Szemere Bertalan 1849-iki magyar miniszterelnök az
emigráció alatt tudvalevőleg nagy irodalmi tevékenységet fejtett ki. Munkái
közül több jelent meg nyomtatásban. Prózai művein kívül alkalmilag a poezist is
beállította a politika szolgálatába, a párisi tartózkodása alatt 1854-ben “Lombok és töviskék” címen egy
hektografált s csakis nehány példányban megjelent füzetet bocsátott közre
barátai és ismerősei szűkebb körében. E füzetben van nehány distichon,
melyekben Magyarország különböző nemzetiségeihez fordul, s melyeknek nagyrésze
ma is aktuális. Ez az aktualitás is, de meg Szemere Bertalan neve is elég
magyarázatot ad hozzá, hogy ezeket a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen
sorokat most közzé adjuk.
Intő szavak a magyar
országban lakó népfajokhoz
I.
SZERBEKHEZ
Győztetek és még is búsultok, hogy van az? Ontott
Vértök után mért hull könnyetek, a keserű?
Ah! Mert a diadal szomorú, ha sem ősi szabadság,
Sem friss s uj
becsület nem koszorúzza meg azt.
Tán nem is érdemled, de biz én szánlak te vitéz
nép,
Kit tengyőzelmed
szolga-bilincsbe vetett.
II.
HORVÁTOKHOZ
Bajnoki zsarnoknak ti, mi voltunk ellene néki,
S veszténk mindketten, győzve ti, bukva mi meg.
Ellenjét s frigyesét a habspurg nyomta el egykép,
Kik szabadok
voltunk, mind rabigába nyögünk.
Sorsunk ujolag egy! Ó jó lesz érteni egymást:
A szabad
érte ha nem, értsen a szolga egyet.
III.
OLÁHOKHOZ
Kincse a népeknek kettő van, nemzetiség s jog,
Nektek az osztrák nem adta meg ezt, sem amazt.
Attól várni szabadságot, ki cask elveszi mindig,
S üldözi mind, a minek nemzeti jellege van!!
Méltán szenvedtek, de hiában nem ha okultok:
Hogy magyar
és az oláh vész, hogy ha válva halad.
IV.
TÓTOKHOZ
Vissza a morva biralmra te bár búsongva tekintesz,
Rontóját, a magyart, nem fenyegette karod.
Hódítód leve hódított te miként, - Magyar és tót’
Fénykora mult egykép, könny nem idézi fel azt,
Bár mi nagy és szép volt, hagyjátok a multat
alunni,
Ősötök álmot kér, éltet az uj ivadék,
(Elvesztek ti külön, ha külön nagyságra
töreksztek,
Jogtok frigybe együtt ujra virulni megint.)
A magyar érdeme: első kelt föl a közhaza mellett
A tóté, vele hogy hősileg küzde azért.
V.
NÉMETEKHEZ
Isteni faj, koszorut neked ád a hon angyala;
békben
Dolgozol, élsz a honért, értte aharczba’ meghalsz.
Messze hazából jöttél el, de imádod az ujat,
S szánva a régit bár véred’ amannak adod.
Emberjellemed őrzve meg, a hazafit te felöltöd,
Hű vagy nyelvedhez, és a hazához is az.
Érze így a német nálunk a Kárpátok’ alján,
S így az mely lakik a vén Duna medre körül.
Ó, képed,
harczunkba’ miként a nap’ arcza
világlik
Folt azon egy volt cask,
- a neve erdélyi szász.
VI.
MAGYAROKHOZ
Szerzettél nagy hont, szépet, jót s gazdagot. Ozmán
S osztráktól karod azt védte egy ezreden ált.
Szent földébe az alkotmány fáját te behelyzéd
S nyert veled árnyában faj valamennyi helyet.
Mit szerzél, velök
osztád meg: s nem volt ez elég: a
Hon, sem a jog; s többet adnod erődbe nem állt.
Még tisztába egy elvet hozz a nemzetiségét,
Értem: imádd magadét, s védjed a többi fajét.
Jog, haza és nyelv
nem választván tőlök el, így lészsz
Ujra vezér
közttök, s hű frigyesid neked ők.
A kard hódítás kora elmult, ezt ne feledd el.
Most a világ’ sorsát dönti az elv, s nem a kard.
VII.
A MENEKÜLTEK ÉS
A NEMZET
A száműzötteknek sorsa az a mi fa ágé
Metszve le lévén, s nem fog kivírulni soha.
Elragadozza a vész és űzi vidékre vidékről,
Élete nincs neki már, életet ő sem adand,
Nép, otthon ne remélj tőlünk, bizzál te magadban,
Hol gyökered vagyon, a magva jövődnek it ott.
Forrni belőled az élet fog ki, ha van, de ne várd
azt már,
Tőlünk, sem mástól, váltja magát meg a nép.
Él cask a nép, - menekültek, sírdombok mi vagyunk
Azt jelölők a mi mult, nem pedig azt a mi jő.
Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 11. sz. (1920.
junius 6.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése