I.
Elmondom… oh! miért ne mondanám el
Tenéked lyánykám, szivem titkait:
Egy könyv szívem… im kitárom előtted,
Olvassd keresztül gyászos lapjait.
A mult, s jelen le van benn írva híven,
A gyászos mult, mint sötét golgota;
A szép jelen, e virágkoszorúknak –
Örömtől zengő paradicsoma.
Ím fölvonom a sírfátyolt előtted,
Viharzott multam síri fátyolát:
Hogy bele pillantva, láthasd szívemnek
Sötét romokba omlott templomát.
Kérded!... ki az a gyászos síri szellem,
Melly a szétdult romoknak ormin ül?
S ki fekszik a gyászkoporsóba ottan,-
Mellyet – bús árnyak lengenek körül?
Ama sötét koporsó jégölében
A templom oltárképe, kedvesem,
Az a híven szerető árva lyányka –
Alussza síri álmát csendesen.
A síri szellem, melly fölötte virraszt,
Lelkem gyász özvegye… a szerelem;
A síri árnyak, a vágyak, remények,
Kik mennybe szálltak egykoron velem.
Ah! olly híven s tisztán szeretni mint én
Ezt az árva kis lyánykát szeretém;
Nem szeretett, s nem fog soha szeretni
Egy halandó is a földkerekén.
S ah! volt-e, vagy van-e olly hű leány,
Ki valaha olly híven szeretett?
Mint te! reményem viruló fajának
Letört virága, - lyányka, engemet.
Ne nézz tovább, oh ne nézz, édes mátkám
Viharzott multom kriptaéjjibe:
Gördülj le gyászos multom kínpadának
Síri árnyékot rejtő függönye,
Boruljon rád is, feledség homálya,
Melly búsan állsz halottaim fölött:
Oh gyászos két év! gyász multom sírfája:
Ezer nyolcszáz negyvennégy, negyvenöt.
II.
Mint a tavasz létadó mosolyára
A nagy természet szétdult temploma
Fölépül; uj füvekkel, s virágokkal
Diszlik a föld uj paradicsoma:
Ugy épült föl szemed fénysugára,
Szívem, ez elhagyott puszta rom:
Midőn ama felejthetetlen perczben –
Megláttalak… édes menyasszonyom…
Legott kikeltek néma sírjaikból,
Mint istenember húsvét ünnepén:
Sötét szívem bolyongó árnyszellemi:
Vágy, szerelem, s a bíztató remény.
Zord életemnek elborult világa,
Fényes szivárványmezbe öltözék;
Örömben úszott fényes láthatárom,
Örömben úszott – fönt a fényes ég.
Ha már egyszer szemed fénysugarával
Fölépítéd keblem romtemplomát;
Oh ékesitsd fel egy szép oltárképpel
Az oltárt is, oltári trónusát:
Oh légy leánykám, légy Madonnaképe
E szent oltárnak, lángoló szívem
Minden verését, végső dobbanását
Míg élek, e szent képnek szentelem.
Amott a bősz tenger zúgó hullámin,
Egy kis hajócska leng… eltévedett,
Élet halál közt bolyg a mély örvények,
Örökre elnyelő habja felett;
De föltünék a kéklő part mosolygva,
Holott a kis hajó megnyúgodott:
A part, mint hű anya, szelid karokkal
Ölelte át a bolygó magzatot.
Lélekölő bú, kínzó fájdalom te!...
Te vagy a tenger!..a csolnak szívem…
Egy eltévedt s a haboktól hányt hajó volt –
Eddig az én gyötrelmes életem:
De föltünék, oh lyány! arczod mosolya,
S mint az álomkép –eltünék a kín.
Búm tengeréről békepartra szálltam
Szerelmed átölelő karjain.
Mit adjak néked… mit, édes leányka?...
Hisz nemenyim e sziv, nem életem:
Te adtál életet a kínhalottnak,
Tiéd ez élet, tiéd mindenem:
Oh légy te is enyim, légy oltárképe
Szűm templomának, lángoló szívem
Minden versét, végső dobbanását
Míg élek, oh lyány, neked szentelem!...
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852.
