2018. ápr. 21.

Zrínyi Miklós: Fantasia poetica



1.
TITIRUS:
Az vadász elnyugszik,
Ha az nap lemégyen;
Az juhász lefekszik,
Hogyha haza megyen;
Szántó vigan észik,
Dolga végben megyen:
Én penig, mint bolond, mint esti denevér,
Járom az erdőket, mert az nagy bánat vér.

2.
Mint szarvasgém vagyok,
Mely fiát elveszté;
Üvöltök, kiáltok,
Mert búm megemészte;
Violámért fagyok,
Az ki engem veszte.
De ahon szép Violám diófa alatt,
Nyugszik az én halálom zöld árnyék alatt!

3.
Kelj fel, édes Violám, diófa alól!
Nem tudod-é, itt nyugszol mely ártalmasul?
Minket bölcs Meliboeus tanitott arrul:
Juhok sem legelnek; kelj fel ily árnyékbul!

4.
Mit bánkódol mostan az szép kikeletben?
Nézd, mint nőnek virágok az szép üdőben.
Eolus meglágyitotta haragját,
Boreas szereti szép Oritiát,
Szent Gergely meghozta nagy orru gólyát,
Gilice megtalálta kedves társát,
Hallottál már bömbölő bölömbikát,
Mennyei kecskét, tarka babutákat,
Láttál már rózsákat,
Csuszó kigyókat,
Mint gyönyörködnek,
Szerelmeskednek.
Csak te vagy egyedül,
Élsz kegyetlenül,
O, te szép virágszál!

5.
VIOLA:
O, ne legyen néked soha szép kikelet!
Ne adjon Isten soha meleg szelet;
Vad konkoly teremjen fejér buzád helyett;
Semmitül ne vehess vigasztaló kedvet.

6.
Igéző szem lássa bárányocskáidat,
Az métély megfojtsa minden juhaidat,
Találj menta helyett mérges cicutákat,
Hallj tengelic helyett keserves baglyokat.

7.
Mert szerencsétlennek ily kivánságok jók,
Az melynek az szép violák nem szagossak,
Feketének tetszenek az liliumok;
Magamnak is magam jobbat nem kivánok.

8.
Eredj, távozzál el, Titire, én tűlem,
Mert te verseidet mostan én gyülölöm.
Azt tudod-é talán, nem vettem eszemben,
Hogy harmatos Hajnallal vagy szerelemben?

9.
TITIRUS:
Ne fogd, kérlek, énrám azt, édes Violám,
Hogy mást kivülötted kerestem s találtam.
Vertumnusnak engedtem Hajnalt, s nem talán;
Csak te gyönyörüségem vagy, szép Violám!

10.
VIOLA:
Fuss tűlem, verseid mért nekem éles tőr,
Dér virágnak,
Kű buzának,
Horog halnak,
Lép madárnak,
Háló vadnak,
Métély juhnak,
Nyil szüvemnek,
Bus kedvemnek,
Mirigy életemnek.

11.
TITIRUS:
Ne szólj ollyant nékem, édes Violám,
Miért haragszol most ártatlanul reám?
Vagy hogy talán tréfálsz, tudni kivánnám.
Ne üzz el magadtul, szerelmes Violám!

12.
VIOLA:
Fuss, mondók, éntülem,
Eredj Hajnalodhoz.
Nem kellesz énnékem,
Mert nékem csak bút hozsz.
Mert te szerelmedben
Engem soha nem hozsz,
Noha te meggyőzöd Amfiont és Pánt,
Orfeus kezében sem szól igy az lant.

13.
TITIRUS:
Ha Isten akarná, bizony nem tréfálnál,
Lágyabb szűvel is verseimre hallgatnál,
Alázatos versemre nem haragudnál,
Nem nevetnél, neveznél és nem csúfolnál.

14.
Nem vagyok Amfion, nem Pán, nem Orfeus.
Mert szerencsétlenebb azoknál Titirus:
Pán meglágyitotta Diánát, Amfius
Az hideg halakat, vadakat Orfeus.

15.
Meggyőzhetném, elhiggyed, Licaon sipját,
Ha az volnék, te kedves szüved hajlékát.

VIOLA:
Ugy van, igen szeretem; mit akarsz tahát?
Szeretem Licaont s az ő musikáját.

16.
TITIRUS:
Kegyetlen, mit mondasz?
Engem versz beszéddel,
Szépet ruttá csinálsz,
Rutat irsz föstékkel;
Engem azért ocsálsz,
Hogy esmérjem evel:
Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,
Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál.

17.
De mennyire ismég
Rozmarin az csalánt,
Mennyire győzi meg
Viola tulipánt,
És mennyi külömbség
Váltja eztet s Hajnalt:
Annyira győzöm én az rút csipás ebet,
Te biróságodban is tedd le rosz kedvedet!

18.
Berleba mert nékem
Sokszor koszorukat
Küldött szerettében,
És ajándékokat,
De én nem kedveltem,
Ő noha átkozott:
Elszaggattam koszoruját, s azt mondottam:
Nem kell nékem Berleba, csak szép Violám.

19.
De te én előttem,
Mint Daphne második,
Elfutsz, s nem szólsz velem,
Kin szüvem aggodik.
Aspissal szegődtem
S az siketebb alig;
Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,
Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.

20.
VIOLA:
Farkas bárányokkal
Előbb fog járkálni,
Nyulat agarakkal
Előbb is fogsz látni,
Engem Titirussal
Hogysem hallani.
Nem kell te szépséged, sem sipod, sem versed,
Velem szintén magadat elgyülöltetted.

21.
TITIRUS:
Látom, de nem tudom, Licaon tégedet
Miért szidogatott, mégis te szereted:
Engem penig gyülölsz, ki vagyok melletted,
Mint az ragadozó borostyán töly mellett?

22.
VIOLA:
Itten én teneked bánatomnak okát
Megbeszéllem, szüvemnek nagy nyavalyáját:
Az minap egy reggel ezen az hegyen föl
Gondolkodva jártam, harmaton sétáltam,
Szép eperjet szedtem, kerékben kötöttem;
Licaonnak szántam, és adni akartam,
Azonban ugyanő, goromba, mint a’ kű,
Meglátá kezemben eperjet kötésben,
Kikapá kezembűl ő nagy kegyetlenül,
És szemem láttára töré pozdorjára:
Még az ki nehezebb s nékem keservessebb,
Monda: szeretődnek másnak ezt kötötted,
Ezen nagy bánatom, erős boszuságom,
Azért ez hegyekre és kemény küvekre
Jüttem lakni immár, ahol juhász nem jár,
S nem is szól az madár, nem szánt itt az szántó,
Nem jár az vadászó; csak keserves Echo
Lesz szüvem boszontó.

23.
TITIRUS:
Ne kegyetlenkedjél, édes Violám:
Engedd meg, hogy lakjam veled az pusztán.
Licaont hadd el már,
Gyülöljön téged bár,
Én lészek teveled,
Társod és remetéd.
Szebb vagyok nálánál,
Okossabb nálánál,
Bátrabb is nálánál,
Erősb is nálánál,
Jobban is szeretlek,
Lám ugyan is égek.

24.
VIOLA:
Ugy légyen, édes szüvem, az mint akarod,
Mert engemet az te szép versed meghajtott.
Immáron ezután lészek te szolgálód,
Társod és szeretőd, és te szép virágod.


Zrínyi Miklós: Atilla



1.
Isten haragjának én szelleti voltam,
Mikor ez világot fegyverrel nyargaltam,
Vércataractákat karddal árosztottam,
És mint egy villámlás, földet megfutottam.

2.
Én vagyok magyarnak legelső királyja,
Utolsó világrészrül én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.

2018. ápr. 20.

Rimay János (1573-1631): Reménységem




Reménységem te légy nekem,
Nagy hatalmú bölcs Istenem,
Tőled légyen segítségem,
Mikor terhel én sok vétkem.

Bűnnel noha éltem rútul,
Álnoksággal szívem borult,
Ne légy mégis mellőlem mult
Látván, hogy ígyen rád szorult.

Por hamuból én eredtem,
Sok szennyt ezekből rám vettem,
Kiben úgyis keveredtem,
Hogy tisztulva most sem lettem.

Senki sincs előtted igaz,
Minden mi érdemünk csak gaz,
Mennyországban részt vehet az,
Kinek jó voltod irgalmaz.

Szükség tehát mindeneknek,
Kincsét kérni kegyelmednek,
Hogy természeti kedvednek
Lágyítson ítéletednek.

Félre tévén érdemeket
Rád hagyom én is ügyemet,
Töltsed így be szükségemet,
Hogy üdvözítsed lelkemet.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Oswald von Wolkenstein (1367-1445): Vénség panasza



Csak hallgatom:
hányan siratják javaik múlását,
míg én, napomnak hajlatán
erőim pusztulását.
Bizony, más voltam hajdanán:
szűknek találtam földünk téreit.
Tép fájdalom,
hátam, fejem, karom sajgóra vénhedt.
Tékozló testem, most fizess,
törleszd sok régi vétked.
Bőröd fakó, szemed veres,
ráncos vagy, ősz, botolnak lépteid.

Roskadt a testem és beteg,
görnyedten vonszolom,
tagjaim gyöngék, reszketek.
És jaj, szegény dalom
csak zöngicsél, egyhangúan,
meg-megbicsaklik vénes-lassúdan.

Mint a selyem,
vállamra omló, sárarany hajam volt.
Most szürke kóc, dér lepte meg,
átfénylik rajt a tar folt,
ajkam szederjes és hideg,
a kedves tőlem már utálkozik.
Keservesen, kínlódva, rágok, fogam csorba, vásik,
fizethetek bár kincseket:
nem nő helyébe másik.
Friss erőt pénzen nem vehet
emberfia, talán ha álmodik.

bomoltam, éltem szilajul -
most ezt böjtölhetem.
Dalolnék: köhögésbe fúl,
sípol lélegzetem.
Megvetve vár a síri ágy,
fogytán erőm, s minden magamra hágy.

Ifjú, okulj!
Sugár növésed, kellemetes orcád
ne fűtse gőgöd. Hajts fejet,
s lapozd a zsoltárt.
Vén arcom intő jel neked:
reám tekints és példámon tanulsz.
Most jámborul,
Istennek tetszőn illik, íme, élnem,
imában, templomküszöbön,
böjtölve, térden.
Senki fiához nincs közöm,
mióta vénség ólomsúlya húz.

Káprázik, kettőt lát szemem,
fülemben kő zörög,
csúfolja balga, vén fejem
erényes lány s kölyök.
Ó ifjak, szűzkisasszonyok,
alázatot korán tanuljatok!

(Ford.: Rab Zsuzsa)

2018. jan. 31.

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822): Az arany virágcserép



Königsbergben született a sokoldalú német művész. Író, zeneszerző, zenekritikus, karmester, rajzoló és festő. Az Amadus nevet Wolfgang Amadeus Mozart iránti tiszteletből vette föl. Apja ügyvéd volt, ő is jogot tanult szülővárosában, 1796-tól hivatalnok lett. Mivel karikatúrákat készített porosz tisztekről Posenben, ezért áthelyezték. 1804-től Varsóban dolgozott, ahonnan két év múlva elbocsátották, mert a francia sereg bevonulása utána megtagadta a hűségeskü letételét. Ezt követően Bambergben,Drezdában és Lipcsében szabad foglalkozású művész lett, de 1814-től újra porosz állami hivatalnok. Irodalmi alkotásai már korán hírnevet hoztak a számára, így amikor Berlinbe költözött, diákkori barátja, Hitzig könyvkiadó fogadást rendezett a már híres író tiszteletére. Baráti társasága november 14-e naptári szentjéről Serapion-testvéreknek nevezték magukat.

A német romantika egyik legsikeresebb egyénisége pályáját zenei alkotásokkal kezdte. Varsóban megzenésítette Brentano a Vidám muzsikusok című daljátékát, 1807-ben Goethe Faustjának megzenésítése foglalkoztatja. Bambergben és Lipcsében, ahol díszlettervezőként és karmesterként is dolgozott, egy újság zenekritikusa volt. „Vele született meg a modern zenekritika”. Beethoven V. szimfóniájától írt tanulmánya ma is a legjobbak közé tartozik. Ugyanennél a lapnál jelenik meg első elbeszélése 1809-ben, Glück lovag címmel. Hoffmann alkotásaiban a fantasztikum és a valóság összefonódik, kiegészíti egymást. A fantasztikummal azonban még akkor sem azonosítja magát teljesen, ha az számára az elfogadhatatlan kispolgári valóság idealizált ellentéte, mint például a csodálatos Atlantisz eszméje az 1814-ben írott Arany virágcserép c. kisregényben. Hoffmann műveiben nagyon fontos szerep jut a zeneiségnek. A mesék önálló mitológiája lehetőséget ad a szürke hétköznapoktól való eltávolodásra. Hoffmann fantasztikus ötletei gyakran támaszkodnak a kor tudományos felfedezéseire.

A csodálatosnak és a valóságnak a sajátos kapcsolatát teremti meg A Serapion-testvérek című elbeszéléskötetével, amelyben a különálló történeteket az azokat elbeszélő társaság tagjai által fűzi egységes keretbe. A kötet egyik leghíresebb műve a Scuderi kisasszony c. elbeszélés.

Művészete a világirodalomban számos alkotóra hatott, így Poe-ra, Gogolra, Balzacra, Wildra, Dosztojevszkijre, Dickensre. A zene egész életét végigkísérte, több művét megzenésítették. 1822-ben hátgerincsorvadásban halt meg.

Az arany virágcserép

Az arany virágcserép egy fantasztikus mese, hétköznapi, városi környezetben, Drezda utcáin és terein játszódik. A mű eseményvilágának két síkja van: egy reális és irreális idősík és helyszín is. Az író pontosan megjelöli a cselekmény kezdetének napját és időpontját is.

„Áldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába; ami szerencsésen megmenekült a széttaposástól, szanaszét repült és az utcagyerekek vidáman osztoztak a zsákmányon, amelyet a heves úr szórt közéjük. A vénasszony jajveszékelésére az árusasszony is otthagyta a sütemény- és pálinkapultját, körülvették a fiatalembert, és a csőcselék féktelenségével szidalmazták, úgyhogy az ifjú a bosszúságtól és szégyenkezéstől elnémulva, odanyújtotta kicsiny, nem éppen duzzadó pénzeszacskóját; a vénasszony mohón megragadta, és sietve zsebre tette. Most megnyílt az eddig szorosra zárt embergyűrű, de miközben a fiatalember kiszáguldott, a vénasszony így kiáltott utána:

- Persze, rohanj csak… rohanj csak, ördögfajzat… hamarosan kristályba lesz zuhanásod… kristályba…!”

Petőfi Sándor: Az apostol (1848)



Kiskőrösön, újév napján született. Apja, Petrovics István mészáros, kocsma- és földbérlő volt. Anyja Hrúz Mária, mielőtt férjhez ment, cselédlányként dolgozott. Gyermekéveit nagyrészt Kiskunfélegyházán töltötte, iskoláit több helyen végezte. Tanulmányait a pesti piarista, majd az aszódi gimnáziumban végezte. 1839 telén Pestre gyalogolt, és a Nemzeti Színháznál statisztált. 1839 szeptemberében Sopronban katonának állt, ahol 1841-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Első műve, A borozó című verse 1842-ben jelent meg az Athenaeum c. folyóiratban. 1844-től a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett, és majd egy évig volt az újság munkatársa. 1846 márciusában Tompa Mihállyal és Váradi Antallal megalakította a Tízek Társaságát. Ebben az évben találkozott egy megyebálon Szendrey Júliával, akit 1847-ben a lány apjának tiltakozása ellenére feleségül vett. Nászútjukat gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték. 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal, levelezésük a magyar irodalomtörténet részévé vált. 1847. március 15-én Emich Gusztáv kiadásában jelent meg verseskötete háromezer példányban. 1848-ban a francia forradalom hírére azonnal Pestre indult, és az elkövetkező időszak egyik központi alakja lett. Március 13-án írta Nemzeti dal c. költeményét, mely a forradalom himnuszává vált. Március 15-én kitört a magyar forradalom, melynek egyik vezéregyénisége lett. Júniusban a szabadszállási kerületben fellépett a követválasztáson, de megbukott. Ebben az időszakban írta Az apostol c. elbeszélő költeményét. Szeptembertől részt vett a szabadságharc katonai eseményeiben, októberben ment Debrecenbe a zászlóaljához. Ide hozta a feleségét is, aki itt szülte meg fiukat, Zoltánt december 15-én. 1849 januárjában indult el Bem seregéhez, és január 30-án részt vett a szelindeki csatában. Bem segédtisztjévé nevezte ki a költőt. Miután a kormány Szegedre menekült, családjával együtt Erdélybe indult. 1849. július 31-én a Segesvár melletti csatatéren, az ütközet utáni menekülés során esett el a költő. (sicc)

Főbb művei:

1844-1845 – Versek 1844-1845 (verseskötet)
1845 – A helység kalapácsa (szatirikus eposz)
1845 – János vitéz
1845 – A tigris és a hiéna (dráma)
1846 – A hóhér kötele (regény)
1847 – Petőfi Összes Költeményei
1848 – Az apostol


Az apostol (1848)

A történet egy nyomorúságos padlásszobában kezdődik, egy férfi él itt, asszonyával és két gyermekével. A szobában ócska régi bútorok vannak, egyetlen mécses világít.

„Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csíkosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly…”

Boldogtalan csecsemő szívja anyja száraz emlőjét,m íg anyja könnyei arcára hullnak. Az asztalnál egy redőzött homokú ifjú férfi ül.

„E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva:
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Ínsége és fájdalma van lefestve.”

A szenvedésekkel teli csöndet egy kisfiú sírása töri meg, akiről eddig úgy tűnt, alszik. Az éhség azonban nem hagyja, hogy az álom nyújtson számára vigaszt, azt kérdezi, hogy a sírban éheznek-e.

„”Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.””

„”Úgy én ohajtom a halált, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!””

Az apja könnyek között adja síró kisfiának oda a másnapra szánt száraz kenyeret. A gyermek olyan boldogan majszolja azt, mintha a világ legfinomabb ételét kapta volna meg, miután az utolsó falatot is elmajszolta, elaludt. Lassan az édesanya is álomba sírta magát, csecsemőjét alvó kisfia mellé fektette, és óvó karokkal ölelte át mindkettőt.

A férfi szomorúan nézte családját, kiknek csak az álom adhatja meg a boldogságot. Átvirrasztja az egész éjszakát, gondolatai messze járnak a nyomorú kis padlásszobától. Kiválasztottnak érzi magát, akit azért hányt a sors ezer vihara, hogy milliók boldogságán munkálkodjon. De ki ez a férfi, akinek panaszszó csak ritkán hagyja el ajkát, aki nyomorgó családja mellett is azon gondolkodik, miként szüntethetné meg az emberiség sajgó sebeit.

Az in medias res kezdés után a történet visszakanyarodik a kezdetekhez, megismerjük e boldogtalan férfiú életútját.

Édesanyja egy hideg téli éjjelen elhagyta, a csecsemőt egy hintóba tette. Egy úri család ült a hintóban, akik amikor meglátták a kicsit, a kocsisnak adták oda, a kocsis pedig egy külvárosi kocsma ajtaja elé tette le a pólyást. Egy részeg vénember találja meg, aki először egy kődarabnak nézi és el akarja hajítani, amikor meglátja, hogy egy kisbaba, az úgy dönt, hogy ő vállalja és felneveli. Egy szomszédasszonyára bízza, ki nemrég vesztette el saját gyermekét, hogy táplálja a kicsit. Ekkor tudja meg, hogy a pólyás kisfiú, és mivel éppen szilveszter napján találta, hát legyen a gyermek neve is Szilveszter. A férfi tolvaj, és ezt a mesterséget tanítja meg a felcseperedő gyermeknek is. Alig négyesztendős, amikor már kopott, gyümölcsöt a kofától, vak koldus kalapjából a krajcárt. Ha ügyes volt és vitt haza valamit, jó szót kapott az öregtől, de ha semmit sem lopott egy nap, verés volt a fizetsége. De ez ritkán fordult elő, az öreg legszebb reményeit látta valóra válni, de utolérte őt a tolvajok veszedelme, elkapták és felakasztották. Így, miután már nem fizetett utána senki, a szomszédasszony, aki idáig ellátta, kitette a szűrét.