2017. ápr. 25.

Wirth Imre: Kertész Ákos (1932-) – MAKRA






Kertész Ákos első prózakötete – az 1962-ben megjelent Hétköznapok szerelme – jelezte már azt a tematikus vonzódást, amit írói pályája legmarkánsabb jellemzőjeként írhatunk le. Hősei, Holkó Albert hegesztő vagy az 1965-ben megjelent Sikátor című regény főszereplője, a faluról Pestre felköltöző Bognár Vince is annak az írói programnak a jegyében születtek meg, amelyről Rónay László írt húsz évvel később: „Kertész Ákos makacs következetességgel járja körül azt a témát, sikerül-e, sikerülhet-e az egyszerű munkásembernek kiemelkednie környezetéből, megtalálhatja-e a boldogulását.” Azonban ez nem azt jelenti, hogy Kertész tipikus „munkásíró” lenne, a szocialista realizmus képviselője, amit a kortárs kritika gyakran hangoztatott. művei az elesettség, a kommunikációképtelenség, a kirekesztettség újabb és újabb morális indíttatású megközelítéseit adják, s nem szűkíthetők le egyféle értelmezésre.

Életpályája mindenesetre hozzájárulhatott ind központi témájának megtalálásához, mind a róla kialakított kép megalkotásához. Budapesten született, érettségi után, 1950-től tizenkét évig karosszérialakatosként dolgozott az Ikarusnál, majd az Állami Autójavító Vállalatnál. Munkájának emléke gyakran visszaköszön hősei foglalkozásában. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar-népművelés szakon, s ettől kezdve filmdramaturgként dolgozott a Mafilmnél. Számos filmforgatókönyv szerzője-munkatársa (pl. Vámmentes házasság.) 1994-ben az Élet és Irodalom olvasószerkesztője lett. Tíz könyve jelent meg, számos irodalmi díjat kapott, több művét újra kiadták, legismertebb regényének, az 1971-ben megjelent Makrának 1996-ban volt a hetedik kiadása. Regényeinek többségét lefordították, s színpadi adaptációjuk is sikeres volt. A Makra szlovákul, észtül, lengyelül, svédül, csehül, románul és németül jelent meg, a hajdani NDK-ban két kiadást is megért, összesen kétszázezer példányban. A magyarországi fogadtatásra jellemző, hogy A „Makra” és 116 olvasója címmel külön könyv jelent meg: az olvasói véleményeket vizsgálta az értelmiségi és munkás olvasók körében. Almási Mikós értelmezése szerint pedig „Makra az első regényhős a magyar irodalomban, aki az autonómia hiányába hal bele”. A Makrát 1972-ben a Névnap című regény, majd 1979-ben a Kasparek című, kisregényt és elbeszéléseket tartalmazó kötet követte. A könyv címadó novellájának hősét, az idős, kutyák sétáltatásában életörömöt és értelmet talál Kasparek bácsit, a „kisformátumú hőst” ellen-Makraként értelmezte a kritika, de A világ rendje című elbeszélés lírai reménytelensége és kegyetlensége a Kertész-próza más lehetőségeit is felvillantotta. Ugyanakkor az Aki mer, az nyer című kisregény fatalizmusa (Hajdik János „törvényszerűen közröhej tárgya lesz, akármit csinál”) egyrészt a Makra világát idézi, másrészt az ironizálva-humorosan előadott „szerelmi háromszög”-történet az 1982-ben megjelent regényt, a Családi ház manzárddalt előlegezi. A világ rendje című novella lírai témáját is ironizáló regényben a felszarvazott férj, Burián Károly csak a regény végére viselkedik a „szokásnak megelelően”, amikor is hatalmas pofont ad a feleségének, ettől azonban egy csapásra „helyére billent a kizökkent idő”.

A megváltoztathatatlanság tudatának, a „világ rendjének” groteszk-ironikus megjelenése jellemzi Kertész Ákos újabb pályaszakaszát. ezt hangsúlyozza címével is az 1984-ben kiadott válogatott kötet A világ rendje. Azóta megjelent, a korhangulatot is reprezentáló regényeiben, az 1990-es Zakariásban és az 1992-es A gyűlölet ára című bűnügyi regényben az identitás és a diszkrimináció témája kerül a középpontba. A Zakariás zsidó származásával szembesülő antihőse a kilátástalanságban is azt hangsúlyozza, amit szinte mindegyik Kertész-hős: „ha már csináljuk, csináljuk jól”. Az elmúlt ötven év és egy asszimiláció történetét reflektáló mű párja a bűnügyi regény. Ebben Zofár alhadnagy elfelejteni vágyott cigány származása, ami a gyilkos utáni nyomozás során kerül előtérbe, a regény végén feloldhatatlan ellentétként jelenik meg. Felesége, a faji előítéletektől mentes, fehér bőrű tanítónő hiába szeretne sötét bőrű, fekete szemű kisbabát, Zofár abban reménykedik, hogy a gyermeke „szőke hajú és kék szemű” lesz.

1993-ben jelent meg az eddigi utolsó kötete; az Akár hiszed, akár nem válogatott írásait tartalmazza.


MAKRA

A regény a munkásszármazású Makra Ferenc „fejlődésregénye”, redukált családtörténete. A cselekmény tíz évet ölel fel, de a narrátor s a „megszólított” főszereplő valójában 1955-ben és 1965-ben beszélik el, az első részben még inkább dialogizáltan, a másodikban belső monológokkal, az öngyilkossággal végződő életet. A József Attila-idézetekkel kezdődő részek („Ehess, ihass, ölelhess, alhass (...)”, illetve „Tudod, hogy nincs bocsánat (...” ok-okozati összefüggésben állnak egymással, kiegészítik és árnyalják az elbeszélt sorsban felsejlő mélyebb tanulságokat. Az első rész a szabad, autonóm életforma-életmód választásának erkölcsi kötelességét, a második az idő visszafordíthatatlanságának tudatára alapozva a döntések és tettek (akár gyötrő) vállalását állítja középpontba. Makra Ferenctől, akit a kritika joggal nevezett „negatív hős”-nek – de eszünkbe juttathatja akár Babits Mihály Jónását is, aki „rühellé a prófétaságot” -, mi sem áll távolabb, mint ez a mintaadó szerep. Az elbeszélő már a regény első lapjain, majd később is többször nyomatékosítva így jellemzi Makrát: „jutalom és büntetés Makrának egyforma gyötrelmet okozott,mert jóformán kamaszkora óta kényelmetlenül érezte magát a saját bőrében is, és szégyellnivalónak hitte nagyra sikerült, hajlott termetét, csontjait és izmait, fekete haját, túl hosszú karját és túl széles tenyerét; a szereplés minden formájától rettegett, és inkább tűrte a megszégyenítést vagy ugratást a végletekig, mintsem ellenállásával tetézze vagy éppen provokálja.” Azonban a címadó főszereplő hangsúlyosan megalkotott identitáshiányának ez csak az egyik alkotóeleme. Azért beszélhetünk ugyanis Makra múltjával összefüggésben szűkített nézőpontról mert gyerekkoráról, szüleiről feltűnően keveset árul el az omnipotens, az ismereteket sajátos, visszafogott ritmusban adagoló objektív  narrátor.

Makra Ferenc tulajdonképpen múlttalan, nem is azért, mert életének korábbi eseményei a szerzői mindenhatóságból következően majdnem maradéktalanul felejtésre ítéltettek, hanem azért, mert amihez a hézagos családi emlékek jóvoltából kötődhetne, az több szempontból is vállalhatatlan számára. Nagyapja monarchiabeli crnagorác (montenegrói) származású volt, aki katonaként került annak idején Magyarországra. A regényt át- meg átszövő (alapvetően morális intenciójú) József Attila-allúziók egyikének is tekinthetjük ezt a szálat, hiszen a nagypapa később megszökött, s állítólag Amerikába hajózott. Tőle örökölte Makra sötét bőrszínét, amiért gyerekkorától fogva cigánynak nézték, s ami ellen majdnem élete végéig elkeseredetten hadakozott. Vállalhatatlan volt a nagyapai örökség a Jugoszláviával szembeni politikai hisztéria miatt is. Makrának katonaként, nevetséges közszemlére kitéve szalmabábokat kellett rohamoznia, s mikor a kiképzőtiszt a bábu nevében azt kiáltotta: „Ne lőj, Makra Ferenc, én a te rokonod vagyok”, neki üvöltözve így kellett válaszolnia: „Hiába vagy a rokonom, az imperialisták kutyája vagy.” A testi jelenléttől és az örökölt sorstól való menekülés jellemzi Makrát (ennek stációit szűkszavúan mutatja be az író) egészen addig, amíg majd szembe nem kerül a követni vágyott értékrenddel. A regény, mondhatjuk, egyik „tétje” ezután mind érzékelhetőbben az lesz, hogy vajon sikerül-e Makrának megalkotnia saját magából a vállalható, kompromisszum nélküli önazonosságot. Az ehhez való vonzódást, az erre törekvést elfojthatatlan erkölcsi törvényként mutatja fel a szerző, s tulajdonképpen ez a „törvény” okozza Makra tragikus konfliktusát is. Hiszen az idézetből is kiderül: Makra éppen azt szerette volna életstratégiájának az volt a lényege, hogy hasonlítson, olyan legyen, mint a többiek. Hogy ez járhatatlan út, annak első jele (az önazonosság felé tett első öntudatlan lépés) a genetikai "örökség” felszínre törése volt.


A regény bevezető részében megtudjuk Makráról, hogy vizsgálati fogságba került egy „rosszvérű” nő miatt, akit a rituális húsvéti locsolkodás után a barátai az erdőben meg akartak erőszakolni. Ő ezt tulajdonképpen teljesen természetesnek és a szokásoknak megfelelőnek tartotta, noha nem szívesen vett volna részt ilyesmiben, mégis, a késsel levágott női alsónemű látványa váratlan dühkitörésre késztette, s négy barátját, bár azok védekezni próbáltak, agyba-főbe verte. A lány közben segítségért futott, így került aztán Makra is a fogdába. A lány vallomása tisztázta ugyan az erőszak vádja alól (amit a barátai éppen hogy rá akartak fogni), de ez az esemény minden addigi elképzelését romba döntötte. Makra látszólag közönnyel, némán fogadta a történteket, annak a tudatában, hogy minden szó és magyarázat fölösleges, hiszen a közösség normáival ellentétesen cselekedett. Anyja „nem értette, hogy a fia egyedül szabadult, ez nem szokás itt a telepen”. Makra, aki a szokásoknak megfelelően akart menyasszonyt választani, s a hagyomány szerint szűzen akarta feleségül venni, az eset után rögtön elhagyta Pestlőrincet, a szülői házat, ahová aztán soha többé nem tette be a lábát. Régi barátjához, Zselényihez költözött, aki szintén nem „fecsegő fajta”, és hasonlóképpen lakatos mint ő (igaz, feketén, maszekoknak dolgozik). Személyében Kertész Ákos a vívódó, mindenben értelmet kereső Makrával szemben a fortinbrasi toposznak megfelelő cselekvő, keveset töprengő, ellenpontozott túlélőt alkotta meg. Míg azonban makra útkeresése hitelesen és gondolatgazdagon körülírt, Zselényi titkát nemigen fejthetjük meg. Pedig az öngyilkosság után ő veszi át a képzeletbeli nyomozó szerepét, keresi a tett indítékát.

Az olvasóban önkéntelenül is felötlik a kérdés: mi avatja Zselényit kivételezett tanúvá? Vajon alternatívát képvisel-e Makrával szemben? Milyen rejtett, belső értékeken alapul józansága? Úgy tűnik, Zselényi Makra hátországa, ahová időről időre visszatérhet, amin keresztül talán egy barátság munkásszolidaritássá is nemesített ideáját írta meg Kertész. A Valival a munkásléttől távolodó Makra mindig Zselényiben talál vissza az egyértelműségek világába. Közös albérleti életük Makra szellemi és testi értelemben vett „önképzésének” ritmusához igazodik, amiben a munka, egyetlenegy alkalmat leszámítva, mint a létbiztonság szokásoknak megfelelő eszköze játszik csak szerepet. (Illetve a második részben a munkamorál kapcsán hozzájárul Makra személyiségválságának elmélyüléséhez.) Az önképzés egyedüli módja, adománya Makra számára a szerelem, Vali szerelme (neki szól a könyv ajánlása is). (A szerelemélmény a benne megnyíló szabadság kivételes érzeteként, az autonómia megtapasztalásának esélyeként is manifesztálódik a kor irodalmában.) Vali mindenben ellentéte Makra Ferenc szabályos, „szokásos” életfelfogásának. A múlttal szembeni tagadó viszonya is gyökeresen már megfontolásokból eredeztethető; Makra menekülése, elsősorban félelemből, politikai okokból és ehhez kapcsolódó elfojtott pszichés komplexusokból tevődik össze, amiből a kiutat az azonosulásban látja. Vali megtagadja – már a háború alatt – polgári családját, hazugnak és képmutatónak tartva az orvos apa értékrendjét. (Szükség esetén, például amikor Makra megbetegszik, mégis a régi ismerősökhöz fordul.) Azonban azonosulási kísérlete a „proletariátussal” folytonosan kudarcot vall. A Makrában lappangó erkölcsi törvény Valiban életformáló, örökösen konfliktusok lehetőségét hordozómegélt valóság. Valinak végiggondolt,”kihordott” elvei vannak, s ennek szellemében, saját sorsának a lehetőségekhez képest szabad alakítójaként gátlások nélkül, egyik napról a másikra él. József Attila-i „minimálhedonizmusának” az őszinteség, a kompromisszum nélküli önismeret a talpköve. Makrával folytatott párbeszédeiben a jobbító, forradalmi hevület magánéletre, erkölcsi kérdésekre korlátozott gondolatrendszerébe kapunk megkapó bevezetést. A gondolatmenetek egymásba kapaszkodó, egymást cáfoló tézisei megóvnak egy kimondott igazság uralmától, nem közvetítik közvetlenül a szerzői véleményt. (Ez a különös játék figyelhető meg például a zsidóüldözésből kiinduló ”ateista kereszténység”-ről vagy a „dolgok nem függetlenek a múltjuktól” materialista alaptételről szóló beszélgetésekben is.) Vali festő (de nem tud bejutni a főiskolára) s művészetté formált, szokatlan élete révén fokozatosan áttöri Makra idegenségérzetét. Elfogadtatja vele a testét az erejét, arra kényszeríti, hogy átgondolja, felülvizsgálja életfilozófiáját. Makra öntudatlan tapasztalata gyakran ellentmondana Vali igazságainak, de ezek egy része belső monológ marad. Főképpen – korábbi elképzeléseitől talán legtávolabb álló – spórolásellenessége irritálja. Vali kifakadására: „a proli nem gondol a holnapra, nem szokta meg, sose volt neki miből, ezért kell az egész rohadt világot megváltoztatnia”, ezt gondolja: „A világot Vali akarja megváltoztatni, mert abban reménykedik, hogy egyszer ez a megváltozott világ majd tálcán átnyújtja neki a létminimumot, ami jár egy embernek, de ő nem hisz egy ilyen világ lehetőségében, és tudja, hogy aki nem kaparja össze magának foggal-körömmel, utálatos kuporgatással azt a minimumot, annak nem is lesz soha.” Mégis, Zselényi óvása ellenére is, aki szerint Vali nem való Makrához, Makra – mint később kiderül – visszafordíthatatlanul megváltozik.

Átalakulása azért vezet tragédiához, mert túl későn fogadja el saját másságát; ehhez döntően hozzájárult, hogy Valival a kapcsolata a lány hajthatatlansága következtében megszakad. Makra képtelen elfogadni Vali döntését, hogy elveteti a gyermeküket, számára ez végső bizonyságul szolgál titokban dédelgetett vágyai megvalósíthatatlanságára: Valival nem élhet megfelelő (szokásos, polgári, törvényesített) életet. Vali értékrendjéből kiábrándulva az alternatívát kínáló „művészlét” csábításától is megundorodik, hiába arat sikert fémlemezekből hegesztett fejszobra Vali művésztársaságában. (Miközben ennek a társaságnak a morálja is – különösen viszályukon keresztül nézve -, úgy érzi, lelepleződik előtte.) Elszökik, megszökik Valitól, tettével tudatosan egy konvencionális, fogalmai szerint mindennapi uralható életmódot választva. Vali, túllépve személyes fájdalmán, két kudarccal végződő kísérletet tesz makra visszafordítására. Először rögtön a szakításuk után a művészi ambíciót szeretné életben tartani benne, de Makra, mintegy megsejtve, hogy „be van már oltva, benne vannak a baktériumok”, Valit és a „művészetet” végképp összemosva elzárkózik a továbbtanulásnak még a gondolatától is. Döntésének – saját maga számára is nyilvánvaló – következménye a szakítás után tíz évvel elkövetett öngyilkossága.

Makra utolsó heteinek, napjainak története az előző rész szerkezetét idézi fel. Most is, int tíz éve, egy szerelem hatására hozza meg döntését, gondolja át, értelmezi újra életét. Végzetes kísérlete a hagyományos, kompromisszumokra, kisebb-nagyobb hazugságokra épülő élet megvalósítására e szerelem révén lepleződik le – mint öncsalás, hazugság. Azonban ez a felismerés nem szeretője, Sztanek Edit érdeme (Makra elcsábítója három gyermek anyja, akit Makra teste és ereje nyűgöz le, de aki a testi szerelem szabadságának, Valival ellentétben, elvek, morális alapok nélküli képviselője.) Sztanek öntudatlanul Makra önazonosságának megtalálásához járult hozzá azzal, hogy felszínre hozta Makrában a Valihoz fűződő emlékeket. Makra évek óta abban az üzemben dolgozott, ahonnan annak idején, húsvéti verekedése után kilépett, s úgy érezte, beilleszkedett végre. Felesége volt, gyereke, megbecsülték. Azonban szeretőjének, Sztanek Editnek a megpofozása (mert azt mondta rá, hogy gyáva, s ez is csak Valit idézte fel benne), az ezt követő, múltba visszatekintő belső monológok feltárják ennek a (munkahelyre, munkamorálra is vonatkozó) látszatnak a valóságát. Felesége „a kamaszálmait nem váltotta be”, Makra akkor vette el, amikor tbc-s lett, s Magda sírva kérte, ne hagyja el. Makra „nem ilyen asszonyt képzelt magának valamikor”, de meghatotta Magda ragaszkodása, s úgy gondolta: „ugyan kit hódíthat meg egy kehes nyomorult, aki még a családját sem bírja eltartani (...) az ilyen örüljön annak, amit véletlenül kapott (...) egy rendes, tiszta, szorgalmas és hűséges teremtésnek, aki nem követel, nem nagyravágyó, szereti és megbecsüli őt (...) és egyetlen célja, hogy melegen tartsa majd a közös családi tűzhelyet”. Makra ezzel kezdettől fogva tisztában volt, hiszen idézett szavait 1956 végén gondolta a tbc-szanatórium kertjében, amikor Vali, a forradalom leverését követően gépfegyverrel bujkálva, megpróbálta másodszor is rávenni Makrát a döntő lépésre, most arra, hogy disszidáljanak együtt. Makra nem mentmert ő Magda és egy életforma mellett döntött, s csak kilenc év múlva ébredt rá bűnére, hogy éppen így csapott be mindenkit.

Vali emléke, gondolatai minduntalan szembesülnek jelen körülményeivel, s egyszerre – hasonlóan hajdani verekedésének váratlanságához – vállalja önmagát. Egy szakítási kísérlet után megszállottan győzi meg Sztanek Editet, hogy éljenek együtt nyíltan, váljanak el, s először meséli el úgy a verekedés történetét, hogy érteni véli tettének a jelentőségét: „akkor szégyellte, nem tudta megmagyarázni magának, de ma már nem szégyelli, akkor volt ember, akkor vállalta ÖNMAGÁT”. Ebben a felfokozott, kivételes állapotban vállalja identitását: a rájuk törő házmesterre ráerőlteti személyijét, és beismeri (nemlétező) cigányságát, crnagorác származását – ami abszurd és groteszk is egyszerre, hiszen méltatlan helyzetben, oda nem illő módon következik e. A „Cigányság” és a „jugoszlávság” a regény végén így válnak (kényszeresen) elfogadott sorssá, értelmetlen, célt tévesztő gesztussá (miközben e negatív értelemmel felruházott „gyűjtőfogalmak” szimbólumképző képességüknél fogva jelentésbővülést eredményeznek, s így asszociációs mezőjük a kirekesztés, gyűlölködés olyan, nagyobb terheltségű fogalmait is, mint például az antiszemitizmus, nagy erővel idézik fel az olvasóban). Makra, miután győzött, elfogadtatta szeretőjével a házasság gondolatát, egyszer csak rádöbben: „végleges és helyrehozhatatlan tévedés, hogy tízéves késéssel mozdult meg, csak tízéves gyötrődés égette olyan keménnyé, hogy méltó lehessen Valihoz; de ez a tíz év jóvátehetetlen”. Amilyen váratlanul győzte meg Sztanek Editet, olyan váratlanul búcsúzik el tőle örökre; hazafelé botorkálva belebotlik még törzskocsmája cigány zenészeibe, együtt isznak, s ismét cigánynak vallja magát, de hogy ez hihetőbb legyen, összevissza hazudozik. Távozóban, az aluljáróban megtámadják őt a zenészek, mert provokátornak nézik; Makra leüti egyiküket, és hazamegy. Ekkor omlik össze végképp.

A későn megtalált identitás az elkésettség és reménytelenség feloldhatatlan érzetével párosul Makra sorsában, és végső soron illúziónak minősíti az erkölcsi törvényre vonatkozó írói intenciót. Vali disszidál, Makra meghal; Zselényi utólagos oknyomozásának ezért tulajdonképpen dramaturgiai „értelme” van: az olvasóban, egy másfajta nézőponttal szembesülve, veszteségként tudatosuljon Vali-Makra elvesztése. Kertész Ákos a törtnet jellegzetes helyzet és időhöz kötöttségén keresztül a bűn és a szégyen közös befogadhatóságának teremtette meg az esélyét. Regényének, mint ahogy arra a bevezetőben utaltam, nincs egyféle (ideologikus, didaktikus) olvasata, annak ellenére, hogy sem az értékítélet-mentesség, sem az ironikus körülírás, sem a fikció játékosan, komoly lehetősége nem jellemzi. A realista elbeszélésnek ez a formája a narrátori pozíció kivételes megformáltságának köszönhető. (Az indulatpróza nyelvi megformáltsága, a mondatszerkesztés sajátosságai, az igazságok relativitását érzékeltető, függő beszédet idéző mondatok, a refrénszerűen visszatérő, nyomatékosító utalások Thomas Bernhard-párhuzamokat is sejtethetnének.) A kortárs recenzensek s Dérczy Péter is hangsúlyozzák annak a fontosságát, hogy az akár másfél oldalon keresztül kanyargó függő beszédű mondatokban a felvetett morális problémák a nézőpontok sokfélesége, körüljárása következtében sohasem jelennek meg a végső igazság meggyőző erejű képében (felvillantva ezzel legalább az autonóm befogadás lehetőségét). Ez a végső soron lehetetlen kívülállás – hiszen megvalósulására semmilyen remény nem jogosított fel – azért viselhető el mégis, mert a narrátor kameraszerű, riporteri távolsága eleve a veszteség, reménytelenség „igazságában” született meg (aranykori nosztalgia nélkül, s így a regényben megalkotott történelem egészére vonatkozik az írói kétely). A redukált realizmus óvja meg Kertész Ákos művét az elavulás veszélyétől, noha szereplőinek életrajzával, gondolatvilágával el nem véthetően kort reprezentál. A Makra, mint olyan próza, ami a cselekvési szabadság és a realitás közötti távolság leküzdhetetlenségéről beszél, egyik végpontja az ok-okozati realizmus valóságot „leképezni” akaró ábrázolásmódjának.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 238-247. old., Móra Könyvkiadó 1977.