2018. máj. 3.

ARISZTOPHANÉSZ (i.e. 446-385)




Arisztophanész, Philipposz fia, Küdathénaiban született. Életéről keveset tudunk. Csak kegyetlenül gúnyos egyéniségét ismerjük műveiből. Némely források arra utalnak, hogy anyagi gondjai nem voltak, s házaséletét három gyermekkel áldották meg az istenek. Első darabját, az elveszett D o r b é z o l ó-kat egy színész neve alatt mutatták be, talán a szerző fiatalsága miatt. Később is felhasznált idegen neveket, nem tudni, miért, mert a szerző személyét illetően kétsége sohasem támadt senkinek Athénban, sőt Kleón – az athéni demokrácia egyik vezetője -, mikor Arisztophanész a szokottnál is jobban kigúnyolta, alaposan megverette. Majdnem negyven évig uralkodott a színpadon, nevetségessé tett mindent és mindenkit, ha nem azonos elveket vallott vele. Csak egyet vett komolyan, a békét. Komédiáival a véres és szörnyű peloponnészoszi háború befejezéséért küzdött.

Három embert tisztelt meg különös figyelmével: Szokratészt, a filozófust, Euripidészt a drámaírót és Kleónt, a politikust. A  F e l h ő k  c. darabjában Szokratész – a szerinte körmönfont, tarisznyahitű bölcs – egy levegőben függő tyúkketrecben ülve mondja el tanítását, a  B é k á k-ban a halott Aiszkhülosz az alvilágban versenyre kél Euripidésszel, a  L o v a g o k-ban Kleónról mond becsmérlő dolgokat, pedig a demokrata politikus maga is a nézőtéren ült. Arisztophanész az akkor már lezüllött athéni demokrácia engesztelhetetlen ellensége volt, s a közélet visszásságaiból nevettető színpadi anyagot kovácsolt.

Egyik-másik darabját ma is szívesen játsszák, s mi magyarok különösen elégedettek lehetünk, hogy Arany János lefordította mind a tizenegy ránk maradt művét.
V. J. (Vitányi János †)

Ránk maradt vígjátékai: Akharnaibeliek; Lovagok („Hippész”, 424); Felhők („Nephelai”, 423); Darazsak („Szphékesz”, 422); Béke („Eiréné”, 421); Lüszisztraté; Madarak; A nők ünnepe („Thezmophoriadzuszai”, 411); Békák („Batrakhoi”, 405); Nőuralom („Enklésziadzuszai”, 392); Plutosz”, 388).


ARISZTOPHANÉSZ: AKHARNAIBELIEK

(„Akharnész”, i.e. 425. Vígjáték. Fordította: Arany János.
Szereplők: 14 férfi, 2 nő, számos mellékszereplő  és néma személy, kar akharnai lakosokból.)

Az Akharnaibeliek-ben a költő a béke derűjét állítja szembe a háború zordságával. Mint az éhes embernek a finom falatokkal zsúfolt kirakatot, úgy mutatja be a több éves testvérharcot szenvedő athénieknek a nyugodt élet áldásait, az evés-ivás, a társas szórakozás örömeit. Szeszélyesen áradó, zabolátlan dikciója a légiesen könnyed fantasztikum és a vaskos trágárság közt csapong, magasztos erkölcsi eszmények nem nagyon érdeklik, mulattatva, bohóckodva igyekszik megnyerni honfitársait a Spártával való megbékélés gondolatának.

*

Dikaiopolisz (Igazságos polgár), egy az arisztokráciával rokonszenvező athéni földbirtokos, a nyugalom és a kényelmes élet híve, elhatározza, hogy saját maga számára különbékét köt Spártával. Követet küld az ellenséghez. Ez három kelyhet hoz magával. A három kehely maga a béke. Dikaiopolisz sorra kóstolja a kelyheket; az első, az ötéves, s a második, a tízéves béke nem ízlik neki; a harmadik azonban, a harmincéves béke megnyeri tetszését.

Minden rendjén lenne, ha az Athén melletti Akharnai falu lakói, a harcias szénégetők tudomást nem szereztek volna Dikaiopolisz különbékéjéről. Nagy haragra gerjednek, és megrohanják a béke örömére áldozni készülő földbirtokost. Dikaiopolisz azonban túljár az eszükön. Megkaparintja az akharnaibeliek egyik szeneskosarát, és megfenyegeti támadóit: ha nem hagyják, hogy előadja védekezését, ízzé-porrá zúzza. Erre a felbőszült szénégetők megjuhászodnak, Dikaiopolisz pedig nagy dérrel-dúrral lát neki a védőbeszédnek. Bolondozva, mulatságos bőbeszédűséggel adja elő, hogy a háborúért nem kell Spártát okolni, inkább békülni kéne vele. Érveivel az akharnaibeliek egy részét meggyőzi, a másik részét azonban még jobban maga ellen ingerli. Ezek Lamakhoszt, a hadvezért hívják segítségül. Dikaiopolisz szócsatába bocsátkozik a harcfival, és vaskos tréfáival nevetségessé teszi. Ezután békeünnepet és vásárt hirdet egész Hellasz számára. S jönnek is portékáikkal az ellenséges város lakói. Egy boiótiai árus egész madárseregletet, mókust, sündisznót, aludttejet, angolnát árusít. Mindezért valami olyat kér, ami náluk nincs, de Athénben bőven található. Dikaiopolisz ezt a kívánságot könnyűszerrel teljesíti. Elcsíp egyet a fölös számú athéni besúgók közül, és a boiótiai hátára köti. Vigye haza és mutogassa pénzért. Hírnökök érkezése vet véget a békeünnepre való készülődésnek. Lamakhoszt harcra, Dikaiopoliszt lakomára hívják. Mindketten szedelőzködnek. Lamakhosz szolgája előadja az egyre kedvetlenebb vezér sisakját, pajzsát, fegyvereit, Dikaiopolisz embere pedig sültet csomagol, bort tölt vidám gazdájának. Kisvártatva sebesülten hozzák vissza Lamakhoszt a csatából, Dikaiopolisz pedig mint a versenyivás győztese, két leány között dőzsöl a lakomán.

Az Akharnaibeliek Arisztophanész ránk maradt vígjátékai közül az első. Ezt a művét is idegen név alatt mutatta be a költő, bár Athénben mindenki tudta, hogy ő az igazi szerző.

K. Á. (Kreuss Ágnes)
 

ARISZTOPHANÉSZ:  LÜSZISZTRATÉ

(„Lüszisztraté”, i. e. 411. Vígjáték. Fordította: Arany János 1880, átdolgozta Emőd Tamás 1933, Devecseri Gábor 1959.
Szereplők: 2 férfi, 5 nő, számos mellékszereplő és néma személy, vének kara.)

Békét mindenekelőtt – ez Arisztophanész költészetének egyik legfontosabb politikai mondanivalója a peloponnészoszi háborúban vérző athéni nép számára. Ezt hangoztatja a költő a Lüszisztraté-ban is. A béke szószólói ez esetben nők, Görögország elszánt asszonyai, akik nem riadva vissza semmilyen áldozattól, végül is győzelemre viszik ügyüket.

*

Nem csekély dologra vállalkozik Lüszisztraté, az erélyes athéni szépasszony. Elhatározza, hogy az egymás ellen háborúskodó görög városok asszonyaival összefogva, véget vet az áldatlan testvérharcnak, és békét szerez egész Hellasz számára. Vállalkozása nagy tetszésre talál a Görögország mindenrészéből Athénbe sereglett nők körében. Lüszisztraté szavaiból azonban kiderül, hogy a békét nem adják ingyen. A nyugalmas életnek nagy ára van: asszonyi „sztrájkkal” kell a férfiakat békére kényszeríteni. Amíg a háborúnak véget nem vetnek, meg kell tagadniok férjeiktől – és saját maguktól is – a szerelem örömeit.

Ezt hallva kissé meghökken az imént még oly lelkes asszonysereg. Lemondani a férfiról: ez egyiküknek sincs ínyére. Szerencsére Lampitó, a spártai nők vezére megmenti a helyzetet: Lüszisztraté mellé áll. Erre azután kisebb-nagyobb lelkesedéssel minden asszony csatlakozik a merész tervhez. Megesküsznek, hogy amíg béke nem lesz, férfi nem közeledhet hozzájuk. Ezután elfoglalják Athén fellegvárát, az Akropoliszt, s itt kezükbe kerül a város titkos hadipénztára. A közvagyonnal ezentúl ők fognak gazdálkodni, és háborúra, fegyverkezésre nem adnak egy garast sem.

De Athén férfinépe sem marad rest. A város vénei rőzsetűzzel akarják kifüstölni a békéért küzdő asszonyhadat. A vének azonban pórul járnak, mert a nők eloltják a tüzet, és oltás közben alaposan megfürdetik őket. Hiába uszítja a város egyik tanácsosa poroszlóit a nőkre. A szolgák alulmaradnak az összecsapásban, és szégyenszemre kénytelenek megfutamodni. Úgy látszik, a férfiaknak bele kell törődniök az új helyzetbe. Vége azoknak az időknek, amikor a nők a közügyekbe nem szólhattak bele. A kezdeti sikerek után azonban romlani kezd az asszonyi tábor harci szelleme. Egy-másik nő nagyon elunta a szűzi életet, és furfangos ürügyekkel próbál visszaszökni férjéhez. Ám Lüszisztratéval nem lehet tréfálni, vaskézzel teremt rendet. Ébersége meghiúsít minden szökési kísérletet. Elszántsága lelket önt az ingadozókba. Hiába látogat fel az Akropoliszba az egyik elgyötört férj, hogy házastársi jogaival tőle, még jobban növelve a kielégítetlen férfiúi vágyakozás kínjait. De nemcsak Athén szenved. A Spártából érkező követek is arról panaszkodnak, hogy az ő hazájuk is a kényszerű önmegtartóztatás keserveit nyögi.

A férfinép végül is kénytelen megadni magát. Az asszonyok kitartása diadalt aratott. Az egymásra acsarkodó görögök véget vetnek a testvérháborúnak, és megbékélve hallgatják a győzedelmes Lüszisztraté bölcs tanácsait.

A Lüszisztraté-t magyarul a Belvárosi Színház mutatta bel 1933-ban, Emőd Tamás nem nagyon szerencsés átdolgozásában. 1959-ben a Magyar Néphadsereg Színháza újította fel.

K. Á. (Kreuss Ágnes)


ARISZTOPHANÉSZ: MADARAK

(„Ornithesz”, i.e. 414. Vígjáték. Fordította: Arany János 1880, Révay József 1938.
Szereplők: 2 férfi főszereplő, számos mellékszereplő és néma személy, madarak kara.)


A virágkorát élő Athén népén úrrá lett a hódítás szenvedélye. Minden polgár arra vágyott, hogy távoli vidékeken gyarmatos lehessen, és gyorsan meggazdagodva térjen vissza hazájába. Ezt a gyarmatosító hóbortot figurázza ki Arisztophanész a Madarak-ban.

*

Két szemfüles athéni kalandor, Peiszthetairosz és Euelpidész merész vállalkozásba kezd. Azzal az elhatározással vágnak neki a világnak, hogy valahol egy jó kényelmes várost alapítanak, ahol bőségben és nyugalomban élhetik életüket. Első útjuk a madarak királyához, a Bankához vezet. Tőle kérnek tanácsot, hogy mely tájon próbáljanak szerencsét. A Banka a madarak vidám és gondtalan életét dicsőíti nekik. Peiszthetairosznak megtetszik a madárélet, és az az ötlete támad, hogy a madarakkal együtt várost épít a levegőben. Így állja el az utat az emberek és az istenek között, és csak akkor bocsátja át az égieknek szánt áldozati füstöt, ha az áldozók vámot fizetnek érte. A Banka hívására összecsődült madárnép kezdetben szóba sem akar állni a két athénivel. Királyuk alig tudja megfékezni őket. Mindenáron szét akarják tépni gyűlölt emberfaj karmaik közé került képviselőit. Peiszthetairosz azonban nem ijed meg. Körmönfont hízelgő beszédbe kezd, végül is elfogadtatja a madarakkal vakmerő tervét, s együttesen nekivágnak az új város, Felhőkakukkvár építésének. A városalapítás híre hamar elterjed, s a vállalkozó szellemű athéniek sorban felajánlják szolgálataikat Peiszthetairosznak.

Az új gyarmat ura azonban nem nagyon barátságosan fogadja őket. Egyes kellemetlen élősdiekkel alaposan elbánik. A poétát, a jóslatfejtőt, az ünnepségrendezőt, a törvényírót, a feljelentőt jól eldöngeti és elzavarja. Még az apagyilkos jár a legjobban: Peiszthetairosz, miután emelkedett hangú kioktatásban részesíti a szülőket megillető kíméletről, Thráciába küldi zsoldosnak. Az istenek is kénytelenek tudomást szerezni Felhőkakukkvár létéről, mert egyszer csak elmarad legfőbb táplálékuk, az áldozati füst. Le is küldik Iriszt, a szivárvány istennőjét, hogy nézzen utána, miért nem áldoznak a halandók. Irisz azonban Felhőkakukkvár éber őreinek kezébe kerül, és ezek nem engedik le a földre. Szégyenszemre dolgavégezetlen menekül vissza halhatatlan megbízóihoz. Kellemetlen hírt visz nekik: nagy veszélyben van az istenek világuralma. Zeusz végtére tárgyalni kényszerül a szárnyasok urával, Peiszthetairosszal. Követségbe küldi hozzá Poszeidónt, Héraklészt és Triballoszt, a barbár trák istent.

Peiszthetairosz azonban nem hajlandó olcsón kiegyezni. Csak akkor békül ki az istenekkel, ha feleségül adják hozzá Baszileát, a világuralmat jelképező csodaszép leányt. Poszeidon még csak ellenállna ennek a követelésnek, de a falánk Héraklész és Triballosz leszavazzák. Peiszthetairosz tehát elnyeri Baszilea kezét. A madárvilág örömünnepet ül, mert e násszal minden hatalom az övé lett.

A Madarak-at a Nemzeti Színház játszotta 1938-ban. 1954-ben a Rádió Világszínháza keretében hangzott el.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.