2018. júl. 30.

Tóth Kálmán: Elszakadás után




Ugy összetört a bú,
Egy virágot – pedig nem sok –
Le nem birnék szakasztani.

Hajam ugy hull, a ráncz pedig
Homlokomon szaporodik,
A szivem forr, agyam meg fagy,
Nem lesz már egy gondolatom! –
Látod, ezt a kis verset sem
Vagyok képes rendbeszedni,
Mosdatlanul, fésületlen
Megy ki szegény a világba,
Mint a gyermek, kinek anyja
Beteg – s aztán nem gondol rá.

Látod, látod, így vagyok én,
Mióta mi elszakadtunk;
Épen két száz esztendeje…
Te azt hiszed: csak két hónap!

Ugy éledek csak egy kicsit,
Ha felőled gondolkodom,
S kérem az én istenemet:
Hogy áldjon meg téged nagyon –
Boldog vagyok, ha ugy áldlak.

Legyen áldott a te hajad,
Mely annyiszor beboritott,
Illatos szép drága kezed
És kezednek a tenyere,
Melynek fehér párnájában
Annyit-annyit megnyugodott
Az én szegény izzó fejem.
Legyen áldott hamvas arczod,
Szemed, az a vigasztaló,
Meg az a te kimondhatlan,
Jóságteljes drága lelked.
Legyen, legyen százszor áldva,
A legkisebb idegszálad.
Lélekzeted, hangod, szavad,
Legyen áldva még átkod is,
melyet most tán reám mondasz!

Forrás: Családi kör 1. szám - 1867.