2016. szept. 17.

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. IV.




Veresmarti irmelyi prédikátorsága. – A vallási állapotok, az itteni hitújítási mozgalmak s előmenetek, a Kálvin-felekezeti virágzó községek és nevezetes prédikátorok. – Az ellenreformatio kezdete. – Veresmarti kitörései a katholikusok ellen. – Az ürményi Ilmeriék általi feladása. – Forgách Ferenc nyitrai püspök az országgyűlésről meginteti Demjén követ által. – Veresmarti ellenállása.

Midőn Veresmarti a XVI. század végén híveivel Mátyus földén Irmelyen, a mai Ürményben megtelepedett, a reformatio itt már mindenfelé elterjedt, és mély gyökeret vert vala.

Irmely mellett egyfelől Komjátin Huszár Anaxius Gál állította fel 1668 körül a hely hatalmas urai, a Forgáchok pártfogása alatt a hitújítás terjesztésén dolgozó nyomdáját.

Másfelől Ismely felett Semptén, majd Galgóczon Bornemisza Péter nyomdája dolgozott később hasonlón a Thurzók és Balassák védelme mellett.

Oláh és Verancsics érsekek hasztalan küzdöttek ellenök. Kiűzetve egy helyről, a másikon annál erősebb állást foglaltak. Telegdi Miklós az érseki helynök azért szintén nyomdát is állított már ellenök. De ez egyelőre mind hasztalan volt. Mindez máris elkésettnek mutatkozott.

A legnépesebb és legvirágzóbb magyar városok és helységek templomai és iskolái majdnem kizárólag a hitújítók és itt, nagyobbára a kálvin-felekezetűek kezében voltak. Többnyire jól iskolázott, külföldi akadémiákon tanult, tudományosan képezett irodalmilag művelt és munkás, a hitvitákban gyakorlott jártas, ügyes és buzgó prédikátorokkal s iskolamesterekkel voltak ellátva.

Veresmarti szomszédságában Komjáton a prédikátor ekkor Dobronoki Miklós a Dunán inneni terjedt és virágzó superintendentiai kerület superintendense volt. Tekintélyes, már aggkorú férfiú, ki közszeretetnek és bizalomnak örvendett; bár akkor öregsége miatt gyarlóbb, s úgy látszik, irodalmilag is hittanilag kevésbé művelt és tudományos ember volt.

A superintendentia több senioratusi kerülete akkor seniorjai közül említtetnek Veresmarti által: Puha Pál felekezetének heves buzgó híve; Csatári Gergely vagy András mosonyi prédikátor, Csene vagy Czene Ptéer somorjai prédikátor, felekezete confessiójának ismeretes kiadója. A többi prédikátorok közül nevezetesebbek voltak: Hollósi Márton nagyszombati; ennek utódja, előbb jókai prédikátor: Rátkai György, Nemesnépi Dániel, szőlősi, majd komját prédikátor.

Nevezetesebb ez időbeli iskolamesterek voltak Súri Mihály Komjátin, Taksonyi Péter és Patkó Tamás Nagyszombatban, Samarjai János, Kanizsai Pálfi János Somorján, Péczelyi Király Imre Komáromban, stb. Ez utóbbiak is majdnem mindannyian, - kikkel Veresmarti életében még gyakrabban találkozunk, hasonlón kitűnőbb képzettségű, a külföldi iskolákon járt, irodalmilag is vagy hitvitáik által kitűnt egyéniségek voltak; s akkor itt rendre egymást érték majd a prédikátori, majd seniori és superintendensi hivatalokban.

Gyakran, s esztendőnkint többször is összegyülekezvén a kerület papjai, tanítói híveikkel népes zsinatokat tartottak, melyek a belső kormányzati ügyeken kívüli papavatással és vizsgákkal, nyílt vitatkozásokkal voltak egybekötve.

Mindez nagy lendületet, élénk életet adott volt akkor a hitújításnak, melyet a vidék hatalmas földesurai támogattak. a Forgáchok és Balassák, Thurzók és Ungnadok, Berényiek és Nyáriak, Nádasdiak és Révaiak, Zerdahelyiek és Apponyiak*. (* Fabó Monumentaevang. III. 148.) Ezen a hitújítás mindannyi itteni híveinek földesúri hatósága és parancsa, gyakran önkénye vagy érdeke, s ha kellett, erőszaka és fegyvere képezte itt is a hitújítás egyik legerősebb istápját; amint jószágaikon a templomokat lefoglalták, alattvalóikat a hitújításra kényszeríték, a prédikátorokat erőszakkal is behozták.

Annál szomorúbban állott a katholikusok ügye. Alig volt már a vidéken egy-két községök. Veresmarti Irmely közelében csak Tardoskeddet és Mocsonokot az esztergomi érsek és nyitrai püspök jószágát és azután Surányt említi, és Sellyét, mint ahol még akkor katholikus papok voltak.* (* Megtér. 7-8.)
Sellyén is a néhány jesuita-térítő gyengén és változó szerencsével kezdte volt meg újra működését.

Az Oláh érsek által megkezdett, úgynevezett ellenrefomatiónak, a katholika egyház helyreállításának,nem volt sok sikere; legalább nem nagy állandósága. Az ő s utóda Verancsics kimúltával az esztergomi érseki szék hosszas üresedése, majd alig hogy egy-két évig tartott betöltése alatt ez is meghiúsult. A katholika vallásra nézve ezen oly szomorú állapotok között méltán mondhatta már a század vége felé Telegdi, érseki helyettes, Miklós pápához írt levelében, hogy a magyar egyház végromlása szélén áll. A nagy fáradságok s erőlködések, úgymond a számtalan veszélyek s gyűlölségek, melyeknek kiteszik magukat, küzdve az eretnekek fanatikus törekvései ellen, s az igaz vallás mellett, többé mind mitsem használnak. A főpásztor nélküli nyájat az eretnekek már székhelyén is (akkor Nagyszombatban) megtámadták. Szemünk előtt ragadták el a városban az egyházat, melyben a kíváncsiaknak istenkáromlásaikat hirdetik. Innét nemsokára az ország minden városait, helységeit, faluit és pusztáit mint a legyek ellepik. A katholika hitnek még csak a neve sem marad fenn többé!* (* Schmitthnél Ep. Agriens. III. 115.) Ily hangon szól a fájdalom s aggodalom legélénkebb kifejezésével a tudósítás a magyar katholika egyház akkori állapotáról.

Annál kedvezőbbek voltak ezen körülmények a hitújításra nézve.

Veresmarti is eleinte kedvére élhetett velök. Amint Irmelyen prédikátori hivatalás megkezdette, ő is – úgymond – a közönséges szokás szerint affélékkel, aminemű hitvány gyalázások a község szájában forganak, kímélés nélkül rajtok volt a pápistákon.* (* Megtérés. 7.)


Közben ugyan feltámadtak lelkében ismét vallási kételyei is.

Így beszéli, hogy midőn a szomszéd Komjátiba gyakran ellátogatott, hol ezidőben, úgy látszik nősült is nejével kis birtokot kapott; - egykor Dobronoki Miklós a superintendens s ottani prédikátor jelenlétében, Súri Mihály ottani iskolamesternél és régi, még debreceni iskolatársánál, valamely hitvitás, polemikus könyv akadt kezébe. S amint benne lapozgatva olvasgatott, feltűnt neki, úgymond a kálvinista felelete, melyet az a pápista ellenvetésére adott: No, hallottuk azt már régen. Egyebet sem tudtok ti felelni, mindenkor csak azt az egyet mondjátok. A katholikus erre cáfolja: Bezzeg ám, mi mindenkor egyet mondunk, s ez eggyel ellenetek be is érjük. Nem úgy, mint ti, kiknek, mivel igazságtok nincsen, kénytelenek vagytok mindig változtatni. Egyszer egyet mondtok, kiütik a markotokból; azután meg mást feleltek. Abból is kifogytunk, meg előbb mentek. De mindenből kiforgatunk.

Veresmarti régi kételyei az egyszerű szavak olvastára mindjárt felébredtek. Újra meg újra olvasta a helyet, és nem tartóztathatta meg magát, hogy Dobronokinak és Súrinak most fennszóval felolvasván rá ne mondja:

Ez bizony talál!

Súri kérdé: annyira tetszik-e neki a válasz? Veresmarti feleli, hogy bizony igen jól! S idézi rá sz. Ireneus híres mondata hasonló értelmét: Mi ugyanazon tárgyról mindig ugyanazt az egyet mondjuk és azzal összhangzólag hisszük is... Nos, de iisdem rebus semper eadem dicimus; consonanter et similiter credimus.

Súri tréfára véve a dolgot, mondá: Azt tartom, hogy erős pápista volnál, ha pápista lettél volna.

Már ezt nem tudom – válaszolá Veresmarti -, de ha így mégyen el dolgában (érti a pápistának feleleteit a könyvben), úgy az bizony igen helyén tapogat.

Súri ellenkező véleményben volt. Ő az efféléket úgymond semmibe sem veszi, és csak azon van inkább, hogy mit szólhasson ellene.

Veresmartit az ily felelet nem elégíthette ki. Ő ezt az igazság elleni megátalkodásnak vette.* (* Megtérés 6.)

Hanem azért folytatta híven ő is prédikációiban a katholikusok elleni hevesebb kifakadásait.

Büntetlenül mégsem folytathatta sokáig. A szó csakhamar torkára forrt.

**

Éppen azon időtájban a XVII. század elején a már huzamosb idő óta úgy látszik, készülőben levő, úgynevezett ellenreformatiói fordulat is akkor kezdett kitörni az országban s e vidéken is.

A hitújítási mozgalmak által előidézett vallási viszonyok és villongások máris azon fokra jutottak, melyen az ellenállás, a visszahatás, a reactió sem maradhatott el többé.

Az ország népségének nagy része, a fejedelem, az udvar, annak hívei, a kormány még mindig  a katholika vallás hívei voltak. És most, midőn azt mind erősebben fenyegetve látták,újra erősebben is ragaszkodtak hozzá; majd fölléptek mellette. Az ellenállás egyre nagyobb lett. A szervezkedés mindenfelől megkezdődött. S ezzel bekövetkezett az úgynevezett ellenreformatio.

Mert midőn a hitújítás hívei már be nem érték többé azzal, hogy a főúri pártfogóik hatalmában és hódoltságon levő egyházakat elvették; hogy a nagyobb városok polgárságával az új hitet befogadtatták, és erre a főurak közötti híveik alattvalóikat is többnyire kényszerítették; - hanem az érseki, püspöki székhelyekbe is beütöttek, s a templomokat itt is erőszakkal elfoglalták: ezáltal természetesen ellenfeleiket is a végső erőszakos ellenállásra és visszafoglalásra kihívták vagy kényszeríték.

A nagyszombati eset, melyet Telegdi érseki helyettes levele jelez: hogyan foglalják el saját szemeik előtt székhelyeiken is már templomaikat, jelzi majdnem azon fordulópontot is, mely a legnagyobb kikeserítés ezen fokán bekövetkezett.

Így foglalták el másutt is ekkor a püspöki székhelyek templomait, s ezáltal a hitújítás emelkedése tetőpontjára jutott.

A küzdelem erre újra hevesebben megkezdődött. S amint ezzel az erőszak terére lépett, most a hitújítóknak kellett mindig a rövidebbet húzni. A század kezdetén túl mind erősebb ellenállásra találtak. Sőt egy és más helyütt ismét a visszafoglalás is már megkísértetett.

Az ország lakosainak többségét ekkor is, mint mondók, kétségtelenül még a katholikusok képezték.* (* Lásd Szalaynak is ezen véleményét. Magy. Tört. IV. 431.) De az urak, a nemesek, a polgárok között oly erősen elterjedt a lefolyt század zavaraiban az új tan, hogy a világi rendek reformált része számra jóval felülmúlhatta a másikát.

A katholikusok többsége mellé azonban egyszerre odaállott a hatalom, a fejedelem és a kormány. Mely úgyis már régebben nehezen viselte a zavarokat, az ellenállást, melyet neki a hitújítás okozott; erősebb támadó és foglaló lépéseivel méginkább nevelve az akkori országos nagy bonyodalmakat.

A vallási küzdelem ezáltal egyszerre hatalmi kérdéssé is lett.

A mozgalom úgy tűnt fel, mintha tervszerűleg kiszámítva kombinálva indult volna meg, miután az először Tirolban a dinasztia azon ága által indíttatott meg, mely most a birodalom trónjára jutott

**

Azóta tehát, hogy Veresmarti Mátyus-földére Irmelybe vagy Ürménybe költözve ott prédikátoroskodott, nehány év alatt az országos események itt is új fordulatot adtak a vallásügynek.

Nyitrán, Irmely közelében éppen Forgách Ferenc a magyarországi ellenreformatiónak egyik legerélyesebb férfia ült a püspöki széken, ki ezidőben már mindenfelé megkezdette a vidéken a katholika vallás helyreállítását. Megyéjében, jószágain, ahol csak szerét tehette, visszahelyezte a katholikus papokat, helyreállította az egyházakat.

A sellyei jezsuitákat pártfogása alá vette, Pázmány Pétert 1600. elején magához udvarába hívta; és megkezdé velök térítéseit, hitvitáit, a templomok visszafoglalásait. Székhelyén Nyitrán ekkor 1602-ben két jezsuitával, köztök valószínűleg Pázmánnyal is oly erélyes térítői egyházi beszédeket tartatott, hogy magával, a hozzája csatlakozott néppel a püspöki székhelyébe befészkelt prédikátorokat a városból kiűzette, a templomokat visszafoglaltatta.* (* Frankl Pázmány I. 616.)

Hasonlón a szomszédban Galgóczon a Thurzók egyik vára s birtoka főhelyén a királyi helytartó Pethe Márton kalocsai érsek által a ferenciek zárdáját és templomát visszafoglalta, melyet előbb a Thurzók sógora Ungnad Ádám német tábornok a barátokra gyújtott, és belőle őket kiüldözve az ágostai felekezetűek számára lefoglalt vala.* (* Fabó Monum. Evangelicor. III. 140. Alexii Thurzo gener Ad. Ungnad paulo durior in monachos Galbóczenses quorum claustrum in cineres redegit.)

Ezen események közepett nem kis bátorság kellett hozzá, hogy Veresmarti folytassa a katholikusok elleni kifakadásait s izgatásait. Forgách püspök is végre hallott és értesült felőle.

Irmelynek, vagyis mai nevén Ürménynek ura akkor, mint Veresmarti tudósít, Irmelyi István, de helyesebben írva Ilméri István volt.

Az Ilmériek régi és nevezetes nemzetsége azonos a mai Ürményi-családdal. Sajátságosan hasonlón, mint a helység az Irmelyből Ürményre, úgy a család az Ilmériből Ürményire változtatta nevét. A Veresmarti által említett Irmélyi István mint e néven második jön elő a nemzetség származási sorrendjében, és tőle ágazik le egyenes vonalon a máig virágzó család is.* (* L. Nagy Iván Magyarorsz. családai V. 229. és XI. 428.)

Ilméri István buzgó katholikus volt. Ősei közé számíta az egykori híres kalocsai érseket, Jánost. És nagybátyja Imre akkor nagyváradi prépost volt. A Forgách-családdal is úgy látszik, már eredetileg rokon, Ferenc püspöknek benső hívei közé tartozott.

Nem állhatván többé Veresmartinak a katholikusok ellen szórt kifakadásait, bemondogatta úgymond Veresmarti, anélkül, hogy ő sejtette volna, Nyitrán a püspöknek.

Egyszerre csak Veresmarti arról értesül, hogy Irmelyt léte a püspöknek igen ellenére van, úgymond, mert sokat káromkodom. Haragszik rám, fenyeget, hogy bevitet. Jobb, ha gondot viselek magamra.

Veresmartit azonban e fenyegetés nem ijesztette el. Folytatta tovább is támadásait. Forgách azalatt Pozsonyba ment az 1604-diki országgyűlésre,  mely rá s az általa képviselt vallásügyre nézve oly végzetessé lőn. – Itt is újra értesült azonban elkeseredett országgyűlési vallásküzdelmei közt Veresmarti bátor s merész ellenséges támadásairól.

Megbízta azért Dömjén Jánost, Irmely melletti nyitra-ivánkai előkelő nemes birtokost - ki akkor, úgy látszik, a vármegye egyik országgyűlési követe volt, és Pozsonyból az országgyűlésről hazatért a húsvéti ünnepek előtt -, hogy intené meg Veresmartit, ha nem tartózkodik a katholikusok bántalmazásától meg fogja őt fenyíttetni.

Dömjén, ki maga is kálvinfelekezetű volt, és csak később tért meg, mint Veresmarti beszéli, nyilván mint Forgách hű embere, amint hazatért Pozsonyból, mindjárt Veresmartihoz ment, még a böjtben úgymond, s azzal köszönté őt, hogy Pozsonyból országgyűlésről bizony rossz hírt hozott neki. Mert a nyitrai püspök ott azt beszéli, hogy húsvét napján házánál békével a kokonyát (tojást) bizony meg nem eszi Veresmarti. Én azért, úgymond Dömjén azt adnám tanácsul, hogy más helyről gondolkodván viselnél gondot magadra.

Veresmarti meghallgatta még bővebb beszédét is, mellyel valószínűleg az országgyűlésen a hitújításügyében keletkezett akkori elkeseredett vitákról s a rossz kilátásokról tudósíthatta. De mindezzel Veresmarti nem hagyta magát elijesztetni. Sőt bátran Dömjén elé lépve válaszolt:

Termetedre képest nagyra volnál méltó, uram! Azért ha királyod egy végháznak gondját reád bízván, azt az ellenségnek csak fenyegetésére is pusztán hagynád, mit érdemlenél? Az én Istenem is engemet a bálványzók közibe úgy rekesztett, mint egy kertben, körös-körül Suránban, Tardoskedden, Sellyén, Mocsonokon rajtam itt s itt mindenütt már pápisták vannak. De csak fenyegetésökre is felkeljek-e? S az én gondviselésemre bízott nyájat farkasok prédájára hagyjam-e? Nem cselekszem! Látod, oly kézzel-lábbal vagyok, hogy kaszára kapára vagy kardra, kopjára termettem inkább, hogysem pennára. Vasat (érti bilincset) esztendeig, tovább is elpengethetek. Vársöprést, kertásást, egyéb munkát felvehetek. Egy nyomot sem megyek!

Dömjén ezen lelkes beszéden rá álmélkodva, úgymond, válaszolá:

Az Úristen éltessen, uram! Azt én szinte nem vártam volna, de akarom (óhajtom). Nem is szólok én efelől többet.

Dömjén távozott, és a húsvét is szerencsésen elmúlt anélkül, hogy a fenyegetés teljesült volna. A húsvét napja eljöve, ami keveset főztek vala, azt békével el is költök, írja erre Veresmarti. De az aratásnak utólja lőn, úgymond, szerencsétlenebb.

Forrás: Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. Írta Ipolyi Arnold. Budapest, Szent István Társulat 1875.