2016. szept. 23.

Márkus József (1852–1915): Mikor Ámor lakást keres





Ámornak nem volt egyszer lakása, hölgyeim.

A szárnyas istenke egy késő novemberi estén, hóna alatt egy pár elgörbült nyilat szorongatva és kezében a rettegett tegezzel, melyről azonban le volt pattanva a húr, megtépett szárnyakkal, véznán és nyomorultul, de azért büszke homlokkal, didergett egy utcasarkon, mint egy trónjáról elűzött király, akinek nincs fejét hová lehajtania.

Nagyon hideg volt. A magasból, mint apró röpködő csillagocskák, szálltak alá az első fehér pelyhek. A meleg lehelet, mint ezüst zománc csillogott a férfiak bajuszkáin és a nők arcfátylán.

Az emberek sietve lépkedtek el a hajléktalan Ámor mellett. Még a szerelmes párok sem vették észre, amint összebújva, szorosan egymáshoz simult testtel, egymás csiklandozó melegétől felvillanyozva, vígan nevetgéltek...

- Hova menjek? – kérdé magában a mindenkitől elhagyatottan.

Nagy kétségbeesésében fogai vacogtak és ujjai meg voltak gémberedve, eszébe jutott az a szomorú hely, hol a társadalom elzüllött, kétes egzisztenciái szoktak nehány polturáért megbúvni éjszakára.

A hajléktalanok menhelye!

- Ámor a hajléktalanok menhelyében! – kiáltott fel büszkén az istenke és szeméből két forró könnycseppecske csordult i, mely nyomban rá is fagyott pilláira. – Odamenjek én, akinek ágy sohasem lehetett eléggé puha, csipke sohasem elég gömbölyű?!... Én, Ámor, akit a legszebb asszonyok becéztek, kényeztettek s aki királynők fekhelyét vetettem meg egykor merő szeszélyből?!... Nem! Inkább itt fagyok meg az utcán!

A nyomor szerencsére bölcselkedővé teszi áldozatait. A hajléktalan Ámor is gondolkozni kezdett, amit egyébként sohasem szokott volt tenni.

- Miért kellene az utcán megfagynom, mint az utolsó koldusnak? Nekem, aki milliók fölött uralkodtam egykor! Lehetetlen, hogy a régi jó időkből ne maradtak volna jóembereim, akik ha meg fogják látni nyomoromat, meg ne könyörüljenek rajtam! Oh, lesznek, bizonyosan lesznek, akik keblükre zárnak és befogadnak jó, meleg szíveikbe!... Ah, igen: a nők! A nők, ezek az angyalok, akik híveim voltak mindig... Úgy van, a nők szívén fogok kopogtatni...

És a hajléktalan Ámor rögtön el is indult felkeresni azokat, akikről beszélt...

Egyenesen a múzeum mögött fekvő arisztokrata negyedbe sietett.

- Minek is kóborolnék sokáig? – gondolá. – Egyenesen hozzá megyek, ahhoz az igézetes testű kis grófnőhöz, akinek megvan mindene, mire a szépségnek és bájnak szüksége van hogy ne gyakoroltasson kényszert magára. Hatalmas, gazdag, szabadon rendelkezik szívével és örömmel fogja azt megnyitni számomra. Milyen pompás lakás lesz! Sohse volt jobb dolgom, mint aminő abban a szívecskében lesz!

A hajléktalan kis Ámornak szerencséje volt: otthon találta.

A finom hölgyecske térdig érő szoknyában, apró papucsokban és lábain fekete selyemharisnyákkal, öltöző szobája közepén állott egy csomó pompásnál pompásabb toilette közt.

- Bocsáss meg asszonyom... Látom, alkalmatlan időben jöttem: éppen öltözködni készülsz és ilyenkor...

- Ah te vagy Ámor – mondá a szép grófnő ruháin jártatva szemeit, - dehogy is zavarsz, sőt éppen a legjobbkor jöttél. Azt mondják jó ízlésed van; tanácsolhatnád talán. hogy melyik ruhámat öltsem föl a mai estélyre?

- Bármelyike töltöd is fel asszonyom, mindegyikben te leszesz a legszebb...

- Hízelgő!... Ez a halvány rózsaszín legjobban fog illeni arcomhoz. Nem gondolod?

- Nem lesz virulóbb arcod rózsáinál... Pedig nem szeretném, ha hízelkedésnek vennéd szavaimat most, mikor könyörögni jöttem hozzád.

- Ah, könyörögni és mit kívánsz?

- Nincs lakásom, asszonyom...

- szegény barátocskám!

- A tél keményen beállott és fedél nélkül vagyok...

- Valóban, csak most veszem észre, milyen derangiert állapotban vagy... És mit tehetnék érted?

- Azt gondoltam... Engedd meg, asszonyom, hogy beköltözzem szívedbe...


A szép grófnő felkacagott.

- Hahaha! Milyen eszme! Hogy juthattál csak ilyen hóbortos gondolatra!

- Hóbortos... –dadogá Ámor.

- Nevetséges!

- Nevetséges?...

- ah, de mennyire nevetsége!... Elfelejtetted tán, hogy ki vagyok?

- Ellenkezőleg, épp azért jöttem hozzád...

- Quelle ideé! Lakást adni Ámornak! Ez nem chic! Ez nyárspolgári származású hölgyecskéknek való foglalkozás, de mi előkelő hölgyek nem kompromittálhatjuk magunkat...

*

Ámor nem hallgatta végig.

Kirohant a fényes öltözőből és ezeknél a szavaknál melegebb volt neki a fagyos északi szél, mely az utcán arcába csapott.

- Igaza lehet – vigasztalá magát -, gazdagoknak nincs szükségük reám, de a szegényeknek vigasz a szerelem!

És a külvárosok felé vette útját.

Üde arcú, de szegényesen öltözött leánykával találkozott, aki a varróból jött és haza sietett.

- Ez az, akit kerestem! – kiáltott fel a hajléktalan istenke és utána sietett.

- Szép leányka – szólítá meg nyájasan. – Ámor vagyok, a szerelem istenkéje, nincs lakásom, fogadj be, kérlek, szívedbe.

A leányka fülig pirult.

- A szerelem! – rebegé ijedten, mialatt keblei erősen hullámzani kezdtek.

- Nem tagadom sokszor gondoltam rád... Szinte vártalak...

- Nos, itt vagyok!

A leányka szívére szorítá kezeit.

- De lásd, anyám, testvérkéim és én nagyon szegények vagyunk. Abból élünk, amit a két kezem munkájával nehezen keresek és ez nagyon kevés... Rossz dolgod volna nálam: a szerelem nem való a szegényeknek!

- Oh, ne hidd ezt! Meg fogom érdesíteni munkádat, megaranyozom a nélkülözéseket, melyeket szenvedsz és a munka mellett átvirrasztott éjszakákon le fogom csókolni könnyeidet...

- Oh, érzem, hogy igazat beszélsz! – kiáltott fel a leányka és arca, mely eddig folyton bánatos volt, sugárzott a boldogságtól, amint útját folytatta és szívében a kis Ámorral haza sietett, ahol a fekete nyomor várt reá.

A hajléktalan istenkének volt tehát lakása, de nem tovább – egy hétnél!

Egy hét múlva – fergeteges decemberi eset volt -, a leányka fuldokló sírással mondta fel neki a lakást.

- Oh, mindenem voltál – zokogta a leányka -, szívem bizonyosan utánad fog szakadni, ha kiköltözöl...

- Miért űzesz hát el? Olyan jó volt itt4

- Oh, nem én űzlek el!... Anyám betegen fekszik... testvérkéim éheznek... nem tudjuk fizetni a házbért és nincs kenyerünk!... Egy gazdag úr pénzt kínál szívemért, kénytelen vagyok eladni neki...

*

A boldogtalan kis Ámor fedél nélkül volt ismét.

A házakhoz lapulva, hogy a szél ne érje nagyon, vonszolta magát a hajléktalan Ámor, a kegyetlen hidegben térről-térre, utcáról-utcára...

Fényes úri palota elé érkezett. Eszébe jutottak az igézetes testű kis grófnő szavai és ki akarta kerülni a büszke palotát, de a kapu előtt díszes magánfogatok állottak hosszú sorban és a fényben úszó nagy íves ablakokon keresztül vidám zene hangzott ki az utcára.

A bejárat előtt emberek ácsorogtak s amint bámészkodva nézték a lépcsőház virágait, a portás aranypaszomántos egyenruháját és mindazt a nagy pompát, meglátszanak feledkezni saját nyomorukról is.

A kíváncsiság őt is odavonta a kapuhoz.

- Jó ember – szólítá meg egy ócska katonaköpenybe burkolt béna karú embert, ki palotája ez és mit jelent ez a nagy vigasság?

- Ihaj-la! – felelé félvállról és fitymálva a koldus. – Látszik, hogy nem vagy úri házakhoz járatos, különben tudhatnád, hogy ez Budapest leggazdagabb bankárjának a palotája, aki ma adja férjhez egyetlen leányát grófhoz. Kétmillió hozományt ad vele!

A hajléktalan Ámor menten megfeledkezett minden nyomoráról.

- Menyasszony van a házban! – kiáltott fel. – Ez nekem való hely! Ha sehol a világon, de itt bizonyosan szívesen fognak fogadni, engem a szerelem istenkéjét!

Ügyesen, nehogy a fényes egyenruhájú portás észrevegye, beosont a kapun, felszaladt az egzotikus növényekkel díszített és drága szőnyegekkel beterített lépcsőkön és beosont a terembe.

A kis Ámornak megint szerencséje volt: éppen a legjobbkor lépett be. A fiatal asszonykák éppen sokat jelentő pillantással nevetgéltek egymásra legyezőik mögött, a leányok ártatlan pirulással sütötték le szempilláikat a parquette-re, míg az urak bajuszkáik alatt hamisan mosolyogtak.

A menyasszony az i mént vonult vissza...

- Pompás – ujjongott magában a kis Ámor -, a menyasszony nászszobájában van már; ott bizonyosan teljesíteni fogja kérésemet.

Végigsurrant a termeken, míg a legutolsó ajtóhoz ért, melyet titokzatoson, mint valami szentélyt, fedtek el a nehéz damasztfüggönyök. Félrevonta a függönyöket és halkan kopogtatott.

Belépett. Halk sikoly röppent fel a kandalló mellől. Mintha felrebbentett madár csőréből jött volna s a felrebbentett madár – a menyasszony selyempongyolában -, ott reszketett a kandalló mellé tolt öblös zsöllyeszékben, két kezével fedvén el piruló arcát.

- Ne ijedj meg, szép menyasszony – szólalt meg Ámor -, én vagyok a szerelem istenkéje...

A menyasszony felvetette fejét és csodálkozó tekintetet vetve rá kérdé:

- Ámor? Mit keressz itt?

- Mit keresek menyegződ éjjelén – nászszobában?! Még kérdezheted?... Azért jöttem, hogy elfoglaljam szívedet.

A menyasszony felsóhajtott.

- Késő!...

- Késő – nászéjszakádon?!

- Nézd meg vőlegényemet és meg fogsz érteni.

- Nem szereted?!

- Lehet is szeretni olyan csúf madárijesztőt.

- Miért mentél hát hozzá – te a milliomos leánya!

- Miért? Azért, mert vagyonomhoz hiányzott valami: ez kilenc ágú korona.

A nászszoba ajtaja halkan feltárult és egy kilenc ágú korona gurult be rajta, nyomában pedig belépett a kiaszott, vézna vőlegény, de Ámor kiosont a fagyos, téli éjszakába...

*

A hajléktalan kis Ámor – végső menedéket keresve – bekopogtatott ezután egy ismert szépséghez, kit az egész férfivilág bálványoz és tenyéren hordoz.

- Oh, asszonyom – végső kétségbeesésemben jöttem hozzád, aki soha ki nem fogysz a szerelmekből s aki mohón szívod a gyönyöröket. Te bizonyára befogadsz engem szívedbe és nem hagysz elveszni...

- Milyen együgyű feltevés – felelé ajkbiggyesztve a kacér hölgy -, valóban okosabbnak hittelek...  Befogadjalak szívembe, mármint én?... Azt hiszem, ismerhetnél... Nem mondom vendégkép, egy-két éjszakára, ha éppen kedved tartja, de állandóan, egy egész életre, vagy csak egy télen keresztül is?! Isten ments! Halálra unnám magam veled, picikém!

Ámor anélkül, hogy csak egy tekintetre is méltatta volna a szívtelen kacért, hátat fordított neki s bár lábai alig bírták már, újra kivánszorgott az utcára...

*

Egy dermesztően hideg januáriusi éjen a hajléktalan Ámor egy nagy épület előtt összeroskadt.

Szárnyacskáiban már nem volt egyetlen pihe, a szél mind kitépte, tegzét kénytelen volt eldobni, nem bírta tovább tartani dermedt ujjacskái között, csak törött, elgörbült nyilait szorongatta még hóna alatt. Ezektől nem akart megválni utolsó leheletéig...

Az épület, mely előtt összeroskadt, magas falakkal volt körülvéve és valamennyi ablaka a legsűrűbb rostéllyal bevonva.

Apácazárda volt.

- Az, ha itt befogadnának

- Ah, ha itt befogadnának éjszakára! – sóhajtá a hajléktalan kis Ámor.

Egyik első emeleti ablaknál fiatal halvány arcú apácát pillantott meg a sűrű rostély mögött, aki a rostély hideg vasába fogódzva álmatlan szemekkel meredt ki a holdfényes, téli éjszakába...

- Oh, légy könyörületes- esengett fel hozzá Ámor -, és bocsáss be magadhoz. Megfagyok itt künn!

A halvány arcú apáca összerezzent és felriad merengéséből.

- Ki vagy? – kérdé.

- Ámor...

- Ámor! – felelt vissza a rostély mögül egy, a vágytól elfúlt, szenvedélytől reszkető hang, - nem látod, minő magas a zárdafal?!

- Fürge vagyok: megmászom!

- Hasztalan! Nem látod a sűrű rostélyt ablakomon és az ajtók ind zárva...

- Furfangos vagyok: belopom magam!

- Cellám fagyos, mint a sír...

- Velem az örök tavasz, az élet!

Pillanatig nem jött válasz, mintha az ifjú apáca küszködött volna magában és habozott volna a felelettel, azután hideg lemondással szólt:

-  Ah, nem, nem! Ha rajtakapnak borzasztó büntetés vár reám: elevenen befalaznának... Könyörgök hozzád, ne kísérts!

*

És a kis Ámor kínos-keservesen nyomorogta át az egész telet lakás nélkül.

Egyszer egy galambdúcban húzta meg magát, egyszer egy gerlefészekben, vagy egy rózsabokor alatt, melyen az ősz ott felejtett egy kiaszott virágkelyhet...

De amilyen erős és szívós természetű volt, kihúzta a telet és mikor március végén tavaszi szellők kezdtek végig lengeni a mezőn és a meleg napsugár zöld fűvel és tarka vadvirágokkal kezdte kihímezni a réteket, és a pillangók cicázva kergették egymást a locsogó vizek mentén, a kis Ámor is, betegen és véznán, de új erőt érezve tollasodni kezdő szárnyacskában, kisietett a szabad természetbe, ahol minden csengett-bongott a nagy örömtől...

És ott künn a mezőn egy leánykára talált, aki térdig érő kartonban és meztelen lábszárakkal, fehér libácskáit őrizte a patak partján és vidám dalokat dalolgatott a saját maga gyönyörűségére.

Szép pásztorleányka – szólítá meg Ámor -, nem nyitnád meg nekem szívedet?

A pásztorleányka mosolygott és kíváncsian nézett rá kék szemeivel.

- Hát ki vagy te? – kérdé.

- Ámor vagyok.

- Ámor? Nem ismerlek; sohasem hallottam híredet.

A kis Ámor ezüstcsengésű hangjával nevetett.

- Oh, az nem baj, majd megismersz! Én vagyok az, aki soha nem szakadó aranyfonállal kötözöm össze a legények szívét a leányokéval...

... Az országút mentén eben a percben vidám füttyszóval, barna bajszú legény közeledett. Kalapja mellett árvalányhaj lengett...

A pásztorleányka elpirult és kitárta karjait.

- Oh, jer, jer, gyorsan – mondá -, hadd rejtelek szívembe; csak azt ígérd meg, hogy benne maradsz, míg csak meg nem halok!

*

És azóta van, hogy Ámor valahányszor lakás dolgában megszorul, nem megy a fényes, büszke palotákba, sem oda, hol kincsek állanak garmadában, - hanem kimegy a mezőre és felkeresi azokat az egyszerű teremtéseket, akik térdig érő szoknyában és meztelen lábszárakkal őrzik libáikat, vagy durva tenyereikkel végzik a mezei munkát és vidáman dalolgatnak hozzá a saját maguk gyönyörűségére...

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 77-88. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása