Úgy szeretném: bár Philürída Khirón
most is élne! - hogyha fohászba közóhajt
kell szavamnak önteni -
ki rég a halálba merült:
Úranidész Kronosz égi hatalmu szülötte
lenne bár úr Pélionnak völgyein,
réti vándor, embereket szerető Vad! Egykor ő
volt a szelíd, kínokat-
szüntető Aszklépiosznak mestere,
bárminemű bajok orvos-héroszának.
Mielőtt a szépparipás Phlegüász
lánya magzatát anya-védnök Eleithüi-
ával hordta volna ki -
hálótermében arany
nyílaival odaveszti szüz Artemisz őt. Le-
száll a Hádész-házba Phoibosz terve szerint.
Zeuszi sarjak bosszuja nem hiu semmi! Bár a lány
a sosenyírthaju nagy
Phoiboszé lett, állhatatlan szíve-hajtva
más szeretőt szerez apja tudta nélkül.
Bár ölében isten tiszta rügye,
meg se várta esküvőjét, sem a vad
nászujongást, mint enyelegni szeret pajtásian a
vőlegénnyel sok, vele egykoru szűzlány
éjjeli nászi dalokkal.
Ám a lány, mint annyi más:
messzi legénybe szerelmes.
A leginkább esztelen
lám az a fajta halandó,
a körülötte valót
ki lenézi, s távoli álmok után sovárog, balgán
üres árnyékra vadászik és lehetetlent remél.
Szenvedélye győnyörü leplü Koróniszt
szörnyű ballépésre ragadta. Jövén Ár-
kádiából egy idegen:
ágyába fogadta a lány!
Éles a Kém szeme, látja! Juháldozatokban
dús Püthóban volt a templom szent ura.
Nem követvén mást, csak eszét, ama mindent észlelő
legigazibb kalauzt.
Ő hazug szót nem tud. Isten, ember őt
nem viszi lépre se tettben, se gondolatban.
Látva, hogy Korónisz az Eilatida
vándor, Iszkhüsz ágyasa lett, e galád ár-
mányt: hugát küldötte, a
bosszu után lihegőt,
el, Lakereia felé, hol a lány lakozott
partján Bolbé tavának; ám rossz szelleme ott
megrontotta őt, hogy a bűnre vezesse, vesztibe!
És vele halt sok a szom-
széd lakókból. A hegyekben kis zsarát
lángja gyakorta nagy erdőket emészt el.
Mint szüléi fektetik éppen a lányt
fel a falként tornyozott máglyára és
körbe Héphaisztosz tüze nyalja, Apollón így kiált:
"Nem hagyom: vérem-fiam így odavesszen
szörnyü halállal az anyja
átoksorsát osztva!" - szólt.
S lépve egyet, kiragadta
a tetemből gyermekét.
A lobogó haju láng szét-
nyílt neki. És a fiút
vitte már Magnészia kentaurához, hogy tanítsa
neki: embereken rágó bajok gyógyírait.
S mind, kik hozzá jöttek, a testbe benn
sarjadott kórok nyavalyásai; vagy kit
villogó érc kaszabolt,
vagy messzeröpült lövedék-
kő; vagy a tél fagya-, nyár heve-roncsolt
testüek: más-más bajaiktól mindeneket
megszabadított: duruzsolva varázsszót; jótevő
üdvitalokkal, avagy
gyógyirokkal megkezelve testüket;
mást meg a kése nyesett, s lett újra éppé.
Ám haszonvágy gúzsba kötöz tudományt.
Lám, a kézben felragyogó arany arra
ösztökélte őt mesés
zsoldért: a halottaiból
támasszon fel egy emberi lényt. Mire Zeusz meg-
dobta mindkettőt: legott megállt tüdejük
lélegezni, mert beleverte a villám a Halált.
Kérni az isteneket
csak halandóknak való dolgokra kell!
S nézz csak a lábad elé, ismerve sorsod!
Drága lelkem, ne törekedj rohanón
halhatatlan létre! Érd el ésszel azt,
mit elérhetsz! Élne ma Khiron, a bölcs odvában és
bárha mézédes dalom anda varázsszert
harmatozna szivébe:
rábeszélném, hogy legyen
orvosa most derekas, jó
embereknek, s oltsa meg
tűz-nyavalyáik, vagy egy
Zeusz fia, Látoida
volna!... Mennék könnyü hajón az Ión-tengert hasítva
Arethúsza vizéhez, az aitnai vendégbarát
nagy királyhoz, ki Szürakúsza ura:
enyhe népével, nem irígyli a jókat,
és a vendégnek csodás
hű atyja. Ha úgy jöhetnék,
hogy neki két kegyajándékot is velem elhoz-
nék egészségét, mi drágább, mint az arany,
és a himnuszt a diadalra, mit egykor Delphiben
nyert Phereníkosz: az ég
csillagánál fényesebben csillogón
- szelve a mélyvizü tengert - megjelennék!
Hadd fohászkodjak az Anyához, akit
a kapumnál lányaim éji dalokkal
udvarolnak oly sokat
nagy Pánnal együtt a Dicsőt!
Érted a monda igaz velejét, Hierón, úgy
vedd eszedbe őseinknek ez szavait:
"Egy örömre kétszeri bánatot adnak az istenek."
Így van ez - ezt a bolond
hosszutűrőn elviselni képtelen,
ám a derék csak a jót veszi tudomásul.
Néked a Sors boldog időket adott.
Népvezér vagy, nagy király. - Végzet-nagyúr:
hogyha halandóra, terád kegyesen nézett. Hiszen
boldog lét felhőtlenül nem adódott
az Aiakoszfia Péleusz-
nak, se Kadmosznak. Pedig
őket idézi a Hír leg-
boldogabb percéltünek.
Lám az aranykoronás Mú-
zsák dala szólt a hegyen,
s Hétkapus Thébaiba', hogy elveszi ez a szép Harmóniát
a tehénszeműt, az Néreusz hires lányát, Thetiszt.
S látva láttak isteneket lakomán,
arany trónon ülni király-fiait Kro-
nosznak, és tőlük hozományt
is nyertek. A Zeusz kegye volt,
hogy szabadultak előbbi nehéz nyügeiktől,
s szívet vettek. Ám utóbb Kadmosz e nagy
boldogságát részben elölte a három lánya bús
sorsa, viszont Szemelét,
a fehérkarút sovárgott fekhelyén,
Zeusz atya lepte meg álmában, Thüónát.
Péleusz és az örökéltü Thetisz
egyszülött sarját, akit anyja Phthiában
szült: Akhillészt, vad csatán
Phoibosz nyila ölte meg. Úgy
sírtak a hős danaok, tetemét hogy a máglyán
égni látták. Az Igazság útainak
ismerője az egekadta javakkal élni tud.
Másfele fúj a magas-
ból a szél mindég. Ha csőstül dől ránk
tünde Szerencse, sokáig nem marad hív.
Szűk napokban szűk, nagyidőkbe' nagyúr -
ez leszek! Magam szünetlen az adott
sorshoz alkalmazva, eszéllyel elérem, amit lehet.
Anda-szép bőséggel az Ég ha eláraszt,
isteni hírre jutok majd:
azt remélem. Mert hiszen
Lűkia bölcs fia - Szarpé-
dónt, öreg Nesztór tudós
versfaragók-muzsikálta,
záporozó dal után
ösmerjük. Híres dalok éneke által él örökké
az Erény. Keveseknek juthat osztályrészül ez!
(Ford.: Jánosy István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése