1
Könyvhöz hasonló az ember; nagyobb része csak kötését nézi, nem érthetve tartalmát, vagy legfeljebb csak címjét olvassa, s ítél, mert az egész felette hosszú s unalmasnak látszik. De ha éppen olyanra talál, mely a mélyebb érzelem ösméretlen betűivel íratott, vagy kacagva veti félre a firkálást, vagy bámulva visszateszi fiókjába, s többé nem foglalatoskodik vele.
2
E földön számtalan virág találkozik, de csak érzékeny gyermek találja fel.
3
Éltünk terén lenge fellegek, melyeket elhajt előttünk a szellő, inkább gyönyörködtetnek sokszor a legáldottabb aratásnál, melyet izzadva kerestünk.
4
Boldog az, kinek egén a szerelem napja ragyoga mindég. Világos utakon indul ő, s ha végre - mint e föld láthatárja megett - napja lement, pirosra festi egét s hajnalra inti, ha nyugalom után vágyódik.
5
A ton hullámjain könnyen lejt át a szív az ájtatossághoz.
6
Az egész földet elborítja sugárival a nap, de csak az boldog, ki érzi melegét; a polkör szerencsétlen lakosa önnyomorúságát látja hideg fényében. Így van az istenség ideájával is: lenyom a hit, ha nem boldogít.
7
Mennél inkább töltse be szerelemmel szívét az ember, hogy belé gyűlölség ne is férhessen; mert hol ez egyszer helyt fogott, amannak örökre vége van. Filozofálni kezd az ember, s mert gyűlölésének annyi okot talál, szerelmét mint oktalant elveti.
8
Bámulva nézünk fel a hajdankor elomlott építményire, s elfelejtjük, hogy termékenyebb a sík, melyet mi lakunk, s hogy szerény építményeit romba dőlve nem látandja senki, mert az egész emberiségé e föld, s ez nem enged düledékeknek helyt birtokán. Mint koroknak sírkövei állnak a kopasz tetőkön, s intenek, hogy mit emberek alkottak, elveszend, s csak az marad, mit törvényként szívünkbe teremtett az istenség.
9
Monarchák sokszor csak fókuszok, melyek a számtalan udvariak gondolatjait s akaratjait vetik vissza térdre boruló népeikre.
10
Legérzékenyebb sebje e földnek egy nyitott sír, mely jobb ember hamvaira vár.
11
Muzsikához hasonló az ember; a közellevő örül, mert gyengédebb hangjait, mert az egészt értheti, ki távol áll, csak dobhangot, csak trombita-harsányt hall.
12
Virágokat nyújt a szerelem, barátság - ha jó ember barátunk - gyümölcsöket.
13
Szívem belsejét hazaszeretet tölti el és barátság, a szerelem csak külsején függ, könnyű színes virágporként, melyet minden gyenge zephir, habár egészen el nem hordja is, legalább változtatja.
14
Felette sokat vesztenek a tisztán szubjektivus emberek; ahelyett, hogy magok által vezettetnének az univerzumhoz, a kozmikus behatások őket csak önmagokra vezetik vissza. Ifjú embernél tűrhetőbb még, mert nagyobb belseje, világosabb; de ha a belső nagy fény kisugárzott, ha sírt is lát már a halál mellett, nem egyedül emelkedést az ért férfi, akkor csak az objektivitás és a nagy külső behatások tarthatják őt fel.
15
Az ember, bármily csekély legyen is, olyannyira szereti önmagát fő figurának nézni az élet képében, minden egyebet pedig csak mellék dolognak, mely miatta alkotódott.
16
Nagy emberek lelkében oly ritka s csekély az öröm, mint bérceken a fa; terméketlen sziklaként állnak a földön ők, rajtok elveszté hatalmokat[!] az idő, véle elveszté a tavasz is; öröklő létek, de örömtelen.
17
A szerelem magva csak fájdalom-átszántott szívben tenyészik.
18
Ifjú költők szárnyaikkal majdnem úgy bánnak, mint bajszaikkal; mihelyest egypár pehelyt sejdítenek, nagynak vélik, kipödrik s örvendve mutogatják.
19
Sok nagy férfi olyan, mint a tűzcsillag; csak annak, ki feltekint, világít, a földön csúszó csak füstöt lát.
20
A haza azon kis világ, mely mindenkit a nagy földhöz csatol, s melyet mindenki megfoghat.
21
Fáradva ment fel Jean Paul a tudományok legmagasabb bérceire, de csak hogy ott egypár havasi rózsát szakíthasson.
22
Meleg az aggkor, mint az ifjú; csak a férfi hidegebb, mert érzi önerejét.
23
Csatáknál, melyeket királyok vínak, azt kérdezzük, mennyi ember halt meg, mert minden emberélet a pernél többet ér. De ha nagy nemzetek szent ügyekért, szabadságokért harcolnak, a haldokló is csak azt kérdi, kié a diadal, mert micsoda a kis emberélet, a nagy nemzetélet s szabadsághoz képest?
24
Minden öröm, melyet csak külső behatások s nem érzeményünk szerez, hidegen hagyja szívünket, s sokszor ismételve fagyborítékot von reá.
25
Minden emberélet valódi története csak igen rövid időszakasz; a többi mind vagy előkészület, vagy következés.
26
Nem jajdul senki, ha a folyó jégborítéka megindul, bármily robajjal is, hisz csak a boríték törődik, a folyó megszabadul. De könnyezik mindenki, ha a szabad ember lelke fagyos emberborítékátul megszabadul.
27
Ki ez életet csak állásnak nézi, melyen emelkedése templomát építi, bátran látja az, ha lerogy alatta az állás, nagy építményén bátran lábalhat.
28
Le kell esni a gyümölcsnek ingadó ágáról, hogy nyugodhassék. Így hull az ember az élet viruló tövéről, s rothadás sorsa mindkettőnek.
29
Rózsához hasonló a férfi szerelem, csak elemében, a szabadságban élhet; ha arról leszakítjuk, a rózsa elhervad, s tüskéi maradnak.
30
Kis árok váltja az élet zajától a nyugalmat, fájdalomtól az örömöt, de ha átléptük, árvízként jön a tapasztalás, mély üreggé mossa a borozdát, s visszamenni hasztalan iparkodunk.
31
Egy könny képe földünknek: gömbölyű, mint ő, fényes, mint ő, s keserű, habár gyönyör facsarta is.
32
Hóvirágok, melyeket az őszi szellő csókol ablakunkra: ezek e föld örömei, egy meleg szerelem-lehelet örökre elolvasztja.
33
E világ oly nagy, mégis mindég oly kis körökben forgolódnak az emberek.
34
Szívem egy teli bole puntsch, meleg fellegek emelkednek belőle, és ha a valamivel hidegebb fejbe jönnek, cseppekké válnak, s gyengéden folynak le arcaimon.
35
Sok férfiszív oly rózsabokorhoz hasonló, mely holnapi virágokat hajt, bár nem oly szép s illatosokat, mint az egyszer virágzó centifolia, mindég van virágok, s mindég új, s ez boldogítja.
36
Itt Bécsben szívem az egyetlen kis darab hazai föld, melyet ismerek, ezért szeretek mindent kétszeres meleggel, mi benne lakik.
37
Tiszta fehér az ember lelke, midőn az életbe lép, de emberek írják be neveket, és feketévé vál az egész lélek csupa emberemlékezetből.
38
Az embernek legfőbb boldogsága az, hogy elébb él, és éltéről csak később gondolkozik, mert ezáltal szeretőbbekké válnak gondolatjai. Ha az ellenkező volna, s átgondolt életet élnénk, tűrhetetlen jeges és szerelemtelen volna az.
39
Boldog az, ki biztos földön nyugszik, s meleg keblében tartja szerető kedveseit; nem közönséges élte, mert hisz szeret, boldog a jó ember. De szebb partok intnek a költőnek, égő vágyát nem mérsékelheti, elhagy mindent, mi ezelőtt kedves vala neki, s lelkesedve merül a mély tengerbe, mely vágyaitól váltja őt; küszködik a hullámokkal, s fáradva jut csak némelykor a távol levő honba; lerogy, s boldog, ha gyermekségéből egy rózsát bír, melyet haldokló kebléhez nyomhat.
40
Kemény, hideg gyémánt a férfi, ösméretlenül fekszik homályban. Az első sugár - asszony - hat most rá, tündöklően sugárzanak belőle az örök hét színek, és csudálkozva látja mindenki ragyogását, és mégis, idegen világ, mely szívét hatá át, mely úgy ragyog.
41
Több van az életben, mint amit költés valamikor nyújthatna.
42
Tajtékpipához hasonló az ember: ha új, szép mindenik, de jusson csak ügyetlen dohányos kezébe, ki benne felette nagy tüzet gerjeszt, s átég.
43
Egy projekttal járok régen már, de projekt művészek - mióta oly számtalan él - annyira megvettetnek, hogy közönségesen gazembereknek tartatnak, és azért hallgatok. Tudniillik, minden atya egy nagy regnicolaris kasszába adja pénzét, mihent meghal, melyből a gyermekek csak érdem által nyerhessék vissza; így korcs nem lesz a haza. - Mégis tűzkő fiú vagyok én projektemmel. De a kasszánál perceptor kell, az érdemnek bíró; uram Istenem, ezeknek lesznek csúnya leányai, ezek fér[j]t kívánnak, a vőlegénység lesz a legfőbb érdem, a perceptoroktól, bíróktól s csúf leányaiktól megy ki a gonoszság; rövid idő múlva rosszabb minden, mi volt. Ó, akasztófára való projektom, ha Isten új perceptorokat nem teremt.
44
A történetek nagy könyvében vérrel van rajzolva sok kép, melyet büszkén néz az ember, mert magasságát látja e rajzban. De most, hol mind a számtalan vérrel egy nagy nemzet sírja van festve csak, most el kellene veszni fájdalmában minden jobb emberszívnek, ha e sír felett nem látná a géniuszt, ki borostyánt hint a hantra, s feltámadásról zeng dalt a holtaknak. Légy nyugodt ember, eljön a feltámadás nagy napja, s szabad lesz minden nép, ki szabadságért sóhajt.
45
Jaj annak, ki a még szunnyadó népet felébreszti boldog álmaiból, ki tettre vezeti. Népnek önmagának kell felkelnie, hogy szabad legyen. Jaj annak, ki a gyermek népnek borostyánt mutat és pálmát, hol boldog volt még kis virágjaival.
46
Az embereknek legnagyobb gyengesége az, hogy hatalmokat szüntelen nagyítani kívánják, ebből ered annyi baj, ezért foly annyi vér a politikus világban.
47
Kötelességérzetből szentek támadnak. Nagy férfiak hírvágyásból, s hősök pillanati meghatás-[?] és elragadtatásból.
48
Az legfőbb boldogtalansága az emberi nemnek, hogy a nép joga s a nép boldogsága oly annyiszor ellenkezők.
49
Nékem nem kedvesebb semmi, mintha az óraütésben hallom az idő lefolyását. Az óra, mint egy vélem élő barát, ki gyengéd leheleti - a perpendiculum mozgási - által minden örömömet ezer kis részre osztja, mely azért mindenik nagy öröm marad; és mutatja, ha komor vagyok, mely hamar múl fájdalmam.
50
Sokkal nehezebb két, már jelenlevő részből egyet választani, mint egészen újat kezdeni, mert a kezdésnél csak szívünk, a választásnál okok határoznak el.
51
Vannak oly boldogtalan emberek, kik csak akkor használhatnak, ha ők alkotók.
52
Csak vagy semmit sem gondolni, vagy magából gondolkozni kifelé teszi boldoggá az embert.
53
Minden gyönyört lelkiképpen foghatunk fel, ez az ember nagy elsősége.
54
Az életet élhetjük, csak nem folytathatjuk.
55
Az embereknek nagy része csak egynéhány embert tanul, mintegy könyv nélkül, s azokhoz alkalmaztat minden többit. Nyíltan fekszenek a természet kellemei, és csak szörnyek rejtőznek. Másképp van az emberrel: nyíltan fekszik a gonosz, és a szív legmélyebb rejtekében lakik a jó. - Ez oka, hogy féltudósok oly igen rossznak tartják az emberi nemet.
56
Nincs oly szegény ember e földön, kinek nem volna valamije, mivel a hazának áldozhat.
57
Közönséges hibája az embernek: kilépni köréből s mindég a távollévőben, az idegenben keresni a magasságot.
58
Számtalan jó emberek, kik egy célért munkálkodnak, távol maradnak örökké egymástól, mert különbféle utakon indultak.
59
Az észnek kicsi e föld, határtalant keresnek gondolatjai; szívünknek nagy felette, mert mindent benne nem szerethetünk.
60
Egyszerű az ember végsóhajtása, mint a melódia végtonja, s nem tudja senki, öröm vagy fájdalom dala volt-e az élet.
61
Az életet mindenki maga képzete szerént formálja, azért szereti mindenki oly igen.
62
Jókor kell a gyermeket arra tanítani, hogy religióról gondolkozzon; akkor, mikor gondolatjai még érzemények, csak így fogja megtartani hitét.
63
Vannak nemes lelkek, kik csak ön-tökéletességeket reménylik; ezeknél a remény jövő boldogságnak teremtője.
64
Fehér fátyolhoz hasonlóan fekszik az élet az újonnan született előtt; reményeit, örömit, fájdalmit szövi belé, míg végre sötét lesz, és mint sírtakaró, fedi a holtat.
65
Vannak emberek, kik többet tudnak beszélni, mintsem értenek - ilyek a franciák.
66
Terjedtebb, de mindég veresebb lesz a rózsakehely; így van az emberszívvel is.
67
Gyémánthoz hasonló az emberszív, nemcsak becsére, hanem arra nézve is, hogy legmagasabb temperatúrákban elenyészik.
68
Szegény ember! magas bércekre mész, az élet gyönyörjeit elhagyod, s ha fáradva felértél, mennyivel vagy közelebb a csillagokhoz ott?
69
Nincs veszedelmesebb tunyaság, mint az, mely munkálkodik.
70
Az élet nagy pillanatjai észrevehetlenül közelítenek, s csak akkor vesszük észre, ha elmúltak már.
71
Borhoz hasonló az élet, ki már émelygésig itta, az kedveli leginkább.
72
Népeket teóriák szerént nem alkothatunk, de a népben fekszik a kormányzás teóriája.
73
Régi alkotmányok az idő és szokás által tiszteletesek, új konstitúció csak öntökéletessége által állhat, ezért oly veszedelmes alkotmányt változtatni. Népek is inkább engedelmeskednek ősei rossz szokásainak, mint az új jónak.
74
A lombatlan tölgy éppen úgy van kitéve az idő viszontagainak, mint az ifjú fa, csakhogy nincsenek többé virágjai vagy gyümölcsei, melyeket veszthetne, nincs lombja többé, mely által a szélvész csapásai ellen panaszolkodhatna. Így van az emberrel is; az ifjút szánjuk, mert látjuk, mint veszti élte örömeit, az aggnak nincs többé, mit veszthetne. Az ifjú sóhajtozva zengi panaszait, a agg keservének többé szót nem talál. Boldog a szenvedő ifjú is, csak az agg szánandó.
75
Vannak nagy emberek, kik inkább szeretve, mint csudálva mennek át a jövendőre. Ilyen Haydn, nagy fához hasonló, mely büszke látvány annak, ki messze terjedett ágait nézi, és minden gyermeknek egy virágot is nyújt egyszersmind.
76
Csak az élet kis örömei és fájdalmi teszik jóvá az embert.
77
Minden ember éltében legalább egyszer boldog, midőn tudniillik először kesereghet. Nagyobb-, magasabbnak érzi magát az ifjú, midőn először boldogtalannak nevezheti magát. Édesebb elmúlt fájdalmakra s veszélyekre visszagondolni, mint bármely gyönyöröket érzeni. Valamint a rózsaibolyán helytelenül[!] foly le minden könny, úgy a csekély vagy gyermekembernél is, de ha felnyílik a kehely, akkor harmattal telt mindég a virágszív. Nem nőtt boldogtalansága, csak szíve tágult.
78
Magasságot keres az ifjú, a férfi csak boldogságot, mert amaz úgyis boldog, ez pedig belátta már, mily csekély e föld legnagyobb magassága is.
79
Kit a kék ég csak nefelejcseire int, az boldogabb annál, ki virágjai mellett mennyekről ábrándozik. Mert az első világos jelenben él, a másik eltakart jövőben, mit ez csak remél, azt a másik bírja már.
80
Szüntelen fájdalom örömérzésre alkalmatlanná teszi az embert, mert ki gyönyört nem remél, azt nem találja; éppen ellenkezők szüntelen szerencse következései.
81
Ó, boldog az első ifjúság, gyermekálmunk nyugszik rajtunk még, és félhunyt szemünknek oly közel tetszik földünkhöz az ég. Évek lejtnek el felettünk, szemeink felnyílnak, de csak azért, hogy lássuk, mely távol van mennyünk.
82
Kevesebb ész kell a kételkedésre, mint a hitre. Kételkedés azon emberek része, kik hinni nem elég jók, s tagadni nem elég erősek.
83
Venus csillaga csak reggel s estve világít, nappal eltűnik. Úgy van a szerelemmel is.
84
Európa aequilibriumát számtalanon abban keresték, hogy minden szuverén annyi alattvalónak parancsoljon, mint szomszédja. Korunk mutatta meg, hogy az aequilibrium abban áll, hogy egy fejdelem oly keveset parancsolhasson, mint szomszédja.
85
Egyes emberek patrióták, de népek kozmopoliták legyenek, és boldog lesz a világ.
86
E földön minden ember boldog lehet. Nem a dolog, csak az, miként látja, teszi szerencséssé az embert. Ablakainkon felfagyott hófúvatok rózsavirányoknak tetszenek, ha rózsaszínű szemüvegen nézzük; de hol találni ily üvegeket? - Ez a nagy kérdés.
87
Az életben több a teória a valóságnál, s azért boldog, ki amazt nem keresi, s víg életalapokat formál magának.
88
Férfi a kozmikus behatásokat teljes erejekben érzi, őt az objektivus világ formálja, és mint e földön, úgy szívében is öröm s fájdalomérzemények vegyülnek. Az ifjú gondolatjainak csak impulzust ád a külvilág, magából fejlődik ki, életkört önmagának alkot, és éppen az első behatások határozzák el egész ifjúságát.
89
A mi szabadságunk pálmához hasonló, mely csak azért virít, mert szűk üvegházban tartatik. Ha egyszer majd kihozzuk rejtekéből, ha éghajlatunk durva behatásainak kitesszük, a gyenge mi hamar hervadni fog.
90
Kis öröm az embert inkább boldogítja, mint bármily nagy szerencse; valamint a kis viola bármily nagy fánál kedvesebb, mert összeszedhetjük, s mert szívünkhöz fér.
91
Képekben szólunk, mert minden világosabbnak, érthetőbbnek tetszik, mint az, miről éppen szólunk.
92
Materialista s transzcendentális teóriáji bebizonyítására egyszerűen apellál az ember természetére, de ez magyar törvényhez hasonló, s mindenik azt mutatja meg, amit akar.
93
A tenger homályos, mert önkeblében ápolt plánták színét mutatja; a folyó tiszta, mert csak tüköre az égnek. Így van a magokból kifejlett s a külső behatások által kormányzott emberekkel is; amazok homályosak, de mélyek, ezek tetszőbbek, de felületesek.
94
Fiúk az exclamatio-jelek a famíliák konstrukciójában.
95
Örökké távol vannak egymástól az emberek; a fákhoz hasonlók, melyek bármely magasan nyúljanak is fel, magányosan állnak s örömtelenül. Akkor jön fel a szerelem napja, árnyékot vet minden fa, az árnyékok egymást érik, csak a szerelem által egyesül az ember. És mi a szerelem? - mint egy lenge árnyék, mely egy pillanatban elenyészik.
96
Mily kevés egy ember, s mily sok már kettő is!
97
Szalay lev[él]
Vannak gyenge, alávaló emberek, kik észt és szívet megkülönböztetik, sőt ellenkezésbe hozzák; szegények, kik nem tudják, hogy a jóság nem negatívus, hanem pozitívus, kik az eget az univerzumtól elszakítják, azt gondolván, hogy e föld a nagy minden. Az emberi ész csekély, mint e föld, a jóság magas éghez hasonló, ebben lehet az ember Istené.
98
Sz[alay] levél
A szív nem jobbul semmi által inkább, mint közlés és érzetei kimondása által.
99
Viruló térként terül el az élet előttünk, egy kis pázsitpad határán, mely nyugalomra int. Vígan táncolva fut a gyermek e téren át, s ijedve néz a kis halomra, mert fél a nyugalomtól, mely gyermekjátékit megszünteti; de csak fáradjon el, majd önként odamegy, s örül, ha több commotiót nem parancsol a mindenható nevelő.
100
Sza[lay] lev[él]
S mi a halál? Folytatott élet; csakhogy az előbb meleg barát (élet) hideg lesz, s hogy az önalkotott kötelékeket erős kézzel elszakítja.
101
Sza[lay] lev[él]
Az ember mindég inkább él a múltban és jövendőben, mint a jelenben; nagy hiba - így szól a sok okos úr -, de csak ez teszi boldoggá. A jelenlét tüneményei néha oly közönségesek, oly kisdedek s érdektelenek, hogy alig tűrhetnék unalmokat, ha nem volnának egy szebb múlt emlényei s remények egyszersmind.
102
Anyám
Komor érzelem tölt el, midőn egy házba, hol egykor kedveseink laktanak, belépvén, az emberi élet üres rámáit látjuk, s a helyeket, hol egykor boldogok valánk, csak boldogságunk ereklyéinek nézhetjük már. Az elmúlt, nem a jövendő örömökre int ilyenkor fájdalomhoz hajlandó szívünk; valamint kedves sírhantokon csak halálról szól, s nem feltámadásról.
103
Néném
Ó, szegény emberek! mely irigyelhető és egyszersmind mely szánandó sorsotok. Gyémánthoz hasonlítanak szíveitek, s mint ő, csak önporral köszörülhetők, azért sújt számtalan csapás, míg végre szívetek mindég inkább eltör, s ezer fájó érzelemtől ingatva tiszta s ragyogóvá lesz - sikált testek hidegek maradnak - és eljegül. Akkor a gyémánt betétetik az istenség királyalmájába - a földbe -, s nem látva fekszik a véghetetlen kincstárban; de ha a tuba hangzik majd, akkor halhatatlan kezébe veszi a mindenható e kis golyót is, és minden gyémántból képe tündöklik vissza, eleven szívekké lesznek, és egy örökségen által dobognak hatalmas Atyjok elébe.
104
És mi más az élet hosszú éjszakánál! Boldog, ki átalhatja; szánandók az ébren maradtak: vagy gyötrő unalom sorsok, vagy boldogtalan ábrándoktól kínoztatva hosszú álom egyetlen vágyok; de eljön végre az is, és hisz legédesebben alszanak a fáradtak.
105
Minden ember azon legyen, hogy minden pillanatban valamiről gondoljon, mert csak sejdítés teszi boldogtalanná, és ezt a gondolat elhajtja. Így minden átgondolt fájdalom kisebb lesz, valamint minden öröm nagyobb, mert a gondolat mindent kis részekre oszt fel, s mert a keserv csak nagysága és a gyönyör csak tartása által nagyul.
106
Eck[stein]
Ó, ti számtalan boldogtalan emberek! Számtalan keserv nyomja szíveteket, míg ez végre csak gyengén s észrevehetetlenül dobog; setét felleges napok vagytok ti, s mégis tisztaságra alkotva; belső mennyetek, e föld fellegesített így el, és most neheztel rád [rátok]. De reméljetek, boldogtalanok! Végre mint tiszta könny fog leharmatolni ködötök, és ha a végső cseppek még szemetek kékiben függnek, majd akkor feltűn ismét napotok, s közöttetek s e föld között békeszivárványt von, és te boldog leszel.
107
Eck[stein]
A nagyhoz nem szokhatik az ember, azért hatja meg őt oly mélyen, azért érzi ily pillanatokban isteniségét s emberiségét egyszerre, mert kisebbnek magát soha nem érzi a nagy mindenben, mint éppen ily pillanatokban, s mert mégis a legmagasabb s -nagyobb is, mint gyenge echo hangzik vissza mellyiben.
108
Eck[stein]
Schiller vala egyetlen ideálom, és többre van szüksége minden embernek; e föld képe nála csak ragyogó napfényből s rettentő viharokból áll, gyönyörködtetnek képei, de nem jobbulunk általok, mert csak az igazság vezet nagyra s magasra, és mert soha szubjektivusabbak nem vagyunk, mint midőn kedvelt költőnket olvassuk. Goethe igaz, azért vezetett engem is az igazsághoz; hajnal terjed el képein, az alig kelő nap csak e föld legmagasabb bérceit fényesíti sugárjaival, minden más tisztán, de nem ragyogva áll előttünk, és ez éles világosítása kis földünknek. Nála a légen csak könnyű fellegek lejtenek át, s előttünk hagyja egyesülni, és nem vezeti készen elénkbe. Nem álmodik, de boldog álmakba ringat, mert nyugalmat ád. Schiller az emberi természet, mely Istenhez emelkedett, Goethe az isteni, mely földünkre szállt. Schiller boldog sejdítésekkel tölti el szívünket. Goethe csak azt mutatja, mit valóban bírunk, de általa szeretjük.
109
Eck[stein]
Költő mindenekelőtt azon legyen, hogy önmagát fixírozza, másképp művei őszi hálókhoz hasonlóan lengnek át az elvirágzó téren, magokban semmit, s legfeljebb csak azt mutatják, hogy még egynéhány kellemes napot várhatunk.
110
A római nagyság, mely csudálatra ragad el, egyesekben volt, s hibái az egészben, azért veszett el.
111
Embernek hosszú vagy igen rövid ideig kell élni, hogy egy nagy gyönyört találhasson.
112
Ó, mért kell a boldogsághoz mindég két ember: egy boldogító s egy boldogított. Az utolsó talán még ritkább az elsőnél, mert kevesebb van jószívű, mint nagylelkű ember e világon.
113
Az emberszív több fájdalmat tűrhet, mint örömöt, valamint a rózsa viharokban épen áll, s napsugárjai alatt hervad.
114
Schiller képzetekben, Goethe a valóban nagy; amaz ábrándjaink, ez a való költője; azért van annak annyival több tisztelője, mint ennek, mert könnyebb új, nem ösmert érzeményeket gerjeszteni, mint annak, mit közönségesen lát, új, szebb oldalát mutatni.
115
Emberek aranyozott gombokhoz hasonlók, mind hamis, csakhogy egy nagyobb, más kisebb, ez az egész különbség; ezt mondá egykor barátom, kit hideg halom fed most. Éltem, s nem felejthetém szavait.
116
Századunk ösmeretei nagyobb részint allongeperruque-hez hasonlók, tízszerte nagyobb titusnál, de egy haj sem termett ott, hol most látjuk. Jó ideára jöttem: allonge konstitucionális, titus abszolutus kormánynak képei. Ott csupa öltözködés miatt élni alig van időnk, mindég extremitásokkal vesződünk, és azért számtalanszor vész el a fő dolog, az ember belsője tudniillik - mert egyesre nézve mi más az alkotmány formája külső, mellékes dolognál -, de az haszna az allonge-oknak, hogy először nyakunkat védik, másodszor, mintegy természetes tiszteletből, senki hozzányúlni nem mer. A titus könnyű s kellemes viselet, de jóllehet benne a diplomatikus tetvek kevesebb territóriumot találnak, mégis inkább gyötörnek, mert itt fejünköt, ott csak egy darab kutyabőrt harapnak; azonkívül szinte híják a titusok ráncogatásra az idegent. Azonban jól kell emlékezni arról, hogy mert számtalan inkább szereti a hajráncolást gondolkozásnál, és mert módi soha egyszerre közönséges nem lehet, minden propaganda vétkes, a parókákra nézve tudniillik.
117
Szívünk idővel elhidegül, mindég inkább, midőn forró még; akkor gondolatjaink s képzetink mint könnyű fellegek lejtenek rajta át, később könnyekké válnak, végre hideg, kemény kristályokká, melyek szívünköt nehezen terhelik.
118
Valamint télből meleg nyárra sáros az átmenet, úgy van az életben is; az ifjúság teli könnyekkel, az első tudniillik, mert később az év legszebb napjait éljük.
119
Mint a csillag, úgy leng a szerencse felettünk, örök távolban, de világosan áll utunk felett; boldog, ki megelégszik vele, de ha leszáll, akkor látjuk, hogy enyésző csillagtisztulás vala csak, s sírunk vesztén.
120
Azért oly poétikus a halál, mert az élethez nem tartozik többé, s mert ily dolgoknak mindég legtöbb képeket találunk. Könnyebb a végakkordot változtatni, mint a melódiát, és költés mi más változtatásnál.
121
Mindenki poézisnél könnyebben ért prózát, és mégis minden nép előbb nevelt költőket, mint prózaistákat. Csudálatos ellenkezésnek látszik, de ha jól megtekintjük, igen természetes. A míveletlen ember egy dolgot magában ritkán ért, s csak többek összehasonlítása által jut az egynek ösmeretéhez; a mívelt mindent magában, mint egészt néz, s ha képekkel él, azt azért teszi, mert gyönyörködtetik. S így a költés, mely a gyermek népnek élelme, a kifejlettnek csak gyönyörűsége. Az pedig, hogy költőket oly nehéz érteni, nagyrészint onnan ered, mert majdnem minden kép valóban csak annak világos, ki feltalálta.
122
Mennél inkább nyílik a rózsa, annál inkább emelkedik az ég felé, annyival kevesebbet illatoz.
123
Elmésségek gubacsokhoz hasonlók, ökörbőrök meglazsnakolására jók, de csak a fa sebjeiből erednek.
124
Csinált utak csak a kocsizóknak kellemesek, a gyalogló rajtok még inkább elfárad; így van az élet utaival is. Szülők előre megcsinálják gyermekeiknek. Kik a szokás kocsiján indulva követik, hálálva emlékeznek azokra, ki elejökbe szabták; de ha önlábaikon járnak, vagy fájdalmasan járják át éltöket, vagy véres lábakkal más ösvényt keresnek, s csak idejöket vesztették.
125
Majdnem mindenki világot gyújt magának az élet éjszakájában, de számtalan csak azért, hogy mellette, mint éjjeli lámpánál, jobban aludhasson.
126
Örömmel tölti el szívünket minden táj, ha tavasz terül el virányain; de ha bús tél fedi, s hófuvatok szegődnek utunkba, akkor bármily szépből elkívánkozunk, mert a vidék szépsége csak fájdalmunkat nagyíthatja.
127
Mély földben rejtezik a gyökér, magas légben ingad a lomb; vadul dúlnak viharok át rajta, őrjöngve ingad lágy zephirek csókjai alatt, szépen tündököl napfényben; csak a tőke áll némán s kietlenül, mert magasan áll a föld meleg örömeinek, és alacsonyan a magasabb érintéseknek. De megszűnnek a lomb suttogásai, száradva függ az ágakon, a gyengéd szél csak egyszer veszi még ölébe, de csak hogy örök sírba vigye; elrohad a gyökér, csak a tőke marad, s évek után, ha lángba öltözik, fényt s melegséget önt el maga körül. - Az emberek része örökké bokor marad, s csak kevés lesz fává - ezek nagy embereink. Csudáljuk századok enyészte után is, de minket csak a kietlen tőke - egy nagy tett - boldogít; a fellengő képzet, a meleg szív régen enyészik már, s mi fényes nekünk, az egykor az egész ember legkomorabb, legkietlenebb része vala.
128
Valamikor sok tropikus plánta szépen virul nálunk, de gyümölcsöt nem hozhat, mert nemző párja más éghajlat alatt van meg, úgy az ember szíve is ritkán hoz gyümölcsöt, mert örök távolban marad tőle az ész.
129
A hold homoeopathikus dózisa a napnak, erősen csak beteg lelkekre hat.
130
Szarvatlan férj és toronytalan város majdnem egy sorsúak: annak nem szép felesége, ennek nem szép religiója, mert nem pápista. Kevés mindkettőben a hit.
131
Virágtalan tavasz mi más, mint tél.
132
Minden kornak van nagysága, de azt nem másra foltozni, hanem teremteni kell. Ó építményt vagy leroskadni hagyjuk és sírjunk omladékin, vagy rontsuk le, s építsünk újat helyette.
133
Asszonyok azért oly attentírozottak, mert érzik akaratjok gyengeségét; így kezdi a gyenge fél a harcot, hogy ellenét elrettentse, s mert a megtámadást megvárni nincs elég ereje.
134
Emberek a múltat csak évek, a jövőt napok szerént számolják.
135
Minden vesztett örömöt feltalálhatni ismét, ha csak az ember nem változik.
136
A büszkeség - népeknél - már egy lépés a legnemesebb polgári erényekhez.
137
Megrezzen szívünk egy gyengéd tekintet alatt, és édes hang lejt át rajta: a szerelem; és valamint nyugodtan áll már a húr, de a ton tovább hangzik még, úgy száll szerelmünk jobb honba át, ha már nem ver is többé a nyugtalan szív.
138
Remények csak távol való öröm visszatükrözései; miként az ingadó folyó ezer hullámokban ezerszer adja vissza a nap képét, úgy az ifjú szív, minden öröm számtalan kis reményt teremt; de ha nyugodt lesz a folyó, ha a kis habok a part mellett hattyúdalokat súgdalják, akkor csak egy nap tűnik fel benne, de egész szép- s nagyságában, és az is már hanyatlik, s csak múlt öröm emlénye már.
139
Csak kevés bor megy romlatlanul át az aequatoron, így van a férfiakkal is, kik a szerelem forró tájain át úsznak.
140
Több van ember, ki egymáshoz hasonlít, mint olyan, ki egymást valóban szereti.
141
Számtalan dolgokat nem értünk, mert nem férnek egészen objektív üvegeinkre, és így minden nagyot csak részeiben ösmerhetjük.
142
Az egésznek része csak az lehet, ki szíve részévé tette az egészt.
143
Reménynek sok ez élet, valóságnak felette kevés.
144
Nem hatja szívünköt semmi meg inkább, mint könnyző öröm s mosolygó keserv.
145
Dalok mintegy gyermek[!] a literatúrában, szeretjük vagy nem szeretjük, ki másképpen akar ítélni felőlök, az nem érti.
146
Férfinál minden érzemény gondolat, asszonynál minden gondolat érzemény, ez a nagy különbség e két nem között.
147
Ifjú sohasem szubjektívusabb, mintha objektivitás után igyekszik, éppen mert fél képzeteitől, mert az egész annyiszor ragadja el magával, azért veti egész figyelmét az egyes részekre; valamint pedig tubuson egyes csillagokat tisztábban látjuk, de a nagy mindent csak szabad szemmel nézhetjük, vagy máshol is, csak ha az egyes részeket csekélyeknek tudjuk, tűnik fel a nagy minden előttünk; és csak ennek ösmeretében áll a valódi objektivitás.
148
Csak ha önmagát nem érti a szív, akkor ért legjobban másokat.
149
Bíró és perlekedő között sokszor csak a lehelés módjában áll a különbség: a bíró hortyog, a perlekedő sóhajtozik.
150
Nékem nyárnál kedvesebb a tavasz, mert ez csak reményeket, fejletlen bimbókat nyújt, amaz ugyan nyílt virágokat, de már némely elvirultat is.
151
Ezer remény van az életben, mindenikhez ragaszkodunk, és mégis, csak a reménylésnek reménye valódi. Az elnyeréssel pedig különös embersorsunk; édes és keserű napjaink szőlőszemekhez hasonlók: ki szüret előtt megkóstolja, az elégedjen meg, mert élt velek, de nagyobb része még kifacsartatik, míg végre isteni enyhital készül belőlök, de más évre csak.
152
Az ember bizonyára integráló része az univerzumnak, s azért vele együtt haladnia is kell; víhat, de nem diadalmaskodhat az egészen - erről emlékezzen meg mindenki, mert számtalan csak azért süllyedett, mert elfelejté, hogy az ereje földfeletti, de soha több mint emberi nem lehet.
153
Az úgynevezett szubjektivitás és objektivitás csak üres teóriák, az ember önmagát az univerzumban s ezt önmagában találja fel; csak az hibáz, ki más individuumon kezdi az ösmeretet, mert az egyes részek mindég érthetetlenek maradandnak, vizsgálatok mindég materiális, és azért hibás, holott az egész, mint idea, csak transzcendentális módon érthető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése