Petőfi pesszimizmusa - Második közlemény –

 

IV.

Erkölcsi pesszimizmus

 

Petőfi túlzott érzékenysége. – Embergyűlölete. – Az emberi gonoszság költészete. – Az őrült pesszimizmusa. – Petőfi lelki egészsége. – Goethe és Petőfi egyetemes humanizmusa.

 

         Az érzelmi pesszimista az életben a fájdalmat az örömmel szemben túlnyomónak érzi s ezért szerinte az életnek nincsen értéke. Minthogy azonban a legtöbb fájdalmat embertársainak gonoszsága s hűtlensége, rosszakarata s irigysége okozza, az érzelmi pesszimizmus rendszerint együtt jár az erkölcsi (etikai) pesszimizmussal: az emberek erkölcsileg oly alávaló ragadozó állatok (homo homini lupus), hogy nem érdemes köztük élni.

         Petőfi annyit csalódik az emberekben, hite szerint oly rossz bánásmódban részesítik őt, kritikusai oly igazságtalanul és rosszakarattal üldözik, hogy lelkét sokszor a legsötétebb embergyűlölet szállja meg, menekül előlük, ki akarja iktatni magát az emberi társadalomból. Pedig egészséges, romlatlan szíve gyökerében erős társas hajlandóságú. Szereti barátait, akikhez serdülő korától mély érzésű ódákat ír. Családi érzése, szülői és testvére iránt való szeretete, az emberek jóságának és önzetlenségének megbecsülése egész sereg remekbe készült költeményének valóban mélyen átélt ihletforrása. Az emberekben való súlyos csalódása azonban életének egy-egy keserű szakaszában szigorú értékítéletét egyes emberek gonoszságáról könnyűszerrel hajlamos ráegyetemesíteni az egész emberi társadalomra.

         Ifjú korában a világot még Isten kertjének nézi, amelyben az emberek virágok is, meg gyomok is (Én). Később már csak a gyomokat látja bennük. Barátaival szemben illúziói sorban szertefoszlanak. A magányba kívánkozik, mert a nagyvilágban nem boldog: itt sem napja, sem éje nem biztos; az emberek vad hiúz-szemekkel mindig támadásra készen leselkednek rá (Magány). Számos versében itt szeretné hagyni a világot, amely úgysem más, mint csatatér, ahol örökösen harcol s jutalma legfeljebb egy kis babér. De ezért érdemes-e örökké küszködnie, lelkét vagdaltatnia? A babér csak elfödi sebét, de nem gyógyítja meg (A világtól elvonulva…).

         Minél jobban érzi költői hivatása erejét, minél jobban feszül benne lángelméjének biztos tudata, lelke annál érzékenyebb az emberek rossznak vélt bánásmódja iránt, annál nagyobb szakadékot érez én-je és a világ között. A Versek című füzetéről 1844 végén megjelent lesújtó bírálat egyenest a legszélsőbb embergyűlöletbe kergeti:

Megvetésem és utálatomnak

Hitvány tárgya, ember a neved!

A természet söpredéke vagy te,

S nem király a természet felett.

A teremtés legutolsó napján

Alkotott az isten tégedet.

Elfáradt már ekkor a munkában,

S így jelessé nem teremthetett.

Valamikor szerette az embert, de most már fenékig átlátja gonosz szolgatermészetét: vagy más talpát nyalja, vagy mással nyalatja talpát. De bármint gyalázza vagy dicséri a költőt a világ, lelke egyenest azon az úton megy, amelyet maga választott (A világ és én). Maró gúnnyal kérdi magától, miért nem ír mindig jó verseket. Azért, mert fő erénye az emberszeretet. Ha mindig csak jót írna, mivé lennének a kritikusok? Kell nekik hulladék, amit gyönyörrel fölfalhatnak. Szegények csak rágódjanak-élősködjenek rajta, hiszen – emberek (Rossz verseimről).

         Az emberiség viharzó gyűlölete szinte a költői paroxizmus fokán, Dante Poklának színeivel tombol Az utolsó ember-ben, ebben a világ megvetésében és utálatában Schopenhauer képzeletét és stilisztikai erejét is felülmúló költeményben. Ami bűne van az emberiségnek s ami jogos igazolása pusztulásának, mindazt itt néhány borzalmasan szemléletes képben, a romantika sírbolt-motívumaiban sűríti össze a költő. Szinte Szodoma pusztulásának kénkőszagát érezzük nyomában. Az ég nagy sírbolt, mely alatt a föld, mint valami óriási koporsó fekszik. A nap csak sírbolti lámpa, melynek bágyadtan pislogó sugara a síri éj sötétségét piros-sárgára festi. A némaságot megtöri egy hang. Madárszó vagy leánydal? Oh nem! A férgek rágják a koporsó hideg lakóit, kiknek most már behunyt szemeiben valamikor a gyűlölség szikrája lángolt s valaha belőlük nézett ki a gőg, irigység, elbízottság, megvetés, alázatosság. Szívük is hideg: ez a kis pokol száz meg száz ördögnek volt tanyája. De most már mindennek vége: alszik már bennük a becsületorzás, a barát- és honárulás s ami ezeket valaha nyomon követte, a lelkiismeret marása. Minden alszik: meghalt az emberiség. Csak még a költő él, mint utolsó ember a világon, a sírboltnak ebben a roppant üregégében. Ő is a késedelmező halálra vár.

         Az emberektől való megundorodás nyomán támadt halálvágyban Petőfi többször szinte kéjeleg:

Percenként jobban-jobban el-

Sötétül láthatárom;

De én éltemnek éjjelét

Nem rettegem, sőt várom…

Nem hiszek én már senkinek,

Nincs senkiben bizalmam,

Mert életemben sokszor, ah,

Oly sokszor megcsalattam.

(Jókay Mórhoz)

         Kérdezi: miért nem akasztják fel a világ rengeteg gazemberét? Azért, mert nincs a világnak annyi fája, hogy valamennyit rá felköthetnék (Hogy van, hogy azt a sok gazembert…).

         Az emberiség erkölcsi romlottságának borzasztó képeit, mint etikai pesszimizmusának indítékait megrázó álomképek keretébe illeszti. Rém rém után vonul el előtte: az emberi élet szörnyű igazságtalanságának jelenetei. Itt mély árokban egy koldus rágja botját, hogy a fogai törnek belé. Amott egy öreg cigányt deresen ütnek-vernek, cafatokban lógnak róla a húsdarabok, s mint a kutya, ugat fájdalmába. Itt egy lenyakazott ifjú véres fejét üstökénél fogva beveti a bíró ablakán s kiáltja: „nem én, de te vagy a zsivány”. Amott egy leány: két béka ül szemén, nyúzott patkány van orra helyén, fürtjei hosszú férgekből vannak s félkígyó-ember öleli (Álmos vagyok és mégsem adhatom…). Álmában lázas képzelete bíborban látja a bűn hőseit kiknek tiprott erény lábuk zsámolya. Kiszáradt sárga arcokat pillant meg: minden arc az éhség éjének egy-egy holdvilága. Mellettük fényes arcok ragyognak, mint a jóllét napjai, bokáikon aranysarkantyúk, olyan sárgák, mint az éhezők arca. Halotti ágyon egy férfi tűnik eléje, kinek szíve táján mély seb tátong: saját fia ölte meg, felesége pedig a másik szobában új szeretőjével bujálkodik. Amikor már eltemették, atyafiai feltörik sírját s halotti ruhája kincsén osztozkodnak. Dúlt országok képe tárul a költő elé, ahol kész halál a polgárerény, majd ledöntött, rab országoké, ahol a rabok jaját felülhaladja a zsarnoki hatalom gúnykacaja. De mindez igazában nem álomkép, hanem a valóság mása:

Meddig tart még ez iszonyú világ?

Miért nem jösz, te rontó égitest.

Te üstökös, mely arra rendeltettél,

Hogy tengelyéből a földet kivesd?

(Álmaim)

         Petőfi, hogy keserű gyűlöletének vitriolát az egész világra ráöntse, nemsokára már a lázas álomképek költői keretéből is kilép s emberutálatát egyenest Az őrült ajkára adja. Ez nagyszerű költői fikció, mert ennek rendellenes lelki keretében gyűlölete és fantáziája korlát nélkül kitombolhatja magát. Pathopszichológiai jellemzésének hűségéhez és igazságához a világirodalomban csak Shakespeare Hamletjének és Learjének, Titus Andronicusának és Timonjának egyes részei foghatók, melyek hatással is voltak Petőfire (Horváth: Petőfi S., 176.). A figyelem folytonosan ellentétes ugrándozása, a gondolatszökdelés beteges gyorsasága, a képzeteknek állandóan az érzéki szemlélet elevenségi fokára való emelése, a hangulat folytonosan egzaltált emelkedettsége és csapongása, a szaggatott drámai elmejárás, amelynek egy összekötő rögeszme mégis a logikai látszatát kölcsönzi, Petőfinek ezt a lélektani szempontból páratlan költeményét a lángelme egyik legcsodálatosabb művévé avatja.

         Az őrült kusza elmeállapotának nagyszerű rajza azonban csak költői műfogás: a szinte érzékelhető lélektani felület alá a költő erkölcsi értékítéleteket rejt el, a világ gonoszságáról való megvető meggyőződését, az emberiség iránt érzett undorát. Az őrült napsugarakból lángostort fon, hogy megkorbácsolja vele a bűnös világot. Ez most jajgat, míg ő kacag. De ilyen az élet: jajgatás és kacagás, míg a halál nem mondja: csitt. Micsoda ellentétekben jellemzi az őrült az emberi gonoszságot! Egyszer már meghalt, mert mérget öntöttek vizébe azok, akik borát megitták. De milyen az emberi képmutatás! Hogy a gyilkosok gaztettüket leplezzék, tetemére ráborultak és könnyeztek. Szeretett volna felugrani, hogy orrukat leharapja. Azonban meggondolta: jobb lesz, ha rothadó testét szagolják s a bűztől megfulladnak. De ő maga is olyan gonosz, mint a többi embere, mert ember: egy hiéna kiásta sírjából, de ezt az egyetlen jótevőjét is megcsalta, mert combját akarta megenni a hiéna s ő a szívét adta oda: az azonban olyan keserű volt, hogy a hiéna megdöglött tőle. Így jár az, aki emberrel jót tesz. Mert mi az ember? Azt mondják, hogy gyökere a virágnak, amely fönn a mennyben virul. Pedig az ember olyan virág, amelynek gyökere lenn a pokolban van. Egy bölcs tanította erre, ki mégis nagy bolond volt, mert éhen halt, ahelyett, hogy lopott volna.

         Már-már úgy látszik, hogy itt Petőfi az őrülttel összetöreti a hagyományos erkölcsi értéktáblát: ezentúl rossz lesz, ami eddig jó volt s jó lesz az, ami eddig rossz volt. az értékek fejük tetejére állítása illenék is az őrült etikájához, hisz lelki élete rendellenes. Azonban az őrült egyszer csak az ősi erkölcsi értékek őrévé emelkedik, aki siratja az emberi gonoszságot:

De mit kacagok, mint a bolond:

Hisz sírnom kellene,

Siratni, hogy oly gonosz a világ.

Az isten is felhő-szemével

Gyakran siratja, hogy megalkotá.

De mit használ az ég könyűje is?

A földre hull, a ronda földre,

Hol az emberek lábbal tiporják,

S mi lesz belőle,

Az ég könnyéből?... sár.

Az őrült képzelete a felhő képét most kiszakítja a hasonlatból, disszociálja s belőle új, csodálatos képkombinációt sző, hogy az emberi hálátlanságot jelképezze. Az eget mint vén kiszolgált katonát szólítja meg, kinek mellén érdemjel a nap s rongyos ruhája a felhő. Ilyen hálátlanul bocsátják el a vén katonát is: hosszú szolgálatának jutalma egy érdempénz és rongyos öltözet.

         S most a gyilkosság, képmutatás, rosszakarat, hálátlanság ostorozása után hirtelen az emberi élet és emberi történet egyik legfőbb, erkölcsi színezetű mozgató erejét, a szerelmet veszi össze-vissza beszélő, de mégis igaz nyelvére az őrült. A fürj pittypalattya emberi nyelven ennyit jelent: kerüld az asszonyt! Az asszony a férfiakat úgy vonzza magához, mint a folyókat a tenger. Miért? Hogy elnyelhesse őket. A szerelem aranypohárban méregital: egy harmatcseppnyi édesebb belőle, mint egy mézzé vált tenger; de ugyancsak egy harmatcseppnyi gyilkosabb is belőle, mint egy méreggé vált tenger.

         Az őrült kapkodó, de következetesen erkölcsi pesszimizmust szétszóró gondolatszökdelése biztos logikában végződik: ha ilyen gonosz, romlott a világ, akkor mint rothadó gyümölcsnek le kell hullania fájáról s el kell pusztulnia. Éppen itt az ideje a végső ítéletnek. Ha ez mégis késik, az őrült be akar ásni a föld közepéig, oda lőport vinni, hogy levegőbe röpítse a világot.

         Petőfi Őrültjében épp úgy, mint néhány előbb elemzett sötét költeményében, nem szabad valami kiérlelt, mélyebb világnézetet, rendszeres filozófiát keresnünk. Mindez a világra haragvó förgeteges léleknek valóban őszinte keserűséget érző,

de ezt fantáziájával túlzásba és pózba fokozó, szélső retorikába átcsapó kitörése.

         A Felhőknek világgyűlölettől tajtékzó reflexiói Az őrült hangulatának vulkanikus lelki talajából sarjadztak ki. Az emberiség erkölcsi romlottságának sötét képei még egy ideig rajban szállnak föl a költő elméjéből. Homályosan lobogó gyertyafénynél, füstölgő pipával szájában, föl és alá sétál; a füst árnyékát szemléli a falon – és a barátságról gondolkodik (Gyertyám homályosan lobog…). Boldog, hogy barátai megölelik, szívöket szívéhez nyomják: később jön rá, hogy ölelés közben azt tapogatták, hol van keblének legfájóbb része, hogy tőrüket odadöfjék (Barátaim megölelének). Izgatja a költőt az ártatlan természet esztétikai fönségének s az ember gonoszságának ellentéte: az égen tündökölve ballag a nagy hold s a kis esti csillag, a harmat csillog a gyep bársonyán, bokorsátrában zeng a csalogány – s e fönséges éjben most megy gyilkolni a zsivány (Fönséges éj!). Az emberi irigység nem tudja megbecsülni az emberi nagyságot. A szárnyas, óriási lelkeket, akik a föld porából a naphoz emelkedtek, a törpe világ mindig kicsinyeknek kiáltja ki. Miért? Mert a tölgy a bérceken kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn (Kik a föld alacsony porából…). Az ember a földön való megjelenésétől kezdve velejében gonosz. Amikor még csak ketten voltak, már Ábelt megölte Kain. Amikor újra csak ketten lesznek a földtekén, akkor is egymásnak rontanak. Amelyik közülök életben marad, egy vadállatot fog nőül venni: talán e vadállatnak méhibül a réginél szelídebb emberfaj támad (Midőn a földön…).

         Petőfi egészsége lelke maga is csakhamar megcsömörlik az ember erkölcsi természetének ilyen túlzott pesszimista felfogásától: ez csak külső hangulati gerjedelme, fantáziakéjelgése, de nem lelke mélyéből fakadó eredeti ihletforrása. Észreveszi, hogy törpe költőtársai seregestől utánozni kezdik embergyűlöletét s minden bokorban egy világfaló támad, akiből úgy dől az emberiségre szórt átok, mint rothadt szag a sírok nyílásából: ettől a pesszimista költői divattól utálattal fordul el s a maga világgyűlölete értelmetlenségének is tudatára ébred. A sötétlátó Petőfi most maga ragad ostort az ál-pesszimisták ellen: ezek gyűlölnek, pedig sohsem tudtak szeretni; átkozódnak, pedig sohasem imádkoztak az emberiség boldogságáért; a világnak sohasem adták oda lelküket, most pedig keservesen jajgatnak, hogy az emberek széttépik szívüket. Hisz nincs is szívük, csak gyomruk és zsebük, s mivel ezek nincsenek tele, azért olyan rút a világ előttük. Petőfi hitt az abszolút erkölcsi értékekben s azért gyűlölte a világot, mert ez nem iparkodott megvalósítani őket. De most, amikor látja, mint vágnak az önző kis költők Byron-képeket s mint mázolják az életet oly feketére, egyszerre csak szeme mind több fénypontot kezd észrevenni a világon, embergyűlölete kezd csökkenni, az álköltőktől megrágalmazott emberiséget pártfogásába veszi, fekete pesszimizmusa fehér optimizmusba színesedik át:

Valóban szép, igen szép a világ.

Van minden évben rajta kikelet.

S van szép leánya minden falunak,

S ha itt egy ember sír, ott más nevet.

 

Mily tréfás még maga a bánat is!

Szív- s fejre mily külömbözőleg hat:

Sötétre festi a fehér szivet,

S fehérre festi a sötét hajat.

(Világgyűlölet)

         Lehetett volna-e lelke gyökerén embergyűlölő pesszimista az a Petőfi, aki könyörög a Sorshoz, hogy „nyisson neki tért, hadd tehessen valamit az emberiségért”; aki úgy érzi, hogy „minden szív-ütése egy imádság a világ boldogulásáért”; aki ezt nem üres beszéddel, hanem tettel is meg akarja vallani, ha mindjárt jutalma „új Golgotán egy új kereszt”; aki a legboldogabb halálnak tartja: „meghalni az emberiség javáért”; aki, ha tudja, hogy így hal meg, örömest készíti el saját kezével azt a keresztfát, amelyre fölfeszíttetik (Sors, nyiss nekem tért…). A Felhők külsőszerű, költőileg nagyzoló embergyűlölete így tisztul át szinte perzselő emberszeretetté, az univerzális humanizmus önfeláldozó vágyává, a nemzet és az emberiség vétkeit megváltani akaró áldozatkészséggé.

         Petőfi érzelmi és etikai pesszimizmusának lelki nyitja szívének villámszerűen visszaható érzékenysége, amelyet a szabadságharc zivatara közepett legjobban maga jellemez. „Ki hinné, hogy egyfolytában ennyit képes megbírni az emberi szív, kivált ilyen szív, mint az enyém, mely nagyítóüveg módjára jót és rosszat óriási alakban tüntet vissza, mely a rengeteg visszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel” (1848. szeptember 17.). Petőfinek minden kis benyomást százszorosan megsokszorosító és forrón értékelő szíve, amely nemzetéért s ezen keresztül az egész emberiségért lángol, mélyen megveti a hideg tárgyilagosságot, a feltételeket sok oldalról mérlegelő, szenvedélytől mentes értékelést. Innen a sajátszerű látvány, hogy az egész emberiség javáért rajongó humanista Petőfi milyen kevésre becsüli a másik nagy egyetemes humanistát: Goethét. „Ennek az embernek – úgymond – gyémánt volt a feje, de szive békasó… eh, még ez sem! hisz a békasó szikrát hány. Goethe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb: nedves, puha agyag, mikor ostoba Wertherjét írta, azontúl pedig száraz, kemény agyag. Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szive. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh, istenem, ha az én meleg, forró szivem egykor kihűlne… de nem, ez nem lehet. Az én szivemet még a halál sem hűti meg. Temessetek el éjszakon, s ültessetek sirom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szivem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog” (Úti levelek, IX.).

         Ez a lángoló szív csak költőnek születhetett, akinek szemében a költői hivatás az emberiséget megváltó szenvedés. Már húszéves korában így fogja fel életküldetését: a költőnek csak két hű barátja van, „a koldúsbot és a sorsharag” (Az utolsó alamizsna).  Ellenállhatatlan kényszere van a költőnek, hogy az emberiségért küzdjön, noha „a dalt ember nem érti meg”. Néha a költő hivatásával szemben is elszorítja lelkét komor pesszimizmusa: átkozza a pillanatot, amikor költőnek, „a kín emberének” szülte az anyja. Már-már megfogadja, hogy a mindennapiság széles folyóján fog nyugodtan úszni: ennek csendes folyása nem vágja sziklák közé. De nem tud elnémulni, mert hallgathat-e a tenger, midőn hullámain szélvészek rohannak? Az igazi költői hivatás a szívből ki nem téphető:

Nem, költészet, nem hagylak el soha,

Mert nem hagyhatlak el!

Táplálni foglak a gyötört kebelnek

Legforróbb vérivel.

Nem bánom: tépj, eméssz.

Másoktól meghallgattatást sem várok.

Azért éneklek, költök,

Míg végső csepp vérem ki nem szivárog.

(Költő lenni vagy nem lenni)

         A költő eszményalkotó küldetését, minden gyötrelmet okozó életfeladata ellenére, a legmagasabbra értékeli: az anyaggal szemben a költészet képviseli legméltóbban a szellemet. Ebben a kalmárkorszakban pénzdarabnak nézik a világot. S ha a világ pénz: mi a költő rajta? Egyesek szemében csak a hangtalan penész. Másokéban a királyi kép a világ tallérján. De ez sem! A költő a tallérnak csengő, tiszta hangja, „szép szellemrésze a hitvány anyagnak”. Büszke lehet az, ki költőnek született (A. B. emlékkönyvébe). A költő szelleme előtt nincs tér- és időbeli távolság: mint a búvár, sűlyed a legmélyebb tenger, a szív fenekére, majd felszáll a légbe s mint pacsirta énekel; aztán rendre megkergeti a sasokat s amikor ezek elfáradnak, egy utat kezd a legmagasabb felhővel, majd ezeket is túlszárnyalva, az ég boltjáig tör, s ha napfogyatkozás van, megkerülve a nap elveszett pompáját, a legfelső csillagzaton terem: s itt „új világot alkot mindenhatósága” (Képzetem).

         Lehet-e valóban fáradt, magába roskadt, a világ és ember értékét tagadó pesszimista az a költő, aki hivatásának új, eszményi társadalmi rend alkotást tartja, ideálokat, mint messzefénylő csillagokat tűz ki az emberiség égboltjára, azért, mert hisz abban, hogy az emberek ezeket a maguk erején megvalósítani iparkodnak?

 

V.

Politikai pesszimizmus

 

Világnézet és politika. – Költészet és politika. – Petőfi és a francia fölvilágosodás politikai eszméi. – Szabadság és boldogság. – A jelen pesszimizmusa és a jövő optimizmusa. – A magyarság történeti hivatása. – Hazafias pesszimizmus és szatíra. – Erkölcsi pesszimizmus, mint a politikai pesszimizmus alapja. – Az ifjúságban való csalódás. – Pesszimizmus és cselekvésvágy. – Az Apostol politikai radikalizmusa. – A demokrácia optimizmusa.

 

         A világnézetnek nem tényeket elvileg megállapító, hanem értékelő és normatív oldalához természetszerűen tartozik hozzá a hagyományos társadalmi renddel szemben új társadalmi felfogás kialakítása s ennek megvalósítására irányuló törekvés: a politika. A világnézetét mélyen és bensőségesen átélő költő különösen izgalmas szenzórium a kor politikai áramlatai, az új politikai ideológiák és értékelések, ezek szélső módon eszményített, utópisztikus formái számára: a költők sokszor az erkölcsi, társadalmi-politikai átalakulások első álomlátói, prófétái és apostolai, szemléletes kifejezői és leghatékonyabb agitátorai. A magyar nemzeti léleknek a tespedtségből való fölrázói zrínyitől kezdve a szabadságharcig s ez után Adyig a költők és írók: a politika sokáig a nemzeti lelket ébresztő költészet. Európa legtöbb szabadságvágyó nemzetének lelkét a negyvenes években a forradalomra a költők sugallják. A költészetnek, mint politikai hitvallásnak és próféciának apostola Petőfi szikrázó egyénisége is. A költő hivatását sem abban látja, hogy a maga fájdalmát s örömét eldalolja, hanem hogy, mint hajdan a pusztában bujdosó zsidók előtt a lángoszlop, úgy világítson népe előtt s mutassa meg az utat Kánaán felé (A XIX. század költői). A költő igazi hivatása a nép fölemelése, a jog asztalához ültetése. Ezért üdvözli Aranyt, mint a nép költőjét a Toldi megjelenése alkalmából, hangoztatva meggyőződését, hogy „ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”. Petőfi, a népies tárgynak, hangnak és formáknak bevezetője, most az ösztönszerű irodalmi népiességnek tudatos politikai színezetet kölcsönöz. A nép szörnyű nyomorban tengeti életét; a költőnek az a küldetése, hogy a népben a lelket tartsa:

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhitsük mi költők, daloljunk számára,

Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára!

(Arany Jánoshoz)

         A költészet egyedüli politikai hitvallása Petőfi szemében a demokrácia. A költészet nem nagyúri, díszes, tündöklő terem, hová csak fénymázas cipőkben lehet bejárni illedelmesen, nem a kiváltságos cifra nép helye, hová fecsegni jár a társadalom szemenszedett paréja, hanem olyan épület, mely nyitva van boldog-boldogtalannak, mindenkinek, ki imádkozni vágyik, szentegyház, ahová belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad (A költészet). A XIX. század költőjének a népért kard és ágyú helyett eszméivel kell küzdenie, a költő verseivel csatázik: minden dala egy-egy harcos legény. Lehet, hogy ezek a vitézek is elesnek a csatában: de a költő verseskönyve, hol meghalt eszméi nyugszanak, a hősök temetője lesz, akik a szabadságért haltak meg (Rongyos vitézek). A kor gyakran nem érti meg költőjét, aki népét az eszmék olyan magaslatára viszi fel, ahonnan ez leszédül. De a költő egyelőre megbukott eszméinek föltámadását később a világosabban látó századok ünnepelni fogják. Jól látja a költő Petőfi régebbi színészi hivatásának tragikumát: a színészt a jelen rövid bilincse köti, a jövőhöz semmi köze, elmegy nevével az idő hajója (Egressy Gáborhoz).

         Mi a viszonya a költőnek a politikushoz? A politikus elbízott, kevély úr, aki a megye- és országgyűlésen fényesen szónokol, hintón jár, amely majdnem eltiporja a mellette kopottan ballagó költőt, aki éhen tengeti életét. A politikus magát százszor fontosabbnak tartja az emberiség mérlegén, mint a haszontalan verselőt. Pedig a politikusok csak az apró napi események mulandó pásztortüzei:

Hozzátok képest, mikor égtek,

A költők kicsiny csillagok.

E messze csillámló szikránál

Százszor nagyobbak lángitok:

 

De hamvatokat is midőn már

A szellők régen elvivék.

A távolságban a kis csillag

Még akkoron is egyre ég.

(A magyar politikusokhoz)

         A költőnek eszmeébresztő küldetését Petőfi az idő széles kategóriájának szögéből nézi. De a maga aktív politikai hivatását is nagy történeti távlatokba vetíti bele: magát már 1846-ban nemcsak eszméket hirdető költőnek, hanem cselekvő forradalmárnak, a világ nagy szabadsághősei utódjának érzi. Költői műfogással még a lélekvándorlásban is hisz, csakhogy magát a nagy szabadsághősökkel azonosíthassa: emlékszik, hogy Rómában Cassius volt, Helvéciában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill… (Halhatlan a lélek).

         Petőfi egész politikai ideológiája: szélső demokratizmusa, lelkes köztársasági eszméje, a szabadság, egyenlőség és testvériség doktrinér hirdetése, mind a francia forradalmi eszméknek vagy ezek Shelley-n átszűrt formáinak mélyen átélt, de sokszor naiv fiatalos utánzása. Politikai meggyőződéseinek forrását 1848. március 17-én, forradalmi dicsőségének tetőpontján, naplójegyzetében a lelkesedés költői túlzásával maga tárja föl, egyben azt az élményhátteret, amelyből politikai költészetének és jövendőmondásának ihletét merítette: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez az új evangyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem! A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméi és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésük helyét… Vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanubizonyságaim erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek -, mely a költőben van,  világosan láttam, hogy Európa naponkint közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt. Politikai életünket távolrul néztem, vagy rá sem néztem, amiért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, amit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy szinészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak a dekoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak. Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban! Amint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot. és úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, s onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából… Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte, rohanta meg e hír szivemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. – Vive la republique! kiálték föl, aztán némán, merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop. Amint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani – a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én haza érek! nélkülem kezdődjék a forradalom, Hah! Nyakrafőre siettem a fővárosba… reszketve, lélekzet nélkül értem haza.”

         A francia forradalmi eszméknek az új társadalmi rendet a történeti fejlődés folytonosságának erőszakos megszakításával pusztán észből megszerkesztő racionalizmusa egynemű lélekre talált Petőfiben. Mert fiatal, eleve racionalista, sőt a politika terén páratlan fantáziája alapján egyenest utópista, aki merőben figyelmen kívül hagyja a hatalmi erők valóságos hálózatát. Ez a fiatalos racionalizmus politikai optimizmusának forrása a társadalmi fejlődés jövendő irányára nézve. A XVIII. század francia felvilágosodásának elvont emberszeretetét, egyetemes filantropizmusát, l’humanité’-kultuszát Petőfi meleg, szemléletes élmény tárgyává avatja. A francia gondolkodók absztrakt sápadtságú „emberisége” Petőfi lelkében nem észből szerkesztett fogalom, hanem egészen mélyen, szinte az élénk szemlélet fokán átélt tárgy. Ő, a csodálatosan szemléletes, magát mindig a konkrétum legkisebb részébe befúró szellem most nem az egyes embert nézi, hanem az embert általában, az emberiség ideáját a maga egyetemességében. Túláradó érzelme és csodálatos fantáziája az absztrakt emberiséget is, mint valami egységes konkrét tárgyat szemléli és éli meg. Úgy, ahogy világgyűlölete korszakának erupciói közepett sokszor gyűlöli az embert, mint ilyent, most forrón magához öleli, mint valami kollektív egységet, az emberiséget.

         Nemcsak költői, hanem politikai hivatásának is tartja, hogy küzdjön az emberiség „boldogságáért”. Ez az újabb absztrakció mint naiv társadalmi eudaimonizmusának célja, valójában megint nehezen megfogható fogalmi szerkesztmény, azonban az ő mindent szemléletesen látó lelkének kohójában vakító fényben izzó s forrón perzselő élmény tárgya. Az összemberiség „boldogságának” eredetileg elvont fogalmi anyaga Petőfi lelkében a szabadság, a jog, az emberi méltóság, a jólét szemléletesen megélhető elemeiből áll. Petőfi nem rendszeres fogalmi gondolkodó, nem gondosan absztraháló filozófus, hanem költő, heves alkatú lélek, aki az elvontságokat is fantáziájával azonnal megszemélyesíti s szemléletesen megéli: számára az „emberiség” is hatékony lírai inger.

         Petőfi naiv eudaimonizmusa hisz a társadalom eljövendő Kánaánjának egyetemes boldogságában, amikor teljes egyenlőség, szabadság és testvériség uralkodik, amikor a társadalmat mindenben a fejlett jogérzés és az emberi méltóság tudata vezeti, amikor mindenki teljes jólétben él. Ennek az eljövendő eszményi társadalomba vetett hitnek politikai optimizmusa Petőfi lelkében a jelenre nézve a legfeketébb politikai pesszimizmus forrásává sötétedik. Mennyire elmaradt, mennyire igazságtalan és elkorcsosult a magyar nemzetnek s a világ sok-sok rabságban szenvedő népének állapota a Petőfitől a francia forradalmi eszmék nyomán elképzelt ideális társadalmi rendhez képest! Az, akinek a francia társadalmi utópiákban szárnyaló racionalizmusa ilyen paradicsomot képzelt az emberiség számára, milyen megvetéssel fordulhatott el az akkori magyar társadalom jobbágyrendszerétől, nemesi kiváltságaitól, az egyes néprétegek jogegyenlőtlenségétől, Bécs elnyomó hatalmától, az elemi szabadságjogok hiányától!

         Petőfi a nemzet jelenére nézve komor politikai pesszimista már akkor is, amikor még tüzetesebben nem ismeri a francia politikai ideológiát. Mint Széchenyi reformkorszakában élő magyart az általános politikai légkör, amely az országgyűlés nemzeti mozgalmainak sikertelenségéből árad, egymagában is sötétlátásra és szigorú kritikára sugallja. Mint a nép fiát pedig lelke mélyén elkeseríti a nép jognélkülisége, egyoldalú gazdasági kihasználása, minden köztehernek vállára rakása s hozzá a nemesi rétegnek sokszor az emberi méltóságot lealázó bánásmódja a dolgozó néppel szemben. Amikor a francia forradalmi eszmevilággal tüzetesebben megismerkedik, a szörnyű ellentét, amely ennek eszményi mértéke és a magyar társadalom valósága között tátong, politikai pesszimizmusát még csak jobban fokozza.

         A hazafias érzés keserűsége már korán kitör belőle. Bordalaiban azon búslakodik, hogy elvirult már a magyar történet tavasza: hosszú gyáva tespedésben sínylődik a haza. Kérdés, vajon visszajő-e még az elszállt kikelet? (Egri hangok. 1844). A magyar társadalmat szertezülleszti a pártoskodó szenvedély:

                       … magyarok vagyunk.

A párt, a párt és mindörökké csak párt

Sok század óta átkos jelszavunk.

(Egressy Gáborhoz)

         Az 1844-ik évet nem akarja odaírni, ahol boldog évei vannak följegyezve, noha ebben az esztendőben vetett rá sugárt először a hír csillaga s Etelke iránt égő szerelmével a mennyország küszöbén áll. Miért? Mert hiába vetette bágyadt szemét a nemzet erre az évre, az 1844. évi országgyűlés, amelynek nagy reformterveihez a nemzet annyi reményt fűzött, eredmény nélkül oszlott szét (Bucsu 1844-től).

         A dicső múlton borongó, romantikus szent honfibú Petőfinek csak inkább utánzó, semmint személyes jellegű fiatalkori költeményeiből sír elő. De csakhamar a jelent szigorúan bíráló és tettre rázó hazafiság lírikusa. Az elégia mélabús  lantja helyett a szatíra szeges ostorát ragadja kezébe; a ragyogó hajdan magasztalása helyett a jelen pesszimista kritikusa, a kíméletlen önismeret s az erkölcsi-társadalmi újjászületés türelmetlen követelője. Nem hisz a nemzet hajnalhasadásában: a sors szemfedelet sző a magyarság számára. Nem is meri kérni Istent, hogy ezt a nemzetet gyógyítsa meg, mert életet nem érdemel. Miért? Mert önző: nincs benne egy szív, egy akarat: minden ember itt önbálványának emel oltárt. Hálátlan: nagy szellemeit, akik mindent a hazáért tettek, maga a hon végezte ki. Elkorcsosult: másutt híven őrzik mindazt, ami nemzeti, a magyar nép azonban ősi kincsét megveti: szégyenli, hogy magyar. „E nemzet életet nem érdemel” kétségbeejtő öt refrénje után,amely szinte nemzetgyalázás számba megy, a költő honszerető lelke maga kérdi, miért is sorolja elő e szegény hon vétkeit? A nagy Isten kegyelmétől várja a nemzet olyan megújhodását, hogy halált mégsem érdemeljen (A magyar nemzet 1845).

         Egy esztendő múlva már történetfilozófiai magaslaton kutatja a magyar nemzet világtörténeti küldetését: Miképp felelt meg a magyarság eddigi ezeresztendős történeti hivatásának: mi a kulturális jogcíme arra, hogy ezt a viruló országot birtokolja, mely olyan szép, hogy „Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta?” Rónaságain a kalászok óceánja ringatózik, hegyeiben rengeteg kincs rejlik. S a nemzet mégis rongyos, éhes, közel áll az elveszéshez. De nemcsak anyagi, hanem szellemi kincsei is rejtve maradnak. Ha ezek a szellemi gyöngyök mégis napfényre jutnak, akkor vagy itthon elzüllenek, vagy a külföldre vándorolnak s idegen nép kincstárában ragyognak. S ekkor szemünket-szánkat rájuk tátva, büszkélkedünk, hogy honunkból valók, pedig szégyenkeznünk kellene, hogy nem nálunk ragyognak. Ezer esztendeje, hogy itt a magyar hazát szerzett. S ha most elpusztulna, miről tudná a jövendő világ, hogy itt hajdan a magyar nemzet élt? A világtörténet könyve csak ezt jegyezné fel: „Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván”. A nemzet pesszimista történetbölcselőjének szíve elszorul s dorgáló, de szerető aggodalommal kérdi hazájától, vajon mikor fogja megrozsdásodott nevét kifényesíteni, mikor ébred önérzetre? (A magyar nemzet 1846).

         Ez a nemzetnek múltját és jelenét lebecsülő s jövőjében nem bízó hazafias indulatkitörés, amelynek eruptív magja a vulkanikus lelkű költő türelmetlen tettvágya, egyre fokozódik, ahogy a forradalom közeledik. Hazugság nálunk – így tör ki 1848. januárjában – az az örök-igazság is, hogy az oroszlán nem szülhet nyúlfiat, mert íme, őseink bajnok oroszlánok voltak s most satnya maradékaik vannak:

S ez a faj dicsekszik őse érdemével,

Hires hajdanával úgy hetvenkedik…

Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni

Mi velünk? vajjon nem fogja emlegetni

Orcapirulással e kor gyermekit?

         A magyarság teng, mint az állat, megelégszik azzal, hogy van kenyere, messze elmarad a haladó világ mögött, amely kitörölte már a nagy nemzetek sorából: „Élni nem tudunk s halni nem merünk”. Most leghátul állunk, semmit sem jelentünk; akik egykor térdepelve lábunkat ölelték, most arcul csapkodnak.

         Az elkeseredett költő maga is érzi, hogy kart emel saját szülő hona ellen, hogy megostorozza, mint gyermek az anyját. De őt még jobban égeti a seb, amelyet rajta vág. S mégsem hagyja abba az ostorozást, ha még százszorta nagyobb fájdalmat kell is éreznie s ha megveri is érte az Isten. Addig ostorozza nemzetét, míg végre vagy földobog a szíve, azaz forradalomba tör ki, vagy a költő szíve megszakad. (Van-e egy marok föld…)

         A nemzet jelenén és jövőjén kétségbeeső hazafias pesszimizmus hangja nem új Petőfinél. Herdernek, a költő-filozófusnak történetbölcseleti próféciája (1791) a magyarság közeli pusztulásáról és a szlávság fényes jövendőjéről évtizedekig rágódik a magyarság legjobbjainak szívén. A magyar költői romantika történeti melancholiája reménytelennek érzi a nemzet jövőjét. Kölcsey Zrínyi szimbolikus alakjának ajkán szólaltatja meg a magyarság jövendőjén való kétségbeesését, a szörnyű herderi jóslat visszhangját, amely szerint „Más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép”. (Zrinyi második éneke). S Bajza kebléből is feltör a Sóhajtás: „Multadban nincs öröm, Jövődben nincs remény”. De nemcsak a költő-vatesek történeti intuíciója retteg előre a magyarság pusztulásán, hanem a Széchenyi prófétai sasszeme is, szemlét tartva a jövendő száz év történeti láthatárán, előre meghúzza a nemzet közeli és távolabbi tragédiájának körvonalait. És Wesselényi pesszimista lelke is a nemzetiségi aspirációk boncolása alapján már maga elé idézi az Alföld síkjára zsugorított Magyarország csonka testét. Széchenyi, látva a nemzet süllyedt állapotát, a szatíra éles ostorát pattogtatja: önismeretet és ennek alapján erkölcsi megújhodást követel. Petőfi eleinte ugyanezt az utat járja, de nyugtalan s tettvágyó szelleme csakhamar tovább száguld: a nemzettől forradalmat követel. Mintha minden túlzó politikai-társadalmi pesszimizmusa csak arra való lenne, hogy a magába szállásra való kényszerítés lelki terrorjával a tétlennek csúfolt nemzetet a cselekvő forradalom hangulatába kergesse.

         Először jobbára a szatírának önérzetre ébresztő szurkálásait alkalmazza. Nagyszerű politikai rajzban gúnyolja A magyar nemest, aki nem ismer erkölcsöt, mert szemében a unkátlanság az igazi élet, sem jogot, mert a parasztot agyondolgoztatja, sem kultúrát, mert büszke arra, hogy nem ír s nem olvas, sem magasabb életcélt, mert előtte az evés-ivás gyönyöre a legfőbb érték, sem gazdasági életet, mert nem vagyonával, hanem adósságával büszkélkedik, sem hazát, mert ennek bajaival nem törődik.

         A történeti romantika hatásos eszközeivel dicsőíti az ősöket, hogy ellentétképp annál silányabbnak tüntethesse fel a jelen magyarját. Éjfélt ütött. Mécse körül a nemzet őseinek dicső szellemei tündökölnek, kik mint földet rázó viharok hajdan Európa homlokán tomboltak. Oly régen volt ez, hogy nagyságuk híre talán már csak mese. A magyar dicsőség hullócsillag volt. Vagy talán üstökös, mely még visszatér? (A hazáról). Hogy visszatérjen, a költő felajánlja – a kihagyott három záró versszakban – saját életét. Itt először jelentkezik cselekvésre ágaskodó forradalmi láza; megdorgálja tétlenségéért a nemzetet:

A nemzetek mind zajlanak

Európa hangos szinpadán;

S mily csendes a magyar! hazánkat

Ők hiréből sem ismerik talán.

         Nem hisz a nemzet jövőjében, mert saját gerinces kiváló fiait nem becsüli meg: e hazában olyan sok jeles sírján ingatja vándor fuvalom a feledésnek tüskebokrait. Így Vajda Péterén, a függetlenség hőséén, aki nem tudott e görnyedő időkben a hatalomnak térdet hajtani. A népjogokért küzdött a keleti páriák szimbólumaival költészetében. A magyar jobbágyi kasztrendszeren érzett fájdalma az indus buddhaista pesszimizmusba menekült. S a Felhők világfájdalmas hangulatában hánykódó Petőfi most különösen érzékeny a Vajda Péter világnézetének politikai pesszimizmusa iránt (Vajda Péter halálára). De ugyancsak a hálátlanság kain-bélyegét süti a nemzet homlokára, mert a pusztulás szellemének engedi át Kazinczy Ferenc sírját, aki hét esztendeig szívta nemzetéért a börtönök dögvészes levegőjét, aki félszázadig tartotta vállán, mint Atlas az eget, a magyar nemzetiség ügyét; aki nélkül a magyar már nem volna magyar. S most sírja olyan elhagyott, mint idegen földben elveszett száműzötté. A nemzet ily égbekiáltó hálátlansága láttára megfogadja a költő, hogy ha gyermeke lesz, aki a hazáért készül élni, e sírhalomhoz fogja vezetni – buzdításul (Széphalmon). S ki gondol ma Rákóczira? A messze tengerparton csak a sírján nőtt vadbokor gyászolja. Ha a sors hűtlen volt hozzá, aki utoljára rántott kardot hazája szabadságáért, miért legyen hazája hű iránta? Azért ment száműzetésbe, hogy ne lássa gyáva nemzetét. Mert ha látná, megátkozná, míg így a messzeségből csak néma fájdalommal néz rá. A távol idegenben szemlélgeti a szülőföldjéről feléje ballagó felhőket, amelyeken az estfény mint honának szégyenpírja ég. Itthon mindenki elfeledte: egyedül a költő emlékszik rá, a szabadságnak ez az örök lámpása (Szent sír).

         Ez a nemzet hálátlan a múlt nagyjai iránt, de porban csúszik-mászik s hízelkedik a jelen hatalmának törpe birtokosai előtt. A nagykárolyi vármegyeház termében a főispáni beiktatáson annyi szolgai hízelgő beszéd hangzott el, hogy megszentségtelenítette a helyet, ahol Kölcsey nagy szavai hangzottak el. Nem félnek-e az aljas hízelgők, hogy sírjából kikel a megbántott halott s csontkezével szorítja össze torkukat, hogy hallgassanak? Ha már „az aljasságnak sarába sűlyedt nemzet” fiai kutyákká aljasodtak, miért nem járnak négykézláb? A mértéktelen személyi kultuszon való erkölcsi felháborodás rémes átkot szökkent a költő ajkára:

Isten, küldd e helóta népre

Földed legszörnyűbb zsarnokát,

Hadd kapjon érdeme díjában,

Kezére bilincset, nyakába

Jármot, hátára kancsukát.

(Nagy-Károlyban, septemb. 7. 1846.)

         A nemzet romlottságán érzett erkölcsi pesszimizmusa mindinkább politikai pesszimizmusának alapjává szélesedik. Hosszú távolléte után 1846. november végén Pestre visszatérve, újra kezébe veszi lantját, melynek leglélekrázóbb húrját keresi. Messze járt, sokat látott. Sokat? Nem, csupán egyet, azt, hogy e hon ereje fogy, hogy elfajult a magyar nemzet:

Alkotmányunk egy vásártér,

Melyen lelket adnak-vesznek.

Adnak-vesznek olcsó pénzért.

Egy kis címért, egy ebédért…

Jó éjszakát ily nemzetnek.

         A nemzet nem úgy megy a másvilágra, mint a madár, amelyet a felhő közeléből lőnek le a mély tengerbe, hanem mivel az alacsony úti por szülötte, mint az emberi méltóság híján csúszó-mászó férget fogják eltiporni (Haza tértem).

         Az ifjú Petőfi nemzeti pesszimizmusának indulathullámai még sötétebbre tarajosodnak, amikor a nemzet jövőjét képviselő ifjúságban is csalódik. Az idősebb nemzedék lelkében az ifjúság kíméletlen bátorságát, fokozott önérzetét és becsvágyát, cselekvésben kirobbanó szenvedélyességét már felváltja a sok élettapasztalat csapadéka, amely óvatossá és kritikussá, könnyen megalkuvóvá s a meglévőhöz ragaszkodóvá teszi. De az ifjúság lelkét friss, hamvas idealizmus feszíti, amelyet az élet szenvedése és csalódása még el nem hervasztott. Az ifjúságnak a nemzeti szabadságért és társadalmi reformokért könnyen hevülő lelke mindig természetszerűen a radikalizmust képviseli a politikában: a hagyományos rend ellen lázadozik, világboldogító politikai hivatást érez, gyűlöl minden korlátot, amely eszméinek diadalmas előrenyomulásban gátolja, naiv és tapasztalatlan racionalizmussal új értéktábláért harcol, amelynek alapján új, mindenkit boldogító társadalmi rendet akar teremteni a régi romjain. S az ifjú Petőfi, akinek lelki szerkezetében ezek a fiatal kort jellemző összes vonások felfokozva feszülnek, azt kénytelen látni,  hogy már az ifjúság is fásult, koravén, óvatos, a hagyományok történeti kátyúinak kultuszát űzi: nem radikális, hanem konzervatív, nem csatlakozik a forradalmi mozgalomhoz, hanem Gyűlde néven maradi csoportba iparkodik tömörülni. A heves Petőfi ezt rögtön a hon zászlaja elhagyásának bélyegzi: „az ifjú oroszlán rókák fészkébe tér”. Nem lelkesednek az ifjak a szabadságért, pedig aki a szabadságot elárulja, a hazát árulja el:

Nem jó idők!... a féreg eddig a

Vén fákat rágta csak.

Ti ifjak vagytok, ifjú csemeték,

És a férgek már is belétek hulltanak.

(A gyüldei ifjakhoz)

         Az ifjúság ellen viharzó lelke felhő szeretne lenni, amely sötétcsendesen a hon fölött nyugattól keletig szállna s mennyköveket szórna a tétlen, megalkuvó ifjúságra. Mert egész nagy csillagok voltak őseik, ők pedig most csak parányok. Ne adja a balsors, hogy a haza valaha bajában rájok szorulna. Szívöknek alig van egy szöglete, ahol magát titkon csak, mint a pók, szövi be a hazaszeretetet. De ha az önérdek azt kívánja, azt is mint hitvány szemetet lesöprik. S a költőt, mint annyiszor, ismét a megváltás hangulata fogja el: a saját vére árán szeretné megmutatni nekik, mi a hazaszeretet:

Ti bálványimádók, hiúság rabjai!

Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani.

Hadd feccsenjen vére

Szét fejetekre… tán sikere leszen.

Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen

Új keresztelésre!

(A magyar ifjakhoz)

         A negyvenes években a francia forradalmi eszmék a szabadságmozgalmak különféle formáiban újra fellángolnak. A politikai koráramlat jelszava: szabadság és demokrácia. Petőfi független és népbarát lelke a leghevesebben ráhangzik ezekre az eszmékre, amelyeket, mivel nem tudtak nálunk a természetes történeti fejlődés folyamán utat törni, a forradalom erőszakával akar diadalra juttatni. Az 1846-ik évben lantján már forradalmi húrokat penget. A nemzeti szabadsággal szorosan összeforrasztja a demokráciát, a nép jogaiért való küzdelmet, amelynek középpontjában áll a jobbágy felszabadítása. A nemesi kiváltságok következtében a nép dolgozik és katonáskodik, egyik kezében az eke szarva, másik kezében kard, majd verítéket, majd vért ont. Miért hullatja verítékét? Ami kevésre szüksége van, az anyaföld magától megtermi. S miért ontja vérét? Hogy a hazát védje? De „haza csak ott van, hol jog is van. S a népnek nincs joga” (A nép). Kiké most minden? A gazdag uraké, kik palotájuk fényében kevélykednek. S hol vették ezek kincseiket? Ott, ahol a kis madarat a héja, amely vígan lakomáz, míg a szomszéd bokor fészkében a madárfiak hiába zokognak anyjuk után. De a paloták már nem soká ragyognak, meg vannak napjaik számlálva. Az urak ellen a mai szocializmus hangján lázító költő alig várja, hogy a paloták omladékait s ezek alatt hitvány lakóik összezúzott csontjait lássa. A fényes palotával szemben a kunyhók sötét kis szobáját állítja szembe, amelyben fényes szíveket talál. Szent a szalmakunyhók küszöbe, mert itt születnek a megváltó nagyok, innen kerülnek ki mindazok, akik a világnak szentelik magukat. S a népnek mégis mindenfelől csak megvetésben és ínségben van része. De nemsokára boldogabb idő következik rá: a múlt és a jelen nem, de övé a végtelen jövő (Palota és kunyhó). Ilyen ellentét-hatásban kapcsolja össze Petőfi forradalmi demokráciája a jelen iránt érzett fekete társadalmi pesszimizmusát a jövendő ragyogó optimizmusával. Hogy az ellentétet politikai ihlete kiaknázza, a paloták lakóit vérszopó héjákká sötétíti, a kunyhók népét pedig egyoldalú parasztromantikával idealizálja.

         Társadalmi pesszimizmusa nemsokára már a parasztlázadás rémével fenyegetőzik s Dózsa Györggyel példálózik. Izzó vastrónon a nemesség elégette, de szellemét a tűz nem égette meg, mert ez maga is tűz, amelynek lángja most újra pusztíthat. Dózsa korában a nép még csak állati életet élt, pusztán eledelt kívánt: ma már emberi jogainak tudatára ébredt. A kiváltságosok gőgösen azt hánytorgatják, hogy övék a haza s övék a jog. De mit tennének hazájukkal, ha az ellenség rajta ütne? Csak a jogtalan jobbágyot küldhetnék a harcba, mert ők ugyancsak csúfosan állották ki Győrnél az utolsó nemesi fölkelés próbáját. Mikor emelnek már emlékszobrot a sok hős lábnak, mely ott úgy futott? Az emberiség és a hon szent nevében kötelesek már végre megadni a nép jogait: a haza elpusztul, ha nem engedik be a népet az alkotmány sáncaiba, ha nem szabadítják fel a jobbágyságot. Eddig a nemességé volt az alkotmány rózsája, tövisei pedig a népé; adják ennek a rózsa néhány levelét s vegyék vissza a tövis felét (A nép nevében). A Dózsa-kultusz új hang költészetünkben. Költőink eladdig a nemzeti szabadság hőseit dicsőítették; most Petőfi egyre gyorsabban fokozódó forradalmi láza Dózsát a népszabadságnak, a parasztság fölemelésének héroszává avatja, elkeseredett politikai pesszimizmusa a jobbágyvezért a magyar jövő eszményévé emeli.

         Ezentúl már mindig „a nép nevében” beszél s önti népbarát szenvedélyének lávafolyamát a nemesi társadalomra, másfelől szeretettel simogatja a nemesség demokratikus érzületű tagjait. A kitűnő rögtönző szónokot, Kazinczy Gábort, „Magyarország Mirabeauját” lelke rokonának, a század igaz fiának magasztalja, mert a nép jogaiért harcol. Minden sötétlátása ellenére rendületlenül hisz e harc győzelmében:

Ott fekszik, int egy új Prometheus,

Évezred óta a bilincsre-vert nép,

és rágja máját a saskeselyű,

És vérzi lábát és kezét a lánc,

Le fogjuk rázni róla a vast,

S elűzzük tőle a saskeselyűt…

Mert a mi fegyverünk az élesebb,

Mert az igazság a mi fegyverünk.

(Kazinczy Gáborhoz)

         A minden újítástól rettegő maradi magyarról, akit Petőfi szemében a táblabíró-típus testesített meg, gúnyos eposzba kezd. A táblabíró annyira elfajultnak tartja a körülötte fenekestül fölforduló világot, hogy már az ítélet napját látja közeledni. Ennek oka egy rettentő kísértet, amely nem fehér lepedőben a kriptából kél ki, hanem Franciaországból: a jakobinus sapka. Ördögkezek varrták, minden rossz ebből dől szerteszét. Ez az ördög beférkőzik az irodalomba, amely eddig csak haszontalan cifraság volt az asztalon, most izgató eszköz. Sőt belebújt a politikába is. Még a táblabírák közt is vannak, akik parókájuk porának rohannak s az Isten nélkül való francia néphez szegődnek (A táblabíró). A magyar ember tétlenkedő, reformoktól rettegő, a cselekvést halogató természetének ezt a szatíráját, amely hőskölteménynek indult, de csak töredékben maradt, Petőfi a Pató Pál úr gúnyos politikai rajzába sűrítette, amelynek refrénje az ősi magyar jelszó: „Ejh, ráérünk arra még”.

         Pedig már ütött az utolsó óra a cselekvésre, a forradalmi megmozdulásra. A költő lefojtott tettvágya komoran kérdi. „Meddig alszol még, hazám?” Szomszédaink már magokéhoz szántják földünk szélét, már ránk gyúl a ház, a félrevert harangok konganak s a magyarság mégsem ébredez:

Meddig alszol még hazám,

Szép Magyarországom?

Föl sem ébredsz már talán,

Csak a más világon.

S amikor a forradalom kitör, ugyanaz a Petőfi, aki nemrég a legkomorabb pesszimizmussal harsogja világgá, hogy ez a nemzet nem érdemel életet, mert nem tudta betölteni történeti hivatását, félrekergeti a kislelkűeket, akik még most is kételkedni mernek a jövőn, akik nem hiszik, hogy a magyarok istene gondosan őrzi és védelmezi atyai kezével a nemzetet. Istenkáromlásnak bélyegzi annak még csak a gondolatát is, „hogy most, amidőn már elértük a révet, az utolsó habok eltemessenek”. A naiv forradalmi lelkesültség egyszerre feledteti vele a magyar társadalomnak nem pillanatnyi, hanem mélyen gyökerező szerves hibáit, amelyeknek a nemzet sorsára annyira tragikus következményeit még nemrégen nemcsak kegyetlenül hideg logikával jómaga vonta le, hanem amelyeket forró szenvedéllyel támadott is. A forradalom előtt büntetést, most diadalmas optimizmussal egyenest jutalmat követel nemzete számára:

A magyar nemzetnek volt nagy, és sok vétke,

A büntetéseit már átszenvedte ő:

De erénye is volt, és jutalmat érte

Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

(Magyarok istene)

         Amint azelőtt társadalmi pesszimizmusa a mélységek sötét iszapját taposta, most diadalmámorában optimizmusa fejével a csillagokat verdesi és ezek fényességében lát mindent. „A magyar nemzet – írja 1848. április 22-én naplójába – fölébredt, fölemelte fejét a párnáról… már e mozdulatában is milyen erőt fejtett ki!... mit nem várhatunk tőle, ha talpon terem!... ne féljetek rókák ellen ereszteni azon gladiátort, ki egykor a világ circusában oroszlánokkal küzdött és diadalmaskodott!”

         Politikai optimizmusa azonban a napi események hangulati hullámain gyakran átváltódik pesszimizmussá; lelkiállapota folyton oszcillál. Bécs kétszínű politikájától félti a forradalom vívmányait. A francia forradalom történetéből merített hasonlóságok elméjét óvatossá teszik. Alig két hétre március idusa után már sajnálni kezdi, hogy nem volt erőteljesebb a forradalom: forradalom vér nélkül a szabadságnak nem igazi biztosítéka. „Ne keveredtek volna csak – írja naplójában – jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, akik kezdeni mertek… Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartak átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később midőn nagyon megszomjazik, majd két annyit követel”. Meg van győződve, hogy a forradalomnak nincs vége: ez csak az első felvonás volt.

         Mindjobban össze kezdi téveszteni a költő hivatását a politikuséval. Bár politikai versei mély élményekből táplálkoznak, de anyaguk természeténél fogva nem lehet mindig öltői ihlet tárgya; a napi politikába keveredő költeménynek mindig az a veszedelme, hogy versbe szedett vezércikké szürkül. Petőfi márciusi sikerén felbuzdulva a nemzet politikai irányítója akar lenini. Ennek első útja az országgyűlésen vezet keresztül. Szülőföldjén, a Kis-Kúnságban lép föl képviselőnek. Magyarországot gyalulatlan deszkának nézi, amelyet a felszabadult népnek kell most meggyalulnia: magát egyik gyaluszerszámnak ajánlja föl a kiskunokhoz intézett kiáltványában. Biztos benne, hogy annyit tett a hazáért, különösen a köznépért, hogy bizodalmára valóban érdemes. Csakhamar keservesen csalódnia kell. A szabadszállási választáson annyira elrágalmazzák, a népet úgy felbőszítik ellen; a hatóságok olyan erőszakot alkalmaznak, hogy Petőfi menekülni kénytelen a nép haragja elől. „És mind ennek – írja június 15-én kelt nyilatkozatában – ma kellett történnie, hogy engem, int orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép ,ma, június 15-ikén… ma három hónapja, hogy március 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságért szót emeltek, síkra szálltak! – De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat… a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”

         A nép fölemeléséért küzdő apostol a forradalom örömmámora után most egy időre kiábrándultan visszahanyatlik régi pesszimizmusába: önfeláldozó küzdelméért hálátlanság lett jutalma. Indulatförgetegéből és radikális társadalmi felfogásából, egyéni szenvedésének fájdalmas lírájából és forradalmi politikai elméletéből gyúrja össze Az apostol Szilveszterét, sötét politikai eposzának hősét, akinek alakjában minduntalan magára a költőre, ennek művelődési vágyára, átélt nyomorúságára, szerelmére, demokráciájának szónoki pátoszára, köztársasági érzületére, királyellenes lázítására ismerünk.

         A márciusi szabadságmámor hangulata elszáll, Jellasics betör, a forradalom nemzeti eredményeit meg kell védelmezni. Ekkor a költő újra a vészharangokat kongatja, cselekvésre serkenti a nemzetet, ostorozza tétlenségéért, azzal vádolja, hogy márciusban csak pillanatra riadt föl álmából s aztán a másik oldalára fordult, s most újra javában aluszik. Ugyanaz a pesszimista, de cselekvésre riasztó hang jajdul fel a költő verseiben, mint a forradalom előtt:

Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,

Aki ott az elsők közt lehetnél

S kárhozatos lomhaságod által

Mindig hátul és alant hevertél.

         Nem a külső ellenségtől kell félni, amelyet a nemzet ereje le fog verni, hanem a belső áruló testvérektől. Ezekre követel a francia forradalom véres lapjain lelkesülő költő halálos ítéletet, ha mindjárt „a házak ablakán foly is be az utcáról a kiáradó vér” (A nemzethez).

          A horvát és szerb lázadás nyomában Petőfi szenvedélye és haragja, a nemzetet féltő aggodalma és honvédő elszántsága az izgatottság tetőpontjára hág. Attól retteg, hogy a forradalom csak azért szakította le a nemzet kezéről a bilincset, hogy még nehezebb vas szorítsa össze. Nem a sors alacsonyítja le a porba a nemzetet, hanem saját fiainak akarata (Forradalom). Amikor a honvédsereg egymás után többfelé vereséget szenved s a kormány Debrecenbe menekül, a költő lelkét is a jövő rejtélyes távolából aggodalmak szállják meg, mint éji denevérek. Sötét kétség mardossa lelkét, vajon nincs-e megátkozva ez az ország, hogy rajta a szabadság örökké csak földönfutó: jön és mindjárt megy, s a zsarnok újra kacagva tombol fölöttünk (Vesztett csaták, csúfos futások). De aztán megint büszke arra, hogy amikor Európában mindenütt elzúgtak már a forradalmak, amikor a gyáva népek egymagára hagyták a magyart s kezükön lánc csörög, akkor a magyar kezében kard cseng, egymagában küzd tovább a szabadságért. Abból meríthet a magyar erőt, hogy egyedül ég mint lámpafény a sötétség éjjelén, amikor a többi nép újra alszik (Európa csendes, újra csendes…). Nemzeti büszkesége még egyszer fellángol Buda várának visszavétele után s elhessegeti a bukás árnyait. Azelőtt, hogy önérzetre riassza nemzetét, mindig az utolsónak bélyegezte a népek között, most büszke arra, hogy bámulva néz az egész emberiség, mint legelsőre, a magyarra. Optimizmusának diadalmámora már azt a hitet kelti benne, hogy egész Európa utánunk jő (Jött a halál).

         De nemsokára hattyúdalában (Szörnyű idő) már keserűen panaszkodik, hogy a fél világ kardja villog ellenünk. Két kézzel pusztít országunkban az enyészet: háborúval és döghalállal. Azon töpreng, vajon egy szálig elveszünk-e, vagy marad-e valaki, aki le fogja írni e vad fekete időket a világnak? S h leírja, lesz-e valaki, aki elhiszi, ami szörnyű történt, vagy ennek leírását csupán „egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének” fogja-e tartani?

         Consummatum est. Az, amit a költő lázas cselekvésvágya prófétai ihlettel megjósolt, bekövetkezett: ott esett el a harc mezején, ott folyt ki ifjúi vére, ott nyelte el végszavát a trombita hangja, az ágyúdörej (Egy gondolat bánt engemet…). Amikor ebben a lírát és a politikát, az önfeláldozó vágyat és a szabadság eszméjét csodálatosan egyesítő rapszódiában jóslatát a jövőbe vetítette, önkéntes halálát a szabadságért való megváltó  áldozatnak érezte: ő meghal, de optimista hite szerint a szabadság diadalmaskodik. A rideg történeti valóság, a zordon segesvári sors azonban a jóslathoz a pesszimizmus negatív előjelét illesztette: a költő ajkának nem örömteli végszava zendült, holttestén át fújó paripák nem a kivívott diadalra száguldottak. A nemzet ott maradt a szabadságért vívott ütközetben összetiporva. Jól megálmodta a költő még 1845-ben a véres háborút, jól látta álmában az országszerte körülhordozott véres kardot s becsületesen megtette, amit álmában ígért: nemcsak a lánykát hagyta ott „menyegzője napján”, hanem már többet is, a kisfiát, hogy a szabadságért ontsa vérét (Háborúval álmodám…). Ott volt, amikor lelkesítve zengtek a harcok csalogányai, a trombiták, a szívéből valóban kinőtt a halálos vérvirág. De amikor ledúlt paripájáról, ajkát nem zárta le optimista jóslata értelmében az „égi lények legdicsőbbike”: a szabadság. A tárgyi valóság pesszimistább volt, mint a költőnek önmagát feláldozni kész szubjektív vágya. Az elveszett szabadság tudatának fekete szemfödelével homályosult el előtte a világ (Ha az Isten…). Igaza volt, amikor még jóval március idusa előtt zászlót varratott a feleségével:

Drága áru a szabadság,

Ne ingyen, de pénzen adják.

Drága pénzen, piros véren;

Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Ide már csak a forró szerelem költői optimizmusa sugallhatta a folytatást:

Ha ilyen szép kéz varrja meg,

A győzelem belé szeret,

S mindig ott lesz közelében:

Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

(Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?)

 

KORNIS GYULA

 

Forrás: Budapesti Szemle 1936. 243. kötet