Szirmay Ágnes: Hamvas Béla (1897-1968)

Eperjesen (ma Szlovákia) született, ahol édesapja evangélikus lelkész, majd 1898-tól Pozsonyban az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára. 1914-ben itt érettségizik, majd önkéntesként jelentkezik katonai szolgálatra. A kadétiskolai kiképzés után az orosz fronton besebesül. 1919-ben a családot kitelepítik, mert édesapja nem hajlandó letenni a szlovák hűségesküt. Az év novemberében Budapestre költöznek, ahol Hamvas beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakára. Első írásai ez idő tájt jelennek meg a pozsonyi Tavasz című folyóiratban. 1923-ban diplomázik, majd három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál. A szerkesztőségben ismerkedik meg Angyal Ilonával, akit 1928-ban feleségül vesz. 1927-től huszonegy évig könyvtáros a Fővárosi Könyvtárban.

1928-29-ben írja meg első regényét Ördöngösök címmel (máig kiadatlan), melyet hamarosan követ egy novellagyűjtemény (Nehéz nem szatírát írni, kiadatlan). Esszéi, tanulmányai, recenziói 1930-tól 1948-ig jelenhetnek meg a legkiválóbb irodalmi és társadalomtudományi folyóiratokban. 1935-ben első házassága felbomlott. 1937-ben újra megnősül, második felesége Kemény Katalin írónő. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapítják a Sziget kört, amely elsősorban ókor- és vallástörténészek csoportosulása volt, tagjai a szellemtörténet módszereivel keresték a választ a kor aktuális kérdéseire is. 1940 júniusától októberéig Hamvas katonai szolgálatot teljesít, majd 1942 áprilisától szeptemberéig az orosz fronton van.

1943-ban megjelenik esszégyűjteménye, a Láthatatlan történet. 1943-ban kezdődik el második nagy írói korszaka, amikor írni kezdi Scientia Sacra (A Szent Tudás) című könyvét, amely Az őskori ember szellemi hagyománya alcímmel az emberiség metafizikai hagyományait térképezi fel. Ennek a nagy, összefoglaló műnek írása közben lefordít jó néhány eddig magyarul hozzáférhetetlen alapművet, pl. A Veda huszonhat fejezete, Upanishadok, Kung Fu-ce: Lun Yü – Kun meter beszhélgetéesi (megjelent), Csuang ce: A tao virágai, Tibeti misztériumok (megjelent), Henoch apokalypsise (megjelent), Pert em hemu – Az egyiptomi halottak könyve.

1944 tavaszán harmadszor is behívják katonai szolgálatra, majd mikor csapatát novemberben Németországba vezénylik, megszökik, és az ostrom alatt katonaszökevényként rejtőzik. 1945 januárjában lakásukat bombatalálat éri, könyvtára és kéziratai megsemmisülnek. 1945-ben az Egyetemi Nyomda kiadja a Száz könyvet, amelyben Hamvas lajstromba veszi azt a száz, számára ez ember kultúrtörténetből legfontosabb könyvet, amelyet megmentene „egy ostromlott városból vagy az ostromlott világból”. 1945-48 között füzetsorozatot szerkeszt az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel, amely a század legkiválóbb hazai és európai gondolkodóinak tanulmányait jelenteti meg (ez Európai műhely összefoglaló címmel 1990-ben egyben is megjelent). Élénk kapcsolatot tart fenn Várkonyi Nándorral, Weöres Sándorral, Fülep Lajossal, Baránszky-Jób Lászlóval, Molnár Antallal és az Európai Iskola képzőművészeti társulás tagjaival. Csütörtökönként Szabó Lajossal és Tábor Bélával találkozik, ezeket a gondolkodására, írásaira erősen ható beszélgetéseket Biblia és romantika címmel rögzíti (kiadatlan). 1946-ban Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége címmel antológiát szerkeszt (részben fordít), amely 1948-ig három kiadást ér meg. Ezután Jakob Böhmét fordít és ad ki, magyarul elsőként. 1847-ben Kemény Katalinnal közösen tanulmánykötetet adnak ki Forradalom a művészetben – Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon címmel, amelyre Lukács György kemény kritikával reagál. Ezt követően támadássorozat indul ellene, B-listára kerül, majd 1948-ban felfüggesztik könyvtárosi állásából, és 1949. január 1-jével nyugdíjazzák. Kiváltja a földműves-igazolványt, és 1948-51 között sógora szentendrei kertjét műveli. Ekkor írja egyik fő művét, a Karnevál című regényt, amely azonban csak 1985-ben jelenhet meg. 1951-54 között Inotán az Erőmű-beruházó Vállalatnál raktáros, majd 1954-62-ben Tiszapalkonyán, 1962-64-ben Bokodon segédmunkás. Esszégyűjteményei, tanulmányai, fordításai közben folyamatosan készülnek, pl. Tabula Smaragdina, Kathaka Upanishad, Sepher Jezirah, Zen, Szufi, Sankhya karika, Gyémántnál keményebb (fordítások, bevezető tanulmánnyal), A bor filozófiája, Titkos jegyzőkönyv, Regényelméleti fragmentum, Unicornis, Silentium, Tíz meg nem tartott előadás (esszék, tanulmányok). 1957-ben írja második regényét, a Szilvesztert (kiadatlan).

1959-ben kezdődik harmadik nagy alkotói korszaka, amelynek fő műve a Patmosz című háromkötetes esszégyűjtemény (1959-66), ebben összefoglalja világszemléletét, gondolkodói eredményeit. A hatvanas évek elején írja meg a Scientia Sacra második kötetét, amelyben a kereszténység és a hagyomány összevetését végzi el. 1961-ben regényt ír Bizonyos tekintetben címmel (kiadatlan). 1963-ban Muraszaki: Gendzsi regénye fordítását kiadja az Európa Könyvkiadó. 1963-64-ben a Látóhatár című folyóirat felkérésére több kritikát és tanulmányt ír, de csak egy, Az egzisztencializmus után című jelenik meg. 1964-ben véglegesen nyugdíjazzák. 1966-67-ben írja meg Ugyanis című regényét (kiadatlan), utolsó műve az Öt meg nem tartott előadás a művészetről címmel összegyűjtött tanulmányok. 1968. november 7-én agyvérzést kap és meghal.

Művei 1985-től jelenhetnek meg, de egyelőre az életműnek csak körülbelül fele került kiadásra. Még folyik az az átértékelő munka (ez a kis elemzés is része), amely véglegesen kijelöli Hamvas Béla helyét az európai szellemtörténetben és a magyar irodalomban.

KARNEVÁL

A regényt Hamvas Béla „sorskatalógusnak” nevezte, utalva ezzel is arra, hogy nem klasszikus, lineáris cselekményvezetésű regényről van szó, hanem egy mozaikszerű, szinte az átláthatatlanságig gazdag műről. Olyan sok szereplője van például, hogy az író a második kötet végén jónak látta, hogy egy mutatót készítsen a szereplőkről és arról, hogy a regény melyik fejezetében találkozunk velük. Ebben a könyvben minden megtörténhet, még az is, hogy a főszereplő végig kommentálja az eseményeket (a jóval a születése előttről és a halála utánról szóló részeket is), hogy az író maga is szereplővé válik, hogy a főszereplő egyszer csak kettéválik, és két külön sorsot él át. Ez a könyv egy karneváli forgatag, színes és bolond, nagy formátumú játék az irodalommal, a történelemmel, a filozófiával, a metafizikával. Hét fejezetre tagolódik, s ezek a fejezetek további részekre, amelyeket a szerző és a főszereplő dialógusai választanak el egymástól. Hamvas ezekben a dialógusokban az egész regényre jellemző humorral és könnyedséggel elemzi magát a regényt, vall írói é gondolkodói céljairól.

Az első rész alaptémája a monománia. E fogalmon Hamvas azt a szerepet érti, amelyet az emberek, mint egy maszkot, magukra vesznek, hogy e mögé bújva ne kelljen szembenézniük a valóságos élettel, ne kelljen valódi érzelmeket átélniük és valódi közösségre lépniük senkivel. De nézzük a történetet:

Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója nehezen szokik hozzá az új dolgokhoz. Időt kell, hogy hagyjon magának. Elkeseredett perceiben azt gondolja, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. A halálhoz azonban viszonylag könnyen hozzászokott. Ugyanis meghal. A helyére új levéltár-igazgató kerül, aki igencsak meghökkenti új munkatársát, a vörös hajú segédfogalmazót (aki ennek a résznek a központi figurája, Bormester Virgil, a főszereplő Bormester Mihály későbbi apja) azzal, hogy előbb Ursinus ellenpápának, majd Shakespeare-nek, kevéssel ezután pedig Ferdinánd Corteznek mondja magát. A vörös hajú segédfogalmazó mélyen elgondolkodik azon, vajon tudja-e, tudhatja-e egyáltalán az ember, hogy tulajdonképpen kicsoda. Később, mikor a vonaton utazik, ráakaszkodik egy különös, kissé gusztustalan ember, aki Hoppy Lőrinc postamesterként mutatkozik be, és hosszasan szidalmazza önmagát, úgymond,”hőbölyög”, majd beszédbe elegyedik Toporján Antal törzsorvossal, akinek az a szokása, hogy mindennap ünneplő ruhát ölt, és látogatóba megy, ahol a leglaposabb közhelyekkel szórakoztatja a háziakat, majd köszön és elmegy. Bormester Virgil megérkezvén szobát bérel, kölcsönt vesz fel özv. Fillér Joachimné uzsorásasszonytól, aki kettesben él ápolónő leányával, Majorannával. Bormester egyik újdonsült pártfogója megnyeri Flórián ügyészt, aki mindig vitapartnerével, a Félábú-Halbfuss-szal együtt jár, hogy tárja fel Bormester származásának titkát. Flórián ügyész második verzióként elmeséli azt a huszonnyolc és fél évvel ezelőtti éjszakát, amikor Kankalin Mátyásné, a törvényszéki bíró felesége egy barna kendőbe bugyolált csecsemőt talált a háza kapuja előtt. Kankalinné egész életében igyekezett arra spórolni, hogy közeledő ezüstlakodalmát méltóképpen ünnepelhesse meg Ennek a monomániás spórolásnak ellensúlyozására férje, Kankalin Mátyás titkos naplót vezet, amelyben legelemibb életfolyamatait (pl. az emésztés, az eszményi cipő, a borotvafenés stb.) írja le és elemzi aprólékos részletességgel. Hogyan is férne bele az ő életükbe egy csecsemő? Kankalinné gondolkodás nélkül fogja a gyereket, és egy kapuval odébb viszi Ambrushoz, aki viszont öt hónapja nem kelt fel az ágyából (minek?), csak ábrándozik királykisasszonyokról és lovagi tornákról. Egy öregasszony, Auguszta Kornélia látja el úgy-ahogy, annak mondja, hogy vigye egy kapuval tovább azt a gyereket. A csecsemő gyakorlatilag a város összes kapujában megfordul, míg végül Marcella grófnőhöz, az özvegyek és árvák megsegítőjéhez kerül a kastélyba, ahol készséggel felnevelik. Flórián ügyész mesterien építette fel teóriáját Bormester Virgil származásáról, a Féllábú azonban bebizonyítja, hogy téved: a bemutatott emberek a város mai lakói, Bormester csecsemőkorában még ők is jórészt gyerekek voltak. Pár nap múlva Bormestert Flórián ügyész feljelentésére letartóztatják azzal a váddal, hogy megölte és kirabolta a licsipancsi pástétomsütőt. A tárgyalást Kankalinék ezüstlakodalmának délelőttjére tűzik ki, s bár valószínűtlen, hogy a gyilkosság egyáltalán megtörtént, a város lakói egyértelműen Bormester ellen vallanak. A vádlottat mindenki megelégedésére négy év fegyházra ítélik, majd elmennek az ezüstlakodalomra. A rangos eseményen még Herstal Raimund, a város legelőkelőbb embere, leendő kancellár is megjelenik, és rövid beszédet mond. Ágoston atya hozza a hírt, hogy Bormester Virgil a börtönben önkívületbe esett, és Mihály arkangyalnak képzeli magát.

A második rész a valóság viszonylagosságáról szól, arról, hogy még az örökösnek és megváltoztathatatlannak hitt mániákban sem lehetünk biztosak, a maszkok felcserélhetők. Bormester Virgil kiszabadul a fegyházból, és a város lakóit egészen megváltozva találja. Ágoston atya csapos lett, Toporján elzüllött és már nem látogat, Marcella grófnő feloszlatta a menhelyt, Flórián donhuankodni kezdett. Az emberek az egyik monomániából a másikba bukfenceztek, sorsukat felcserélték. Bormester Virgil kétségbeesik, nem ismeri ki magát a többieken, de csakhamar belebotlik Améline-be, aki eddig harcos feministaként elvetette a férfi és nő közötti bármilyen lehetséges kapcsolatot, most viszont egyszerű férjvadászként megfogja magának Bormestert, és feleségül véteti magát, majd megveszi számára az éppen eladó antikváriumot. Améline a jóság és a gonoszság közötti „hintázás” rabja, ha valami jót tesz, például megmenti az otthontalan, rovott múltú Bormestert, rögtön valami nagy gonoszságot is el kell követnie, hogy az egyensúly helyreálljon. Hamarosan gyermekük születik, véletlenül éppen ugyanakkor, mikor Herstal Raimund felesége is szül. A rosszkedvű, boldogtalan Majoránna nővér a kórházban szórakozásból elcseréli a két újszülöttet, így ifj. Herstal Raimund lesz Bormester Virgilék gyerekéből, s a regény főszereplője, Bormester Mihály pedig tulajdonképpen Herstal Raimund fia. A csecsemőket hazaviszik, és elkezdik élni elcserélt életüket. Bormester Mihály hatévesen észreveszi, hogy egy Pataj nevű fiú, akit régóta figyel, beszélgetni tud az állatokkal. Ettől kezdve gyakran jár Pataj után, meglesi annak légyottjait Zorge Abihaillal. Abihail szépsége lenyűgözi a kisfiút, benne találkozik először a női szépséggel és vonzással. Abihail fél Patajtól, mert Pataj „mindent gyönyörré változtat, még a bűnt is”. Egyik nap Pataj rengeteg pénzt mutat Abihailnak, és újra magával hívja, de Abihail fél vele szökni. Aznap Bormester Virgilhez ismét bezörget Tóbiás rendőrfelügyelő, és meggyanúsítja azzal, hogy megölte és kirabolta Zorge Salamon zsibárust, Abihail apját. Bormestert elhurcolják, de nemsokára megjelenik a rendőrségen Améline, és magára vállalja a gyilkosságot. Tóbiás nem hisz neki, de mindkettőjüket hazaküldi. Améline „jó” volt, s hogy a jóság-gonosz hinta újra egyensúlyba kerüljön, kisiklat egy személyvonatot. Lassanként a fél város gyanúba kerül, s közben még hárman magukra vállalják a gyilkosságot is. A valódi gyilkos, Pataj szintén megpróbálja feladni magát, de Tóbiás őt is kidobja. Pataj elmegy a környékről, s vele megy Abihail is.

A harmadik részben Bormester Mihály már felnőtt fiatalember, aki felfigyel Kanavász Angelára, a város legszebb lányára, Kanavász Antal vezérkari őrnagy leányára. Angelát és családját a vénkisasszony Lala uralja, aki prűd pedantériájával zsarnokoskodik mindenki felett. A fiatal Bormester Mihály a Hattyúlovag szerepében tetszelegve (maszk) „megmenti” Angelát családjától: feleségül veszi. Ez a házasság nem szerelemből született, hanem mániából, ez szinte rögtön ki is derül. Az esküvő bohózatba illő kavarodás, a nászúton viszont az ifjú férjnek különös érzése támad: a szállodában mintha a másik szobában is egy nászutas pár lenne, és az ő valódi felesége nem a kereveten heverő Angela, hanem a másik szobában lévő másik asszony lenne. A házasságon belül és a házasságon kívül is hiába próbálják egymás magányát feltörni, az egész nemzedék éppen olyan kudarcot vall, mint az apák nemzedéke az első két részben. Annyi azonban történt hogy a huszadik század elejére sokakban tudatosodott a maszkok léte, az, hogy az emberek lárvákként élik a maguk párhuzamos és komikus életét. Sokan feladatuknak érzik, hogy tudatosítsák ezt a magányt a többiekben, de ugyanúgy csúfosan komikussá válnak: Vatta úr, Jávorka, Marianne különböző módszereket választanak arra, hogy feloldják a közösség magányát, a végeredmény azonban az lesz, hogy anarchista lázítás vádjával többüket letartóztatják. Angela egy elveszített kislány után három fiút szül Bormester Mihálynak. A háború kitörését megelőző napon Kanavász őrnagynál, Bormester apósánál látogatást tesz Herstal kancellár, s ott véletlenül találkozik Bormester Mihállyal, és felismeri benne a saját fiát, bár soha nem jön rá, hogy voltaképpen mit is érzett meg. Furcsa, részeg jókedvvel jósolta meg a háborút és a kommunizmus fals képzeteit. Másnap mozgósítás van, Bormester Mihálytól apósa előzékenyen megkérdezi, hogy melyik harctérre akar menni, az északira-e vagy a délire. Ezzel a választással kezdődik Bormester Mihály párhuzamos életrajzainak korszaka: északon az oroszok elfogják, bevagonírozzák, és Oroszország belseje felé szállítják. Ugyanakkor délen is elhagyja az országot: átszökik a frontvonalakon, polgári ruhát szerez, és dél felé szökik.

A negyedik rész hét év történetét meséli el. Mike Winemaster (a délre szökött Bormester Mihály) együtt szökik és kalandorkodik Afrikában,Dél-Amerikában Meliusszal, a vagabundusszal, megismerkedik a klasszikus szélhámos Mr. Pennel, akivel hat hét alatt meghódítják Mandarru köztársaságot, és elérik, hogy Pent királlyá koronázzák. Mandarruban Mike beleszeret egy indián nőbe, Ainyuba, akit az utcán szed fel és mosdat ki. Ainyu „csak egy van”, ő az eszményi szépség, a nyugodt, magabiztos női princípium. Csatlakozik hozzájuk a holland Van Hoop, akinek felfogása szerint a létezés alapvető tényei a történelem folyamán nem változtak, csak a „kenőcs”, az ideológia, ami az egészet összetartja. Winemaster szerint az első világháború után a világ egyértelműen a másodikra készül, az ember dolga pedig ebben a helyzetben az, hogy kifejlessze a túlélés élettechnikáját, a történelmen kívül álló arlequinét.

Mindeközben Bormester másik életében mint Michail szökik-vándorol Oroszországon át Tibetbe, keresi a megvilágosodást, helyét a világban. Megismerkedik Tamarával, aki eszményi felesége lesz, olyan,amilyen Angela sohasem lehetett, de mikor közös gyermekükkel terhes, a lányt megölik. Egy jövőbe látó fiú segítségével megsejti, hogy létezik egy másik Bormester Mihály is, valahol máshol. Egy kínai nőt elkísér Kínába, és útja közben megismeri az emberi kegyetlenség és a szenvedés mélységeit. Szolgálataiért annyi pénzt kap, hogy felkeresheti Nepálban Yubainkant, a remetét. A találkozás csalódást kelt Michailban, a szentremete valójában világuralomra vágyik, ráadásul összetéveszti őt Winemasterrel. A két Bormester végül véletlenül találkozik, és rájönnek, hogy kettejük útja tulajdonképpen ugyanaz: a szent és a bolond a teljes emberi személyiség két arca.

Az ötödik részben Bormester Mihály hazaér, Angelával minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, a szeretetlenség és a szemrehányások poklában. 1923-ra már mindkét apa, Bormester Virgil és Herstal Raimund kancellár halott. Bormester Virgil Tépelődések című kézirata, amelyet egész életében írt, most Mihályra marad, aki már születése titkának tudatában széljegyzeteli az önazonosságról, a hazugságról, a maszkról szóló passzusokat. Megismerkedik Márkussal, aki statiszta az Operában, de közben Mester, a „szentháromság elnöke”. Márkus elvezeti Bormester Mihályt a múltba, ahol végignézheti sok alakban, különböző korokban és nevekkel, de ugyanazt a férfi-nő tragikomédiát. Ahhoz, hogy befejezhesse tanulmányútját, meg kell ismernie a halál utáni  életet is. Bormestert először Henoch próféta, majd Keresztelő Szent János kíséri a pokol és a menny színes tájain. Amit megtanul, az, hogy a csoda maga a káprázat nélküli valóság.

A hatodik részben huszonhárom év múlva találkozunk a szereplőkkel, 1944-ben. Angela már halott, Bormester Mihály három felnőtt fiával él együtt: az életerős Gergellyel, a bal lábára nyomorék, hidegen intellektuális Mátéval és a Karamazov Aljosa-i értelemben szent Jusztinnal. Jusztin maga a „normális ember2, de morálja kivételesnek, egzaltáltnak tűnik a kor erkölcstelenségével, háborús őrületével szemben. Jusztin az ostrom alatt zsidókat rejteget: Zákány (született Zorge) Simont és családját, köztük szerelmét, Esztert és a cadik Bernátot. Csiba, a város diktátora borgőzös őrjöngése és a front meg a bombázás elől sietve egy borpincébe menekülnek, ahol lassan körülbelül hatvanan gyűlnek össze, és berendezkednek a túlélésre, elkezdik megszervezni a hétköznapokat. Nyilvánvaló, hogy az ember nem lett jobb, gyakorlatilag mindegy, hogy a gyilkos vagy az áldozat szerepe van-e rá kiosztva. Az öreg Pataj fia Csiba jobb keze lett, de apja hiába szembesíti zsidó származásával, mit sem változtat rajta. Máté addig provokálja a cadikot, hogy az csodát tesz: meggyógyítja Máté kacska lábát. Bormester Mihály a pince falának támaszkodva, szinte észrevétlenül meghal, nem éri meg a háború végét.

A hetedik rész 5 évvel a háború után játszódik, főszereplője Vidal könyvtáros, aki a Herstal családi levéltárat gondozni került a történetbe. Vidal „érzékeny lelkű fantaszta”, aki elég gyanútlan ahhoz, hogy akihez csak hozzáér, annak a maszkját levegye. Beleszeret Flórába, Herstalék lányába, aki viszontszereti, de ez a szerelem nem teljesedik be. Vidal megtalálja a Tépelődések széljegyzetelt kéziratát, leveleket, családi képeket, lassan rájön és mindenkit ráébreszt, hogy Herstal Raimundot és Bormester Mihályt elcserélték. Ugyanakkor kiderül az is, hogy legifjabb Herstal Raimund viszont Bormester fia, aki egyetlen találkozás erejéig megkereste a grófnét, a valódi feleségét, így helyreállt a leszármazási lánc. Raimundot a háborús nemzedék „diabolikus delíriuma” ragadta el, az élvezetek, beleértve a kegyetlenkedés, a bűn élvezetét is. Raimundot kivégzik, Pataj Andrást maga Pataj öli meg.

Megtörtént tehát az igazságszolgáltatás, van remény a megtisztulásra, az ébredésre, a maszkok nélküli életre. A regény, ha ironikusan is, de ezzel a reménnyel fejeződik be.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 5-14 old. Móra Könyvkiadó 1977.