Mitől remegsz költészet
csalogányja,
Mi háboritja ihlett dalaid?
Érzetvilágom leghivebb barátja!
Mind távolabbról hallom hangjaid.
S galambjai szivem
boldog hitének
Mért hogy ijedten szárnyakra kelének?
Oh, versenyt zengve rózsalugosokban
Hányszor sírtam dalodra csattogány,
S ha szivem vérzett az életharczokban,
Hányszor szálltál hitem galambja rám?
Mennyről, angyalról sugdosál fülembe,
Olajágból fonván babért fejemre.
Szép ifjukor! költészet s hit tavasza,
Virágaiddal, szivem rakva volt,
Sajátom volt ég s föld ezer malasztja,
Geniuskáktól nyertem kegymosolyt.
Mint második Pláto, két lényt képzeltem,
Földön porom, de mennybe szárnyalt lelkem.
A földön fülmilém volt a költészet,
S szép dalt zengett szivem ábrándiról,
S ha mennybe vágytam, hű galamb vezérlett:
A hit galambja, - útját tudta jól.
S im fülmiléim most nem énekelnek,
Galambjaim rettenve szárnyra kelnek.
Dühöngő orkán zúdul ablakomra,
S fölnyitja azt; - huh! mily fanyar hideg!
Zuzmarát hord a szél lágy vánkosomra,
S ugy tetszik elfagyasztja szivemet;
Tükörbe nézek s már már ezüst szálak
TArkitják államon a szög szakállat.
Nagy boldog Isten! lelkem összerendül,
Hol vagy költészet, hol vagy égi hit?
Mogorva éj… az égre bús felleg gyül…
Ablakom párkányán bagoly sivit…
Beront lakomba, s mécsszemét forgatva
Lantom húrjait körmével szaggatja.
’Ne rettegj tőlem, halandó! ne rettegj,
A költészet kora nálad lejárt;
Vigasztalan a férfikor lágy szivvel,
Ábrándoznod ah! nem lehet tovább.
Fel kell cserélned hited a tudással,
S a szebb valót a csal-ábrándozással.’
„Menj, éjmadár! a boldog ifjuságnak
Ne dúld fel kedves édes álmait;
Haljak meg én is, a midön kiszállnak
Szivemből a dal, lelekmből a hit!
Nem akarok észlelni;
én éreztem,
S boldogul tünt el fél élet felettem.”
’Vége! – a költészetnek fülmiléje
Ablakod alatt többé nem dalol,
Hajlik korod; s örült leszesz, vagy hülye,
Ha érzelegsz és nem gondolkozol.
Sötétben vagy, én a sötétben látok,
Ha nem akarsz elveszni, kérj tanácsot.’
„Menj hát kegyencze a bölcs Minervának!
Akarok látni, míg határzanék;
Menj el hová emberszemek nem szállnak,
S nézd át, s mondd el mit rejt a sirfenék.”
És a tudás madara szárnyra szállott,
És igy beszélte zordonul, mit látott:
’Láttam vegyülni a hullát a földdel,
S belőlük kelni újabb életet;
A sirból rőt szamócza szivárgott fel,
Melyet a pásztorlányka leszedett,
S felszivárgott az aranyszárnyu méhe,
S szép titkokat sugott a lány fülébe.’ –
’Látám a sirban új élet forrását,
A feloszlásból új tenyészetet;
Oh halandó! rázd meg a tudás fáját,
S virág helyett szedj ért gyümölcsöket.
Átváltozunk, testet és tért cserélünk,
S ezer alakban ismét visszatérünk.’
„S ez hát az örökélet bölcseletje?
Hol lesz a lény, mely élve én valék?
Hol látja arczomat, ki azt szerette,
S hol szivemet az, kiért vérezék?
Hol nyilhat ajkam mennyrázó panaszra,
Melyet e földön vadkény fojta vissza?”
„Oh, bölcseség mogorva prófétája!
Szivemből igy hát egy szamócza lesz,
Hogy nyelvén majd egy medvebocs himbálja?
Tehát az üdvözülés álma – ez?
Nem hozhatál vigaszt a föld mélyéből,
Menj s hozz ha tudsz, a tenger fenekéről.”
Orkán csapá meg kis lakom ablakát,
Huhogva újra jött az éjmadár.
’Kikémlelém a tengerek mély titkát,
Az oczeánt átúsztam mint buvár;
És láttam millió teremtett lénynek
Képét, alakját; hallám mit beszélnek!’
’Egy vizcsöppben, mit egy madár felloccsant,
Tudd meg halandó! – tíz húsz lény lakik,
Eszmél, prédát les, él, tenyészik ottan,
Szeret, gyűlöl és érez – mindenik.
Ez üvegcsén át mindent látsz, oh nézzed
A legkisebb állatban, kicsinységed.’
’Az istenek, kik egy madárka szomját
Tíz húsz élő lénnyel enyhitgetik;
Kiknek kegyéből csak egy falatocskád
Ezer élő lény sirjából telik:
Vethettek-e nagy sulyt azon viszonyra,
Mely ember sorsát a világhoz fonja?’
’Hol az egyéniségnek életéért
Ezer egyén folyvást megsemmisül,
Hol az élet nem czél: eszköz a czélért:
Állhat-e az ember kivételül?
Hogy jól lakozhass, ölöd a világot,
S téged ne bántson senki, azt kivánod?!’
„Rút éjmadár! te a várrom multjának
Nagy titkait a romban keresed,
S nem azt vizsgálod: benne kik lakának?
Pedig ők képzik a történetet.
Az éjben járva elregélsz a testről,
Menj föl a napba, s hozz hírt a lélekről.”
’Elzár attól szemem alkottatása,
A napfény én előttem éjhomály;
De a bölcsesség mint egy égi fáklya
Megtanit hogy mindent miként birálj!
A nap, mint a föld, test ön gőzkörében,
És lelkünkkel nincs összeköttetésben.’
„Menj, menj előlem, éjnek vándorlója!
Regéddel altass kába gyermeket.
Én az újult tavasz napsugarára
Kis kertemben virágot ültetek;
Te hozz virágot majd a sír mélyébül,
Ha van élet a napnak fénye nélkül!”
„Sötét éjben jársz mogorva bölcseség!
S a földre hullnak bágyadt szárnyaid;
De égi fénybe lát a hit, reménység,
S a mennyel fűzi össze álmait.
Te csak a testnek durva porát látod,
Lelkünk fényébe nem hat pillantásod!
A csattogány lágy hangját újra hallom,
S vidulni kezd dalára életem;
És vállaimra visszaszáll galambom,
S a hit olajágát nyujtja nekem.
Távol még szól a bagoly huhogása,
De hitem van, s
nincs szükségem tudásra.
Forrás: Dózsa Dániel
versei. Első kötet. Kolozsvár, 1859.