Hiszed, vagy nem – mindegy az énnekem –
Hogy lyányka tőled elszakadni fáj:
Bár messze váljak, messze tőled én,
Örökre élsz, örökre szende táj;
Örökre él, lyányka tekinteted,
Lelked’ világa, - barna szép szemed.
Megláttalak;..., megláttam lelkedet,
Mert arczodon szelidség’ képe ült:
szép volt az arcz, miként egy angyalé –
Ki istenét imádva elmerült,
Te könyvbe néztél nyájas-édesen,
És én,… te rád, te rád csak, édesem.
Lelked sötét… oh én jól láttam azt,
Oh nézd azé’ is épen olly sötét,
Ki most feléd a’ részvét gyöngye közt –
Barátilag kinyújtja jobb kezét;
Öröm öröm közt, bú a’ bú megett,
Talál magának csöndes enyhelyet.
Ha kérdezém fájdalmaid’ okát,
Te nem feleltél, nem felelhetél:
Oh hol van ír! elűzni bánatid’?...
Mert látni rajtad, mennyit szenvedél.
Oh hol van ír! oh mit vigyek neked?
Hogy földeritsem bánatos szíved’.
Beteg hattyuként búvirágfüzért, -
Csak bú-virágot kértél, édesem,
Oh adhatok, hiszen reménylevélt –
Nem is hozott soha az én szívem.
Oh adhatok emlkül én neked –
Im átadom, át gyászos lelkemet.
Az éjjel is olly szépet álmodám,
Minőt az égi boldog szellemek;
Olly égi szinben láttam arczodat,
Olly égi kéjjel néztek a’ szemek;
De könnyű ült, gyászkönyű arczodon,
És némaság szelided ajkidon.
Oh azt hiszed, azt tán’ szép szenvedő,
Hogy a’ hervasztó lelki fájdalom’
Gyászfátyolát, a’ szív keserveit;
Meglátni nem lehet az arczokon?
Ne hidd, ne hidd, oh én jól láttam azt, -
Mi arczodon elölte a’ tavaszt.
Tán a’ jóknak szerető istene,
Azért akarja ifjú éltedet,
Takarni a’ bú’ barna leplivel,
Hogy égbe szánta kedves lelkedet.
Ne vidd el ég! e’ jóság’ angyalát;
Ha elviszed, ki ád helyébe mást.
Hiába kérdém, látva lelkedet,
Lelked sötétlő síri fátyolát;
Melly éjszemed’ égi tükörét
Gazdag redőkben, dúsan folyta át:
Mi kín emészt, mi vérzi szívedet,
Hogy olly gyötrelmes ifjú életed.
De nem feleltél… oh de szólt a’ köny,
A’ kinfacsarta könyű megfelelt;
Melly búpatakként ömle arczodon,
Egyként elöntve szivet, és kebelt:
És szólt a’ lap… kedves emléklapod:
Hogy árva vagy, hogy elborult napod.
A’ zongorának keble vérezőn,
Felkölti a’ szívek’ halottjait,
’S te lyányka még is játszi kedvesen,
Lebegtetéd azon habujjaid:
Ne bántsd, ne bántsd, majd addig illeted!...
Hogy zengzetére megszakad szived.
Ne bántsd, ne bántsd, úgy is sötét a’ bú,
Ugy is sötét a’ néma fájdalom;
Melly síri szemfedő gyanánt fedi –
Reményvilágod, édes angyalom:
Ne bántsd, ne bántsd, a’ válás’ édesem,
Ha illeted,… gyötrőbb leszen nekem.
Mért ismerém, ah! mert is lelkedet,
A’ fájdalom’ szelid menyasszonyát,
Oh mért kínoktól fásult kebledet,
Hü vőlegényed’ ősi békhonát:
Ha kín-boruid gyászos éjjelén,
Részvétkebellel – nem lehettem én!...
Kitárta báj ölét a’ zöld tavasz,
Virág mezébe öltözék a’ táj; -
’S a’ távozónak lelke olly sötét,
A’ távozónak,… szíve, lelke fáj!...
De megvidul, de ujra él szivem,
Mert álmaimban – megjelensz nekem.
Légy boldog, ah én messze távozom,
Irigy a’ végzet,… tőled messze int,
Midőn csak alig, alig láthatám, -
Bársony hajad’ sötétlő selymeit.
E’ sziv, csak érted, érted él ’s hevül,
Kedves leány! míg gyász sírjába dűl.
Im itt az emlék, másom nincs nekem,
De hő szivemből nyújtom azt neked;
Ah lyányka lyányka! kérlek ah ne tiltsd,
Ne tiltsd, hogy szűmbe rejtsem képedet
Akár öröm, akár bú lesz velem,
Kedves leány!... el nem felejt szívem.
Isten veled angyalszelid leány!
Isten veled, én messze távozom,
De éjszemed, de szende képedet.
Örökre szűm’ méllyébe hordozom:
’S a’ messzeségből… csak feléd vezet –
Feléd, a’ szép, a’ hű emlékezet!!
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
