a haza meg van mentve.
Aztán sorra járta a színészeket. "Jelentkezhetik kétszáz koronáért a pénztárnál." "Négyszáz koronás előlegét elengedem." "Fizetését duplájára emelem." "Ezt magának hoztam, száz darab egyiptomi cigaretta." "Köszönöm, amit tett szerződését egy évvel meghosszabbítom."
Furcsán hatott, hogy a felvonások után számtalanszor kihívott szerzők között nem jelent meg Heltai Jenő. Felvonultak a szerzők és a szereplők, sőt a rendező is, csak ő hiányzott a lámpák előtt hajlongók közül.
Magától értetődőn ott voltak a színházban. Jobb oldalt az első földszinti páholyba vezették Heltaiékat, a közben észbe kapott igazgatóság Heltai bocsánatát kérte a "tévedésért" Heltai a páholy mélyén foglalt helyet. Vali új ruhájában elöl pompázott a szelíd Hédi mellett. A közönség valóban a művészvilág elitjét képviselte, s voltak közismert politikusok, arisztokraták. Az első felvonás Fedák Sári Kukorica Jancsija, és az édes-bájos Medgyaszay Vilma Iluskájának remeklését viharzó taps fogadta. Az előadás végén a színészekkel együtt megjelentek a függöny előtt a frakkos szerzők. A bennfentesek fölfedezték a páholy mélyén megbújó Heltai Jenőt, s a nevét kiáltották. A közönség csatlakozott, s zengett a nézőtér nevétől a költőnek, aki a legtisztább magyar népi költészettel tisztelgett Petőfi Sándor emlékének. Heltai nem mozdult a kuckójából. Vali izgalma egyre fokozódott. Jenő állj fel, hajolj meg, hallod? Te lusta dög, hát mozdulj, Jenőkém, drágaságom, látni akarnak... S mert bűbája ezúttal nem érte el a kellő hatást a temperamentumos Vali felugrott, s jobbra, balra hajlongva fogadta a tapsot. A közönség nevetett, éljenezte a kábult Valit, míg a gyöngéd Hédi a kezét érintve a helyére kényszerítette.
A bemutató előadás sikere után az első húsz előadáson eléggé megtelt a színház, de azt, ami ezután történt, igazán nem lehetett remélni. Az első táblás ház a huszadik előadás után volt, azután pedig megrohamozta a közönség a Király Színházat. Minden este pótszékeket állítottak be.
A szezon végéig a János vitézt játszották. A százhatvanötödik előadáson búcsúzott a közönség a daljátéktól, de az új szezont is a darabbal indították el. Rövid időre le kellett venni a műsorról, mert Beöthyt kötbéres kötelezte A danzigi hercegnő című operett bemutatására. Küry Klára alakította a címszerepet az újdonságban - de az operett alig vánszorgott el az első huszonötös jubileumig. A szóbeszéd szerint a telt idomú, bájdús Klárikát, az ügyvéd leányát legyőzte a merész, nyers Zsazsa, az orvos lánya. Legalábbis így hitte mindenki, Fedák Sári is, aki véglegesnek érezte diadalát. Hihette is a hízelgésektől amúgy is elkábított színésznő, mert jött a közönség, megállt a foyerban, látta a plakátokat, aztán legyintve távozott a színház épületéből:
- Hát nem a János vitézt játsszák? Akkor menjünk.
Az egyik előadás előtt Fedák Sári ok nélkül, kényeskedésből vagy vonzóereje kipróbálásából, lemondta az előadást. Más igazgató ilyenkor tépi a haját, és könyörög a primadonnának. Beöthynek még a szeme is mosolygott, "helyes - szólt -, majd Papp Miska alakítja János vitézt, mert óvatos voltam, és vele is betanultattam a szerepet". Kiderült, a publikum nem törődött azzal, ki játszik, felfrissített-e a szereposztás, senki nem váltotta vissza a jegyét. Fedák Sári szerepét később is többször játszotta az eredeti szereposztás szerint bagót megszemélyesítő Papp Miska. Az utóbbit pedig gyakran helyettesítette Környei Béla, a Bagót játszotta később a nagy fülű Király Ernő. A címszerepben többször fellépett Horváth Kálmán is. Medgyaszay Vilma Iluskáját, főleg délutáni előadásokon, gyakran alakította egy ifjú színiiskolai növendék, akinek pályájához Szidi mama is, fia is reményt fűzött. A fiatal lány Gyenge Anna volt, később Anne Roselle néven a New York-i Metropolitan Opera híres énekesnője. A közönséget nem érdekelte a gyakori szerepváltozás. A színház megtelt, ha a János vitéz előadását hirdették. Bemutattak újdonságokat, de aztán csak elő kellett venni újra a János vitézt. A pénz ömlött a színházba. Ebben az időben vette át Beöthyné a színház jelmezraktárának vezetését, és többet forgolódott benn a színházban, mint azelőtt. Beöthyné soha nem szívlelte a gazdájáért és a színházért rajongó Lázár titkárt, éreztette vele szemben a társadalmi különbséget, és gyakran bevallotta, hogy nem bírja "a rojtos nadrágú zsidógyereket". De most Lázárral együtt vigyázott a pénzre, takarékoskodtak a gazda helyett. A János vitéz bármilyen megrázkódtatást könnyen kibírt. Fedák Sári egyik lemondásakor Beöthy megcsinálta azt a viccet, hogy János vitéz versenyt rendezett. Minden este más vidéki primadonna lépett fel a címszerepben; a közönség döntött, ki közülük a legtehetségesebb. Az első díjat Károlyi Leona, a nagyváradi primadonna, a másodikat Kállay Jolán, a harmadikat Sziklay Szeréna kapta.
A szerzők vagyonosodtak, a színészek boldogultak. A Király Színház megszabadult nyomasztó terheitől, az osztozkodásból csak egy ember maradt ki: Heltai Jenő, mert örökáron adta el a daljáték verseit. Készült ugyan később megállapodás, amely szerint minden jubileum után kap ötven koronát. Sanyarú kis pénzecske volt az. A későbbi években, a pénz elértéktelenedése idején, egyszer hétezer koronát vett fel a János vitéz verseiért, de akkor már egy villamos-szakaszjegy ára ezerhatszáz korona volt.
De térjünk vissza 1904-hez! Vajon mit érezhetett át a librettista, Bakonyi Károly Petőfi verses meséjében, az új idők szellemének megfelelően? Amit Petőfinek az 1840-es években nem engedett volna meg a cenzor, Bakonyi minden kockázat nélkül megtehette: kiáltványszerűen hangsúlyozhatta túl a mű nemzeti jellegét.
HUSZÁR: Strázsamester úrnak alássan jelentem: gyün már a zászló!
STRÁZSAMESTER (kardot ránt): Akkor hát: Vigyázz! Sorakozz!
(Huszárok sorba állnak, arccal a háznak, strázsamester előttük.)
ALTISZT (két huszárral be hozzák a zászlót).
STRÁZSAMESTER: Tisztelegj! (Huszárok tisztelegnek, átveszik a zászlót.)
STRÁZSAMESTER (meglobogtatja a zászlót, középre áll):
Mellettem csatázó
Pajtásom adj kezet,
Háromszínű zászlónk,
Harcba ez vezet,
Lengj te szent ereklye
S győzelemre vidd,
Fényes győzelemre,
Magyar vitézeid.
Mindenünk e zászló,
Sohasem hagyjuk el,
A legszebb leányzó
Bokrétázza fel.
Rá pántlikát pirosat
Emlékül kötött,
A vértől mámoros had
Csatába így megyen.
Igen fontos motívum a nemzeti zászló, mely Petőfinél nem szerepelt, mivel magyar trikolór csak 1848 óta létezik. Látványos, színpadra termett ötlet, hogy az első felvonást nyitó, toborzó jelenetben behozzák a háromszínű lobogót, melyhez a huszárok valóságos himnuszt énekelnek és "a legszebb leányzó", azaz Iluska köt rá piros pántlikát. Az idők különbözőségét jelzi, hogy Petőfinél nincs toborzási jelenet, a falusi nép körében sok szomorúságot okozó "katonafogdosás" akkoriban még túlságosan fájó valóság volt ahhoz, hogy ilyen ideális színben tűnjön fel. Jancsi, hasonlóan, mint Arany János eposzában Toldi Miklós, véletlenül találkozik élete mélypontján a katonákkal.
A zászlómotívum Bakonyi librettójában - Heltai Jenő verselésében - még egyszer, a második felvonásban is megjelenik, itt már szinte sértő öntudattal. Amikor ugyanis a huszárok felajánlják segítségüket a francia királynak a török ellen, a királylány lelkesen a francia lobogót nyújtja János vitéznek. Hősünk azonban udvariasan, de határozottan visszautasítja az idegen zászlót: "lobogót a küzdelemhez nem kér a jó magyar vitéz, van lobogója, tiszta, szent ez, s ezt a huszár követni kész!" És ismét előhozzák a magyar zászlót. Nem kell a francia tricolor! De vajon valóban a francia zászlót utasítja el a magyar hős? S nem inkább az osztrákot, gondolatban a huszárokra is kötelező, használatos német vezényleti nyelvet? Magyar huszár, magyar zászló alatt harcol! Hiszen erről vitatkoznak ezekben az években az országgyűléseken. A feltevés létjogosultságát a francia király alakjának átértelmezése erősíti meg.
KIRÁLY (ijedten berohant, hóna alatt a korona, kezében pipa, fel-alá szalad).
Vívtam életemben
Sok nehéz csatát,
Megkergettek engem
Árkon-bokron át.
Bármiféle néppel
Tűztem össze én,
Mind, ah mind elcsépelt
Ez malőr, de tény.
Ütközetet sose nyertem,
Bármi jó volt csatatervem,
Helybenhagytak mindig, jaj,
Híres volt a lovasságom,
Híresebb a szamárságom,
Azt hiszem, hogy itt a baj, jaj.
Petőfinél a francia király szánnivaló uralkodó, akinek leányát is túszul ejtette az ellenség. Ez a király korrekt szövetséges, a magyar huszárok őszinte csodálója. Bakonyi a francia királyból komikusan ható vén és torz operettfigurát alkot. Nem kétséges, hogy a közönség nagy része Bakonyiék gyilkosan szatirikus francia királyában a hetven év feletti, ugyancsak kevés hadvezéri sikerrel büszkélkedhető Ferenc Józsefet ismerte fel. (Ebben az időben kabaréparódiákban már fel-feltűnt az öreg császár alakja.) A "francia" lobogó tehát így kap különös, mögöttes aktualitást. Mint ahogyan egy olyan sornál, amit János vitéz a királylánynak kosarat adva hazájáról énekel, mindenki a Szózatra emlékezett: "Ott élni jó, meghalni szép" ("Itt élned, halnod kell").
A németség (osztrákság), mely Petőfinél abszolút tabu volt, kimondva csak egyetlen egyszer jelenik meg a Bakonyi-librettóban, első pillantásra lényegtelennek tűnő módon. Az első felvonásban ugyanis a csősz a gonosz mostoha felbujtására (a színpadon indokolni kell a Petőfinél csak megemlített motívumot) pipájába "német gyökeret" kever, mely nyilván olyan bűzt árasztott, hogy a nyáj a tilosba szaladt. Egy olyan korban, mely mindenre különösen érzékennyé tette polgárait, ami német, nem véletlenül került be ez a mozzanat a szövegkönyvbe. De az sem véletlen, hogy a János vitéz csak 1913-ban jutott el Bécsbe, akkor is a Király Színház társulatának vendégjátékában, s amint a Neue Freie Presse kritikusa írja, főként a bécsi magyarok közönsége elé: "az anyag, a figurák, a szöveg érzelmi hangsúlyai és a zene oly speciálisan magyar, hogy sem a művet, sem sikerét nem lehet változtatás nélkül színpadra adaptálni". Ez igaz. A János vitéz kizárólagosan magyar tulajdon maradt.
EGY HUSZÁR: Nini! Az angyalát! Hisz ez Bagó, a trombitás! (Bagó be.)
JANCSI (örömmel): Bagó! Gyere pajtás mit állsz ott? Tárt karok várnak itt rád! (Előre vonja Bagót.)
BAGÓ (zavartan bókol mindenfelé, kalapját forgatva kezében): Én volnék, Jancsi!
JANCSI (megöleli): Üzenetet hoztál hazulról?
BAGÓ: Hát... izé... hoztam volna...
JANCSI: Iluskámtól, ugye?
BAGÓ: Semmit sem üzen... aztán jól van... nagyon is jól van...
JANCSI: Semmit sem üzen - nekem?!
BAGÓ (alig meri kimondani): Nem tud már a' Jancsi, senkinek üzenni...
JANCSI (felkiált): Bagó!
BAGÓ: Hogy te elmentél, nem volt a gonosz mostohájának kitől tartani. Hát még jobban verte. Szegény lelkem-virágom beteg lett. Akkor is verte! A nyaka csigolyájától a sarkáig. Aztán... aztán... hát hiszen látod már, hogy nem tudom kimondani. (Sír.)
JANCSI (dermedten áll): Uramatyám!
BAGÓ: Az egész falu megsiratta. El is temettük oda a nagy fűzfa alá. De ki is vertük a faluból a gonosz mostoháját. De hát mi haszna... mi haszna... Utolsó szava is hozzád szólt, Jancsi. Pedig én tartottam ám a két karomban az elhitványkozott kis testit. Nem is bírtam ki tovább odahaza. Jöttem utánatok, hogy elmondjam a hírt és átadjam neked... (Tarisznyájából kendőbe burkolva, egy szál rózsát vesz ki.) Ezt ni!
Egy rózsaszál szebben beszél,
Mint a legszerelmesebb levél,
Nem tud az írni, aki küldte
És aki küldte, már nem él.
Fekszik a csendes temetőben,
Szemét lezárta a halál,
Az ő porából nőtt e rózsa,
E rózsa, rózsa, rózsaszál!
Egy rózsaszál, ezt hoztam én,
Benne az ő szerelme ég,
Így tud a hűséges szerelmes,
A síron túl szeretni még.
Fekszik a csöndes temetőben,
Szemét lezárta a halál,
Az ő szerelme ez a rózsa,
E rózsa, rózsa, rózsaszál!
JANCSI (zokogva Bagó keblére dül).
Ki ez a Bagó? Petőfinél semmi nyoma nincs, a Bakonyi-féle librettóban azonban olyan fontossá válik, hogy miatta-általa megváltoztatják a szerzők az eredeti, Petőfi-féle befejezést. Ennek spiritus rectora a remek színpadi érzékkel bíró igazgató Beöthy László volt, aki Bagó figurájának hangsúlyozásával (megteremtésével?) kívánta a darab tartós sikere érdekében Fedák Sári privátművészetét ellensúlyozni. A közönség érzéseit Bagó irányította. Az ő bánatos furulyaszavára dobja el magától János vitéz a francia jogart, tündérországban az örök boldogság és felejtés italával teli serleget, s fordít hátat az ígéret földjének (tündérországban a nagy kivándorlások idejének vonzó és ismeretlen Amerikája is benne rejtőzött talán). Útja Iluskájával és gyerekkori pajtásával együtt ismét a szülőfalujába vezeti, ezüstös holdfénytől megvilágított, realitás fölötti, meseszerű faluba, haza. De az utolsó pillantásunk a színpadon Bagóé, aki - a színpadi utasítás szerint - "vállán az aranyzsákkal, amely már félig kiürült, utánuk vánszorog, lehorgasztott fővel megy a patakig, ott megáll, ledobja a zsákot s mozdulatlanul mered a patakba. A zene Iluska dalát játssza az első felvonásból. Bagó szomorúan ül le a patak mellett, fejét kezei közé temeti. A zene elhal."
Először egy igen profán válasz kínálkozik: a közönség, mely a Rózsaszál-dalnál a második felvonásban és a harmadik felvonásban, amikor Iluska föltámad az élet tavából, zokogott, hadd könnyezzen még egyszer, utoljára, mielőtt a színházból hazamenne. Ez azonban csak a színigazgató szempontja. A költő és zeneszerző triász Bagó alakjában az első felvonásban megkezdett, Petőfitől örökölt népszínműhangot folytatja tovább. A romantikus Petőfi kivezetett ebből a világból; Zola és a realista népszínművek sora után már nem volt olyan könnyű eloldódni a földtől. Bagó sorsában az az elgondolkoztató, hogy milyen egy falusi legény, aki nem válik János vitézzé, hanem mindvégig Bagó marad. Benne magunkra ismerünk, mindnyájan, akiknek nem sikerült átlépnünk Kukorica Jancsi árnyékát. Eleinte úgy tűnik: Bagó a komikus zsáner megtestesítője. Részegen tántorog be a színpadra, tréfás-népies dalt énekel, torz ellenpontja a délceg huszároknak. Aztán kiderül: Bagó korántsem komikus alak. A szerelemben János vetélytársa, aki követi a szerencsésebb férfit útján, csatákon és kísérteties kalandokon át, amíg együtt meg nem találják a másvilágon az imádott lányt. János vitéz - ismét a Varázsfuvola ismert szereplő-jelképével élve - Tamino útját járja, vagy a magyar Csongorét. Bagó azonban bonyolultabb figura Papagenónál, vagy a Csongor és Tündében szereplő Balgánál. Valamiről lemarad, amiről elődjeinek soha nem kellett lemondaniok: a boldogságról. Ennyiben tehát túlérett, századfordulós, dekadens mű Kacsóh-Bakonyi-Heltai János vitéze.
Herceg Ferenc éles hangon bírálta a Nemzeti Színház műsorát, különösképpen kifogásolva azt, hogy a János vitézt állandóan műsoron tartja a nemzet első színháza. A János vitéz három szerzője közül kettő: Kacsóh Pongrác és Bakonyi Károly: halott - a harmadik szerzőt, Heltai Jenőt kértük meg, hogy nyilatkozzék ebben az ügyben. Heltai Jenő a következőket mondotta:
- Elhunyt szerzőtársaimmal kötött szerződés értelmében nincs rendelkezési jogom a János vitézzel, tehát nem kívánhatom, hogy ez a darab színre kerüljön a Nemzeti Színházban; s ugyanígy nem is tilthatom meg, hogy a János vitézt a Nemzeti Színház műsoron tartsa. Tökéletes elfogulatlansággal nyilatkozhatom tehát ebben a dologban, elsősorban is két olyan magyar szerzőnek érdekében, akik ma már nem élnek.
- Elvileg semmi kivetni valót nem látok abban, hogy a János vitéz a Nemzeti Színházban színre kerüljön. Nem hivatkoznék külföldi példákra, de mert éppen Herceg Ferenc volt az, aki a Comédie Française-re hivatkozott, rá kell mutatnom, hogy éppen a Comédie Française-ben és mindenütt a külföldön tradíció az, hogy olyan darabokat, amelyeknek már magánszínházakban sikerük volt, bizonyos idő múlva, ha irodalmi vagy más vonatkozásban értékeseknek bizonyultak, a nemzeti színházak felvesznek műsorukba s ezeket a darabokat állandóan műsoron is tartják. Ezzel mintegy azt a nemzeti kincstárat gazdagítják, melyben a nemzeti irodalom nagy kincsei vannak egybegyűjtve. Természetesen, az ilyen daraboknál nem akadály, hogy bennük - zeneszámok is vannak. És nálunk? A Nemzeti Színházban színre kerülő népszínművekben is énekelnek. Ebből a szempontból tehát semmi kivetni valót nem találok abban, hogy egy énekes, magyar, a népszínműhöz nagyon közel álló olyan daljátékot, amelynek magyarsága ellen nem lehet túlságos sok kifogást emelni, destrukció vádjával sem igen lehet illetni, s amely ide s tova hétszázszor került színre Pesten, vidéken is néhány ezerszer, s amely daljáték egy 30 éves múlt patinájával ékes - a Nemzeti Színház előadhasson. Arról pedig nem igen lehet szó, hogy ne a Nemzeti Színház, hanem inkább az Operaház tartsa műsoron a János vitézt, mert ez a darab lényegesen közelebb áll a népszínműhöz, mint az operák műfajához.
A János vitéz az első magyar színtiszta és népies daljáték. Petőfi géniuszának, Kacsóh Pongrác nótás lelkének és Heltai Jenő bűbájának szerencsés szülöttje, majdnem harmincesztendős pályafutás után, frissen, harmatosan, örök fiatalságának tiszta szépségében, bevonult méltó helyére: az ország első dalszínházának, az Operaháznak színpadára. És vele bevonult a magyar mesevilág hol napfényes, hol borongós hangulata. Szőke kalászok tengerében ringó pirosviganós pipacsok, nevető kék szarkalábak, karikáskongás, nádfödeles ház, gémeskút, hazatéri nyájak édesbús kolompja, maga a Nagy Magyar Alföld, úgy, ahogy Petőfi lelkében lángra szökkent.
88. Madár Matyi
- A Királyszínház bemutatója -
Azt hiszem, Gordon Craig, a modern díszletfestés angol apostola fejtette ki, hogy a jövő színháza mindinkább közeledni fog ahhoz, hogy nem alkotó írók merő végrehajtó eszköze lesz, hanem minden tényezőnek, szerzőnek, rendezőnek, színésznek, zenésznek, díszletezőnek közös alkotása lesz, a darabot mintegy nem írni, hanem közös munkával próbákon csinálni fogják.
A Királyszínház színpadán ma este olyan előadást láttunk, amely nagyon közel áll ahhoz, amit Gordon Craigh jósol, bár a könnyed és vidám genre terén mozog. Láttunk egy előadást, amelynek nem a szerző, hanem a színház volt a faktora, amelyben az írói ötlet a rendezői ötlettel, a színészi ötlettel és mindenféle ötlettel osztotta meg a munkát, amely egyszóval magán viselte, hogy színpadi emberek közös alkotása.
A színlapokon szokásos felelősséget Molnár Ferenc és Heltai Jenő vállalták el, talán túlságos önfeláldozással és kockázattal, mert olyan darabban, amelybe például mozgó-fényképek nemcsak bele vannak illesztve, hanem szövik tovább a jeleneteket, a kinematográf gépészét néha nagyobb felelősség terheli mint a szerzőket.
Csak régi színlap-hagyomány, hogy ilyenkor a szerzők teljes irodalmi vértjükkel állnak a közönség elé. Egyébként bátran tehették. Molnár Ferenc, aki éles, gúnyos és mégis szeretettel teljes szemmel látja meg a pesti élet jellemző alakjait, furcsaságait, a mi fejlődő városunknak egy régi múltú, bájos, népies és népszerű világát vitte színpadra, a Városligetet, a nép Városligetét, ahol a hinták és a bábszínházak vannak és amelyet a régi Pest hagyományaképp ma is "vurstlinak" neveznek. És ebből a világból kiszemelt hősnek egy széles jó kedvű, bájos és furfangos alakot, "Madár Matyit a ligeti hintást", a tipikus pesti csibészt, aki amerikai leleményességgel keresi meg a kenyerét, hol mint hintatologató, hol mint rikkancs, hol mint alkalmi árus, mindig és mindenütt jelen van, mindenről tud, különösen nagy urak szerelmeiről és színésznők viszonyairól, rajong a városligeti színházakért, kissé bohémnek és művésznek is érzi magát, mert néha maga is odaáll énekelni és népies dalokat árusítani, elmés, ravasz, büszke, nagy verekedő, mintegy a nép Cyranoja, mert igazságtalanságot sosem tűr.
Félig tündérmese a "Madár Matyi" alapja. A Gellérthegy tövében lakik egy gyógyfüvet gyűjtögető asszony, akinek a leánya, a szép Lencsi a Városligetben mint "lebegő tündér" keresi meg a kenyerét. Egy naiv, tizenhét éves gróf automobilja épp ott a Gellérthegy tövében akad el és amint a gyógyfüves asszony katalánt látja, azt hiszi, hogy boszorkánynyal van dolga. A szép Lencsi észreveszi a gróf naivitását és igazi tündérnek mondja magát. Természetes, hogy elbűvöli a kis grófot, aki feleségül akarja őt venni és meg is szökik vele automobilon. Madár Matyi, a városligeti hintás azonban, mivel szerelmes Lencsibe, folyton a nyomukban van és el is csípi a kis grófot, akit az apja keres. Az öreg gróf gazdagon megjutalmazza Madár Matyit, aki most már a kis gróf automobilján megy Montecarlóba, a szép Lencsivel. Minden pénzüket felteszik játékban és el is vesztik. Szegényen, de bohón, jókedvűen és bájosan térnek vissza régi fészkükbe, a Gellérthegy tövénél.
Nem ez a mese teszi ki a darabot, hanem azok a színpadi ötletek, amelyek hozzáfűződnek. Egy zápor, a színpadi teknika minden raffinementjával és amelyben Matyi és Lencsi esernyőkuplét énekelnek. A városligeti hinták és színházak tarka, színes képe, amelyet ügyes és bőkezűen végrehajtott ötletek tesznek elevenné, zajossá, látványossá, mint például az a hat virágfüzéres hinta, amelyen hat csinos hölgy hintál ki a nézőtér fölé. Egy betörés, amelyet három jókedvű, pesti betörő rendez és amelyhez óriási rendőrapparátus vonul fel; a levőből, a súgólyukból és mindenfelől árad a sok rendőr és mindez beszáll egy kis tolonckocsiba.
A színpadi rendezés titkait tárja fel egy kép, hol a rendező egy rezes orrú munkásnak, aki a "fülemile" szerepét játszsza, megparancsolja, hogy tisztességesebben csattogjon. Ezt egy nagyszabású tulipán-ballabile követi. Két szenzációs mozgófénykép - Madár Matyi rettenetes útja egy ládában, amelyet két ember cipel és a kis gróf automobilja, amely meredek hegyeken, házakon, embereken és minden poklokon keresztül halad - is vegyül a cselekménybe. És végül gyönyörű látványosság az a kitűnő koreografiai ötlet, hogy a budapesti utcák nevükhöz csinált jelmezekben (a Nefelejts utca például nefelejts-kosztümökkel, a Gránátos utca gránátos egyenruhákkal) vonulnak fel. A Koronaherceg utcát egy kis osztrák generálisi egyenruhába bujtatott csecsemő szimbolizálja, aki töméntelen sok magas rendjelt visel.
Ezek a revü-ötletek, amiket a színház ritka bőkezűséggel valósított meg, érdessé és elevenné tették az egész estét. Meghozták a szerzőknek, a szereplőknek és a színháznak azt a sikert, amelyet bőven megérdemeltek.
I.
ELSŐ JELES: Szervusz öregem, hogy vagy?
MÁSODIK JELES: No! Hát te?
ELSŐ JELES: Vegyesen. Hol rosszul, hol még rosszabbul. Ha ez még sokáig tart, kénytelen leszek a legrettenetesebb megoldáshoz folyamodni...
MÁSODIK JELES: Agyonlövöd magad?
ELSŐ JELES: Nem. Dolgozni fogok. Nekem ez a legrettenetesebb.
MÁSODIK JELES: Nekem is. Tudod mit? Együtt írhatnánk valamit.
ELSŐ JELES: Mit?
MÁSODIK JELES: Valami jó kasszadarabot, a mi beüt. Most zárva vannak a színházak, mire újra megnyílnak, már készen is lehetünk...
[...]
ELSŐ JELES: Jó, nem bánom. De még nincs témánk...
MÁSODIK JELES: Dehogy nincs. Azt hiszed, elmegyek hazulról téma nélkül? Van nékem négy is.
ELSŐ JELES: És miért nem írod meg magad?
MÁSODIK JELES: Mert lusta vagyok. Kell valaki, a ki folyton a nyakamon üljön és a fülemet rágja...
ELSŐ JELES: Én legyek az?
MÁSODIK JELES: Igen. Hát nem az imént mondtad, hogy dolgozni akarsz?...
ELSŐ JELES: Jó, ez is rendben van... De ki írja a zenét? Nincs zeneszerzőnk!
MÁSODIK JELES: Nincs zeneszerzőnk. (Csönget.) Pincér!
PINCÉR: Méztatik?
MÁSODIK JELES: Küldjön ide néhány reggeli újságot és egy zeneszerzőt.
PINCÉR: Melyiket méztatik?
MÁSODIK JELES: Akármelyiket... a melyik nincs kézben...
(A pincér elrohan és öt perc múlva az asztalnál megjelenik egy zeneszerző.)
MÁSODIK JELES: Jöjjön csak ide, kis szőke!...
A ZENESZERZŐ: Üzlet?
ELSŐ JELES: Üzlet... Egy darabról van szó. Miért nem ül le?
A ZENESZERZŐ: Leülni leülök, de fölülni nem akarok.
MÁSODIK JELES: Öregem, a szójátékot bízza ránk. Maga, mint zeneszerző van jelen, akkor beszéljen, a mikor a zenei rész kerül szóba...
A ZENESZERZŐ: Előre megmondom, hogy öt percenten alul ne is számítsanak az urak...
ELSŐ JELES: Ilyen fiatal és máris alkuszik? Mi lesz magából, ha egyszer elő is adják a muzsikáját?
MÁSODIK JELES: Ne vitatkozzunk, urak... Arról van szó, hogy van nekem egy kitűnő operette-témám... Elsőrangú. Olyan darab, a min a legszomorúbb emberek is betegre röhögik magukat, három fölvonásban. Akartok ebben részt venni, igen, vagy nem? (Zsebébe nyúl és egy hosszúkás papírlapot vesz elő.)
ELSŐ JELES: Igen!
A ZENESZERZŐ: Igen!
MÁSODIK JELES: Akkor rendben van. A nehezén túl vagyunk, a részletek mellékesek... Egy bizonyos: nem fogunk összeveszni... Hamar írjátok alá!...
[...]
(Három hónappal később, a már ismert irodalmi kávéházban.)
ELSŐ JELES: Azt hiszem, ma nagyot lépünk darabunk sikere felé.
MÁSODIK JELES: Csak nem akarsz dolgozni?
ELSŐ JELES: Azt kevésbé. Ellenben meghívtam vacsorára Mimit. Ő fogja darabunkban a hercegnőt játszani.
MÁSODIK JELES: Ilyenkor látom, milyen elsőosztályú, finomított orrom van!
ELSŐ JELES: Miért?
MÁSODIK JELES: Mert én is meghívtam vacsorára Bibit. Ő fogja darabunkban a szobalányt játszani.
ELSŐ JELES: Hát lesz benne szobalány?
MÁSODIK JELES: Hát lesz benne hercegnő?
ELSŐ JELES: Mellékes. Fődolog a vacsora. És ha így áll a dolog, vacsorázzunk együtt mind az öten.
MÁSODIK JELES: Ajkamról lested el a szót. De ki az ötödik?
ELSŐ JELES: A zeneszerző. Barátom, én már ilyen vagyok. A zeneszerző nélkül egy tapodtat se! Ha már bevettük a darabba, hadd legyen része minden jóban.
MÁSODIK JELES: De a zeneszerzővel baj van.
ELSŐ JELES: Miért?
MÁSODIK JELES: Ezelőtt három hónappal írtuk alá a vérszerződést és a váltót. Ma kell a kész librettót átadnunk, egy egyúttal a váltó első részletét közösen törlesztenünk. A librettóból egy betű sincs.
ELSŐ JELES: És a váltóra egy fillérünk sincs. Majd elintézzük.
MÁSODIK JELES: A váltó miatt nem aggódom. Majd kifizeti a zeneszerző! De a librettó, a melyért rögtön jelentkezni fog...
ELSŐ JELES: Istenem, hát még nem fejeztük be. Nem is fejezhettük be három hónap alatt! Jóformán még a személyekben sem állapodtunk meg.
MÁSODIK JELES: Kivéve a hercegnőt és a szobalányt.
ELSŐ JELES: Ez is valami. De ettől eltekintve át fogjuk nyújtani a zeneszerzőnek a megnyitó-kart.
MÁSODIK JELES: Miféle megnyitó-kart?
ELSŐ JELES: Az első felvonásét.
MÁSODIK JELES: De nincs készen!
ELSŐ JELES: Megírjuk. Ha nem megy másként, egy kis munkától sem szabad megijednünk. Hol játszik az első felvonás?
MÁSODIK JELES: Tőlem kérdezed?
ELSŐ JELES: Hát kitől kérdezzem? A főpincértől?
MÁSODIK JELES: Nekem mindegy, akárhol játszik.
ELSŐ JELES: Hát mondjuk egy erdőben. Belemégy az erdőbe?
MÁSODIK JELES: Én mindenbe belemegyek, csak írd!
ELSŐ JELES: Mindjárt. Most csak azt szeretném tudni, kik éneklik a megnyitó-kert? Kik énekelnek az erdőben?
MÁSODIK JELES? A madarak.
ELSŐ JELES: Te ló! Nem kezdhetjük a madarak énekével! Nem tudsz valami erdei foglalkozást?
MÁSODIK JELES: Dehogy nem. Szénégetők, vadorzók, szegénylegények...
ELSŐ JELES: Vadorzók, ez jó lesz. Ez egészen új és eredeti dolog. Tehát írd!
MÁSODIK JELES: Én írjam?
ELSŐ JELES: Hát éppenséggel semmit sem akarsz dolgozni?
MÁSODIK JELES: Akarok... bármikor szívesen, de ma nem. Fáj a fejem!
ELSŐ JELES: Ha elgondolom, hogy ezt én is mondhattam volna. De mindegy, írom én. (Írja.) Első felvonás. Első jelenet. Vadorzók kara...
MÁSODIK JELES: Nem háborgat a munkában, hogy itt vagyok? Inkább elmegyek.
ELSŐ JELES: Nem, csak maradj. Talán te sem fogsz megfulladni, ha közben kitalálsz egy rímet...
MÁSODIK JELES (megadással): A hogy gondolod.
ELSŐ JELES (írja):
Vadorzók, vadorzók, vadorzók vagyunk.
Ép a szívünk, helyén van az agyunk.
Úgy szép az élet, ha szabad,
Mert mi orozzuk a vadat.
A vadat, a vadat, a vadat!
Zöld a fa, zöld a fű...
(Abbahagyja és gondolkozik.)
MÁSODIK JELES (elveszi az írást): Megengeded? (Elolvassa.) Nagyon jó!
ELSŐ JELES: Nem rossz. Magam is azt hiszem, hogy nem rossz.
MÁSODIK JELES: Hát miért nem folytatod?
ELSŐ JELES: A fűre kellene valami jó rím.
MÁSODIK JELES: Írd oda: "Szép a lány, hogyha hű!"
ELSŐ JELES: Az ám. Egészen jó! (Leírja.) "Szép a lány, hogyha hű." (Bután.) De miért szép a lány, hogyha hű?
MÁSODIK JELES: Mit tudom én? Operetteben mélyebb értelmet akarsz keresni?
ELSŐ JELES: A világért sem... de mégis...
MÁSODIK JELES: És tudod mit? Ezzel megvan a megnyitó-kar.
ELSŐ JELES: Azt hiszed?
MÁSODIK JELES: Hogyne. Most még egyszer jön az eleje: "Vadorzók, vadorzók, vadorzók vagyunk" és ez addig ismétlődik, a míg a zeneszerző akarja.
ELSŐ JELES: Igazad van! Nagyon jó!
[...]
(Éjfél után a Stefánia-úton. Az előzményekből jól ismert jelesek pazar vacsora után, a mely Budán zajlott le, a két szeretetreméltó művésznővel Pestre robogtak, és most a Városliget fái alatt andalognak.)
Az első kocsiban.
(Első jeles és Mimi.)
MIMI: Ne legyen olyan tolakodó!
ELSŐ JELES: De angyalom... mi az istennyilának írom meg akkor az operettet, ha még tolakodnom sem szabad! (Belecsókol a nyakába.)
MIMI: Juj!
ELSŐ JELES: Csöndesebben, te bűbáj!... Semmi értelme a kiabálásnak.
MIMI: Hallja, ne okoskodjék! Én értem és méltányolom azt, ha egy szerző szemtelen. De csak akkor, ha a szerep már a kezemben van...
ELSŐ JELES: Annyi, mintha a kezedben volna. Nem bízol bennem?
MIMI: Nem én. Nekem már sok íróval volt dolgom, de még egyetlen egytől sem kaptam szerepet.
ELSŐ JELES: Mert azok csirkefogók voltak. De én, én a becsületesség szobra vagyok. Ha én azt mondom, hogy te fogod játszani a hercegnőt, arra mérget vehetsz... (Belecsókol a nyakába.)
MIMI (ingadozva): Mégis...
ELSŐ JELES: Mit mégis? Akarod írásban? Ha akarod, írásban adom.
MIMI: Jobban szeretném, ha a szerepet adnád írásban.
ELSŐ JELES: Azt is megkapod.
MIMI: Azután beszélhetünk a dologról, de addig...
ELSŐ JELES: Megbolondultál?
MIMI: Nem, de én már unom ezt. Valahányszor új darabra készülünk, mindig én fogom a hercegnőt játszani. És valahányszor új darab kerül színre, mindig más játszsza a hercegnőt, én pedig megint az első apródot játszom és egy szavam sincs...
ELSŐ JELES (bizonytalanul): Ha mondom...
MIMI: Fogadni mernék, hogy a maga darabjában is úgy lesz...
ELSŐ JELES: Ha mondom, hogy imádlak...
MIMI: Mit érek vele? Bizonyítékot!
ELSŐ JELES: Becsületszavamra te fogod játszani a hercegnőt. Vagy te, vagy senki!
MIMI (habozva): Becsületszavára?
ELSŐ JELES: Becsületszavamra! (Magában.) Azt hiszem, senki sem fogja játszani!
MIMI: Hiszen csak ne volna bennem annyi ambíció!...
ELSŐ JELES (belecsókol a nyakába).
MIMI (odaadással): Ugy-e, nagy művésznőt fogsz belőlem csinálni?
ELSŐ JELES: Mindent csinálok, a mit akarsz...
(A kocsi bekanyarodik az István-útra.)
A második kocsiban.
(Második jeles és Bibi.)
MÁSODIK JELES: Megígértem neked és punktum. Ha valamit megígérek, az szent.
BIBI: Azért, mert én már sokszor megjártam. Ti írók mind csalók vagytok...
MÁSODIK JELES: Nono!
BIBI: Te, ismersz valami Mikszáth Kálmánt?
MÁSODIK JELES: Mikszáth Kálmánt?
BIBI: Igen, egy kis alacsony, szőke, nyurga fiatalember, inkább vörösesnek is mondható... Még abból az időből ismerem, a mikor a Városligetben a Műszínkörben játszottam, mindig odajárt. Az is ígért nekem egy szerepet.
MÁSODIK JELES: A Mikszáth nem ír darabot. Meghalt.
BIBI: Azért mondom, hogy csalók vagytok. (Meggyőződéssel.) A fene egyen meg titeket!
MÁSODIK JELES: Nono, öregem, azért nem kell dühöngeni. Te fogod a szobaleányt játszani és vége.
BIBI: Nagy szerep?
MÁSODIK JELES: Körülbelül másfél méter.
BIBI: Ez a legnagyobb szerep a darabban?
MÁSODIK JELES: Körülbelül. Főszerep.
BIBI: A hercegnő szerepe, amit a Mimi játszik, nem nagyobb?
MÁSODIK JELES: Egyformák.
BIBI: És igazán szeretsz?
MÁSODIK JELES: Megfúlok érted.
BIBI: Hát akkor én akarom a hercegnő szerepét játszani, és játszsza Mimi a szobaleányt...
MÁSODIK JELES: Kérlek, rendben van.
BIBI (boldogan): Megteszed?
MÁSODIK JELES: Miért ne? Nem is tudod, milyen mindegy!
BIBI (gyanakodva): Mindegy?
MÁSODIK JELES: Már mint nekem. Te fogod a hercegnőt játszani!
BIBI: Szavadra?
MÁSODIK JELES: Soha színre ne kerüljön a darabom, ha nem igaz!
BIBI (a nyakába ugrik): Oh, te... te édes... Mégis csak másfajta író vagy, mint az a Mikszáth...
MÁSODIK JELES (meggyőződéssel): Nekem mondod?
(A kocsi bekanyarodik az István-útra.)
A harmadik kocsiban.
(A zeneszerző egyedül.)
A ZENESZERZŐ (mélabúsan rágja a szivarszipkáját): Ebből a darabból hiányzik még egy női szerep!...
(A kocsi bekanyarodik az István-útra.)
[...]
(A zeneszerző lakása. Jeles Oktáv meghívta a szövegírókat, hogy hallgassák meg a muzsikáját. A két jeles megjelent. A második jeles Bibivel súlyosbítva.)
A ZENESZERZŐ: Boldog vagyok... Boldog vagyok, uraim és Bibi. Parancsoljanak helyet foglalni.
ELSŐ JELES: Igen, essünk túl rajta, mert nem érek rá.
A ZENESZERZŐ: Talán ide a zongora mellé...
ELSŐ JELES: Nem. Ha megengedi, lefekszem a pamlagra. Csak fekve tudom a zenét élvezni.
A ZENESZERZŐ (a másik jeleshez): Talán ide a zongora mellé...
MÁSODIK JELES: Nem, köszönöm. Majd odaülök a karosszékbe. Csak jó messzire a zongorától... Ez az elvem. Gyere ide, Bibi.
BIBI: Adjatok cigarettát!
A ZENESZERZŐ: Parancsoljon... Előbb talán igyunk egy pohár konyakot... (szerény mosolylyal) szíverősítőnek.
ELSŐ JELES: Ha a zenei ötletei is ilyen jók, mint ez. (Kocintanak.)
MÁSODIK JELES: A sikerre!
A ZENESZERZŐ: Bízik a sikerben?
MÁSODIK JELES: Mindenesetre iszom a sikerre.
BIBI: És ha nem lesz?
MÁSODIK JELES: Akkor is megmarad az a vigasztalásom, hogy megittam, a mi innivaló van egy siker körül.
A ZENESZERZŐ (a zongorához megy): Igazán nem tudom, mit játszszam?
ELSŐ JELES: A mi eszébe jut. A konyak miatt ne aggódjék, majd töltünk magunknak. Szivarja nincs?
A ZENESZERZŐ: Dehogy nincs. Ott van az asztalon minden. (Föl akar állni.)
MÁSODIK JELES: Ne fáradjon kérem. Rágyújtunk magunktól is.
ELSŐ JELES: Hát ereszsze el!
A ZENESZERZŐ: Egy kis kuplé... már régen írtam, pár év előtt, persze ma már jobbakat írok...
MÁSODIK JELES: Hagyjuk a bevezetést öregem. Halljuk!
A ZENESZERZŐ (belevág a zongorába).
ELSŐ JELES (a pamlagon felsziszszen).
A ZENESZERZŐ (játszik és kétségbeejtő fahangon énekli a szöveget):
"Egy kis varróleány,
Utána mentem én,
Oly kedves volt, az ám,
Akár egy költemény.
Szemébe néztem és
Szemembe néze ő:
Ne legyen oly merész.
Így szólt a szende nő.
Én varró-varró-varrogatok,
De önnek csókot még sem adok
- Így hangzott ajakán az ének-
Szerelmes pásztorórán
Nem áll kötélnek,
A kis varróleány..."
(A refraint nagy lelkesedéssel üvölti: Én varró-varró-varrogatok... aztán elnémul és diadalmasan néz körül. A második jeles, a ki éppen Bibit ölelgeti, helyeslően bólint és azt mondja: Nagyon csinos. Az első jeles a pamlagon fekszik lehunyt szemmel.)
A ZENESZERZŐ (ijedten): Alszik?
ELSŐ JELES: Nem. Csal lehunyom a szememet. Így jobban tudok hallgatni.
A ZENESZERZŐ: Úgy?... Hát tetszett önnek?
ELSŐ JELES: Nagyon. De ez még semmi.
A ZENESZERZŐ: Kérem, fogok én egyebet is játszani...
ELSŐ JELES: Éppen erre akarom kérni. De mondok valamit. Ne várja, hogy minduntalan fölugorjak és elragadtatva boruljak a nyakába... Ezen én már túl vagyok.
A ZENESZERZŐ: Tudom, kérem.
ELSŐ JELES: Maga most csak játszszék szépen, megszakítás nélkül, másfél óráig egy huzamban. Ne törődjék azzal, hogy mit csinálunk. Játszszon mindenfélét... Szomorút, vígat. Mi megemésztjük, és utólag megmondjuk véleményünket. Mi?
MÁSODIK JELES: Mindig így szoktuk csinálni . És ha már benne vagyunk az őszinteségben... még egy kívánságom van.
A ZENESZERZŐ: Parancsoljon.
MÁSODIK JELES: Még mindig nagyon közel ülök a zongorához. Nem tehetek róla, de úgy vagyok a zongorával, hogy ha látom, nem tudom hallgatni. Megzavarja az impresszióimat. Tisztán akarom a zenét hallani anélkül, hogy tudnám, honnan jön? Akkor le tudom szűrni, mi van benne.
ELSŐ JELES: Mindig így szoktuk csinálni.
A ZENESZERZŐ: De kérem, ezen nagyon könnyű segíteni. Tessék bemenni a szomszéd szobába és onnan hallgatni.
MÁSODIK JELES: Az ám. Lássa, ez sohasem jutott volna eszembe!
(Bemegy a szomszéd szobába. Bibi egy bárány szelídségével követi.)
A ZENESZERZŐ: (a zongorához ül és dolgozik, mint egy favágó. Az első jeles behunyt szemmel fekszik a pamlagon, és értelmetlen szavakat mormol: "Kérem ügyvéd úr... elsején okvetlenül." A zeneszerző nem ismer sem kíméletet, sem határt. Beadogatja mindazt a mit gyermekkora óta komponált.)
MÁSODIK JELES (negyedóra múlva bedugja a fejét): Izé... öregem... játszszon valami jó, lármás indulót!
[...]
(A már ismert irodalmi kávéházban, a már ismert jelesek között, délután, feketekávénál. A két jelesen kívül a "Kültelki Színház" igazgatója is jelen van.)
ELSŐ JELES (befejezve a mondatot): ...úgy, hogy számításom szerint szeptember végén megleszünk a darabbal.
AZ IGAZGATÓ: Hm. Szeptember végén?
MÁSODIK JELES: Késő? Esetleg szeptember elején is befejezzük.
ELSŐ JELES: Esetleg augusztus közepén. Velünk nincs baj. Aggályos csak az, hogy a zeneszerző el tud-e készülni?
AZ IGAZGATÓ: Aztán mondjátok csak, milyen az az operette? Mert nekem disznóság nem kell.
ELSŐ JELES (megbotránkozva): Disznóság? Hallod-e, úgy látszik nem tudod, kikkel beszélsz?
AZ IGAZGATÓ: Azért! Az én színházam családi színház, a hová a szülők a tisztességes lányaikat is elhozzák.
MÁSODIK JELES: Tudjuk. Azért gondoltunk elsősorban a te színházadra. Képzelheted, hogy válogathatunk a színházakban. Minket mindenütt szívesen látnak... Kivált ilyen operettel.
AZ IGAZGATÓ: Romantikus?
ELSŐ JELES: Romantikus? Persze, hogy romantikus. (Második jeleshez.) Hallod? Azt kérdezi, romantikus-e?
MÁSODIK JELES: Haha! Hogy kérdezhetsz ilyen butát? Ma minden darab romantikus. Miért ne legyen éppen a miénk az?
AZ IGAZGATÓ (csöndesen): Félek a romantikus daraboktól! Azért kérdeztem...
ELSŐ JELES: Hát komolyan azt hiszed, hogy csak romantikus és semmi más nincs benne? Bocsáss meg öregem, kicsit bamba vagy.
AZ IGAZGATÓ: Hát van benne más is?
MÁSODIK JELES: Hogy van-e benne?... Nagyon jó! Csak más van benne, értsd meg jól: csak más. Mi kérlek kiindultunk egy romantikus alapötletből. És miért? Mert valami romantikának kell a darabban lennie. Tehát inkább az alapötlet legyen romantikus, mint a darab. Akkor az ember a romantikus alapötletet úgy dolgozza föl, a hogy jól esik. Végre is az a fontos, hogy a publikum mulasson. Igaz?
AZ IGAZGATÓ: Persze. Tehát a darab inkább burleszk?
MÁSODIK JELES: Te mondád. Burleszk, ez a helyes kifejezés. A darab burleszk.
AZ IGAZGATÓ (csöndesen): Nem szeretem a burleszk darabokat. Azért kérdeztem...
ELSŐ JELES: Értsük meg egymást. Ha azt mondjuk, burleszk, ez távolról sem azt jelenti, hogy a szó igazi értelmében burleszk. Ez lehetetlen, mert a romantikus alapötletet nem lehet burleszk módon földolgozni. A burleszk szóval csak azt jelezzük, hogy a darab vidám, jókedvű, természetesen a kellő határok között.
AZ IGAZGATÓ: Értem. De hazafias részletek nincsenek benne?
ELSŐ ÉS MÁSODIK JELES (együtt, egyszerre): Persze, hogy nincsenek.
AZ IGAZGATÓ (megvakarja a fejét): Nagy baj! Nagy baj! Ösmeritek a magyar publikum ízlését. Hazaszeretet nélkül nincs siker.
MÁSODIK JELES: Hja öregem, ha te minduntalan a szavunkba vágsz, akkor sohasem fogjuk egymást megérteni. Nem úgy értettük, hogy abszolúte semmi hazafiság nincs a műben. Ellenkezőleg van bőven. Csak éppen a vásári lárma, az olcsó hatás, a frázisok hiányzanak belőle.
AZ IGAZGATÓ: Hát kérlek, tisztázzuk a dolgot. A darab hazafias?
ELSŐ JELES: Igen.
AZ IGAZGATÓ: Helyes. Módjával romantikus és mérsékelten burleszk?
MÁSODIK JELES: Úgy van.
AZ IGAZGATÓ: Nagy kiállítást, sok új kosztümöt, díszletet igényel?
ELSŐ JELES: Tetszésed szerint. Lehet így és lehet úgy.
AZ IGAZGATÓ: Bravó! Disznóságok nincsenek benne, de vannak benne trikók?
MÁSODIK JELES: A legnagyobb mértékben.
AZ IGAZGATÓ: Pompás! Szóval beleillik a műsoromba?
ELSŐ JELES: Mondtam már, hogy neked szántuk.
AZ IGAZGATÓ: Köszönöm. De nekem már öt ilyen darabom van a jövő szezonra. Tőletek jobban szeretnék valami mást! (Kecsesen ellebeg, mialatt a két jeles megdöbbenve néz egymásra.)
ELSŐ JELES (némi szünet után): Erről a gazemberről holnap olyasvalamit írok az újságba, hogy haláláig szégyellni fogja magát.
MÁSODIK JELES: Nagyon helyes. Valami megbecstelenítő dolgot!
ELSŐ JELES: Igen. Kiírom, hogy elfogadta az operettünket.
[...]
(Egy előkelő színházi ügynök irodájában. Jelen vannak az ügynökön kívül: a két jeles és a zeneszerző.)
AZ ÜGYNÖK: Ha megengedik, bezárom az ajtót. Így nyugodtabban beszélhetünk, nem fognak háborgatni.
ELSŐ JELES: Nagyon helyes. Hogy a dolog velejére térjünk, mi hárman írtunk egy operettet.
AZ ÜGYNÖK: Készen van?
MÁSODIK JELES: Annyi, mintha készen volna. (Saját fejére üt.) Itt van (az első jeles fejére üt) és itt van.
[...]
AZ ÜGYNÖK: Menjünk tovább, mert végeznünk kell. Szóval önök eladják a darabot, minden jogával együtt, a fővárosra, a vidékre, a külföldre, e levegőre, a Mars bolygóra.
A ZENESZERZŐ: A Mars bolygóra?
AZ ÜGYNÖK: Ezt minden szerződésbe belevesszük. Kérem, a repülés századában nem lehet tudni... pár év múlva...
MÁSODIK JELES: Persze, persze. Különben mi megbízunk önben.
AZ ÜGYNÖK: Bennem meg is bízhatnak, mert ha lehet pénzt keresni az önök darabjával, akkor megkeresem. Ha tetszik, aláírhatjuk a szerződést.
A ZENESZERZŐ: Tetszik.
AZ ÜGYNÖK: Marad az előleg kérdése.
ELSŐ JELES, MÁSODIK JELES (együtt): Úgy van.
AZ ÜGYNÖK: Méltóztassanak átfáradni a szomszéd terembe és az ott álló automatába 30 koronát bedobni, mire kiesik a kész szerződés.
ELSŐ JELES: Van nálunk 30 korona?
AZ ÜGYNÖK: Fejenkint, kérem, fejenkint...
MÁSODIK JELES: Fejenkint nincs, összesen még kevésbé.
AZ ÜGYNÖK: Nem baj kérem, a számlájukra írom. Nálam a pénz nem játszik szerepet. Tehát ez kilencven korona, bélyeg hat korona, ügynöki jutalék 140 korona, kaució 100 korona, beíratási díj 10 korona, kiíratási díj 10 korona, másolási díj 70 korona, anyagelőállítási díj 600 korona és villamos költség 12 fillér összesen 1026 korona 26 fillér. Önök kapnak 1500 korona előleget, az 12 fillér híján 474 korona lenne, ebből előzetes kamatra lemegy 74 korona, utólagos kamatra 100 korona vagyis önöknek jár még 300 korona készpénz, 10% kasszaskontóval, tessék a 270 korona.
A ZENESZERZŐ (kissé kábultan): Nem értem a számítást.
AZ ÜGYNÖK: Elég, ha én értem. Azért vagyok itt, hogy értsem. Az ön terrénuma a munka, a művészet, az enyém az üzlet. Azért adják önök nekem a darabot, hogy üzletet csináljak vele. Nem?
ELSŐ JELES: Persze!
AZ ÜGYNÖK: És azt meg is csinálom... Ajánlom magam uraim, mert mások is várnak. Az idő pénz. Minden perc drága...
[...]
(A Csintalan Színház igazgatósági irodájában. Az igazgató és a színházi ügynök.)
AZ ÜGYNÖK: Direktor úr, egy operettet hoztam.
AZ IGAZGATÓ: Miért beszél ilyen röviden Miért nem mondja azt: Direktor úr van itt a nyakamon egy marhaság, a melylyel már minden színházból kilöktek és a melyet végső kétségbeesésemben az ön nyakába szeretnék sózni? Ez hosszabb, de legalább igaz.
AZ ÜGYNÖK: Direktor úr ön ne élje meg a holnapi reggelt, ha ez a darab volt már valaha valamelyik direktornál. Ez egyenesen önnek készült. A szerzőktől szigorú utasítást kaptam, hogy csak önnek adjam, senki másnak.
AZ IGAZGATÓ: A szerzők komolyan azt mondták?
AZ ÜGYNÖK: Becsületszavamra.
AZ IGAZGATÓ: Akkor nem fogadom el a darabot.
AZ ÜGYNÖK: Miért?
AZ IGAZGATÓ: Miféle emberek lehetnek azok, a kik így ragaszkodnak az én színházamhoz? Miféle darab lehet az, a mely egyenesen nekem készült? Akkor inkább olyan darabot adok elő, a melyet más színház már visszautasított... Hátha nem tudták helyesen értékelni? De mit várjak attól a arabtól, a melyet meg sem próbáltak máshol elhelyezni, hanem egyenesen idehoztak nekem? Kész bukás!
AZ ÜGYNÖK: Ejnye, de finnyás ön. Ha ezt tudom, rögtön bevallottam volna, hogy ezt a darabot már öt színház visszautasította.
AZ IGAZGATÓ: Hát miért nem vallotta be? Nem mondtam, hogy ezzel kezdje?
AZ ÜGYNÖK: Hát most több bizalma van hozzá?
AZ IGAZGATÓ: Bizalmam nincs, de beszélhetünk róla. Kik írták a darabot?
AZ ÜGYNÖK: Három zseniális fiatal ember. A szöveget Első Jeles és Második Jeles, a zenét pedig Jeles Oktáv, a fiatalok között a legerősebb tehetség.
AZ IGAZGATÓ: Szóval három csirkefogó?
AZ ÜGYNÖK: Grófoktól akar darabot?
AZ IGAZGATÓ: Nem ragaszkodom a grófi ranghoz, de értelme legyen a dolognak. Ha azt írom ki a színlapra, írta Első Jeles, a kutya sem jön a színházba.
AZ ÜGYNÖK: Őrült tévedés! Tudja maga, ki Első Jeles? Első Jeles a Krajcáros Igazság színházi rovatának vezetője, a ki ellenkező esetben úgy befütyül az ön színházának, hogy ön kínjában a körmét fogja rágni és kékvókot táncol hozzá. Tudja maga, ki Második Jeles? Második Jeles írja a Fővárosi Torpedó-ba a Furcsa-Burcsa rovatot. Azokat a jóízű kis hülyeségeket, a melyek elmondják, mikor volt önnél árverés, hogyan húzták ki ön alól az utolsó ágyat, szóval ezeket a könnyed és mulatságos reklámokat. Ennek a két fiúnak a művét akarja visszautasítani?
AZ IGAZGATÓ: Ki mondta, hogy vissza akarom utasítani? Csak azt mondtam, ha már előadom, legyen a dolognak értelme. Maga megmagyarázta nekem, hogy a dolognak van értelme, tehát most már én is azt mondom, hogy ez egy jó darab. És ki ez a Jeles Oktáv?
AZ ÜGYNÖK: Róla ne is beszéljünk, mert miatta bejön egész Kőbánya. Az apja disznókereskedő és városatya. Tudja mit? Ha a darab meg is bukik, maga disznózsírban és szalonnában behozza a költségeket.
AZ IGAZGATÓ: Költségekről ne beszéljünk, mert egy fillért sem költök a darabra.
AZ ÜGYNÖK: Attól függ, mit ért költség alatt? Kiállítás nem kell hozzá, ez egy becsületes jó darab, a mely magától győz vagy bukik. Ebben az irányban fedezve van. De remélem, nem akarja, hogy ráfizessek?
AZ IGAZGATÓ: Maga ráfizet?
AZ ÜGYNÖK: Hát nem fizetek rá? Tudja, hogy háromezer koronámban van a darab? Megmutathatom az írásokat róla. Legalább a felét adja ide!
AZ IGAZGATÓ: Ezerötszáz koronát? Megőrült? A legjobb esetben kétszáz koronát adok.
AZ ÜGYNÖK: Tudja mit, legyen hatszáz. De becsületemre mondom, csak önnek adom ilyen olcsón.
[...]
(Az igazgatói irodában.)
ELSŐ JELES: A mi darabunk lesz a szezon első újdonsága?
A DIREKTOR: Igen.
MÁSODIK JELES: Talán ki kellene írni az újságba?
A DIREKTOR: Kedves Irodalmi úr, legyen szíves a Mózes a pad alatt című operette első kommünikéjét megfogalmazni. C minta.
ELSŐ JELES: C minta?
IRODALMI: Igen. Tudja, nekünk már megvannak a sablonjaink. Az operette a C minta szerint a következő kommünikét fogja kapni: Mózes a pad alatt. Ez lesz a Csintalan Színház ez idei premiére-bérletének első száma. A látványos hazafias operettet Első Jeles és Második Jeles írták, zenéjét pedig Jeles Oktáv, a fiatal zeneszerző-gárda nagytehetségű tagja szerzette. Az operette iránt a főváros minden rétegében máris a legnagyobb érdeklődés mutatkozik, a mit a kitűnően vezetett, finom ízlésű és mindig feladatainak magaslatán álló színház a legnagyobb mértékben meg is érdemel.
MÁSODIK JELES: Jól hangzik.
AZ IGAZGATÓ: Hát még ha majd a többit hallja! Mondhatom magának, hogy ez az Irodalmi nem nagy lángész, de kommünikét azt úgy tud írni, hogy az egész hazai literatúra eltörpül mellette.
ELSŐ JELES: Az már igaz!
IRODALMI: Akarjátok a második kommünikét hallani? Íme: Mózes a pad alatt. A Csintalan Színház szorgalmas és elsőrangú személyzete már teljes hévvel próbálja az elmésségtől sziporkázó, pazar humorú operettet, a melynek zenéjében a báj ölelkezik a jókedvvel, a finom érzelmesség hatalmasan megépített finálékkal. A darab, a melyben 27 énekszám van, az egész személyzetet foglalkoztatja. A jegyek árusítását már megkezdték. Nem érdektelen, hogy a partitúra 745 oldal és piros vászonba van kötve.
MÁSODIK JELES: Óriási!
AZ IGAZGATÓ: Nekem mondja? Mit gondol, fizetnék neki egy hónapra 80 koronát, ha nem volna ilyen jó író?
ELSŐ JELES: Most már fölizgattál, hát mondd el a harmadik kommünikét is.
IRODALMI: Nagyon szívesen, ha nem is szóról-szóra. A harmadik kommüniké részletesen le fogja írni a díszleteket, azután áttér az egyes zeneszámok fölsorolására. Ilyenformán: Kiemelkedik az első felvonásból a nagy szerelmi kettős, a kis szerelmi kettős, továbbá a csalogánydal, a vadorzók kara, a zebráról és a selyemhernyóról szóló tréfás dal, a csókkeringő és a táncduett. A második felvonásban... És így tovább!
MÁSODIK JELES: Ezt az embert esetleg meg kellene csókolni!
IRODALMI (tűzbe jön): Ez még semmi. Akkor fogtok csak ámulni, a mikor áttértek a szereplőkre és azt írom: Bretella nehéz és fárasztó szerepét Cicay Panni, a színház tébolyítóan népszerű primadonnája fogja játszani. Kitűnően fognak még játszani X, Y, A, B, C, D, E stb. A nagyszerű ensemble és az összevágó előadás óriási mértékben elő fogja mozdítani a darab szenzációs sikerét, úgy hogy vérmesebb remények nélkül is valószínű, hogy a darab még ebben a szezonban 4-500-szor színre kerül.
ELSŐ JELES: Mindezekkel szemben csak egy jelentéktelen aggodalmam van.
AZ IGAZGATÓ: Micsoda?
ELSŐ JELES: Nem véli, hogy kissé nagyon is dicsérjük magunkat?
AZ IGAZGATÓ (felháborodva): Hát ki dicsérjen minket, ha mi magunk nem? Jól néznénk ki, ha abban reménykednénk, hogy mások fognak megdicsérni!
[...]
(A főpróba. A nézőtéren sötétség, csak a sajtó és a színház néhány művésznője van jelen. A színpadon éppen a vadorzók énekelnek.)
EGY KRITIKUS (a nézőtéren, a szomszédnőjéhez): Mikor jön el a lakásomra?
A SZOMSZÉDNŐ: Ne illetlenkedjék! Figyeljünk a darabra!
A KRITIKUS: Mit figyeljek ezen a darabon? A hülyeség tíz méternyire kiordít belőle. Ez darab? Ez cselekmény? Ez összefüggés? Ez marhaság!
A SZOMSZÉDNŐ: Ne legyen olyan szigorú!
A KRITIKUS: Nem vagyok szigorú. Elnéző vagyok.
A SZOMSZÉDNŐ: Elnéző? Hogy mondhat ilyent?
A KRITIKUS: Hát nem vagyok elnéző? Mióta odafönt játszanak, folyton elnézek a színpadtól. (Nevet.)
A SZOMSZÉDNŐ (szintén nevet).
ELSŐ JELES (a ki három padsorral hátrább ült. Boldogan.): Nevetnek! Jó jel! (Két padsorral előbbre megy.)
A KRITIKUS: Ne okoskodjál, pici, gyere el!
A SZOMSZÉDNŐ: Nézze, milyen szép ruhája van a primadonnának.
A KRITIKUS (dühösen): Hagyj békén! Micsoda utálatos majom! És hogyan beleillik ebbe az undorító darabba...
ELSŐ JELES (a ki mindezt hallja, kissé sápadtan): Úgy látszik, még sem a darabon nevettek! (Átül a másik oldalra, egy másik kritikus háta mögé.)
A MÁSIK KRITIKUS (a szomszédjához): Ugyan kérem! Én mondom magának, hogy a miniszterelnök végzett ember. Vagy ha jobban tetszik, kivégzett ember. Jöhet, mehet, utazhat, érkezhet, a feje tetejére állhat, kinevezhetik, elereszthetik, azért velünk még se bír!
A SZOMSZÉDJA: Jó, jó, de mi lesz?
ELSŐ JELES (nem várja be, hogy mi lesz, hanem megint átmászik a túlsó oldalra, egy harmadik úr mögé).
EZ AZ ÚR (egyedül ül, feltűrt gallérral, mélyen szemébe húzott kalappal).
ELSŐ JELES (magában): Ez legalább nem beszél a darabról se jót, se rosszat! (Félszemmel feléje sandít.)
AZ EMLÍTETT ÚR (hirtelen hátrafordul): Kérem, kolléga úr...
ELSŐ JELES (előzékenyen): Parancsol?
AZ EMLÍTETT ÚR (a ki a sötétben nem látja, hogy kihez beszél): Végig itt marad?
ELSŐ JELES: Hogyne!
AZ EMLÍTETT ÚR: Akkor legyen szíves, keltsen föl fél egykor, mert akkor el kell mennem. (Elalszik.)
ELSŐ JELES (magában): Nincs szerencsém!
EGY ELKÉSETT ÚR (bejön és a sötétben tapogatózva, éppen melléje ül): Hol tartanak?
ELSŐ JELES: Az első felvonás végén.
AZ ELKÉSETT ÚR: Tiszta haszon. Legalább az elejét nem láttam ennek a bivalyságnak.
ELSŐ JELES (fölszisszen és odébb vonul): Határozottan nincs szerencsém! (Megint egy úr és egy hölgy mögé téved.)
A HÖLGY (hevesen az úrhoz): Igen vagy nem?
AZ ÚR: Kérlek...
A HÖLGY: Semmi kérlek. Vagy színházi kritikus valaki, vagy gazember. Ha színházi kritikus vagy, akkor úgy levágod nekem ezt a darabot, mint annak a rendje...
AZ ÚR: Mit vétett neked ez a darab?
A HÖLGY: Vak vagy? Nem látod, ki játssza a címszerepet? Nem látod, hogy nem én játszom? És azt kérdezed, hogy mit vétett?
AZ ÚR: Miért nem szólsz? A darab le van vágva!
ELSŐ JELES (támolyogva menekül hátra, az utolsó sorba).
(Ugyanekkor legördül a függöny. Vége a fölvonásnak.)
A SAJTÓ ÉS A JELENLEVŐ MŰVÉSZNŐK (zajos tapsok közt, egy torokkal): Bravó! Bravó! (Fölfedezik a két szerzőt, és lelkesen gratulálnak nekik.)
Ez az idő a operettnek volt - ahogy mondani szoktuk - fénykora. Elsősorban a francia operetté, a Népszínház "Planquette Rip"-jét és a "Kornevillei harangok"-at játszotta, a "Hoffmann meséi"-t, de ezek mellett a komoly, nagy operettek mellett Offenbach, Hervé, Audran, Messager, Varney könnyű muzsikájú, derűs, elmés, illedelmesen pikáns alkotásait. Egy-egy abból az időből való "kétértelműség" a maszületett bárány gyermeteg bégetésének hangzik ma, amikor elszánt papagájok rikácsolják el a színpadon a kikötők matrózkocsmáiban megtanult egyértelműségeket. Nagy tábora volt a bécsi operettnek is, a Strauss, a Millöcker, meg a Suppé muzsikájának, meg a felejthetetlen és mégis régen elfelejtett lengyel-magyar-zsidó Konti Józsefnek a "Suhanc", az "Eleven ördög", a "Királyfogás" szerzőjének. Remek karmester volt, az életben és egy kicsit Offenbach és Hervé. Egyik operettjének a főpróbáján azt mondta nekem:
- Fogadok veled tíz cigarettába, hogy ennél a szakasznál holnap a közönség megismételteti a finálét. (A tíz cigaretta akkor nem volt olyan életveszélyes tét, amilyen ma.)
A premieren a közönség csakugyan megismételtette a finálénak azt a részét. Konti hátrafordult a karmesteri székben és rám hunyorított (bal II. 1.).
- Nyertem!
Csak azután ismételtette meg a finálét.
Az operettek pajkos kis hősnőit nagy színésznők játszották. A "Szép Heléna", a "Kék hegyek szelleme", a "Gerolsteini nagyhercegnő" (régóta föl kellene újítani!), a "Niniche", A "Nebántsvirág" Pálmay Ilkának, az "Isteni Ilká"-nak a nevéhez fűződik. Elragadó zászlóvivője volt a francia szellemnek. Hegyi Aranka, a csodálatos Szaffi és még csodálatosabb "Baba" (miért nem elevenítik föl), már akkor kitalálta a sex-appealt, meg a wampot, amikor Hollywood még az idők méhében szendergett. A dzsentriből jött elbűvölő Küry Klára példáján fölbuzdulva, már az úrikisasszonyok is színpadra merészkedtek. A népszínházi társulat és az egész magyar színészet fölött pedig fejedelemasszonynak a nagy Blaháné trónolt remek színésznője az operettnek is. A "Mikádó", az első angol operett, meg a "Görög rabszolga" még a Népszínházban került színre, de a "Gésák" és az amerikai "New York szépe" már a Magyar Színház történetének egyik ragyogó fejezete. A Népszínház lehanyatlott, de a francia operett is. A francia külvárosi bulvár-színházak olcsó, zenés tréfáitól a jazzig nem egészen száz év alatt nagyot változott a világ.
Nagyon köszönöm a Vígszínháznak, hogy fölújította számomra a "Nebántsvirág"-ot. Üdítő este volt. Elbűvölt közönség tapsolt az operettnek, alighanem először látta. Régi világ elevenedett meg számára, olyan régi világ, amely tökéletesen új. Újabb minden espressónál, bárnál és koktélnál. Olyan kiszólásokat hallott benne, amelyekre talán gyermekkorából emlékszik még, de értelmüket és származásukat nem tudja, talán sohasem is tudta. Ezek évtizedekig szállóigék voltak. Mi, régiek, emlékezünk arra, hogy amikor Ugron Gábor a képviselőházban megtámadta Tisza Kálmánt, kórusban énekeltük: "Floridornak igaza van." Természetesnek láttuk, hogy amikor az alsósban az egyik szakállas ember megkontrázza a másik szakállas embert, az meg rekontrázza, gőgösen azt mondják egymásnak: "Már én ilyen vagyok, anyám!" Köszönöm a Vígszínháznak, hogy eszembe juttatta sok személyes emlékemet, amely a "Nebántsvirág"-hoz fűződik. A színháznak kötelessége, hogy eszünkbe juttassa fiatalságunkat. De kötelessége az is, hogy a mai fiatalságnak megmutassa elmúlt idők báját és szellemét és valahogyan megértesse vele, hogy nem kell föltétlenül sutba hajítani azt, ami régi, csak azt kell kegyetlenül kiirtani, ami rossz. A "Nebántsvirág" elbűvölt közönsége elcsodálkozott azon, hogy olyan operettet kapott, amelynek mulatságos meséje, ügyesen megszerkesztett cselekménye van, mindez pedig kedves dialógusokban és remek muzsika kísérte elmés énekszövegekben bonyolódik le. Közönség, író, színész és muzsikus hasznos tanulságokat vonhatott le a Vígszínháznak az operett becsületét helyreállítani iparkodó, majdnem kifogástalan előadásából. Remélem, egyik-másik színházunk (sőt még a Vígszínház is) okul majd ezen a példán. Ha már hébe-hóba egy-egy operettet fölújítunk, gondolkozzunk előbb azon, miért és hogyan újítjuk föl. Töröljük le róla az idők porát, frissítsük föl, de ragaszkodjunk stílusához és hímporától kíméletlen kézzel ne fosszák meg. Gyöngéden és szeretettel nyúljunk hozzá. Ahogy a nebántsvirághoz. Ne hamisítsuk meg, ne süllyesszük le a mai közönség ízlésének megfelelő lapos és üres bárgyúsággá, hanem a mai közönséget emeljük föl a régi szép operett magasságaiba. Mindenkinek öröme telik majd benne.
A magyar írók átalakítják, megfiatalítják a librettókat, épkézláb, formás, nemegyszer aktualitásokkal tűzdelt, szórakoztató szövegkönyveket faragnak életképtelennek látszó színpadi művekből - Heltai iskolát csinált.
Minden íróról annyi arcképet lehet rajzolni, ahány tükröt tartunk eléje. Heltai Jenő bizonyos tükörből nézve Budapest költője, ezen belül Budapest fiatalságáé, ezen belül a színházak, kabarék, irodalmi kávéházak, az Otthon és Fészek környékéé, azaz a bohémvilágé, majd azé a számtalan Bernáté, a polgári családoké, amelyek ezt a bohémvilágot körülveszik áhítattal és félelemmel.
S ahogy a részvény szóval Széchenyi ajándékozta meg a magyar nyelvet, a vezércikk szóval Kossuth, a díszlettel Kisfaludy Károly, a lombot Csokonai ásta ki egy régi szótárból, a mozi Heltai Jenő alkotása híres pedig chansonjában.
Berta egy szép nyári estén
A körúton mendegélt,
Arra jő egy fess legényke
S hencegőn melléje lép.
Szól a lányhoz: "Szép kisasszony,
Tartson vélem, ha lehet,
Jöjjön egy projektográfba
nézni mozgóképeket!"
S mert a Berta, s mert a Berta nagy liba,
Hát elment a mozi-mozi-mozi-moziba.
Együtt ültek a sötétben
Berta és az ifjú úr,
Míg a vásznon kergetőzött
Japán, angol, muszka, búr.
Körutazást, vonatrablást
S tudj' az ég, mit láttak itt,
S nem csupán a képek, ők is
Mozgolódtak egy kicsit.
És elcsattant, és elcsattant mutyiba
Most egy csók a mozi-mozi-mozi-moziba.
Folytatása volt a csóknak,
Mert követte még nem egy,
Sőt követte más egyéb is,
Végre az már egyre megy.
Végül aztán Berta bús lett,
És szemébe' könyű rezg,
Észrevette, hogy gyanúsan
Gömbö-gömbölyödni kezd!
Így van az, ha, így van az, ha egy liba
Sokat jár a mozi-mozi-mozi-moziba.
Azzal, hogy legjava íróink álltak a kabaret szolgálatába, a kultúrhistórikusnak is foglalkoznia kell majd. Mert azt jelenti ez, hogy a régi keretek repedeznek, töredeznek s a réseken át friss légáramlás tölti meg a régi eszmekört új tartalommal.
Nem rombolás folyik itt, hanem egy természetes fejlődési folyamat. És ennek a processzusnak első nagy állomáshelye: a kabaret. Annak, hogy a kabaret-irodalom a léhaság mezében indult ostromra a közönség ellen, nem szabad lekicsinyelni a jelentőségét, mert a hatása ez által vált közvetlenné. Elevenebbé pedig az tette a hatását, hogy színpadról szólt a közönséghez.
Hogy sokan s leginkább azok, akik csupán a külsőségeket látják meg, léhának tekintik a kabaretköltészetet, azzal sem az íróknak, sem a komoly gondolkozóknak nem kell törődniök. Aminthogy nem is bánja egyik sem.
Íme nagytekintélyű, komoly gondolkozók felismerték már az új hang mögött az új törekvést, az új gondolatot s amit a felszínesek talán léhaságnak minősítenének, abban meglátta a komédiás rejtőzködést. A modern író fanyar mosolyát, csúfolódó kedvét, amely mögött azonban gondolatot kell keresni és lehet találni.
A hozzáértők megállapíthatják ebből a gyűjteményből, hogy kabaret-költészetünk, amelynek mindössze négy-ötéves múltja van, némely képviselőjében szinte megközelíti a hasonló irányú francia költészetet (amelynek a hatása alatt fejlődött), a sokkalta régibb német kabaret-költészetet pedig egyenesen túlszárnyalta. Igaz, hogy ehhez az eredményhez olyan úttörő-poétákra volt szükség mint Heltai Jenő, akinek lantján először csendült meg ez az új hang, kellettek olyan zeneszerzők, mint Tarnay Alajos, Szirmai Albert, Reinitz Béla, Kálmán Imre, Hetényi-Heidlberg Albert, Jacobi Viktor, kellett olyan elmés és tehetséges szervező és vezető erő, mint Nagy Endre.
A pesti utcákat nem a csárdák látják el zenei anyaggal. A Nagy-körúton, Tisza Kálmán-téren és a Rádai-utcában az éjfél után hazatántorgó lumpok immár nem azt a virágot siratják, amelyik "elhervadt a nyáron" és nem a "darúmadarat" idézik, aki valahová útnak indult, mint például Nagy János uram szokta Kecskeméten, ha becsudálkozva hazaballag a korcsmából. Az utcán szaladgáló és árukat szállító iparosinasok, rikkancsok, csibészek, varrólánykák se törődnek többé a "holttesttel", amelyet "kitettek az udvarra". A pesti dalokat, a pesti utcák zörgő zenéjének elröppenő füttyszólamait az orfeumok, az operettszínházak és kabarék szállítják.
Az utolsó tíz esztendő alatt megszületett a budapesti nyelv, amely különbözik minden más magyar nyelvtől, születtek új szavak és mondatszerkesztési divatok. Azaz helyesebben akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik és mindannyiunk öntudatára hozták: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő. Ők látták meg legelőször és legtisztábban, ami ennek a fővárosnak az életében speciális. És megszületett a budapesti dal is. Nem régen. A kabarévilággal köszöntött be. Kálmán Imre nótája a "Sárga a babám" sajátságos városligeti jassz-zamatjával - egyike volt az első fecskéknek. Azután jött a híressé vált Mozi-dal a Bertáról. - Ugyanez a csibész-hangulat és csibész-gondolkodás, a pesti kedélyességnek stilizálása és szinte kegyetlenségig pointírozott, a szándékos, de éppen ezért művészi ordinárésága jellemzi szövegben az összes dalokat. Az új kabaré-komponisták képzett és ízléses zeneszerzők. Hiszen csak így képzelhető, hogy olyan intenzitással meg tudják érezni, mit akar Budapest, hogy hogyan akarja a saját szívdobbanásait zenében újra-hallani.
A dolgozószoba pianinóján alakult vagy tökéletesedett a Heltai-sanzonok zenéje. A komponista lejátszotta szerzeményét, s a költő szerény észrevételeit figyelembe véve lejátszotta újra és újra, s mire ők ketten távoztak, Heltai Bözsi már ült a zongoránál, és valamennyien énekeltünk.
Nagypapácska, nagymamácska
Két fehérhajú öreg...
97. Budapesti népdal
Budapesti szép asszonynak párja nincs,
Párja nincs,
Valahány van, egytül-egyig, drága kincs,
Drága kincs.
Feje búbján tornyos-bornyos frizura,
Frizura,
Részletekre vásárolta az ura,
Az ura.
Empir-ruha, princessz-ruha, csipke blúz,
Csipke blúz.
Kis kalapja, nagy kalapja van vagy húsz,
Van vagy húsz,
Kígyó-cipő, azsúr selyem harisnya,
Harisnya,
Odahaza meg üres a tarisznya,
Tarisznya.
Kávéházban elolvassa a lapot,
A lapot,
Így talál a randevúra alapot,
Alapot.
"Gentry asszony" álnév alatt levelez,
Levelez,
Az urát meg úgy hívják, hogy Abelesz,
Abelesz.
Este hatkor moziban ül az édes,
Az édes
Szeme, szája, keze, lába beszédes,
Beszédes.
A sötétében jól esik a flörtölés,
Flörtölés,
Odahaza sorsa úgyis böjtölés,
Böjtölés.
Udvarlót tart, szeretőt tart rogyásig,
Rogyásig,
Megy az egyik, jön helyette a másik,
A másik,
A szívébe Jancsi, Pista, Elemér,
Elemér,
S még vagy három kényelmesen belefér,
Belefér.
Magát méltsás asszonyomnak hívatja,
Hívatja,
Mikor meghal egész város siratja,
Siratja,
Kis angyalok mennyországba viszik őt,
Viszik őt,
Mint közismert, tisztességes úri nőt,
Úri nőt.
Ezt a műfajt mi nemigen ismertük. Megálltunk mostohatestvérénél, az olcsó és együgyű, kétértelmű vagy legjobb esetben érzelgős kuplénál, a pesti orfeumok, a Király utcai és a Váci körúti zengerájok és tingli-tanglik könnyen emészthető, népszerű csemegéjénél, amellyel a fehér cérnakesztyűs bécsi komikusok és a kurtaszoknyás, feketeharisnyás, tömör lábú bécsi tündérek kedveskedtek a jobbadán még német közönségnek. Az idők változtak. A mind rohamosabban magyarosodó és művelődő, ízlésben finomodó főváros nem bírta tovább a vásári német szót. A múlt század végén a megújhodott sajtó fiatal újságírói megelégelték és harcot indítottak ellene. Azt követelték, hogy ezek a másod és harmadrendű kis színpadok a német mellett a magyar színészetnek, a magyar szónak és a magyar irodalomnak is helyet adjanak. Ezt kivívni nem volt könnyű munka. A főkapitány, a német mulatóhelyek főfőpatrónusa, tudni sem akart róla. Amikor emiatt támadtuk, azzal védekezett, hogy ez a program amúgy sem valósítható meg, mert nincs magyar kuplé, nincs magyar színpadi kisjelenet. Mi erősködtünk: majd lesz! A magyar szó nagy nehezen ezeken a kis színpadokon is elfoglalta helyt, fél helyét, mert a másik fele elég sokáig német maradt még. Nyomban hozzáláttunk a kupléíráshoz.
Akármilyen komikusan hangzik is, azt kell mondanom, hogy az akkori idők magyar kupléit a hazafias költemények közé kell sorolnunk. Ezek szereztek állást, szerződés nélkül lézengő sok új fiatal színészünknek, aki alig három nagyszínházunkban nem tudott elhelyezkedni, ezek segítettek a főváros megmagyarosításában, idegen ízléstől, sőt ízléstelenségtől való elriasztásában. Hány új magyar szó, hány új "pesti" szó született akkor, hány ma is népszerű szólás-mondás, ma is érvényes szállóige! A németül játszó színészek közül a pesti születésűeknek hamar eszükbe jutott magyarságuk. Az orfeumok színpadán lassan-lassan mindjobban elnémult a tiroli jódli, a Teréz- és Erzsébetváros sötét kis utcáinak zengerájaiban a zsargon-tréfa. Hova-tova egyik-másik gyöngébb kis műintézet a föltámadás reménye nélkül máris örökre bezárta kapuit.
[...]
Megszületik a magyar kabaré. A magyar költők többé nem érik be azzal, hogy egy romlott idegen társadalom erkölcsein és erkölcstelenségein mulassanak, hanem föleszmélnek és fölfedezik, hogy nálunk is hibák vannak. Ennélfogva megpróbálják színpadra vinni önnön félszegségeinket, önnön vétkeinket. Mámorosan kapnak a nagyszerű, új lehetőségen: kis dalba sűríteni egy kis komédiát, egy kis prédikációt, figyelmeztetést, korholást, rámutatnak a rikító fonákságokra. Rendkívül tehetséges, fiatal muzsikusaink megzenésítik ezeket a dalokat, és a kabarék közönsége megértőn és bűnbánón tapsol az előadónak. A miniszterek, a rendőrség, a packázó hivatalnokok, a városi tanács, a féktelenkedő operettprimadonnák, a magyar nemesi előnévvel hivalkodó, de csak németül beszélő császári-királyi generálisok hosszú sora hajtja fejét a kabaré nyaktilója alá: a kabaré nemcsak nevettet, hanem gyilkol is. Egy-két tévedező kísérlet után, az Andrássy úton, a mai Bábszínház termében, megnyitjuk a Modern Színpadot, az első igazi, magyar kabarét, és nyomban szerződtetjük Medgyaszay Vilmát.
1907 őszén, két jeles író, Heltai Jenő és Molnár Ferenc művészeti vezetésével, Kálmán Imre és Jacobi Viktor zeneszerzők közreműködésével megnyitotta kapuit a Modern Színpad Cabaret. A "kis művészet" a kocsmai környezetből bevonult az Andrássy úti elegáns új helyiségébe.
Huszonöt műsorszámmal kezdett a kabaré, köztük Molnár Ferenc, Heltai Jenő és Szomaházy István bohózataival, illetve paródiáival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése