Az élet selymeket
hordoz s finom
szöveteket, mik
túlharsognak a kínon;
és éles rubintot és
vad aranyat,
amely a véren túl
is megmarad.
A halál koporkat
hordoz, fekete
arcán a sorvadt
földnek fekete lehellete;
de a halálban is
van gyalulatlan
deszkaszálból
ácsolt, faragatlan,
nyers, olcsó kopor.
És van finom érc,
amelyhez a
könnyeddel közel se férsz.
Életbe, halálba ily
rubintosan
s feketén
belefurva:
látod, hogy ez is,
meg az is kidíszítve
is emberi – durva.
Emitt a trónra
lökik fel
az emberi testet;
amott az odvas
gödörbe, hol
időtlen tesped…
Ne nyugodj bele
hát! Nemesebb ösztönöd
vedd elő ott a
durva trón
és a durva sírgödör
között:
van ott valami!...
Valami csuda hőség!
Lelket sugárzó
embernek szebb lehetőség!
Valami fény,
amelynek magja:
magad vagy. Isten
ostyájának egy darabja…
A lyra!... Az
örök-éden, örök-Cythere…
A világnak nemesi
címere…
Az érett lyra, ez a
drága íz,
mely senkit se csal
meg, aki benne hisz.
Ebbe burkold
gyökered: (ha már kiserked
a fázós
fájdalomtól) árva lelked:
s virág leszel a
Kertnek örök-napos falán
s nevetni fogsz a
két szón: Élet és Halál…
Forrás: A TOLL 1. évf.
3. sz. Bp., 1929. ápr. 28.
