„Sohasem
vetettem nagy súlyt a költői dicsőségre, s akár dicsérik, akár gáncsolják
dalaimat, nem sokat törődöm vele. De tegyetek kardot a koporsómra, mert az
emberiség felszabadító háborújának becsületes katonája voltam.” Jellegzetes ez
a költői attitűd, s nekünk, magyaroknak ismerős a hangütés: Petőfi idézi
emlékeinkbe. Pedig ezek a sorok németül íródtak 1828-ban, egy 31 éves költő
hitvallásaként.
Heinrich
Heine beszél így művészi küldetéséről, az a német költő, aki a porosz junker
szellem hatalma elől nemsokára az ősellenségnek kikiáltott franciák fővárosába
menekül; aki zsidónak született, katolikusként nevelkedett s protestánssá
keresztelkedett; aki Hegel tanítványa s a fiatal Marx barátja volt, a klérussal
pörölt, de Istenhez menekült; akinek műveit átlengi valamilyen csábító,
misztikus homály, s amelyekből mégis a ráció fénye világol; aki egyszerre volt
zsidó és hellén; aki, miközben lehetőségei végső határához juttatta el a
romantikát, szkepszisével és iróniájával meg is tagadta azt. Korának végletes
ellentmondásai az ő életművében nyertek maradandó művészi formát. „Ördögi
géniusz volt – mondja róla Szerb Antal -, akinek az adatott meg, hogy
halhatatlan kifejezést adjon az ellenszenvnek, az utálatnak, a hideg dühnek a
silánysággal szemben.”
Düsseldorfban
született. Szülei jómódú kereskedők, s fiukat is erre a pályára szánták. A
gazdag hamburgi nagybácsi, Solomon Heine segítségével üzletet is nyitott, ám
hamar belebukott. 1819-től Bonnban, majd Göttingenben jogot tanult. Bonnban
egyik tanára A. W. Schlegel, a korai romantika egyik vezéralakja. Ő vezette be
Heinét a német verselés tudományába. Göttingenből Berlinbe kerül. Itt a
Hegellel kötött ismeretség hoz meghatározó intellektuális élményt a fiatalember
életébe, s Berlinben kap ösztönzést arra is, hogy elmélyedjen Goethe
életművében. Lessing, Herder, Schiller és Byron mellé itt kerül Heine költő
kalauzai közé a német szellemóriás. 1825-ben szerez jogi diplomát Göttingenben,
de az ügyvédi pálya éppoly kevéssé vonzza, mint a kereskedői. Solomon
nagybátyja támogatásával a független értelmiség életét éli, számos utazást
tesz, s ezekben az években érik költővé.
1821-ben
ugyan már publikált egy verseskönyvet, ez azonban még nem kelt jelentősebb
visszhangot. Az 1827-ben megjelent Dalok
könyve (Buch der Lieder) azonban egy csapásra meghozza számára a világhírt.
Ennek egyik ciklusa, az Északi-tenger
(Nordsee) című állítja elénk a későbbi igazi Heinét. A költő itt vonultatja fel
legteljesebben a romanticizmus eszköztárát. „Első ízben ő ábrázolta a tengert
örök mozgásában és változásában, szélcsendjeivel és viharaival (…) az emberi
élet hétköznapi és ünnepi, történeti és múló pillanatainak művészi, lírai
tükreként” – írja Turóczi-Trostler József. Legerősebb fegyvere a rím, amit a
középkor költő, Gottfried von Strassburg óta senki nem alkalmaz nála
mesteribben. De ugyancsak mesteri, ahogy a poént kezeli, ahogy a legteljesebb
romantikus hangulatot iróniával megsemmisíti. A maga teremtette sejtelmes és
elvarázsolt világ mélybe húzó erőinek már-már engedelmeskedő költőt (és
olvasót) a zuhanás pillanatában rendre visszatartja – ha másként nem, hát a
bokájánál fogva (l.: Tengeri kísértet)
- a józan realitás. Így van ez a nálunk
talán legismertebb lírai darabjában, A Loreleyben
is. Aprólékos gonddal, virtuóz technikával felépíti az elvágyódásra hívó
romantikus varázst, aztán kijózanítóan megszólal, mondván: azt hiszem, ebből
egy teljesen fölösleges baleset lesz. Ez az a jellegzetes heinei modor, amely
széles léket vág a romantika hajóján. Joggal állapítja meg Turóczi-Trostler,
hogy „Heine után anakronizmus vagy hiábavalóság minden romantika”.
Ha e szót hallom, „magyarok”,
szűknek érzem német zekémet,
keblemben tenger kavarog,
és mintha trombiták köszöntenének!
A lírai és
szatirikus elemek egybekomponálása, állandó kontrasztja jellemzi prózáját is
(pl. Utazás a Harz hegységben, 1824),
amely erős szociális érzékenységének éppoly pontos kifejezője, mint azok a
későbbi versei, amelyek Németország forradalmi megújulásának igényével fordulnak
a társadalom feszültséggócai felé (A
sziléziai takácsok, 1844).
1827 és
1831 között több útirajza jelenik meg (Angliai
töredékek, Münchentől Genuáig, Luccai fürdőzés). 1831-ben elhagyja
Németországot, „Párizsba utazom, hogy friss levegőt szívjak.” Ekkorra – Heine csalódására
– már elült a forradalom vihara, de megtalálja Balzac, Hugo, Gautier és Musset,
Berlioz, Chopin és Wagner Párizsát. Megismerkedik Saint-Simon tanaival, s egy
nemzetközi demokratikus-humanista mozgalom kibontakoztatásának gondolata
foglalkoztatja.
Első
párizsi évtizedének költői termése csekély, kötete nem is jelent meg. Annál
gazdagabb publicisztikai tevékenysége. Az Augsburger Allgemeine Zeitungot
tudósítja a franciaországi viszonyokról s a franciákat a német szellem
teljesítményeiről (A vallás és
bölcselete Németországban, 1833; A romantikus iskola, 1833).
1835-ben a
Német Szövetségi Gyűlés a Fiatal Németország írói mozgalmához sorolta Heinrich
Heinét is, és betiltotta művei kiadását Németországban. 1841-ben feleségül
vette Crescencia Eugenia Mirat-t, akit verseiben Mathilde-ként említ. Mathilde
soha nem tanult meg németül, így férje verseit sem olvasta. Heine büszkén
emlegette, hogy nem költői nagyságával, hanem férfiszépségével hódította meg.
1843-ban
barátságot köt a fiatal Marxszal. Ebben az évben jelenik meg nagylélegzetű
ironikus politikai költeménye, az Atta
Troll. Egy nyáréji álom (Atta Troll.
Ein Sommernachtstraum). Heine 1841 nyarán a Pireneusokban tartózkodott, s
ennek az útnak a hatására kezdte írni Párizsban, még az év őszén Medve-eposzát,
melyben a német kispolgár radikalizmusát s ennek irodalmi megtestesítőjét, a
Freiligrath nevéhez kapcsolt irányköltészetet teszi nevetségessé. Előszavában
nem is titkolja, hogy műve Freiligrath költeményének, A mór fejedelemnek a „paródiája,
amely az Atta Trollból időnként
pajkosan előkuncog, s egyben komikus aláfestését adja”. Leszámol a korlátolt
német sovinizmussal, a német romantikának ezzel a veszedelmessé váló
kinövésével. „Az Atta Troll ironikus
kirándulásnak, büntetőexpedíciónak indul, hogy eztán a romantika utolsó szabad
dalává halkuljon, s rég nem látott fantasztikus tájakat s képeket ragyogtasson
fel a holdfényben” – írja Turóczi-Trostler József. Ám „a legészbontóbb
romantikus káprázat sem tart nála tovább egy pireneusi éjszakánál”.
A „négylábú
trochaesokban” írt Atta Troll először
egy folyóiratban jelent meg folytatásokban, 1843-ban, s csak 1847-ben önállóan
a hamburgi Hoffmannn és Campe kiadónál. Magyarul Karinthy Frigyes (1911), Erdődy
János (1958) és Vidor Miklós (1960) fordításában olvashatjuk. (Mi ez utóbbit
vettük alapul a tartalomismertetésnél.)
Ugyancsak
az 1843. évhez kötődik egy másik
nagy elbeszélő költeménye, a Németország,
egy téli rege (megjelent 1844-ben).
Ekkor ugyanis inkognitóban hazalátogatott idős édesanyjához. Az így nyert benyomások,
a szembesülés a konkrét német valósággal adják a kritikus és publicista Heine
kezébe a vitriolba mártott tollat. A korlátolt és egyre inkább anakronizmussá
váló porosz abszolutizmus, valamint az általa teremtett intézmények és
viszonyok válnak Heine rajzában megsemmisítően nevetségessé. A hazatérés öröme,
a táj és a népszeretet nyer lírai kifejezést eben a műben, s ellentételeződik a
porosz világ iránti gyűlölet ironikus kifejezésével. Íme:
Varázsos nedvek árama tölt,
hogy német rögökön járok –
anyjához ért az óriás
és újból talpra állott.
És a másik
hang, amit a csúcsos porosz sisak látványa csal elő a költőből:
S a sisak! mindenek fölött! –
A kor királyi vicce!
Felséges ötlet – s a pointe
ott van fölül: a – spicce!
De félek, vihar közt a spicc
romantikája fogja
a menny modern villámait
lehúzni sisakotokra! –
Ez a mű is
igazolja Babits szavait: „… egy fikcióra – az utazás fikciójára volt szüksége:
távolsággá tenni saját hazáját. Vággyá tenni azt, ami az övé!” A vágya a
haladás élvonalába emelkedett Németország, s ennek heinei képe ott lebeg a téli
rege hátterében.
1845-től
fokozatosan elhatalmasodik rajta súlyos gerincbetegsége, és 1848-tól
betegágyban – ahogy ő nevezte: matrac-sírban – tölti hátralévő éveit. A 48-as forradalmak bukása, az őt ért
támadások egyre inkább pesszimistává tették, szenvedése felélesztette
istenhitét. Az 1851-ben kiadott Románcok könyve (Romanzero) és a Költemények 1853 és 1854-ből (Gedichte
1853 und 1854) c. köteteiben hősies gúnnyal énekli saját nyomorúságát. „Tündöklés
és sziporkázás a sötétség közepén, az éjszakában” – írja Babits.
Ő volt az
első a világirodalom akkor ismert nagyjai közül, aki – bár gyönge fordításokból
szerezhette csak benyomásait – elismerően nyilatkozott a költő Petőfiről.
A magyar
költészete Petőfitől kezdve – akivel nálunk szokás Heinét rokonítani –
mindvégig nagy hatást gyakorolt, de hatása az egyetemes költészetre is fontos.
Érdekes Szerb Antal véleményét olvasni: „Nagyon sok értékes költő muzeális
nagyság lett az idők folyamán, mert amit írt, szép, de senkit sem érdekel. Amit
Heine írt, nem mindig szép, nem mindig mély, és még csak nem is mindig igaz –
de változatlanul elevenek maradtak írásai. (…) Népszerűsége nincs
országhatárokhoz kötve, ő az egyetlen német költő Goethe után, akinek hatalmas
világirodalmi jelentősége és hatása van.”
**
ATTA TROLL
Nyáréji álom
Föltoronyló vad hegyektől és vízesésektől
közrefogva pihen a Pireneusok völgyében az elegáns baszk kisváros, Cauterets. A
nyüzsgő, tarka piactéren egy táncoló medvepár – Atta Troll és felesége, a
fekete Mumma – szórakoztatja az embereket. A medveszelídítő vállán oltárterítő
lobog, mivelhogy
Ifjúságában barát volt,
később haramiavezér lett,
s hogy a kettőt egyesítse,
Don Carlos mellé szegődött.
Majd, hogy Carlosnak szökni kellett,
medveszelídítőnek csapott fel. Atta Troll, ki a vadon büszke ura volt, most a
vásári csőcseléknek táncol. Ám részvét helyett csak kacaj kelt. A balkonon
állva kikacagja Juliette is, költőnk felesége. Ám egyszer csak – éppen mint
Freiligrath éjszínbőrű mór hercege, ki megunván a rabszolgaságot, széttöri a
dobot, melyen játszania kell – Atta Troll elszakítja láncát, s a rémült nép
szeme láttára néhány vad ugrással végigfut a szűk utcák során, s eltűnik a
hegyek között. A dühöngő szelídítő egyedül marad Mummával, s szidja a
medvehűtlenséget.
Történt pedig mindez egy szép,
langyos nyári délutánon,
és az éj, amely követte,
fenséges volt és varázsos.
E nyáréjen a költő fantáziája „hol vágtázva, hol
röpülve meseországban kalandoz”. Álmában belelát a sziklarések rejtekébe, Atta
Troll barlangjába.
Ronceval völgyében, hol egykor a hős Roland
elesett a szaracénok elleni csatában, itt, egy „homályos sziklazugban, sűrü vad
fenyőbozóttól mélyen rejtve áll a barlang, melyben Atta Troll tanyáz”. Családja
körében – két lánya és négy fia mellett – piheni ki a szökés fárasztó
hányattatását. A legkisebb fiú, Félfül, ki édesanyja szíve csücske
Tündöklő ifjú tehetség (…)
Honi műveltség virága,
anyanyelvéért rajong csak,
római, vagy hellén zsargont
nem tanult ő semmi áron.
Atta Troll élményeit meséli: hány embert, várost
látott, milyen sikereket aratott táncművészetével. Fel is pattan „és hátsó
talpára szökve járja is már, úgy, mint egykor, kedves táncát, a gavotte-ot”. A
bocsok ámulva nézik, int perdül, fordul apjuk a holdfényben csudaszépen.
Búskomoran, vágyakozva gondol Atta Troll drága
Mummájára, s szidja az embereket, kik szemtelen, nemesi gőggel lenézik az egész
állatvilágot. Megbilincselik, megölik az állatokat, hogy árucikké váljon bőrük,
testük, s ráadásul azt hirdetik, joguk van hozzá. Pedig – vélekedik Atta Troll –
„nemes az, ki méltón érez és cselekszik”, s egy sor tudományban, művészetben
sok állat felveheti a versenyt az emberrel:
Hány műbíráló szamár van?
S hány komédiás majom? (…)
S némely ló nem számol jobban,
mint akárhány számtanácsos?
Talán hasznára válna az embernek, a felsőbb
állatosztály tagjának, ha tudná, lenn milyen szóbeszéd jár. Mert „az alsóbb
állatrétegekben bosszú forr, gőg és nyomor”. Ha egység lenne az állatok közt –
mondja Atta Troll -, akkor egyesült erővel le lehetne küzdeni a zsarnokot.
Építünk majd igazságos,
szabad állatbirodalmat.
Főtörvényünk: egyenlőség
minden teremtmény között.
Nincs különbség, míly hitet vall,
nem nézzük bőrét, szagát.
Dörmög és vicsorgat Troll, az embergyűlölő, s
óvja gyermekeit az elfajzott, istentelen pogányoktól, Feuerbach és Bauer
tanától. Nem szégyelli, sőt büszkén vallja medveszármazását.
Atta Troll, az apamedve fiacskájával, Félfüllel
az erdőt járja. A druidák oltárkövéhez érvén, ahol egykor emberáldozatokat
mutattak be, gúnyosan mondja fiának:
Persze, fölvilágosultabb
lett az ember már azóta (…)
nem, nem a szent őrület,
sem tévelygés, sem rajongás,
ámde önzés és haszonvágy
űzi, hogy gyilkoljon, öljön
Itt, az oltárkőnél megesketi fiát, hogy örökké
az emberi fajta halálos ellensége lesz.
Jó hajnalban kél útra a költő Laskaróval, a
vadásszal, medvelesre. A sápadt Laskaró, a „vén boszorkány holt fia” sosem
szól, nem nevet. Úgy hírlik, hogy már csak anyja, Uraka, a vén vajákos tartja
benne a lelket. Egy kedves kis halásztanyán akadnak oltalomra s pisztrángra. A
beteg, ősz révész borral kínálja a vendégeket, s mesél csempészekről,
banditákról, kik szabadon élnek a Pireneusokban, és medvékről, óriásokról, kik
az ormok, völgyek birtokáért birkóztak ott hajdan. A tavon az éji csöndben a
révész két angyalszép húgocskája viszi át a vadászokat.
A mélylila hegyek lejtőjére egy csöpp falu
tapad. A piactéren játszó gyermekek kérésére a költőnek mesélnie kell: ki ő,
honnan jött, s mi dolga ott. Elmondja nekik, hogy Atta Trollon szeretné
kipróbálni vadászerejét.
A rút, riasztó sziklatömbök közt a néma, sápadt
Laskaróval az oldalán egy letiprott törzs, a cagotok egyik viskójára bukkan, s
tiszta szívvel szorít kezet a lakókkal. Hamarosan a puszta hó birodalmába
érnek. A szegény hó „nyomorultul
unatkozik egymagában”, s elsírja a költőnek „fehér panaszát”.
A Kísértet-ösvényen, szédítő sziklák közt
haladnak tovább.
Ott a szörnyü meredélyen
őrszemként fürkész a völgybe
vén Uraka házikója.
Laskarót ide követtem.
Titkos, cinkos jelbeszéddel
tartott anyjával tanácsot,
Atta Trollt miféle módon
csalja tőrbe, hogy megölje.
A gonosz pillantású boszorkára – aki hivatalos
foglalkozására nézve gyógyfű- és kitömöttmadár-árus – sokszor tettek panaszt az
emberek a békebírónál, de a voltairiánus világfi mindahányszor gúnyolódva
küldte el őket.
Uraka ólmot önt, a sors golyóját. Éjfél van,
telihold, Szent Iván éje – a szellemek
ideje. A költ borzadva a boszorkafészek hangulatától és bűzétől, az ablakhoz
lép, s onnan nézi, mint vonul át a szellemhad a Kísértet-ösvényen: az asszír
Nimród mellett ott nyargal tizedik Károly, aranyló harci vértben maga Artus
király, utánuk a dán Ogier, Goethe meg Shakespeare s vele Franz Horn – „merthogy
Shakespeare-t kommentálta, holta után véle nyargal”. Dámák is lovagolnak a
szellemhadban: sólymaikkal öklükön néhány várkisasszony, „és őket parodizálva
zörgő csontu, rossz gebéken egy csoport fölcicomázott nő, a kár a kócnyelők”. S
mint a szépség lóheréje három bájos nőalak: a márványfehér arcú Diana, a bolondos
kacajú Abuinda, a kelta tündér s a harmadik Judeából, Heródes szép asszonya.
E látomás után egész éjjel hánykolódott a költő.
Már az első hajnalfénynél leszállnak a völgybe
Laskaróval. Míg az a medve nyomát követte, hősünk idejét töprenkedéssel üti el.
Őrült sóvárgás fogott el:
álom és halál után s a
szellemhadban megpillantott
három nőlovas után.
Sok komisz viszontagságot, szörnyű záport tűr a
két vadász. Holtfáradtan érnek vissza késő éjszakán Uraka boszorkalakába. A
költő ismét álmodik. Álmában csupa medve és kísértet jár táncot egy bálteremben
– rémítő és kacagtató látvány. Egy nagy, otromba medve a tyúkszemére hág, úgy,
hogy jajgatása fölébreszti. Dél van, mire fölriad. Laskaró és anyja addigra már
vadászni ment. Alig hisz a fülének, a boszorka mopszlija emberi nyelven
szólítja meg. Elpanaszolja, hogy ő egy sváb poéta, aki külhonban akart
műveltséget szerezni, s ezért jött a Pireneusokba. Erényessége miatt azonban
Uraka elvarázsolta, s csak egy tiszta szűz válthatja meg, kit férfi még nem
érintett.
Szilveszter éjén e tiszta
szűz olvassa Gustav Pfizer
költeményeit anélkül,
hogy elbóbiskolna rajtuk.
Mivel költőnk egyik feltételnek sem tehet
eleget, nem segíthet a jó erkölcsű mopszlin.
De térjünk most már vissza a boszorkányos
rémvilágból a való világba, ott is Atta Trollhoz és családjához.
Félfül úrfi épp ott guggol
és fejét vakarja, mint
egy költő, ha rimeket keres;
mancsán még skandálja is.
Ugyszint apja oldalánál
fekszik háton, álmodozva,
négylábú szűz liliomként
Atta Troll két kedves lánya.
Atta Trollt halálsejtés kísérti. Álmot látott,
melyben elröppent belőle a lélek. Elbúcsúzik hát gyermekeitől, s felugrik
fekhelyéről, mert úgy rémlik neki, hogy fekete Mummájának édes dörmögését
hallja. „Barlangjából őrült módján rontott ki a pusztulásba!” A hitvesi hűség
lett a csapdája: Uraka megtévesztőn utánozta Mumma hangját, s az ott rejtőző
Laskaró flintájával eltalálta – épp boldog szíve közepében. Így esett el a hős,
de halhatatlan:
Mert föltámad még a dalban,
és hire lenyűgözőn
négylábú trochaeusokban
lépked a földön keresztül.
A falu végén dobbal, dallal, dicsőítő énekkel várják a medveölő Laskarót, négy
ember meg a holt medvét hozza diadalmenetben. Egy községi hivatalnok szónokol a
nagy tettről. Atta Troll bundáját aztán egy szűcs csudaszépen földolgozta s
eladta. Juliette vette meg, hősünk felesége, s ott van most párizsi
hálószobájában ágyelőként kiterítve. Mumma nem halt bele bújába, vígan élt
tovább, „hajhászván a publikum mindennapos tapsait”, míg végül holtig tartó
gondozást nyert a párizsi állatkertben. Most együtt él egy orosszal, egy északi
barbárral – egy szibériai jegesmedvével. Akárcsak Freiligrath mór hercege a
szőke elzászi szakácsnővel.
Költőnk kedves barátja, August Varnhagen von
Ense jóindulatába ajánlja költeményét, mely „tán a romantika végső szabad erdei
dala”!
Szathmáry
Éva
(Forrás: 44
híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 378-388. old. – Móra Könyvkiadó
1992, 1995).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése