2012. jan. 23.

Mikszáth Kálmán: A jó palócok

I.
a) A hírnév születése
b) A palócokról
II.
a) Romantika és realizmus
b) B) A tizenöt novella
III. Összegzés

Ha Mikszáth novelláiról beszélünk, elegendő két kötetcímet említeni: Tót atyafiak és A jó palócok. E két kötet hozta meg 1881-ben, majd 1882-ben azt a várva várt sikert, amelyet a jobb sorsra érdemes író megérdemelt. „Nagy mondanivalója” formájának a „kis műfajt” választotta, a novellát. A novellák rövid és világos szerkesztésüknél fogva, érdekes és fordulatos cselekményük alapján, a paraszti világ „újszerű” ábrázolásával, országos hírnevet hoztak Mikszáthnak.

A JÓ PALÓCOK kötete a magyar irodalom egyik legegységesebb novellafüzére. A címe is pontos: a történetek hősei valóban a palócok, méghozzá többnyire jó palócok. Ezt a minősítő jelzőt nem csak azért kapák, mert „jóemberek”, hanem azért is, mert a rosszak is megjavulnak valamilyen nagy esemény vagy megérzés hatására.

A történetek a szerző szülőföldjére vezetnek el, ahol reális képeken át mutatja be az író a falu életét. A novellák szereplői mind hétköznapi foglalatosság közepette élnek: aratnak, csépelnek, őrölnek, kendert áztatnak, palántát öntöznek, lekvárt főznek. Élik mindennapi életüket, miközben örülnek és szomorkodnak, remélnek és csalódnak, jók és gonoszak, erkölcsösek és erkölcstelenek. Vagyis emberek.

Ez a felvidéki falu még zárt világ, a polgárosodás által alig megérintett, s így őrizhette meg a középkorban kialakult feudális világ formáit, kultúráját.

Mikszáth novelláiban a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek kerülnek a művek középpontjába. Az a látásmód tette művészetét újszerűvé. A falu világa és alakjai szereplőkké válnak, főhőssé nőnek. Igaz, az író még eszményíti őket, de Mikszáth fedezi fel első ízben a magyar prózában, hogy ezek az együgyűnek vélt, durvának, faragatlannak látott emberek is bonyolult és mély lelki életet élnek, hallgatag mogorvaságuk mögött melegség, emberi jóság lappang, ami egy alkalmas közben a felszínre is tör. Így alakul ki Mikszáth egyedülállóan romantikus-realista ábrázolásmódja.

Témái romantikusak, de a feldolgozás már realisztikus. A látás- és ábrázolásmódnak felel meg a beszédmód is. Általánossá teszi a szabad függő beszédet. Az író vagy az elbeszélő és a szereplő gondolatai, érzelmei nem különülnek el, hanem egymásba folynak. A novellák jól mutatják, hogy szerzőjük nem könyvből tanulta az irodalmat, hanem saját életéből, tapasztalataiból és az anekdotákból merített. A közvetlen élmények Mikszáth gyermekkorába nyúlnak vissza, és éppen ezáltal képesek arra, hogy író és hősei között természetes módon fejeződjék ki a személeti azonosság.

Egyszerű történetek ezek, amelyekkel az író azt képes érzékeltetni az olvasóval, hogy az a különleges világ, aminek a városi ember szemében a falu mutatkozik, erkölcsi erő, lelki nemesség és tisztaság tekintetében is méltó a figyelemre.

A jó palócok 15 története tömör. Mikszáth ekkor tanulta meg a sűrítés mesterségét. A sűrítés két tényezőre vezethető vissza: a környezet leírásának csökkentésére és az események kihagyásos elmesélésére. Ezek a történetek már nem a Fátra zord vidékén, hanem Nógrád megye lankásabb tájain játszódnak. A legtöbb írás mélyén, mintegy balladás sejtetéssel ott rejlik a hiedelmekkel teli világ nyugtalanító tragédiája. A babonák világát az elbeszélő átéli, csakis így sikerül meggyőznie az olvasókat, hogy a hiedelmek mekkora szerepet töltenek be a nép életében.

A jó palócokban a novellák egységes szerkezetbe illeszkednek: szinte egy falu,e gy táj és ezek alakjainak regényévé kerekednek. A szereplők sorsa is egymáshoz kapcsolódik, egy szereplő olykor több novellában is feltűnik.

A kötetben elsőként A NÉHAI BÁRÁNY című történetben nyerünk bepillantást a paraszti világba, oda, amibe belefér a mesebeli csoda, a népi babona, az emberi gyarlóság és a tisztesség, az együgyűség és a racionalitás. A természet erői felett uralkodó isteni csoda képein keresztül jutunk el a paraszti sors bemutatásához, amit Mikszáth úgy közvetít, mintha ő is egy lenne közülük. A szereplők tulajdonságait, a társadalmi környezetről alkotott értékítéletét az író a rá jellemző módon a szereplők szájába adja, s ezáltal az olvasó fülébe „beülteti a bogarat” a továbbgondolkodásra.

A történet helyszíne Bodok község, ahol Csuri Jóska – a falu bakterja – engedve a népi babonának, no meg odafigyelve az állatok viselkedésére, a harangozással „elfordította a veszedelmet” a falu felől. „Egész házakat mosott el a víz valahol!” S így jutott el a bágyi patak vizén Bodokra egy „tulipántos láda” és „tetején egy picike bárány”, aminek az éj leple alatt „Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész”. A sejtelmes, ellentétes mondatok fokozzák a fordulatokban gazdag eseménysort. Megismerkedünk a novella egyik főszereplőjével, Sós Pállal. A falu népe elfogadja „őkigyelme” szavát, mert ő tisztviselő. Nem lázadoznak ellene nyíltan, de a háta mögött lopással gyanúsítják. Az emberi kíváncsiság a gazdagság utáni vággyal párosulva olyan lehetetlen történeteket alkot, amelyet már az író is nyíltan elítél. A paraszti sors nehézségeit tükrözi a Baló család sorsa. Az ár elvitte mindenüket, még a házuk is összedőlt, s „elmosta a házasságot”, amire Ágnes annyira készült. A család megpróbálja erővel és furfanggal is visszaszerezni a báránykát és ládát, de mindhiába. S mit ad az Isten? Sós Pál, amikor a falu elöljáróságával éppen az új templomot szentelné fel, találkozik a kis Baló Boriskával. A népmesék felépítéséhez híven a legkisebb lány oldja meg azt, amit a felnőttek éreznek és tudnak, mégsem képesek – még a törvény erejével sem – bebizonyítani. Boriska nem tudja visszatartani érzéseit. Az igazság kiderülése keserű: az Istenre való esküvés közepette – mintegy isteni igazságszolgáltatásként – lehull a ködmön Sós Pálról, és Boriska rátalál kisbárányára.

Ebben a világban szigorú erkölcsi törvények uralkodnak. A bűnt, ha elkövették, jóvá kell tenni, vagy vállalni kell a büntetést, mert „... a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Bede Erzsi – a BEDE ANNA TARTOZÁSA című történetben egyszerű parasztlány, aki mélyen hisz a hiedelmekben, a túlvilág népies elképzeléseiben. Úgy próbálja biztosítani elhalt nővére nyugalmát „haló porában”, hogy „ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt” – vallja természetes lelki nyugalommal a bíróság előtt. Nővérét orgazdaságért félévi fegyházra ítélték, de közben meghalt. A család úgy akarta megteremteni a meghalt lány nyugalmát a túlvilágon, hogy jóvá teszi azt a bűnt, amit Anna a szeretője miatt követett el.

Ez a látszólagos naivság egy magasabb erkölcsi igazságot hordoz, mint a törvény betűi. A közömbösen ülő bírákat ez a nemes erkölcsi tisztaság ragadja meg: a bíró kegyes hazugsággal oldja meg a lány együgyűségét s kijelenti: „Odafönt másképp tudódott ki az igazság... Anna nénéd ártatlan volt.”

Különös igazságszolgáltatásról és önfeláldozó testvéri szeretetről kapunk hírt a PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL írt történetben. Az egyik lány azért veszíti el a másokat elbűvölő és irigykedést kiváltó aranyszőke hajkoronáját, mert enged a szerelmi kísértésnek, szerelembe esik egy házasemberrel. Nem tudjuk meg, hogyan történt a dolog, hiszen Mikszáth a konkrét eseményt elhallgatja, a történtekről csak testvére, Kati szemszögéből kapunk némi ízelítőt.

Kati pedig, hogy megmentse Juditot a halál torkából, önként áldozza fel gyönyörű haját azért, hogy az orvosságot ki tudja fizetni.

Az író a tömörítés mesteri fokán az apával mondatja ki a vigasztaló szót, és sejteti a szomorú tényt: „Szegény Katám! A te hajad kinő még!”

A KIS CSIZMA című novellának is kulcsszava a szeretet.

Hogy mi tud egy fösvény öregembert rávezetni arra, hogy egy didergő gyereken segítsen? Minden bizonnyal az a sok lelki fájdalom és anyagi kudarc, ami az idős embert érte, s az a felismerés, ha másokon segít, önmaga is elnyeri Isten kegyelmét. És máris enyhülnek a lelki sebek, a boldogságot meg lehet találni, ami „Milyen messze van és mégis milyen közel... Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...” A kis csizmák története viszonylag rövid, de tartalmilag annál hosszabb. Az öregkorára jó útra tért kapzsi öregember a szeretete és a jósága miatt nyeri vissza Isten kegyelmét. Bizi apó egy „égiháború” után találkozik a temetőben a kis Andrissal, akit oltalma alá vesz, szeretetével eszi körül és gondoskodik róla.

Megrendítően fájdalmas történetet mond el Mikszáth a TÍMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE című novellában, ami a kötet egyik legtragikusabb alkotása. Nem az idill, hanem annak elvesztése nyomja rá bélyegét a történetre, amelynek témáját formálisan egy paraszti szerelmi háromszög adja. Ebből bomlik ki Zsófi és férje drámája. A novellán végigvonuló kontrasztos ellentétek kiélezik a történetet. A párhuzamosan futó cselekmény az események drámaiságát fokozza: a feleség szalmaözvegy állapotban, a férj szerető kapcsolatban él. A hűség és a hűtlenség ellentéte, az erkölcs és az erkölcsi vétség, az újbóli egymásra találás ígérete és a bűnbocsánat miatti öröm okozta halál a mű sarkalatos erkölcsi végletei. Mikszáth ezeket a mély lélektani összefüggéseket nem boncolgatja, nem elemzi, az események leírására koncentrál, s szavai súlyával és erejével hat az olvasóra, amikor azt írja: „Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.”

Péter és Zsófi egyaránt megbűnhődik: egyikük halálával, másikuk végzetes özvegységével, a remény elvesztésével.

A novellafüzér összetartó kapcsa a palóc ember. A 15 kompozíció közül AZ A POGÁNY FILCSIK című történet azonban kilóg, s nem is véletlenül, hiszen Filcsik István tót, mégpedig nem akármilyen. Pogány.

Különös emberi jellemről vall az öreg csizmadia alakja. Nem szeretett dolgozni, csak hencegni, s „Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.” Kegyetlen volt „a saját egyetlen gyermekével”, akinek sohasem volt hajlandó megbocsátani, hogy a szolgabíró szeretője lett. „Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját során segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.” Ő azonban megrögzötten, mindennél és mindenkinél többre becsülte ócska tulipános bundáját. Lelketlenül veszi le a már haldokló lányáról takaróként szolgáló gúnyát, amely után annyira vágyott. E pogány lélek mögött mégis érző szív dobog. Megsajnál egy fa tövében alvó koldusasszonyt, ölében gyermekével, akiket a féltett bundával betakar.

Ez a történet megszakítja ennek a tájegységnek népéről kialakított képünket. Vagy talán éppen azért teszi be Mikszáth ezt a történetet, hogy a többi hatását felerősítse?

Sejtelmes szerelmi történet bontakozik ki A BÁGYI CSODA című epizódban. A mindent tudó asszonyok locsogásából tudjuk meg, hogy a gyönyörű molnárné milyen ígérettel engedte el férjét a katonáskodásba. Újra találkozunk a szelíd Tímár Zsófival, aki védelmébe veszi a pletykálkodó asszonyok nyelvére került Vér Klárát: „Jó asszony az, ha szép is”. A csapodár Klári pirosodó arcára még a természet is sötét felhőkkel reagál.

Mikszáth különös finomsággal tudja szereplőinek gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit a természet erejével, az ég jelenségeivel: felhővel, esővel, széllel; földi megnyilvánulásaival: fákkal, virágokkal, az út porával, a patak vizével közvetíteni. Vér Klári kacérkodását Gélyi Jánossal így mutatja be: „Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítni róla...”

Csak az tud így a természet nyelvén beszélni, aki azt érti. Márpedig Mikszáth, aki gyermekkorát a természet ölén élte, értette a felhők üzenetét, olvasott az égbolton tündöklő csillagokban, a mezőn ringatózó aranykalászok sorai között. Értette a suttogó lombok és a virágok bódító illatának üzenetét, s beszélte az állatok nyelvét. Klári és János románcának beteljesülését a természet jelenségeivel közvetíti: „A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi patak!...”

Az erkölcsi ítéletet az író az olvasóra bízza.

A SZŰCS PALI SZERENCSÉJE című novella bizonyítja, hogy az emberi természet alapjaiban nem tud megváltozni, különösen akkor, ha még a szerencse is megvillantja előtte a boldogság kék madarát. A megjavult korhely legény, Szűcs Pali a sikeres lánykérés örömében leissza magát a kocsmában, s máris odavan a remélt jövő. Se házasság, se munka, sőt még a már megszavazott bizalom is elvész egy átmulatott éjszaka után.

Fantasztikus, hogy Mikszáth, novellájának első mondatában rejlő intuíciójával mennyire fel tudja kelteni olvasója fantáziáját. A vagyon tudata s a szerencse reménye, no meg a felvillantott üzlet lehetősége biztatja Palit a lánykérésre. A siker a mámorba, a mámor pedig a kudarcba viszi a homályosan látó és érző fiatalembert: „Hátha nem is volt ő Gózonba, hanem csak úgy álmodta az egészet?” Az elbeszélés a hős kijózanodása előtt véget ér.

„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban” – kezdi Mikszáth a GALANDÁNÉ ASSZONYOM című írását. S aki nem hisz a babonákban, az bizony bajban van annak értelmezésével is. Az egész történet a valóság és a babonás világ sejtelmes keveredése. Valószínűleg a novella írását egy természeti jelenség, az e vidékre jellemző kéngőz feltörése váltotta ki az íróból, aki összekapcsolta e valóságos jelenséget a vidék babonás, hiedelemmel teli világával. Ráadásul mindezt a gyermeki fantázián keresztül meséli el, teljes bizonytalanságban hagyva az olvasót.

A Luca-napi hiedelmek, Galandáné – a bodoki boszorkány – személye és az öreg Palyus kapcsán keverednek. „Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusr.” Ez a szó. „mosott”, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél egy viszony kifejezője. „Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka: megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.” A Luca-napi babonás szokások gyakorlása a magyarázata annak, hogy a temetőben „egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak”. A törvényszéki bírák is azért állnak tehetetlenül a jelenségekkel szemben, mert a babona az babona, a valóság pedig valóság.

A babonás hiedelmek mellett a keresztény hit hogyan fér meg a palóc ember lelkében? – „mert egy szép szőke asszony van az istenek közt”. A GÓZONI SZŰZ MÁRIA című novella balladás hangvételével egy szerelmi történetet mond el: hogyan szerzi vissza egy megesett lány egykori szerelmét.

Kovács Mari keresi, kutatja Csúz Gábort, akinek szíve titkon a „szentéletű” gyönyörű, hollóhajú Pannáért dobog, de vallásos lelke valahol érzi a „szűz” jelenlétét is, akit a környékbeli emberek valóban szentként tiszteltek, „nem hiába építették a gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával”. A történet végére a szerelmi idill kiteljesedik: „Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz...” Mari jó keresztényként megbocsát Gábornak, és „nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket”. A „szentéletű” hazudós Panna pedig rémülten vallja be: „Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam.”

Balladás hangulat jellemzi a KÉT MAJOR REGÉNYE című novellát. A tragédiát a szerelmi bánat okozza, s az a gyűlölet, amit két család egymás iránt érez, amióta csak egymás mellett él a két major. „Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeken.” A Veres major juhásza megalázkodva elmegy a Fekete majorba, mert azt reméli, hogy haldokló fián „valami nagy öröm, még tán segíthetne”, megkéri Fekete Boris kezét. Gyuri azt kéri apjától, „ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.”

A Fekete major juhásza is nagyon rátarti, de látva a Veres major juhászának ábrázatát, és ismerve lánya érzelmi kötődését a fiúhoz, beleegyezik: „Odaadom a leányt. Isten neki... legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.” Hiába keresik a leányt az Ipoly felé vezető úton, Borisnak csak a kendőjét és a csizmáját találják. Az író sejteti, hogy nagy baj van: a szomorú szép lány a folyóba vetette magát bánatában, mert ahová ő ment, ott „az angyalok mezítláb járnak odafönn...”

Mire a Veres major juhásza hazament, fia sem élt már. A csengők csilingelését Gyuri estére várta, de „Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult tőle!”

A szerelem mellett a palócok életének másik meghatározó eleme a vagyon. A KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA című írásban Mikszáth hatalmas fordulatokkal mutatja be azt, hogy az ember hogyan tudja kiforgatni vagyonából azt, aki méltó lenne az örökségre, de azt is ilyen lendületes kanyarintással tárja elénk, hogy a szerencse hogyan tudja visszaadni az embernek egyik pillanatról a másikra azt, amit az emberi rosszindulat és a törvény furfangja elvett. A novella, mint egy mese, úgy végződik: a rossz megbűnhődik, és a jó elnyeri méltó jutalmát. Mindezt az író mély érzelmi hullámok közvetítésével teszi izgalmassá.

A „királyné szoknyája” nem más, mint egy csodálatosan szép, gazdag földű rét. A mostohaapa az osztásnál megrövidíti, kijátssza a Gyócsi árvákat, amin „minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta”: „Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a „Csipke”, Erzsié a selyemrét, a „királyné szoknyája” lett. Gyócsi Imre egy határszemle alkalmával rájön arra, hogy „Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni”. Az igazi fordulatot az eseményeken egy öreg úr, a belédi gyáros megjelenése hozza, aki árendába kiveszi a Gyócsi árvák örökségét, és közli Imrével „tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?” Ezután „mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát. Sőt, a magvát is kitalálták...”

A ballada-stílusra jellemző elhallgatással fejezi be novelláját Mikszáth, amit Gélyi Jánosról és Vér Kláráról írt a SZEGÉNY GÉLIY JÁNOS LOVAI című írásban. Alakjuk itt mint férj és feleség jelenik meg. A bágyi csodában kialakult románc itt tragikus véget ér. A vér nem válik vízzé! Klári maradt az a csapodár asszony, akinek korábban már megismertük.

A novella címe jelzi, hogy ennek a történetnek igazi vesztesei azok a gyönyörű lovak, amiket János oly gondosan, nagy szeretettel nevelt, büszke volt rájuk, akiknek csodájára jártak a környékbeliek. „Él-hal értük most is, és nem adná négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért”. Mégis feláldozza őket, mert ha az övé már nem lehetnek, másé se legyenek. Így gondolkozik felesége esetében is. Gyötri lelkét mindaz, amit az istállóban véletlenül meghallott: „elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!” Tudta, hogy milyen volt Klári, és saját lelkiismeretét is próbálta megnyugtatni: „Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?” De az asszony szavai, hazudozása a lagziba menet még jobban felzaklatják Jánost, s amikor meglátja Klárin, hogy „nincs többé mellén a fehér mályvarózsa. Ereszté a gyeplőt ellankadó keze”... „vágtatnak szilajon Gélyi paripái: nem is paripák már a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül.. röpül... Nem is szárny az, de a megvadult halál!”

A történet befejezése az olvasó számára egyértelmű.

A GYEREKEK című írásának üzenete akár a mai életünkre is példa értékkel bír: mindenek megvan a maga ideje Amíg a gyerekek éretlenek az önálló életre, addig maradjanak családjukban, mert hiába a vagyon, ha az élet legalapvetőbb dolgait nem ismerik, nem is fogják tudni élvezi az életet, csak nevetségessé válnak önmaguk előtt is és mindenki előtt. Egy faluban pedig semmi nem marad titokban, mindenki tud mindenkiről mindent, s ez oly sok esetben okoz bosszúságot. A novella ezeknek a nevetséges, de elgondolkodtató szituációknak, eseményeknek ad hangot.

A novellafüzért záró, HOVÁ LETT GÁL MAGDA? című írásnak egy közmondás a vezérlő elve: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ez a novella is a szerelemről szól. Igaz, Magda még gyerek, de „úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.” „... amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban.”

Mikszáth mintha sommázná véleményét ebben az utolsó írásban, azt mondja: „Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád. Koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak „az a kút az oka.”, melynek savanyúvize még a magasban repülő madarakat is megkábítja.”

Tudjuk, hogy abban az időben az emberek leggyakrabban a piacokon és a kutaknál találkoztak, és sok mindent megbeszéltek.

Magdát anyja hiába nevelte szép szóval és fenyegetéssel: „Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé!” A lányt „Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.”

Az, hogy hova lett Gál Magda, nem tudjuk meg, a történet végét az író elhallgatja, és az olvasó fantáziájára bízza a történet befejezését.

A novellák Mikszáth szülőföldjén, a palócság lakta vidéken játszódnak. Ezek persze kitalált földrajzi nevek, a térképen hiába is keresnénk őket. Mikszáth alakította ki azt a képzeletbeli térképet, ahol A JÓ PALÓCOK történetei zajlanak. A 15 novella ügyesen összemossa a valóságos és képzeletbeli helyeket. Az Ipoly, a Cserehát köti össze a valós helyszínekkel a mesebelit. Bodok alatt Mikszáth szülőfaluját, Szklabonyát képzelhetjük el, itt található a több novellában is emlegetett savanyúkút. Majornok neve mögött elesége faluja, Mohora rejtőzhet. A Bágy patak nem lehet más, csak a két falut valóban is összekötő Kürtös-patak.

Mikszáth írói ereje világosan megmutatkozik ezekben a rajzokban. Nem véletlen, hogy ezek az egyszerű, a városi ember számára különösen érdekes, olvasmányos írások elismert íróvá emelték Mikszáthot.

Mikszáth novelláskötete valóban új hangot jelent irodalmunkban. Írásaiban szakít a romantikus, csak cselekményre alapozott történetekkel, elutasítja a mesterségesen keltett izgalmakat, egyszerű embereket választ hőseiül.

A novellák irodalmunkban a parasztábrázolás új korszakát nyitják meg, az önmagáért való népi világ ábrázolását.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 21-28. old. – ITEM Könyvkiadó)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése