A XIX. század utolsó harmadának legjelentősebb magyar drámaírója
kivételesen termékeny szerző, életműve (a műfordításokat és más műfajú
alkotásokat is beleszámítva) mértékadó becslés szerint aligha férne bele száz
kötetbe. Vállalta a fáradsággal és felelősséggel járó elfoglaltságokat: titkár
a Kisfaludy Társaságban, drámákról tesz jelentést az Akadémián, tanít a
színiiskolában, irányítja a nemzeti Színház dramaturgiáját.
A hivatalos irodalom és az ellenzéki fiatalok egyaránt becsülik. Színpadi
szerzőként érték ugyan kudarcok is a pályáján, az összképen mégis a sikeres,
népszerű drámaíró vonásai uralkodnak. Helyét a magyar irodalomban Lukács György
jelöli meg pontosan: „Az ő sikerei adtak
bátorságot fiatal íróknak, hogy a mai társadalmat vigyék színpadra, de
bátorságot adtak az igazgatóknak is, hogy velük szerencsét próbáljanak, és igen
sok tekintetben hozzájárultak ahhoz, hogy a közönségnek a magyar daraboktól
való idegenkedését megszüntessék.”
Egyházi pályára készült, nagy teológiai és jogi műveltség birtokában
választotta hivatásul az irodalmat. 1878-1879-ben öt hónapot Párizsban tölt, ez
az élmény kötelezi el végleg a dráma és a színház hívéül. A tézisdráma, a
polgári erényekre nevelő „hasznos színház” virágkora ez a francia fővárosban. A
legkedveltebb szerzők az ifjabb Dumas, Sardou, Augier, dramaturgiájukban a
társadalmi problémák családiakkal fonódnak össze. A konfliktusok figyelmeztető
célzatúak, de nem végzetesek. A kifejlet kedvező, az intrikák és bonyodalmak
után az erkölcsi norma diadalra jut. Csiky társadalombírálata (a magyar
polgárosodás megkésettsége és a dzsentri általi hátráltatása miatt) állítólag
élesebb, következetesebb, mint francia mintáié. A példák között A proletárok, Mukányi, Cifra nyomorúság, A
Stomfay család, A kaviár, A vasember
című darabokat emlegetik legtöbbször.
Elbeszélőként is számon kell tartanunk. Sisyphus munkája és Az
Atlasz család című művei a magyar próza antológiaalapjához tartoznak. Nem
szorul magyarázatra, hogy jórészt a hazai társadalmi életnek a görög mitológia
alapképleteivel való ügyes társítás miatt.
A nagymama (1891) a színpad virtuóz mesterét mutatja be. Nem
annyira Bródy Sándor társadalomkritikájának, hanem inkább Herczeg Ferenc és
Molnár Ferenc rutinos technikájának előlegezőjére vall rá. Bővelkedik hatásos szerepekben,
népszerűségét jogosítja, hogy a lehetséges melodramatikus interpretáción kívül
a rendezés a humor, a jellem- és helyzetkomikum forrásait is fölfakaszthatja.
1891-ben, szerzője halálának évében mutatták be. Az elemzők, bírálók
egyetértenek abban, hogy közönséget csalogató sikerjátéknak készült, és a
szerző legszívesebben visszavonta volna a bemutató előtt. Bemutatását a sikerre
joggal számító színház erőszakolta. A három felvonásos érzelmes vígjáték
valóban megnyerte a közönség tartós tetszését.
Cselekménye egy nőnevelő intézetben és egy tengeri fürdőn játszódik. A
szereplők zöme intézeti nevelőnő és növendék. E zártnak látszó világnak olyan
arisztokratikus és katonai körökkel van kapcsolata, amelyeket rokoni, családi,
szerelmi szálak érdekeltté tesznek az intézet életében: ez a dramaturgia (a
szereplők kapcsolatba hozása) alapja.
*
A NAGYMAMA
Főbb szereplők:
SZERÉMI GRÓFNÉ; ERNŐ;
ÖRKÉNYI VILMOS; KÁLMÁN; MÁRTHA; KAROLIN; TÓDORKA SZILÁRD; KOSZTA
I.
FELVONÁS
A nőnevelő intézet mindennapjait megzavarja, hogy ismeretlen fiatalember
jelentkezik francia nyelvtanárnak. A Bárány Jenő álnéven bemutatkozó Szerémi
Ernő grófot egykori nevelője, a köztiszteletben álló Tódorka Szilárd jótállása
segíti céljához, bár a becsületes tanár szorongva gondol a protekció lehetséges
rossz következményére, és a nevelőnők, főleg pedig az intézeti lányok hamar
megsejtik, hogy „lesz egy kis hecc ebben az unalmas életben”. Mártha tudja,
hogy az áltanár őt bámulta és akarja meghódítani, de szíve mélyén egy bajuszos,
körszakállas, ismeretlen hódolójára gondol. Márthának csak töredékes emlékei
vannak az intézet előtti életéből. Elragadtatottan beszél édesanyja
táncművészetéről, a maga színpadi gyermekszerepléseiről, de fiatalon meghalt
apjáról jóformán semmit sem tud. Anyjára emlékezve lecketanulás helyett Mártha
táncol a lányok előtt, büntetésül Seraphine eltiltja a közös uzsonnától.
A körszakállas álomlovag (Örkényi Kálmán) célját álcázva megjelenik a
főnöknőnél A nagybátyját, Örkényi bárót jön bejelenteni, aki rokonát akarja
beíratni az intézetbe. Valójában ez arra ürügy, hogy szót válthasson Márthával.
Langó Seraphine nevelőnő együtt találja Márthát és Kálmánt, de föl sem ocsúdik,
és máris megjelenik Örkényi báró, aki persze nem tud unokaöccse látogatásáról.
Seraphine, aki huszonnégy év óta jegyese Tódorkának (de csak akkor
házasodnak össze, ha eleget félretettek önálló intézet alapításához),
váratlanul tanúja lesz Tódorka „pedagógiaellenes” felháborodásának: a
lelkiismeretes tanár leleplezi Ernőt, a széptevő arisztokratát, akit pedig ő
segített be korábban tanárként az iskolába.
Örkényi együtt érkezik elválaszthatatlan barátjával és állandó
vitatársával, a Koszta nevű nyugalmazott tábori lelkésszel. Most is heves
összetűzés támad köztük, megbízta-e unokaöccsét az idősebb Örkényi, hogy
bejelentse látogatását. A vitát az a Piroska csillapítja le bölcs
diplomáciával, akit az agglegény idősebb Örkényi katonai felfogásához és
nyelvéhez illően „rekrutának” akar besoroztatni a „kaszárnyába”, azaz
bentlakónak az intézetbe. Amikor kiderül, hogy az intézet védnöknője, „a híres
és köztiszteletben álló” Szerémi grófné, Örkényi dühösen elrohan, Piroskát is
magával ragadva.
Az intézet tulajdonosa, Karolin váratlan vendéget fogad. Szerémi grófné
látogatja meg nagy hirtelen, hogy – Tódorka figyelmeztetésére – megismerkedjék
az új franciatanárral. Ernő rémülten ismeri föl a védnöknőben „a nagymamát”, a
sajátját. A gófné szűkebb körben leplezi dédelgetett egyetlen unokája tervét,
és felszólítja, hogy ha szereti, vegye feleségül Márthát. A házasság ugyan
rangon aluli lenne, de a családban már öngyilkosság is történt hasonló helyzetű
szerelmesek elválasztása miatt.
Karolin elmondja, amit Mártha előtörténetéről tud: anyja táncosnő volt, az
apa – a még kiskorú gróf – megölte magát, mert „büszke, szigorú főúr” atyja
megsemmisítette házasságát. Márthát az elcsábított színésznő külföldön hozta
világra, és halálos ágyán bízta nővére, Karolin gondjaira. A grófnét saját
családi tragédiájára emlékezteti a történet. És Mártha valóban az ő unokája.
Egyetlenegyszer látták egymást. A találkozás részleteit megható beszélgetésben
idézik föl, a ráismerés könnyes, boldog örömével. A nagymama és „új” unokája
szenvedélyesen összeborul az intézet közössége előtt.
II.
FELVONÁS
A grófné Márthával, a nevelőnő Seraphine-nal és a nélkülözhetetlensége
miatt maga után hívott Galambosnéval egy tengerparti nyaralóban tölti a
vakációt. A fiatal párt célzatosan szétválasztotta. Kálmánt Tódorka tanár
kíséretében külföldre utaztatják, hogy legyen ideje gondolkodni érzelmeiről,
terveiről. A „nagymama” többet tud, mint a gyerekek. A megérkező fiatalember
vonzódik Márthához, hajlik a házasodásra. Mártha azonban rokoni szeretettel
fogadja a fiút, és csak a nagymama kedvéért mondana neki igent. „Ó, édes
nagymama, a te Márthád nem fog boldogtalanná tenni téged.”
Seraphine és Tódorka végre megtakarította az intézet megvásárlásához
szükséges összeget. Eljegyzik egymást. Szűzies csókjuknak a váratlanul belépő
Koszta lelkész lesz tanúja. A butácska Seraphine féltékenységében gyorsan
elhurcolja vőlegényét, Tódorkát.
Mártha viszontlátja igazi szerelmét, de elutasító levelet nyom Kálmán
markába: úgy határozott, hogy föláldozza boldogságát a nagymamáért. Kálmán még
küzd érte A két vetélytárs párbajra készül az elhagyatott népkertben. Tervükről
tudomást szerez Koszta és Tódorka. Összevesznek, melyikük felelős az
„öngyilkos” fölneveléséért, a kiontandó vérért. Seraphine továbbra is félreérti
a helyzetet, azt hiszi, őérte folyik a vetélkedés. Mártha tudja az igazságot,
és a hozzá érkező Örkényihez (az idősebb báróhoz) fordul segítségért,
közvetítésért, de az öregúr megint felbosszankodik Szerémi grófné nevének
hallatán. Mártha kikosarazza az újra kezét kérő Kálmánt, mert annak nagybátyja
gyűlöli a nagymamát. A grófné éppen Örkényi elejtett szavából tudja meg, hogy
Mártha nem Ernőbe, hanem Kálmánba szerelmes.
III.
FELVONÁS
Az elalélt Márthát a grófné és Galambosné élesztgeti. A grófné belátja
tévedését, boldoggá akarja tenni visszakapott lányunokáját, de közben még Seraphine
tévképzeteit is ki kell igazítania párbajügyben és egyebekben. (A párbaj
Seraphine közbelépése miatt maradt el, bár nem tudta helyesen, hogy kik lőttek
volna egymásra.) Piroska lebeszéli Ernőt, hogy a szerelmét nem viszonzó Márthát
ostromolja. Az ingadozó érzelmű fiatalember fölfigyelt rá. A grófné a „fiatal”
párok egybekelését sürgeti, Kálmánét és Mártháét, Tódorkáét és Seraphine-ét, de
Örkényi az ő kezét is megkéri. Egy év halasztást kér. „De mondja, nem jobb
így?” (Hátra mutat.) Íme, a tél álmodott boldogsága valósággá lesz a szép
tavaszban.”
Csűrös Miklós
(Forrás: 77 híres dráma 215-219. old. – Móra
Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése