2016. ápr. 8.

Borbély Sándor: Kolozsvári Grandpierre Emil (1907-1992)





Akinek az elmúlt évtizedekben viszonylag felhőtlen volt a gyermekkora, hamar találkozott Kolozsvári Grandpierre Emil munkáival. Ha nem is tudta pontosan, kedves mesekönyveinek ő volt az írója, azaz népmeséink avatott tollú feldolgozója: A csodafurulya(1955), A halhatatlanságra vágyó királyfi (1956), Folton folt király (1958), A gyalogtündér (1961), A lóvátett sárkány (1963). Később talán már az író neve is tudatosult, amikor kamaszkézbe került történelmi pikareszkje, A csillagszemű (1953), históriás regénye, A törökfejes kopja (1955), szórakoztató ifjúsági könyve, a Csinnadári a királyné szolgálatában (1960).

Kolozsvári Grandpierre Emil Kolozsvárott született, írói neve erre a nagy múltú erdélyi városra utal, családneve pedig őrzi a francia származást és protestáns eredetet. Atyja neves jogászember, az utolsó magyar főispán Kolozs megyében, mielőtt Trianon leszakítja hazánkról. A família 1925-ben költözött Budapestre. A fiatalember közben a pesti jog-, később a bölcsészettudományi karon folytatta tanulmányait, végül Pécsett doktorált. A második világháború végén orosz hadifogságba került. Hazatérése után a rádióban dolgozott, mint az irodalmi osztály vezetője, később műsorigazgatóként. Első regényének megjelenése után húsz esztendővel, 1951-től érzett magában annyi alkotói önbizalmat, hogy kizárólag csak az írásnak éljen.

Az elkövetkezendő négy alkotó évtized során még közel félszáz kötetet publikált: novellát, regényt, esszét vegyesen. Amikor a jóval fiatalabb pályatárs, Bertha Bulcsu 1971-ben interjút készített az íróval, budai lakásának dolgozószobájában meglepődve konstatálta a külön-külön dobozokban őrzött seregnyi jegyzetet, újságkivágatot, gépelt flekket. A jól megszervezett munkar4end mellett ez a tudatos előkészület a titka, hogy Grandpierre rengeteget tudott dolgozni, produkálni. S írásainak mindig is sikerszaga volt…

„Grandpierre Emil a par excellence író – jellemezte Bertha Bulcsu. – Író, aki ír, és nem politizál, nem szervezkedik, nem okoz kínos meglepetéseket. Író, aki soha nem volt segédmunkás, és nem is lesz. Bátran lehet olvasni, hivatkozni rá, ha nősülős típus lenne, bátran hozzá lehetne menni feleségül. Nemcsak író, hanem (bölcsész) doktor is, így aztán akármilyen idők jönnek, Kolozsvári Grandpierre Emil megtartja rangját, réteg- és osztályhelyzetét.” Igen: a szocializmus kellős közepén is polgári regényeket írt, kellemesen, szórakoztatóan, olvasmányosan és nagy felkészültséggel, tudatossággal.

Ha röviden fogalmazunk: Grandpierre munkáiból elsősorban a hazai polgárság és a „lateiner” értelmiség életének árnyalatos képe mutatkozik meg. A Mérlegen (1950) című regénye például a magyar „középosztály” tablója és tipológiája. A boldogtalanság művészete (1958) az irónia eszközeivel ábrázolta a hivatalnokréteg idejétmúlt magatartásformáit. A Keresztben az úton (1971) című elbeszéléskötet darabjai pedig hiteles tudósítást adtak az ötvenes évek értelmiségi létéről és közéleti problémáiról. További művei általában a magyar társadalom mobilitásának erkölcsi kérdéseivel foglalkoztak. Párbeszéd a sorssal (1962), Változatok hegedűre (1967), Harmatcseppek (1974). Gyengéd malomkövek (1981) és még lehet folytatni a sort.

Ha valakitől egy jellemző Grandpierre-figurát kérdeznek, nyolcvan százalékban bizonyára dr. Csibrákyt fogja megnevezni. A Dr. Csibráky szerelmei (1934) és A nagy ember (1938) a hivatalnok ifjúság egy-egy kártékony típusát formálta meg.  Csibráky a cselekvésképtelenség figurája, akárha egy magyar Oblomov. Az elemi határozottság is hiányzik belőle, cselekvés helyett latolgat, fontolgat. Csibráky alakmása az író majd minden regényében megtalálható: újraéledő karakterfigura.

Ha pedig Grandpierre legnagyobb írói vállalkozását kell megneveznünk, egy pillanatig sem kell habozni, hogy önéletrajzi regényciklusára gondoljunk. Az utolsó hullám (1973), Táguló múlt (1975), A szerencse mostohafia (1976), Hullámtörők (1978), Béklyók és barátok (1979), Árnyak az alagútban (19819, Egy házasság előtörténete (1982), Emberi környezet (1986), továbbá Egy potenciavadász följegyzései az összeomlás után (1989) egy grandiózus családregény önálló kötetei.


Ha pedig Grandpierre legnagyobb írói vállalkozását kell megneveznünk, egy pillanatig sem kell habozni, hogy önéletrajzi regényciklusára gondoljunk. Az utolsó hullám (1973), Táguló múlt (1975), A szerencse mostohafia (1976), Hullámtörők (1978), Béklyók és barátok (1979), Árnyak az alagútban (1981), Egy házasság előtörténete (1982), Emberi környezet (1986), továbbá Egy potenciavadász följegyzései az összeomlás után (1989) egy grandiózus családregény önálló kötetei. A múlt században virágzó regényműfaj sikeres újraélesztési kísérlete ezeknek a könyveknek a sorozata. Az író famíliájának és környezetének társadalmi, gazdasági, szociális emelkedését, megpróbáltatását és mindezek kritikáját foglalja magában. Meglepő és imponáló a szerző józan szemlélete, elfogulatlansága, magabiztos művészi fölénye.

Amennyiben azt gondoljuk, hogy mindezzel jellemezni tudtuk Grandpierre munkásságát, akkor a kényszerű válasz, hogy korántsem. Hiszen nem szóltunk közvetlen írói modoráról, szatirikus hajlandóságáról, esszéinek eretnekségéről, a francia, olasz és angol irodalmat közvetítő fordítói teljesítményeiről. Szerencsére, még az író életében körültekintő kismonográfia (1986) jelent meg munkásságáról, Wéger Antal tudós műhelyéből.

A BUROK

A burok című regényét Kolozsvári Grandpierre Emil egészen pontosan 1964 júniusa és novembere között írja. Mindjárt a következő esztendőben megjelent. Ha nem is a legjobb, de mindenképp az egyik legjellemzőbb munkája.

Terjedelme alig több mint 250 nyomtatott oldal, egy szuszra ugyan nem, két-három ülésben viszont elolvasható. Mert az író nagyon ért hozzá, miként csábítsa el és tartsa meg a befogadó figyelmét. A történet lendülete sohasem törik meg, lineárisan halad előre, nem ágazik szét. Összefogott és gazdaságosan jelenetezett, mint egy kamaradarab.

A regény szüzséje elmondható akár egyetlen mondatban is, hiszen a mindennapi élet és a világirodalom egyik legrégibb sztereotípiája. Egy házasság születése és felbomlása. Definiálhatjuk Ingmar Bergman filmjének tárgyilagos címével: Jelenetek egy házasságról. De tekinthetjük akár egy házasság anatómiájának is.

S ahogy az író előadja, az könnyed társalgás, majdhogy csevegés. Talán ezért is nem fejezet, hanem az első pohár…, az ötödik pohár (sic!) jelzi a mű tagolását. Közben minden olyan franciásan lezser, mintha beaujolais-t vagy calvadost innának. Mert a regényben végig rendesen alkoholizálnak.

Mindjárt a könyv elején egy házibuliba csöppenünk, Magyarországon, a fővárosban, a hatvanas évek közepén. A regény cselekvésideje megegyezik megírásának idejével. S ez a házibulik nagy időszaka, ez jelenti a társasági életet, a kulturált érintkezési formát. A házigazda a lakását adja, a tehetségétől függően még a harapnivalót is, a vendégek hozzák a piát, mármint az italt. Még orsós magnó szolgáltatta a zenét, és a twist járta.

Állatorvos, gyógypedagógusnő, nyomdaigazgató, diszpécsernő, történész és családi tartozékaik – együtt disztingvált baráti társaság a házigazda születésnapján. Többnyire jó karban levő negyvenesek, ötvenesek. Ebbe a körbe robban be Ildi emeletesre tupírozott fejjel és a huszonévesek számító pajkosságával. Valójában esetleges, hogy a fiatal hölgyet végül Bakucz Elemér kíséri haza. A férfi jól szituált főmérnök egy építészeti tervezőirodában és özvegyember. A lány gépkönyvelő. Mielőtt még elválnának, megadja telefonszámát.

Az első randevún, egy zöldvendéglőben, szombat délután kiderül, hogy Ildi eddigi orvos barátja évekre Ghánába utazott, és a lány estin jogot tanul. Megtapasztalhatjuk még, hogy rengeteget eszik, akár két bőségtálat is, borrendelése pedig egy liter vagy inkább semmi . A férfi megígéri, hogy kis hegyi faházában Ildi felkészülhet az előtte álló vizsgákra, az akkor státusszimbólumnak tekinthető Wartburgjával is a rendelkezésére áll.

Grandpierre jobbára már eddig is, ezek után meg szinte kizárólag azt a regényépítő módszert alkalmazza, amelyben a történetmondó narrátor majdhogy teljesen eltűnik, a párbeszédek jellemzik és gördítik tovább a cselekmény menetét. Mintha írói közreműködés nélkül folyna a két főszereplő között a diskurzus.

„Elemér bólintott, de úgy tett, mint akinek a vezetés minden idegszálát elfoglalja. A lány beszélgetési kísérleteit kurta válaszaival verte vissza. Aztán kifutottak az országútra. Cigarettát kínált, maga is rágyújtott.

- Csodálkozok, hogy felhívtalak a hivatalodban?

- Tulajdonképpen nem.

- Egy krapek le akart vinni a Velencei-tóhoz. Ő is az estin tanul. Ebből a szempontból jó lett volna.

Elemér a lányra pillantott.

- Miért nem mentél? Neked a vizsga fontos. Nem?

- Gyanúsan sokat hantázott, hogy az anyja is ott lesz. – Ildi nyelt, aztán megkérdezte: - A kocsi a tied?

Elemér bólintott.

A lány hirtelen oldalt fordult, hogy jobban láthassa a férfit.

- Valld be, te tanulmányfej, hogy akkor este, mikor hazakísértél, akkor is ott volt a kocsid. Különben taxit hívtál volna. Egy ilyen fej, mint te! És a zöldvendéglőbe is szándékosan vittél busszal. Valld be.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Mintha nem tudnád. Kocsid van, nem vittél kocsin, eltagadtad a kocsidat. Pedig ott állt a barátod háza előtt. Másnap gyalog mentél érte. Csak azért, hogy lásd, mit szólok hozzád kocsi nélkül. Állati bonyolult lelked lehet!

Elemér felhúzta a bőrt orra két oldalán, mint aki kellemetlen szagot érez.

- A minősítés, szerintem, inkább rád illik. Fölösleges ilyen bonyolult elméleteket kiagyalnod. Amellett nyáron nagyon fárasztó is.

- Most meg óberkedsz, mintha te fújnád a passzátszelet. És pléhre is csúsztál, mért a kocsidat most látom először. Mégis itt ülök, mégis veled megyek. De nem szeretem, amikor így gondolkodnak rólam…

A főmérnök vékonyan, jegesen elmosolyodott. érezte, hogy sorsát a kezében tartja, itt a döntő pillanat, most még megteheti, hogy az ügyből tisztességgel keveredjék ki, hogy Kollár ne tehessen ízléstelen célzásokat a fogzata hiányaira, elnémuljanak a piros nadrágos lánnyal kapcsolatos plegykák. Lassított.”

Azért a hosszadalmas idézet, mert a dialógusok pergése és modora ezután végig hasonló. A lány üdítő tiszteletlensége és a férfi lefegyverző kiegyensúlyozottsága megannyi jellemző szóváltásra, szituációra ad lehetőséget.

A Visegrád fölötti bungalóban, egyszerű természeti körülmények között azután mindketten azt teszik, amiért jöttek. A lány tanul, a férfi pihen. De Elemér kitart elmélete mellett, a szellemi munkát végző ember csak úgy pihenhet igazán, ha fizikailag megterheli magát. Hátizsákkal, gyalog igyekszik hajnalban a Dunához horgászni, nagyokat úszik, késő este kaptat vissza a kis házhoz.

A Duna-kanyarban töltött napok a házibuli-jelenet, a munkahelyi órák után ismét kitágítják a regény társadalmi horizontját: napfürdőző színész, halra váró államtitkár, szórakozó újságíró. A téma bármely aspektusból is, tiszteletlenül és tisztelettel – a .

Ildi napok múlva bújik elő könyvei, jegyzetei közül. Testi egymásra találásuk természetes. Grandpierre regényeiben a szexualitás élményének mindig rendkívüli fontossága van: az átszellemített szerelmi együttlét most is többször szép pillanata a regénynek. Nem viszolyogtató erotománia ez, az író éppoly tapintatosan bánik szereplőinek vágyaival, szenvedélyeivel, mint például önéletrajzi köteteiben saját szerelmeivel, testi élményeivel.

Tárgyalt regényünkben az ezután következő látszólag felszínes beszélgetések és zsánerképek  mögött olyan mélységű és bonyolultságú érzelmi állapot rajzolódik fel, hogy sok múlik az olvasó társszerzőségén, mennyit vesz észre az árnyalatokból. Mint szokásos, az újdonsült partnerek vallanak egymásnak eddigi életükről: bánataikról és örömeikről, megcsalatottságaikról és győzedelmeskedéseikről. Több van olykor a félbeharapott mondatok tovább gondolható pontjai mögött, mint a kimondott szavak közvetlen értelmében.

S mikor az új pár visszatér Budapestre, a privátszférába ismét betolakodik a társadalmi lét. Elemér munkahelyén a lakótelepek programja van műsoron (amelynek következményeit a mai olvasó is nyögi). A férfi rendezi korábbi viszonyát Ibolykával, aki férjes asszony, és anyja lehetne Ildinek. Elemér elhatározza magát, és fogorvos barátjával megbeszéli házassági tervét.

Ildi és Elemér között a sorsdöntő beszélgetésre is hamarosan sor kerül. A férfi kedves okfejtéssel megkéri a lány kezét. Elemér a házasságkötéssel úgy érzi, komoly kötelezettséget vesz magára, döntésének súlya van. A fiatalasszony meg akarja tartani személyiségének autonómiáját, mi több, átrendezi a másik életet, lakását, szokásait is.

Kialkudják egymás között: mindenki maradjon a saját bőrében. De a két személyiségtípus nem egyezik. A lány erőteljes kolerikus, a férfi tökéletes melankolikus. Épp elegendő konfliktusteremtő különbözőség ez. És az ütközések rendre követik egymást. Mindketten szeretnék, ha a másik is az ő fejével gondolkodna. Már az esküvő időpontjával és megszervezésével is baj van. Probléma van a fürdőszoba reggeli használatával, a különmunkával, a színházi bérlettel. Csupa köznapi dolog. Foghatjuk az egészet a körülményekre. De itt alig van kompromisszum. Ildi nagyon erős egyéniség. A lány kedvéért, tanulmányai miatt még egy nyugat-európai utat is lemondanak, pedig az nagy szó volt a hatvanas évek közepén.

A helyzet csak lassan normalizálódik, és így mutatkozik meg az igazi ellentmondás: a nemzedéki. A korkülönbség harminc év. Voltaképp: egy emberöltő.

A személetbeli távolság két szituációban is erőteljesen jelentkezik. Elemér kérésére Ildi elviszi őt egy összejövetelre, ahol csupa fiatalember a meghívott. A kezdeti feszes hangulat hiába oldódik fel, a meglett férfinak inkább tanulságos, mintsem kellemes az este.  A másik nehéz eset, amikor beállít az após, aki fiatalabb Elemérnél. Orsós Mihályt úgy tartják számon a járásban, mint az egyik legjobb könyvelőt. Házába,Siklósra invitálja a „fiatalokat”. „Nem lesz rossz egy kis békés koegzisztencia a faterral”, kommentálja Ildi az utazás tervét.

A férfinak szokatlan, a fiatalasszonynak nosztalgikus körülmények katalizálják a két ember közötti feszültséget. Az író komótosan bontja ki a végkifejletet. A nagy drámai pillanat, amikor visszaútban Siklósról Ildi bejelenti válási szándékát. Épp a kanyarban váratlanul teherautó fordul velük szembe, a kocsit keserves fékcsikorgással állítja meg Elemér az árok szélén. A szituáció valóságos és metaforikus is.

Körülbelül a regényünkben tárgyalt időszaktól kezdte felméréseit Cseh-Szombathy László, aki megfigyeléseinek eredményét A házastársi konfliktusok szociológiája (1985) című könyvében tette közzé. Átgondoltan sorolja és elemzi a konfliktusok típusait, fokozatait, társadalmi forrásait, de érdekes módon a nagy korkülönbségre, a generációs távolságra, mint külön konfliktuslehetőségre nem tér ki. Általában az önzés, közönyösség, kényelmesség, pazarlás, zsugoriság, lustaság, rendetlenség, felületesség, befolyásolhatóság, gorombaság, durvaság, iszákosság lesznek azok a vádak, melyekkel a hatvanas-hetvenes években Magyarországon a bontóperi tárgyaláson a felek egymást illetik. Ildi és Elemér között a válás oka: nemzedéki ellentét.

Ennek az ellentétnek a direkt kiélezésével az író azonban nagyon csínján bánik. Egyedül a nyelvi jellemzéssel szigorú. Lányfigurája még asszony korában is megtartja szúrófegyverként, egyszersmind védőpajzs gyanánt sajátos beszédmodorát, kifejezésmódját. A fiatalok korabeli hanyag nyelvén társalog, vitatkozik és kedveskedik: „Csukd be magad, olajozd meg a zsanérjaidat, s rajta, nyomd a szöveget”; „Csaó, Bungi, csaó. Lerohadtam. Ma almás a házasélet” stb.

A regény megjelenésével egy időben írja Illyés Gyula egyik szellemes esszéjében. „Óriási baj volna – szerintem a halál jele -, ha a fiataloknak nem volna meg minden korban a maguk frissebb, fordulatosabb, sajátos nyelvük. Ha kimerülne a nyelv teremtő ereje. Ha a folyton megújuló világgal együtt nem újulnának meg kifejezéseink is.” Grandpierre Emil irodalmi igénnyel menti át szövegébe ennek a sajátos rétegnyelvnek a fűszerét, olykor már-már túladagolja.

A burok végül gondolatilag és morálisan is nemzedékregény. A hatvanas évek közepén akut probléma Magyarországon a generációváltás. Mind a művészeti, mind a politikai életben. „Örökfiatal” idősek foglalták el a pozíciókat. Az új nemzedék (ahogy most emlegetik: a nagy generáció) jelesei sem jutnak szóhoz, pódiumhoz, nyomdafestékhez. A gyönge középszer pedig ozmózis útján szivárog a hatalomba, Nyugat-Európában meg diáklázadások lángolnak. Az akkor fiatal olvasó ma szívesen vetítené vissza Grandpierre regényébe, hogy az író megsejtett valamit a társadalmi mozdulatlanság lehetetlenségéből, és a fiatalság természetes jogai mellett voksolt.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 15-23. old. Móra Könyvkiadó 1977.