„Álmodom, tehát vagyok.” Mert
életét, saját szerepeit a drámáiban követhetjük végig. Életének utolsó évében a
szociáldemokraták 45 000 koronát gyűjtöttek össze, amelyet int
„ellen-Nobel-díjat” adtak át az írónak (mert az igazit nem kaphatta meg).
Johan August Strindberg 1849-ben született Stockholmban. Apja egy
gőzhajózási iroda tulajdonosa volt, aki saját házvezetőnőjét vette feleségül.
Sok testvére volt, de egyedül ő végezte el a középiskolát. Orvosi, bölcsészeti
tanulmányokat folytatott az uppsalai egyetemen, amelyeket soha nem fejezett be.
Háromszor kötött házasságot, s mind a három kudarccal végződött. Utolsó éveit
teljes magányosságban töltötte.
Első, politikai és társadalmi témájú írásai a 70-es években jelentek meg,
amelyek ismertté tették nevét Svédországban. A sajtó támadásai elől 1883-ban
külföldre távozik, s kis megszakításokkal tizenöt évig él távol hazájától,
főleg Berlinben és Párizsban. Első fontos műve az Olof magiszter (1881) című történelmi dráma, amelyben a fiatalkori
ideák és a szkepszis konfliktusával foglalkozik. 1879-ben írta A vörös szoba
c. kulcsregényét. Evvel a művével emelkedik a svéd naturalista próza
élvonalába. Regényében szatirikus hangon mutatja be a korabeli svéd társadalmi
és kulturális viszonyokat. Több művében élesen támadja a feminista mozgalmat
(pl. Házasodjunk!, 1884-86). 1888-ban írja a Julie kisasszony c. egyfelvonásosát. Ehhez utólag írt egy hosszú
előszót, amelyben a naturalista dráma elméletét és újításait foglalja össze.
Egyesek szerint az előszónak nagyobb a jelentősége, mint magának az
egyfelvonásosnak. A nálunk is ismert Haláltánc
(1901) c. drámájában ismét visszatér a 80-as évek témáihoz (a házasság
problémája, férfi-nő kapcsolat). 1909-ben
A nagy országút című drámai
költeményében írta meg életének és művészetének összefoglalását. Utolsó éveiben
leszámolt a politikai aktivitással: „Költő
vagyok, mindig is az voltam, és nem helyeslem, ha egy költő próféta vagy
politikus akar lenni” – írja egy levelében. Egy pszichiáter szerint
skizofréniás volt. Vagy nagyon mélyről, vagy nagyon magasról szemlélte a
világot. Vérbeli drámaíró volt, a színpadi formák megújítója. Műveit halála
után 55 kötetben jelentették meg. Életműve szinte egyetlen monumentális
önéletrajz.
A Julie kisasszony című
egyfelvonásosát Dániában írta. Ez az első naturalista tragédia a svéd
drámairodalomban – vallotta művéről. 1889-ben zártkörű előadás keretében került
sor a darab ősbemutatójára Koppenhágában, a nyilvános előadást a dán cenzor nem
engedélyezte. Megjelenése után a mű divatot teremtett. A műben a férfi és nő
gyilkos játszmájának lehetünk tanúi. A rejtett vágyak, a visszafogott indulatok
felszabadulnak: a grófnő elcsábítja az inast, aki azonban plebejus önérzettel
fölébe magasodik az arisztokratának. Vonzalmuk taszítást is jelent
egyszersmind: egymásra találnak, hogy legyőzzék egymást. Ha úgy tetszik, úr és
szolga, nő és férfi, szajha és kerítő, gyilkos és áldozat tusázik egymással a
darabban.
Első svédországi bemutatójára 1906-ban került sor. Első magyar fordítását
Bálint Lajos készítette 1912-ben. A magyarországi ősbemutató 1910-ben volt az
Urániában.
*
JULIE KISASSZONY
Szereplők:
JULIE KISASSZONY, 25
éves; JEAN, lakáj, 30 éves; KRISTIN, szakácsnő, 35 éves
A cselekmény egy grófi
kastély konyhájában játszódik, Szent Iván éjszakáján.
Kristin a tűzhelynél foglalatoskodik, amikor megjelenik Jean, aki a grófot
vitte ki az állomásra. Elmeséli a lánynak, hogy hazafelé jövet beugrott a
pajtába táncolni egyest, és ott találkozott a grófnővel – vagyis Julie
kisasszonnyal -, aki az erdőőrrel táncolt. Kristin szerint mindig is bolond
volt a kisasszony, de most különösen az,
amióta felbomlott az eljegyzése. Jean látta, hogyan történt. Egy este az
istálló előtt Julie a vőlegényét „trenírozta”:
kinyújtotta a lovaglópálcáját, és a vőlegénynek át kellett ugornia. Kétszer át
is ugrotta, majd a fiatalember „harmadszorra kikapta a kisasszony kezéből a
pálcát, ezer darabra törte, aztán eltűnt”.
Jean falatozni kezd, és dijoni bort iszik hozzá, mert Szent Iván éjszakáján
ő nem iszik sört, amivel Kristint megkínálta. Jean szerint a kisasszony
egyáltalán nem finom: „… amikor a
pajtában táncolt, elragadta az erdőőrt Anna mellől, és táncba vitte.” És
még azt is hozzáteszi: „… amikor az
uraság közönséges akar lenni, akkor túltesz mindenkin”. Kristin is szeretne
táncolni Jeannal, amit az máris megígér. Közben az ajtóban megjelenik Julie, és
kifelé beszélget valakivel. Jean becsúsztatja az üveget az asztalfiókba, és
tiszteletteljesen feláll. Mivel Szent Iván éjszaka van, Julie most Jeannal
kíván táncolni. Jean előbb szabódik, pletyka lesz belőle, ha Julie egyik
szolgáját tünteti ki kegyeivel, de Julie-t ez nem érdekli. Jean a karját
nyújtja, és kivezeti Julie-t. Közben Kristin is táncra készül, mert az első
táncot neki ígérte Jean. Vége a táncnak, Julie elismeri, hogy Jean kitűnően
táncol, és megkéri, hogy vesse le a libériát, mert ez nem illik Szent Iván
éjjelén. Jean átöltözik. Julie gyanakodni kezd, hogy Kristin és Jean jegyesek,
amit Kristin nem is tagad.
Jean fekete császárkabátban és fekete keménykalapban jelenik meg, és
franciául szólal meg. Kiderül, hogy valamikor egy luzerni szállodában szolgált.
Julie meglepődik, hogy Jean milyen sok helyen megfordult. Gyerekkorában, amikor
apja béres volt a szomszéd birtokon, Julie észre sem vette őt. Amíg
beszélgetnek, Kristin elalszik. Julie szerint Kristinből nagyszerű feleség
lesz, bár ezt természetesen nem gondolja komolya. Aztán Jean és Julie sörözni
kezdenek. Julie kérésére Jean, bár tétovázik előbb, csókot lehel a kisasszony
lábára, igaz, megjegyzi, hogy nem kell tápot adni a pletykának. Julie-t mindez
nem érdekli, az sem, hogy mellettük alszik Kristin. Arra kéri Jeant, hogy
menjenek ki, és szedjen neki orgonát. Jean, erőtlenül, ismét tiltakozik, fél a
pletykától, de Julie perzselő tekintettel néz rá. Majd megszólal: „Van egy visszatérő álmom: fent ülök a
magasban, egy oszlop tetején, és nem tudok lejönni; ha lenézek, szédülök, de
mégis le kell valahogy kerülnöm!” Jean válasza kettejük viszonyát
érzékelteti: „Én mindig azt álmodom, hogy
sötét erdőben egy magas fa alatt fekszem. Fel akarok mászni… körülnézni a
napfényben fürdő ragyogó tájon, megdézsmálni a magasban a madárfészket,
amelyben aranytojások rejtőznek. És én mégis… feljutok a csúcsig.”
A játék folytatódik. Amikor Jean merészen közelebb lép, és derékon akarja
kapni Julie-t, hogy megcsókolja, pofon a válasz. És akkor Jean elmondja, hogy
egyszer már szerelmes volt Julie-be, amikor még gyerek volt, és a béresházban
lakott, sőt Julie miatt meg is akart halni. Miután elmeséli a gyerekkori
szerelem történetét, megjegyzi: „Lehet,
hogy alapjában véve nincs is akkora különbség ember és ember között, mint ahogy
tanuljuk.”
Julie most azt kívánja, hogy menjenek ki a tóra, mert Szent Iván-éjen nem
szoktak lefeküdni. Ám ekkor ünneplőbe öltözött parasztok érkeznek, isznak,
táncolnak a konyhában, majd eltávoznak. Julie megjelenik a konyhában, kezét
tördeli. Ekkor Jean azt javasolja, hogy meneküljenek innen az olasz tavakhoz,
ahol első osztályú hotelt nyithatnának, „s
a ház úrnője lenne a cég ékessége”. Jean máris menetrendet vesz elő. De
Julie szerelmet vár a férfitól. Jean elhárítja Julie kérését: „Amíg ebben a házban élünk, még van közöttünk
korlát. A múlt és a gróf”. Mert Jean felfelé törekszik, tulajdonos,
vagyonos akar lenni. Julie viszont szeretetet kíván, azt, hogy Jean tegezze,
Jean továbbra is tartózkodó marad, mert ebben a házban ő mindig szolga marad.
Azt is tudja azonban, hogy egy ilyen vállalkozáshoz némi tőkére van szükség.
Ezt várja Julie-től, akinek azonban nincs magánvagyona. Julie kétségbe esik, de
Jean máris kész a válasszal: „Zuhanjon le
hozzám, aztán majd felemelem!” S hogy minden elrendeződjön, Jean kihúzza az
asztalfiókot, elővesz egy üveg bort, megtölt két piszkos poharat. A bor
egyébként egy üveg bort, megtölt két piszkos poharat. A bor egyébként a gróf
burgundija. A fentről zuhanó Julie és a lentről felemelkedő Jean így közeledik
egymáshoz.
Ettől a pillanattól kezdve Jean kerekedik felül. Julie már mondhatja, hogy
„Lakáj! Szolga!”, mert erre Jean
válasza: „Szolgaszajha, lakájkurva…”
A nagy küzdelem végén Jean megjegyzi: „…
csak felületes csillogás vakítja el látásunkat idelent; hogy púdertól hamvas a
finom arc; hogy a reszelt körömnek is lehet fekete szegélye, és hogy a
zsebkendő piszkos, bár parfümillatot áraszt.” Jean szinte már biztos
győzelmében: ő még grófnévá teheti Julie-t, de Julie soha nem teheti őt gróffá.
Julie még mindig nem hagyja magát, de már tudja, hogy nem tud Jeantól
menekülni. Ekkor borozni kezdenek. Julie még adós a vallomással: régen meghalt
anyja nem volt nemesi származású, s ő anyja akarata ellenére született meg;
hogy mindent meg kellett tanulnia, amit egy fiúnak tudnia kell; aztán gyanús
körülmények között leégett a házuk, a biztosító nem fizetett; az anyja
szeretője egy téglagyáros volt, ő adott kölcsönt az új ház felépítéséhez. Julie
így kezdte gyűlölni a férfiakat, gyűlölte a jegyesét, és most Jeant is megölné,
de már semmit nem tehet. Szeretne elutazni innen, hogy két napig, egy hétig
élvezzék egymást, aztán meghaljanak. De Jean nem akar meghalni, mert szerinte
az öngyilkosság bűn a Gondviselés ellen, mert Jean hisz Istenben. Amikor Julie
azt kezdi emlegetni, hogy ő most egy elcsábított nő, Jean előveszi a
pénztárcáját, és egy ezüstpénzt dob az asztalra. Jean már nem kíván „rangon
alul” házasodni, mert tudja, hogy Julie családalapítója egy molnár volt, aki a
dán háború idején átengedte a feleségét egy éjszakára a királynak. Mindezek
után Jean már azt javasolja Julie-nek, hogy ő utazzon el, mert botrány lesz, ha
kitudódik, hogy összeállt egy szolgával. Jean gyedül marad.
Megjelenik Kristin, aki már ünneplőben van, mert Jean megígérte neki, hogy
együtt mennek úrvacsorára. De Jean már ezt sem gondolja komolyan.
Felkel a nap, megjelenik Julie utazóruhában, kendővel letakart
madárkalitkát hoz magával. Közli Jeannal, hogy most már van pénze. Amikor Jean
megtudja, hogy megvan a szükséges pénz, máris indulna Julie-vel, de a csízt nem
kívánja hozni, pedig Julie csupán ezt szeretné magával vinni otthonról. Jean
egy húsvágó bárddal megöli a madarat. Julie ekkor újra elátkozza Jeant, aki képes
volt ily egyszerűen megölni egy állatot. Jean elmegy borotválkozni, s közben
megjelenik Kristin. Julie megpróbálja őt is külföldre csábítani. Ő lenne a
hotel konyhájában a királyné. De Kristin már senkiben nem bízik. Természetes
igazságérzete mindkét embertől eltávolítja. Eldönti, egyedül megy a templomba,
de előbb megjegyzi, beszól a lovásznak, egyetlen lovat se adjon ki, ha a gróf
hazaérkezése előtt bárkinek kedve kerekedne elutazni. A két „szerelmes” az út végére ér. Julie
öntudatlanul gyűlölte apját, mert azt akarta, hogy Julie félig nő legyen, félig
pedig férfi.
Ekkor csengetés hallatszik. Julie felugrik, Jean pedig belebújik a
libériájába. Jean odamegy a hallócsőhöz: „Itt
Jean, gróf úr… Igenis, gróf úr!... Azonnal!... Tüstént, gróf úr… Igenis! Félórán
belül!” Jean úgy értelmezi, hogy szolga mivolta ismét visszatért. Pedig
Julie már csak Jeanban bízik, aki megmenti ezt a helyzetet. Szeretné, ha Jean
hipnotizőr lenne, ő pedig médium. S ekkor Julie szinte transzba kerül. Jean egy
borotvát ad Julie kezébe: „Itt a seprű.
Most, amíg ilyen világos van, menjen… menjen ki a csűrbe… és” – s még
valamit Julie fülébe súg.
Amikor Julie magához tér, már Jean is idegesen figyeli a csengőt. Mert ha
megszólal, bizonyára hamarosan jön a rendőrség.
A csengő megszólal. Jean összerezzen, és csak ennyit mond Julie-nek: „Iszonyú! De nincs más vég!... Eridj!”
Julie határozott léptekkel kimegy az ajtón.
Dani Tivadar
(Forrás: 77 híres dráma 220-224. old. – Móra
Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése