Petőfi pesszimizmusa1

 

- Első közlemény –

 

I.

Petőfi világnézetének gyökerei

 

Világnézet és költészet. – A pesszimizmus fajai: érzelmi, erkölcsi, történetfilozófiai és metafizikai pesszimizmus. – Petőfi pesszimizmusának lelki forrásai.

 

         A művészetnek, így a költészetnek is ugyanaz a lelki forrása, mint a filozófiának és a vallásnak: az örökkévaló, az el nem múló, a végtelen után való sóvárgás. Platon ezt a sóvárgást Erosnak, magára az igazra, a jóra és a szépre irányuló szerelemnek nevezi. Örök értékeket hordozunk magunkban – ez a Symposion lényege -, melyeket a filozófiai és a művészeti Eros már ezen a földön megvalósítani törekszik. A filozófia a végső igazságok rendszerét, a világegész értelmét és célját, a művészet – akár képzőművészet, akár zene, akár költészet – szépértékeket akarja megragadni, azt, ami a dolgokban tipikus és örök. A filozófia a különöst, az egyet az általánosnak, az ész fogalmainak hálójába akarja fogni, a művészet az általánost, a mindig egyformát az egyedinek, a különösnek alakjában ábrázolja. A művészet, így a költészet is egyedi tárgyakat konkrét szemléletességgel ábrázol ugyan, de úgy, hogy a szemléletes egyest mégis az általános, a tipikus, a tér és idő nélkül érvényes, az örökkévaló ragyogja át. Az igazi művészetben az egyedinek mindig általános jelentősége van: az egész típus képviselőjeként áll előttünk. Bármily jelentéktelen is a tárgya: egy falevél, pásztorfiú, kocsmai jelenet, patak, havasi táj, emberek kis öröme s bánata: a valósi művészet a nagyot, az egészet, az általánost a legkisebb dologban is megláttatja és megérezteti, az örökkévalóhoz s az univerzumhoz való közvetlen viszonyunkat megéleti velünk. Az igaz művészet ezért örök jelen, mely sohasem avul el: Homeros ma is olyan fiatal, mint háromezer évvel ezelőtt; Leonardi Da Vinci Utolsó vacsorájának szemlélése közben magunkat alakjainak meleg közelségében érezzük; Shakespeare egy-egy jellemformájával az életben mindig lépten-nyomon találkozunk.

         Költő és filozófus ikertestvérek: költészet és filozófia a világgal és az élettel szemben elfoglalt álláspontnak, azaz világnézetnek kifejezései, csakhogy az előbbi konkrét, szemléletes, az utóbbi elvont, fogalmilag igazolt formában. Csak az a nagy, időtálló, klasszikus költő, aki a lét és az értékek örök problémáit mélyen átéli, akinek művei egyetemes világfelfogást is tükröznek. Vajon a nagy görög tragikusok, Vergilius és Horatius, a középkori himnuszköltők, Dante, Shakespeare, Goethe, Byron, Shelley, Leopardi, Longfellow, Thackeray, Dickens, Tolsztoj, Carducci, Ibsen, Kipling, Tagore stb. jelentős művei, mint az egész emberiség közkincsei, tágabb értelemben nem mind valamely világnézetnek a lelkükből önkéntelenül kisugárzó művészi kifejezései?

         Petőfi is ebből a csillaghalmazból való: mint lényeglátó költő filozófus is a maga művészi módján. Nem rendszeres, hanem intuitív gondolkodó, aki megérzi a létezés és az emberi élet nagy értékkérdéseit; elvileg, egészben is lát; sokszor áthatja annak érzése, sőt tudata, hogy az egyes ember nem elszigetelt lény, hanem be van szőve a többi ember társadalmába, a környező természetbe, a nagy kozmoszba, a világegészbe s csakis ennek szögéből lehet az élet értékéről komolyan ítélni .Szereti a magányban való elmélkedést az életről, a nemzetről, az emberiségről, a történetről és a természetről. Több, mint aminek először nézték, több, mint népies költő: nagy értelem is, aki állandó gondolatfájásban szenved, aki fiatal kora és hiányos iskolázása ellenére folyton töri magát, hogy szilárdabb elvi világfelfogást dolgozzon ki a maga számára.

         Óriási ismeretvágy feszíti hányatott, rövid életében elméjét. Nem folytat rendszeres filozófiai tanulmányokat, bár beszerzés végett tőle összeírt francia és angol könyvek jegyzéke ilyen irányú komoly érdeklődésre is utal.² A világ és az élet elvi kérdéseire irányuló érdek a költővel veleszületett hajlam, amelyet a jómagát jelképező Bolond Istókban humorosan így jellemez:

Leáztathat rólam

Az eső minden ruhát,

De nem áztathat le egyet, a

Philosophiát.

 

Az már aztán a szabó,

Aki ezt a ruhát varrja;

S milyen olcsó! ingyen kapni,

S mégis milyen kevés hordja.

         Ez a veleszületett filozofáló hajlam inkább intuitív lényeglátásban, mint az ész fogalmi okoskodásában tör elő lelkéből. Habár világnézete olvasmányai alapján inkább a XVIII. századvégi francia felvilágosodás racionalista bölcsességéből táplálkozik, mégis mint költő, aki az intuíció homályos, érzelmi mélységeiből merít, lenézi az észt, amely éppen a világ és élet legrikítóbb problémáira nézve csődöt mond:

Nyomorú ész,

Ki fénynek hirdeted magad,

Vezess, ha vény vagy,

Vezess csak egy lépésnyire!

Nem kérlek én, hogy átvilágits

A más világnak fátyolán,

A szemfedőn.

Nem kérdem én, hogy mi legyek.

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok?...

(Világosságot!)

         Az ész töprengő bölcselkedése elé helyezi az élet ösztönszerű, irracionális erejét, a cselekvésnek alogikus lendületét. Hiába lengenek – mondja -, mint valami rejtelmes szellemek a filozófus virrasztó szemei előtt az ilyen kérdőjelek: Teremtett-e a világ, vagy öröktől fogva való? Meg fog-e semmisülni, vagy örökké fog-e állni? Előre meg van-e a viálg folyása határozva, vagy a történet gályáját a véletlen fuvalom hajtja? Egy-e a lélek és a test? Végleg elalszik-e lelkünk a sírban, vagy újra lángra lobban-e másutt életünk? Csak a balgatag világ nevezheti bölcsnek az olyan dőrét, aki örökösen ezeken a kérdéseken töpreng s életét rájuk tékozolja. A költő a gyötrő filozófiával szemben az élet primátusát szegezi szembe:

Elég, hogy élsz! mi gondol rá,

Mi volt és mi következik?...

Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,

Ki soha sem bölcselkedik.

(Bölcselkedés és bölcseség.)

         Az életnek ezt a diadalmas himnuszát a költő Koltón írja mézesheteiben, boldogságának teljében. Az élet értékének ezzel a magasztalásával és mindenek fölé helyezésével merő ellentétben áll költeményeinek hatalmas serege, amelyekben ifjú korától élte szakadtáig jómaga örökösen bölcselkedik, a világ és az emberiség végső értelmén töpreng és gyötrődik, az életértékek tábláját keserű lemondással összetöri, a megsemmisülés sután vágyik: a pesszimizmus sötétsége feketéllik sokszor világfelfogásán. Petőfinek gyakran fölvetett filozófiai kérdései nem eredetiek (hisz voltaképp egy nagy filozófiai probléma sem eredeti, hanem ősrégi, örök kérdés), azonban minthogy a világnézet nagy kérdőjelei nála mind a személyes szenvedések talajából görbülnek fel, erősen élményszerűek. Petőfi sokszor bölcselkedik, mert a lelki szenvedés hajtja rá. Túlfokozott érzékenysége már eleve nem a világ sorát könnyen vevő idillikus, hanem a mindenen fennakadó, mindenből gyötrő kérdőjelet kovácsoló tragikus lélektípusba utalja. Filozofál, mert szenved. Problémái nem újak és eredetiek, de új és eredeti ezeknek változatos, érzéki, személetesen megjelenítő költői formájuk. Így Petőfi nemcsak a juhászok, csikósok, vándorlegények, betyárok, cigányok, csaplárosok költője, hanem a filozófusoké is, akik elcsodálkoznak azon, hogyan egyesülhetett e fiatal lángelmében az érzelem förgeteges erejével az értelem mélysége, az ihlet személetes művész intuíciójával az egyetemes elvi lényeglátás képessége: a költészet és a filozófia. Ez már br. Eötvös Józsefnek szemébe ötlik, amikor 1847-ben csodálkozik azon, „miként vált Petőfi múzsája, a piros csizmájú királyleány, német philosophussá”.

         Három évtizeddel később Meltzl Hugó egyenest Schopenhauert fedezi fel Petőfiben: „Petői valódi metaphysikai lángész anélkül, hogy valaha csak távolról lett volna esze ágában ezen a téren abstract tanulmányozással foglalkozni; öntudatlan philosophus, kinek nem egy költeménye a Kant-Schopenhauer-féle iskolai terminusok nyelvére fordítható”. (Petőfi-Könyvtár X. füzet. 160.) E szerint Petőfi a sötétlátású német filozófusnak magyar szellemi ikertestvére? Pesszimista-e az a Petőfi, aki a szerelemnek és családi életnek oly csodálatos himnuszait zengi, aki a magyar róna szépségeibe oly mámorosan mélyed bele, aki a bor és életöröm oly víg dithirambusait énekli? Pesszimista-e az a szabadságköltő, aki naiv hittel hisz az emberiségnek a forradalmak után bekövetkező paradicsomi boldogságában? akit szélső idealista világfelfogás hevít, hogy nemzetéért és az egész emberiségért ott essen el a harc mezején, hogy nemzeti szabadsággal és világszabadsággal boldogítsa őket?

         És mégis, Petőfi lelke fölött minden egészséges életkedve ellenére sokszor borong a sötétlátó pesszimizmus köde. Gazdag skálájú lantján ennek valamennyi válfaja megtalálja a maga húrját.

         Így az érzelmi pesszimizmus, amely a gyönyörök és fájdalmak mennyiségét hasonlíthatatlanul nagyobbnak találja, mint az örömökét, e rettenetes passzíva alapján úgy érzi, hogy nem érdemes élni s vágyódik a halál után. Az élet rikító diszharmóniája iránt rendkívül érzékeny költők különösen hajlamosak arra, hogy a sorstól sújtva, hamarosan készen legyenek a gyönyörök és fájdalmak egymásból való kivonásának aritmetikai feladatával: sötét megoldásuk aztán hirtelen kerekedik ki pesszimista költeménnyé. Saját pillanatnyi fájdalmukat egykönnyen ráegyetemesítik az egész világra: a lét és az éelt velejében rossz, a nemlétezés értékesebb, mint a létezés.

         A legtöbb fájdalmat a környező társadalom, az emberek okozzák, mert túlnyomóan önzők és gonoszak, ha a túlérzékenységben szenvedő költő az emberi jóság és gonoszság egyenlegét fölállítja, ijesztő deficit tárul eléje az emberi jóság rovására. Így hajlik át az érzelmi pesszimizmus az erkölcsi pesszimizmusba, amely az emberi jóság és gonoszság egyenlegét fölállítja, ijesztő deficit tárul eléje az emberi jóság rovására. Így hajlik át az érzelmi pesszimizmus az erkölcsi pesszimizmusba, amely az embert radikálisan rossznak tartja és semmi reményt sem táplál javulására. A környezetével meghasonlott s iránta ressentiment-t érző egyén sivár és jogtalan egyetemesítéssel egyszer csak úgy érzi, hogy az életnek nincs olyan tartalma, amely értékessé tehetné számára: túlnyomó benne a szándékos gonoszság, a démoni elem, a gyűlölet és irigység, önszeretet és kajánság, féltékenység és örökös küzdelem, mérhetetlenül több az emberekben a bűn, mint az erény.

         A történetfilozófiai pesszimizmus az előbbi kettőt az emberiség történetének makroszkópiumán keresztül nézi: minél inkább fejlődik a történet folyamán a kultúra, annál jobban növekszik e földön egyrészről a fájdalom és boldogtalanság, másrészt az erkölcsi rossz és emberi gonoszság. Ezért nincs az emberi történetnek magasabb benső értelme és célja: nincsen benne haladás, értékbeli fokozódás. Csak egy téren van fejlődés a történetben: a fájdalom és gonoszság növekedik. A jövőbeli javulásra semmi remény.

         Végül a világ és az élet értékével szemben elfoglalt legfeketébb álláspont a metafizikai pesszimizmus, amely a világot mint ilyent magában véve, az ember érzelmi és erkölcsi visszahatásaitól függetlenül, rossznak bélyegzi.

         Petőfi lelkét a fájdalmak iránt való nagy fogékonysága és ingerlékenysége különösen hajlamossá tette az érzelmi pesszimizmusra. Fokozott önérzete, tehetségének fölényes tudata, az emberek vele szemben tapintatlannak, sőt rosszindulatúnak érzett bánásmódja, bírálóinak meg nem értő, sőt gyűlölködő modora hamar belehajtja az etikai pesszimizmusba. Ezt aztán belevetíti a történelembe is: a magyarság és az emberiség múltját és jelenét a képzeletétől megrajzolt ideális társadalmi állapothoz mérten merőben sivárnak látja. Történetfilozófiai pesszimizmusa azonban kevésbé vonatkozik a jövőre: hisz a történeti fejlődés haladó irányában, a jövőre nézve meliorista.

         A metafizikai pesszimizmusig világfelfogása sohasem sötétül el, mert ez már elvont, fogalmi rendszert kíván. Ezen a ponton szökik legjobban szemünkbe a lírai költő s a filozófus pesszimizmusának különbsége. A filozófus fogalmilag, rendszeresen iparkodik igazolni, hogy a világnak és az életnek önmagában nincs értelme és értéke. Nem érzelmeire, hangulatára hivatkozik, hanem észokokat sorakoztat fel, amelyekben érvényét bizonyítani törekszik: vitatkozik, állít és cáfol. A költővel azonban nem szállhatunk vitába: sötétnek és értéktelennek érzi a világot s ezt szemléletesen kifejezi. Ez szubjektív tény, amelyet nem tudunk cáfolni: a öltő így érez és értékel s érzelmeit meg a belőlük fakadó értékeléseit művészi kifejezésre juttatja. Persze az okoskodó, fogalmi rendszerben gondolkodó pesszimista filozófusra nézve is rendszerint kimutatható, hogy észokokra támaszkodó bölcselkedése is csak eredeti alaphangulatának logifikálása, mely érzelmi, irracionális értékélményeiből táplálkozik.

         Melyek Petőfi sokszor jelentkező pesszimista hangulatának s ebből folyó világfájdalmas költeményeinek forrásai?

         Kora világnézetének egyik fő jellemző vonása a pesszimizmus. A fejlődése idején uralkodó költői irányzat a romantika, amelynek hangulata természeténél fogva borongós. Petőfi lelkében sokáig kavarog a XIX. század első felének sötét romantikus korhangulata s a XVIII. századvégi felvilágosodás racionalista optimizmusa, amely szerint a világ az ész alkotása, az ész a világ veleje. A XIX. századeleji romantika azért szomorú, sőt pesszimista hangulatú, mert lelki visszahatás a XVIII. század optimizmusára, amelynek a puszta ész alapján a társadalmat történeti sarkaiból kiemelő gondolatrendszere s társadalmi álma a francia forradalomban, ebben a rémes történeti experimentumban csődöt mondott. Petőfi, fejlődésének első szakában Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Bajza romantikus légkörében nő fel, amely a múlton borong, honfibút énekel, egyéni és társadalmi eszményeit nem észből rajzolja ki a jövőbe, hanem a régmúltból meríti. Petőfi, mihelyt a saját lábára áll, visszafordul a XVIII. század optimista racionalizmusához, a felvilágosodás rózsaszínű eszményeihez. Byron romantikus-pesszimista hatása is elszáll később belőle; csak a görög függetlenségért vérét ontó angol költő szabadságvágya sistereg tovább Petőfi lelkében.

         Pesszimizmusának legbővebb és legőszintébb ihletforrása fiatal korának hihetetlen nagy nyomorúsága, nélkülözése és szenvedése. Amikor pedig jobbra fordul anyagi sorsa, hyper-aesthesisben szenvedő lelke rendkívül gyötrődik, mert nem bírja el a kritikát, amelynek sokszor méltatlan és meg nem értő támadásait mind szélesebb körökben gyorsan fejlődő népszerűsége és költői dicsősége sem tudja benne kiegyenlíteni. Sokszor fogja el az ember- és világgyűlölet, amely a legzordabb túlzásokban robban ki belőle.

         Pesszimizmusának egyik jelentős kútfeje – bármily paradoxul hangzik is – mélygyökerű erkölcsi és társadalmi idealizmusa. Az ettől megfestett eszményi állapotnak éppen az ellenkezőjét látja megvalósulva az emberke viselkedésében s a nemzetnek elavult politikai rendszerében és társadalmi rétegeződésében, elnyomatásában, demokrácia-hiányában és szegénységében. Minthogy a rideg valóság az ő eszményeivel merő ellentétben keményedik eléje, gyakran tomboló dühvel ront a valóságnak: üti, vágja, ostorozza, hogy képzelt eszményei értelmében formálja. S ha ez nem sikerül neki s a világ régi medrében folyik tovább, akkor eszményhívő lelke egy időre a pesszimizmus komor gyűlölethangulatába csap át, magányba vonul az emberek elől s az egész világot hitványnak tartja. Azért pesszimista, mert idealista.

         Petőfinek gyökerében egészséges, életkedvtől duzzadó lelke azonban mégis felülkerekedik az öröm és fájdalom aritmetikai mérlegén. A puszta egyéni és társadalmi jólét fölött érzi az erkölcsöt, a pillanatnyi érzelmektől független örök eszményt, amelybe vetett hite fenn tudja tartani lelkét a szenvedések közepett is. Bármennyit okoskodik és sóhajtozik az egyéni és a társadalmi boldogságról, lelke mélyén mégis érzi, hogy nem puszta élvezetre, merő boldogságra vagyunk e földön hanem cselekvésre, a bennünk szunnyadó erők kifejtésére. A tettvágy ösztönös életereje, természetes expanziója több, semhogy a szenvedés mindenkorra megtörhesse: a szenvedés is csak arra való, hogy az életerő diadalmaskodjék rajta. Az életnek végül mégis több értéke van előtte, mint a puszta hangulatnak, amelynek sötétségébe néha az egész világot belemártja. nem a pesszimista Petőfi az igazi Petőfi: velejében nagy eszményhívő optimista. Minél megrendítőbb lelki válságok sújtják, annál szebb álmokat álmodik a jövendőről, annál erősebb hittel hisz eszményeinek megvalósulásában.

 

II.

Az ifjúkor pesszimizmusa

 

- Az ifjú Petőfi pesszimizmusa. – Romantika és pesszimizmus. – Petőfi, mint a serdülőkor lélekbúvára. – Tündérálom.

 

         Petőfi költői zsengéinek, amelyeket 16-17 éves korában ír, többnyire erősen pesszimista akusztikája van. Amikor a hűtelen Emmától búcsúzik, figyelmezteti, hogy már csak a haló porára fog lelni. (A hűtelenhez.) Panaszkodik, hogy „a sors iránta oly vad, oly kemény” (Elválás.). Búban bejárja a széles világot, de nem lel sehol boldogságot. Léte árva, kietlen pusztaság. (Bosszú.) A Triolettben a szent nyugalmú halmot kéri, hogy rejtse ölének éjjelébe. A léten és nemléten töpreng: „E kínéletnek vesződve Lánczait mért hordozom?” Többször elfogja a melankolikus tűnődés a mulandóságról, az idő futásáról, ifjúságának gyors hervadásáról. (Tűnődés.) A mulandóság sötét gondolata ihleti arra, hogy lefordítsa Schillernek Ifjú a pataknál c. költeményét, mely az ifjúság gyors elvirulásáról sóhajt. Megkapja a várromoknak, mint a mulandóság jelképeinek bánatos romantikája: „Így enyész az élet dicsősége S hatalomnak álomképzete!” (Elégia egy várrom fölött, Matthisson után.)

         A pesszimista hangulat, amely ezekből a zsengékből kiárad, a pubertás korának vagy utókihangzásának tipikus vonása. A serdülőkornak erjedő-forrongó, határozatlan, kellemetlen, feszült lelkiállapotában egymással ellentétes homályos ösztönök viaskodnak. Az ifjú, aki még nem férfi, de már nem gyermek, lelki zűrzavarában nem érti magát. A lelkében dúló ellentétes törekvések öneszméletre ébresztik, önmagával sokat kezd foglalkozni. A külön egyénné válás, a saját én-nek a világgal való éles szembehelyezése, az individuáció nagy titka kínos élmény számára. A saját én-re való koncentráció természetes következménye az ifjú kérdése: miért élek? mi létemnek értelme és célja? A serdülő lelkének ösztönös műfogása, hogy az önmagával való örökös foglalkozástól szabadulni akar, mintegy menekül jómagától, aki annyi ellentéttől feszül. Innen a fiatalság nagy vándorhajlama, kóborló vágya, új, változatos környezet keresése, ami megszabadítja önmagától s otthoni milieujétől, amellyel a kamasz fokozott érzékenysége miatt rendszerint hadilábon áll.

         Az ifjúban a férfivá levés homályos, magatudatlan ösztöne dolgozik. Lelkiállapota a feszültség, sóvárgás, várakozás, kellemetlen nyugtalanság hangulata: ez a boldogtalanságnak, a pesszimizmusnak érzelmi termőföldje. Élményeinek több a kellemetlen, mint a kellemes koefficiense. A fájdalmat a feledés általában csökkenti, a serdülőkorban fordítva: az ifjú legjobban a fájdalmakra emlékszik. A jövőre nézve viszont gyakran tele van illúzióval: szereti a magányt, ahol álmodozik. Ábrándozó sóvárgása vegyes érzelem: a gyönyör és fájdalom oszcillációja. Majd a gyönyör, majd a fájdalom kerekedik felül. Az ifjú szinte kéjeleg ebben a vegyes érzelemben, váltakozó hangulatban. Sőt egyenest erőt és akaratot érez a szenvedésre. A szenvedés mintegy tisztító hatással van reá s ezért keresi: jólesik neki. Ez az ifjúkor szentimentalizmusa. De ebből érthető egyszersmind lemondani tudása, sőt heroizmusa, eszményekért való hirtelen nagy erőfeszítése és odaadása, rajongó hangulata és tettvágya.

         Petőfi zsengéi az ifjúkor lelkének mindezeket a tipikus vonásait tükrözik. Hol a magányban töpreng élete céljáról s hivatásáról, hol nyugtalan vándorlásának benyomásaival ad lelkének táplálékot s szabadul önmagától. Szentimentalizmusa szinte gyönyörködik a fájdalomban:

Ily álmokat adjatok, isteneim,

És marhat a fájdalom, a fene kín;

És tűrni fogok, - valahára talán

Majd égi való jön az álmak után.

(Álom.)

         Ez a romantikus borongós érzelgősség a kínosan erjedő ifjú léleknek természetes hajlamából fakad. Ezt a tipikus hajlamot az ifjú Petőfiben azonban még csak fokozza kora költészetének romantikus iránya: a férfikorú költők is örökösen búsongnak, érzelgősen jajgatnak. A serdülő ifjú, ha lantot ragad, minden korban, amióta a világ áll, nyugtalan és sóvárgó hangulatát, érzelgős és bors diszharmóniáját önti rá a világra. A pubeszcens született romantikus, aki holdvilágos éjről, csillagos égről, csobogó patakról, síri esti csendről, komor alkonyatról, düledező várromokról énekel. Mindez a szentimentális költői kelléktár maradék nélkül megvan Petőfi serdülőkori verseiben is. Mindezt mint pubeszcens őszintén magából adja. De ha utánoz, akkor is Bajza-féle mintái ugyanarra a költői receptre utalják. A serdülőkor természetes lelki depressziója találkozik nála az uralkodó romantika mélabús fájdalom-kultuszával.

         Az ifjúkor ellentétektől feszülő, homályos,magát meg nem értő, örökösen nyugtalan s ezért pesszimizmusra hajló hangulatát a tizenkilenc éves Petőfi önmegfigyelése már nagyszerű lélektani pontossággal jellemzi. Szinte az ifjúkornak két évtized óta annyira fellendült pszichológiájába kívánkoznak e sorai:

Küzdő gerjedelmek… fény… homály… csapongó

Vágyak és remények tarka serege!

Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,

Indulat-csatáit a zajló kebelnek

Ah! ki festi le?

 

Mért e láng, e hullám dagadó eremben?

Honnan e feszítő érzet keblemen?

S szomjazó hevökben a zajongó vágyak

Lenge képzeletnek karján merre szállnak.

Merre szüntelen?

(Ideál.)

         Az ifjú idealizmusa ezt a kínnal teli földi világot, „a bús valónak hervatag körét” nem érzi a maga igazi hazájának: a sóvárgott eszmény fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön ragyog. S ha nem tudja is az ifjú elérni, elég, ha fénye szépségével összeforr lelke: eszmény nélkül az élet kín és kárhozat.

         Az első szerelem a serdülés korában csak mint magatudatlan homályos gerjedelem jelentkezik: tárgytalan érzelem és sóvárgás. Jó ideig nem a sajátszerű sexualitásra vonatkozik, hanem az örök nőire, az idealizált Ewigweiblichere. Az ébredő ösztönnek a tisztalelkű ifjúnál mintegy ellensúlya az égi Eros, az ideálteremtő erő, vagy ahogyan Platon nevezi a Symposionban: a közönséges, csak nemi kielégülést kívánó szerelemmel, az -szal szemben. Az ifjúkor egyik legnagyobb lélekbúvára, Spranger Eduard (Psychologie des Jugendalters. 1924. 84-104. lk.) finoman megkülönbözteti a serdülőkorban a sexualitást és az erotikát. Az előbbi alapja a testi-érzéki természetű nemi gyönyör, az utóbbié elsősorban az esztétikai szükséglet. Az ifjú lelke szemléletes tárgyra vágyik, akár valóságosra, akár képzeletire, testi élvezetre való sóvárgás nélkül az ifjúkori erotika szeretet, beleérzés, egy más lélekkel való eggyéválás, amit a külső testi jelenség szemlélete csak közvetít. Az ártatlan erotika gyökere az az elragadtatás, amelyet a fiatal lélek az idegen test szépségén, erején és báján érez. A lényeg a testben kifejezett lélek: a pubeszcens szemében öntudatlanul a lélek csillan keresztül a testen s teszi ezt széppé. Az ifjúság különösen fogékony erre a szebb értelemben vett erotikára: ez a hamvas idealizmus csakis az ő kiváltsága. Az első, ún. tiszte szerelem magasan a durva érzékiség fölött lebeg. Az ifjú képzelete megtermékenyül egy konkrét női ideálban: két léleknek ez a vágy nélküli egymásszemlélete, unio mysticája az életnek csodálatosan nagyszerű titka. A serdülő lelkében a természet még különtartja a szerelem ideális és reális oldalát, a tiszta erotikumot és az érzéki szexualitást; akkorra hagyja a testi egyesülés vágyát a természet bámulatos célszerűsége, amikor a testi érettség bekövetkezett. Az ártatlan Eros nem a forró vérnek, a bírás ösztönének vágya, hanem az eleven szépnek szeretete, amelyben a lélek formája tükröződik; az ifjú lélek első megrendülése, „szent érzelme”, az idealizált lényt a földről a magasba, az égbe emeli, mint Dante Beatricét.

         Platon már jól látja, hogy a fiatalkori Eros lényegében alkotási vágy, a nemző-teremtő ösztön átszellemített formája, amely az ifjúságot emeli, fölfelé sarkallja, erőit tevékenységre koncentrálja. S ez a tiszta Erosnak a fejlődés éveiben igazi benső objektív jelentősége s immanens célszerűsége. Az Eros teszi lehetővé az ifjú számára, hogy megélje közvetlenül, mi az ideál, mi a nemes célokért való önzetlen küzdelem. ”Az Erosban az alkotó, formáló fölfelé törő világerő szunnyad, amely a fiatal lélekből először tör elő.” Az ártatlan Eros apollói napfénye csak később süllyed a dionysosi éjbe: a tisztafényű Eros az önző sexualitásba. Az Eros az ifjú önkiegészülési ösztönének ébredezése, az a gyökerében biológiai törekvése, hogy magát kiegészítse. Az ösztön először leplezett formában tör elő: mint barátság, esztétikai jellegű rajongás, lelki egybeolvadás. Innen van, hogy az Eros először egészen ártatlanul mint barátság fiúra is vonatkozhatik.

         Petőfi Tündérálom c. költeménye az ifjúkor Erosnak, mint első szerelemnek a világirodalomban páratlanul finom pszichológiai elemzése. Csodálatba ejtő, hogyan tudja „haldokló hattyúja, a szép emlékezet”, a serdülő kor lelkét s ennek lírai indítékait oly híven, elégikus merengéssel föltárni. A ifjú lélek mélyéről mindazokat a jellemző jegyeket, örökhű vonásokat költői formában már felhozza, amelyeket a serdüléskor modern tudományos búvárlata csak nemrég tárt föl. A legsötétebb pesszimista költeményciklusa, a Felhők nyomában írja 1846-ban a Tündérálmot. A Felhők komor hangulatának mintegy lelki utófodrozódása a bevezetés: a költő életének sajkáját a sors haragos dajkája szilaj kezekkel ide-oda dobálja. A költő csak hánykódik a folyó nagy árján: ki sem köthet, meg sem halhat. Egyszer csak serdülőkorának emlékei szálnak fel a múltból:

Nem voltam többé gyermek, s nem valék

Még ifju. Ez az élet legszebb éve,

Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről

Az éj kárpitja félig van levéve.

 

Sötétség volt még egyfelől szívemben,

De másfelől már pirosan kelének,

Mint a közelgő nap szemeiből

Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

         Nyugtalan lelkét egy hű barát egészíti ki: az ilyen ifjú barát még hű és önzetlen, mert a rejtett önérdek mindent elrágó hernyója ekkor mg nem kelt ki a baráti hűség virágos kertjében. Nagyralátó lelke, ifjonti becsvágya lelkesen szövögeti a ragyogó életterveket, nem a pillanatnak él már, mint a gyermek, hanem érezni kezdi az idő nagy folytonosságát hátra és előre: a jövőről álmodik, életeszményét formálja. Egyszer csak hézag támad keblében, ennek legmelegebb részén: s ez az űr napról napra nőttön nő. Serdülő lelkét nyugtalan feszültség szállja meg: meghasonlik a világgal, nem érti önmagát, a magányt keresi, előtör benne az erjedő ifjúkor tipikus pesszimizmusa:

Nem kelle semmi, még a jó varát sem,

Magam magamnak voltam terhire,

S futottam, mint kit rémek serge üldöz,

Az életzajtól messzi-messzire.

Csendes magányban keresék tanyát,

Sötét erdő völgyébe telepedtem…

Óh e magányban milyen alakok

Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem!

         Forrongó lelkét elfogja az ábrándozás, képzelete felajzódik, tündéri lények lebbennek elé, szépségük megragadja, de hiába kiált rájuk, illúziói szertefoszlanak, szíve emésztőn sóváros utánuk. A szerelem magatudatlan ébredezése szomorú hangulatba kergeti és sorvasztja. Barátom

Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,

Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.

Szomjas valék s vizet hiába ittam,

Nem enyhité víz a tikkadt kebelt.

         A pubertás korát jellemző életuntság szállja meg: megunja a földi életet, mely szemében elvesztette szépségét, a másvilágba készül, a legmagasabb bérc szélére hág, már-már a mélységbe ugrik, hogy szabaduljon e világból, amikor egy kéz visszarántja. Ráismer arra a leányra, akinek alakját, mint legszebbet, idealizáló képzelte maga teremtette. A tiszta Eros, mely lelkét feszíti, esztétikai rajongással szemléli a dicső égi alakot:

Sötétkék csillag volt az ő szeme,

És szemöldöke fekete szivárvány,

S vállán úgy úsztak barna fürtei,

Miként az éj egy rózsatenger árján.

         S amikor képzeletben megcsókolja, egyszerre megváltozik körülötte a világ, életkedve visszatér: kékebb az ég, sugárosabb a nap, hűvösebb az árnyék, pirosabb a rózsa, illatosabb a lég, a halálos bérc most trónussá szépül, amelyen a boldogság ifjú királyi párja ül. Aztán jő ismét a kegyetlen élet, mely szétrebbenti

Ábrándjaidnak édes üdvösségét,

Oh tündérálom első szerelem!

         Hiába utalnak az összehasonlító irodalombúvárok a Tündérálom egy-egy lírai indítékára, hasonlatfoszlányára, szóképére, amely Shelley Alastorjában, Epipsychidionjában, Hymn to Intellectual Beautyjában, Byron Manfrédjában s The Dreamjében, Vörösmarty Csongor és Tündéjében mint „áruló nyom” hasonló. itt a serdülőkor lelkének párját ritkító, merőben eredeti és igaz jellemzése áll előttünk a leghívebb lírai beleélés keretében. Az első szerelem, a tiszta Eros legfinomabb lélektana ez, minden tudatos, módszereskedő, logikai-fogalmi díszlépésekben gondolkodó pszichologizálás nélkül. A költő a maga ifjúkori lelki fejlődésére visszapillantva s ezt az emlékezés elégikus hangulatán átszűrve, a serdülő lélek örök és egyetemes vonásait halhatatlan költői művészettel rajzolta meg. A szomorúan merengő költemény klasszikus értékét maga Petőfi is érezhette: Összes költeményei első kiadásának első darabjává avatta.

 

III.

Érzelmi pesszimizmus

 

Petőfi lelki depressziói. – Cipruslombok. – A fájdalomban való kéjelgés, mint ihletpótlék: luxury of pity. – Felhők. – Petőfi és Nietzsche. – Pesszimizmus és fantázia. – Pesszimizmus és emlékezet. – Pesszimizmus és mámor. – Pesszimizmus Petőfi népdalaiban.

 

         Petőfi érzelmi (emocionális) pesszimizmusának legfőbb forrása hihetetlen nagy nélkülözése és nyomorúsága: hol kegyelemkenyéren élő diák, hol nyomorgó vándorszínész, hol betegeskedő közkatona, hol meg pár krajcárért az országgyűlési tudósításokat másoló földönfutó. Örökös vándorlása és élettengetése közepett azonban világos tudatában van lángelméjének és nagy elhivatottságának. Nem csoda,  ha kemény sorsának és lelkét feszítő feltétlen hivatástudatának sötét ellentéte gyakran a pesszimizmus fekete birodalmába hajtja: fájdalmai és örömei mérlegét fölállítva, az élet értékét sokszor tagadja s a halál után vágyik.

         A húszéves ifjú a sír és a koporsó után sóhajt, mert a föld alatt már nincsenek érzelmei és gondolatai. Mi értelme van életének, ha eszményeit még csak meg sem tudja közelíteni? Ha semmiben sincs öröme?

Mért a vágy e lázas agyban,

Szállni csillagok fölé?

Hogyha őt a sors haragja

Földön csúszni rendelé.

(Halálvágy.)

         A szülői háztól messze idegenbe szakadt nyomorgó ifjú könnyben úszó szemei elé édesanyja képe varázslódik: miért is röpítette ki őt vágyainak sólyomszárnya a szülői házból, mikor édesanyja esdeklő szóval marasztalta? Ha akkor úgy ismerte volna a világot, anyja nem marasztalta volna hiába. Reményeiben végleg csalódott, bolygó lába száz tövisre hágott. Ha anyja tudná, milyen nyomorban él fia, megrepedne a szíve szegénynek.

         A sötétlátás melankóliája a költő lelkialkatának nem veleszületett sajátsága, hanem csak a sors csapásainak velejárója. Mihelyt Pesten egy kicsit jobban megy sora, már vígan humorizál szívéről, amely mellét majd meggyógyítja, majd megrepeszti: a fájdalom és az öröm közt vibrál (Szemrehányás).

         Az örömnek ilyen hirtelen szökőárját az újabb nyomor és szenvedés csakhamar elapasztja. Hiába hangolja fel lantjának idegeit, hogy az élet kellemes oldalát is megzengje, hiába csalogatja ki belőle a dalt az élet mézével:

Mélázva örömtelen hangjaival

Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.

A költő a közeli halál után vágyik: elbúcsúzik az égi virágtól, a szerelemtől s a föld hajnali csillagától, a dicsőségtől. (Temetőben).

         A Debrecenben ínségeskedő, egészen csontvázzá lesoványodott ifjú magát élő halottnak érzi, aki már teljes apátiába, az érzelmi nihilizmus sápadt egykedvűségébe merül: ege ki nem derül, ha jő a kikelet, ege be nem borul, ha látja a telet; mint őszi alkonyon a félhomályú köd, fásult egykedvűség mereng szíve fölött; nem törődik már sem ellenséggel, sem jóbaráttal, senkit sem gyűlöl, senkit sem szeret; nincs semmi öröme, nincs semmi bánata, érzelmeit s vágyait mind elaltatta. Csak egy vágya maradt: minél előbb a föld alatt aludni (Élő halott). Betegsége halálsejtelmét egyre elevenebbé fokozza: boldogtalan lesz koporsója zártáig, amint boldogtalan volt teljes életében. Csak az vigasztalja, hogy már nem hosszú az útja a sírig (Boldogtalan voltam…). Ha temetésre szóló éneket hall, a halottat, aki már nem földi rab, magánál százszorta boldogabbnak érzi (Temetésre szól az ének….)

         A nyomorúság okozta tompa lemondás megrázó hangja sír ki abból a legsötétebb kis költeményéből, amelyet akkor ír, amikor betegségéből fölépülve a Hegyalján keresztül gyalog vág neki a pesti útnak:

Keresztúton állok,

Merre tartsak?

Ez kelet felé visz,

Az nyugatnak.

 

Akármerre megyek,

Mindegy nekem.

Mindenütt szomorú

Az életem.

 

Mért nem tudom, hol vár

A halál rám?

Hogy egyenesen azt

Választhatnám.

(Keresztúton állok…)

Halálvágyó pesszimizmusát megértjük, ha Kerényi Frigyeshez írt Úti leveleinek (XI.) ide vágó sorait olvassuk: „Egyesegyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott… Egész életem sanyarúságait végiggondoltam, amint a Hegyalján jöttem. Oh az én életem dúsgazdag volt a sanyarúságban. Hat esztendeig voltan istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? Ifjúságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig”. De azért a szenvedés nagy kinyilatkoztatás is volt számára: az élet mélységei és magasságai megnyíltak előtte.

         Amikor jobbra fordul élete sora, akkor meg az bántja, hogy szülei nyomorognak s nem tud rajtuk segíteni. István öccsének panaszkodik, hogy milyen örömest fölmentené apja agg napjait a gondoktól, ha lenne módja hozzá:

És akaratlan ilyen fekete

Lett gondolatjaimnak menete;

S ha még tovább fonnám e fonalat,

Szivem repedne a nagy kín alatt.

(István öcsémhez.)

         Petőfi költői egyéniségének egyik legvonzóbb s kora érzelgősen szenvelgő lírájával szemben egészen meglepő új vonása: abszolút őszintesége. Csak úgy dalol, ahogyan érez: mindig magát adja. Csak egy kivétel van: a búbánat, amelyet gyakran lelki alkatával s igazi érzésével szemben túloz, s ezzel költészetének pesszimista zománcot ad. Csapó Etelka iránt nem érez égő, szenvedélyes indulatot: a fiatal lányka iránt való szerelme még csak rügyezőben van. Mikor a lányka hirtelen meghal, fájdalmát képzeletben úgy felfokozza, mintha minden boldogsága romba dőlt volna. A tragikumon érzett meghatottságát fantáziája utólagosan elképzelt sistergő szerelem égető fájdalmává avatja. A lélekmarcangoló gyászdalok egész koszorúját rakja Etelka sírjára (Cipruslombok Etelke sírjáról). Ez a túlzó fájdalom, úgy látszik, lelkének önkénytelen műfogása; képzeletének érzelmi koefficiense, hogy a lesújtó bánatból új és erős ihletforrása fakadjon.

         Ennek bevallott igazolása a XX. Cipruslomb: leveleiről szinte leolvashatjuk a költőnek a bánatra, mint szükséges dalforrásra való vágyát, hozzá való szinte mesterkélt ragaszkodását. Barátainak vigasztalása csak még jobban szomorítja, mert a bú az egyetlen kincs, amelyet a szerelemtől örökölt.

S e kincset híven őrzi szívem,

(Mert e szív üresen nem állhat,

Kell, hogy mindig legyen lakója,

Akár öröm, akár búbánat).

 

E kincset el nem tékozolnám

A föld minden gyönyöreért sem,

Minden darabja dallá olvad

Lelkemnek titkos műhelyében.

(Barátim, csak vigasztalással…)

Jellemző Petőfi feltétlen őszinteségére, hogy amikor érzelmeit szinte mesterségesen túlozza s ihletpótlékot keres, ezt is nyíltan megvallja.

         A Cípruslombok, később a Felhők annak tanúságai, hogy a költők lelki típusához (nemcsak a nyávogó kisméretű, hanem a legnagyobb szárnycsapású költőkéhez is) hozzá tartozik a fájdalom gyönyöre: saját szenvedésük tetszik nekik. Ez a Herbert Spencertől luxury of pitynek nevezett lelki jelenség nemcsak amagaunt, fásult, túlfinomult műveltségű egyéneknél mutatkozik, hanem – mint Th. Ribot kimutatja (La psychologie des sentiments. 1908) -, az egyszerű, a hypercultura túlérettségében még nem szenvedő, egészséges lelkeknél is. Nemcsak Lucretiusés Seneca, hanem már Homeros is emlegeti, hogy az ember néha „a maga könnyeinek örül”. Szerelmesek, költők, művészek sokszor tetszelegnek lelki fájdalmukban, álmelancholiájukban, keresett szomorúságukban. Petőfi is néha szinte kéjeleg a boldogtalanságban. Még költői hivatása s az ezzel járó dicsőség is azért tetszik neki, mert sok szenvedéssel jár:

Oh szép, oh szép a hir borostyánfája,

Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,

Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság

Kiontott vére és könyűi mossák.

(Hír.)

         Petőfi nagy művész abban, hogyan tudja pesszimizmusa a maga sötét szubjektív színébe mártani az egész természetet: mintha ennek minden jelensége csak arra való lenne, hogy szenvedését szimbolizálja. Ha a hegyről letekint, a völgyben tévedező lassú patakban mindjárt fáradt életének jelképét pillantja meg. A szenvedés elfárasztotta: bánata nagy árvíz, amelyen öröme csak kis sziget. Az ősz az ő szemében a legszebb évszak: a haldokló természetet szereti, amikor tarka madár már nem fütyörész az ágon és sárgapiros levelek csörögnek a fákon. Holta után vadfa szeretne lenni az erdőben, mert ezt senki sem bántja, de még inkább tűzvész, mert akkor elégetné az egész világot, mely örökké csak bántotta. (Hegyen ülök…). Merengő, borongós hangulata az ősz képeiben sokszor szeret felolvadni (Ősz elején; Őszi éj; Őszi reggel járok…)

         Kritikusainak leckéztető hangja, tehetségének félreismerése a huszonkét éves költő érzékeny lelkét a legmélyebben megsebzi. Petőfi életének olyan, igaz, hogy rövid szakasza következik, amelyben pesszimizmusa valóságos életundorrá fokozódik. Otthon, Szalk-Szentmártonon szüleivel tölti a telet s Byron és Shelley olvasása sötét hangulatának erejét és pesszimista ihletét csak növeli. Az egyik zord téli éjszaka különösen gazdag ihletforrás bánatos lelkének (Téli éj). Sűrű hópelyheket kerget a vad szél. De valóban hópelyhek-e ezek? Nem egy őrült gondolatai-e vagy összetépett lelkének rongyai? – kérdi a költő. Éjfélkor három kíséret jár nála: a hit, a remény és a szeretet. Ezeket már régen meggyilkolták: csak éjfélkor szállnak ki sírjokból, mint a régi szép idők halványképei. A felhők megszakadnak, az égen sötétpirosló csillagok láthatók, mintha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?

Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak.

Ábelszívek fölfreccsent vére ez,

Mit a zsivány föld csillagnak nevez.

(Téli éj)

A szél tovább tombol s a költő hajába markol, mintha ki akarná tépni fürteit. Petőfi arra kéri, hogy inkább szívét tépje ki, amely keblébe mint valami koporsóba, elevenen van eltemetve. Közben a vihar elül, béke és holdfény lebeg a vidéken. A költő hazasiet lefeküdni: „mert béke és fény nem való nekem”. Máskor komoran dalolja, hogy a jövőbe vetett minden reményét már elvesztette. Hisz a remény förtelmes kéjleány, ki minden embert egyaránt ölel. Ha rá pazaroljuk legszebb kincsünket, ifjúságunkat, akkor hagy el.

         Huszonharmadik életévének küszöbén keserű mosollyal búcsúzik el ifjúságától, amely mindig csak tüskén-bokron át uszította-korbácsolta, mint kutyát az ura. Csak néha dobott oda neki egy-egy száraz csontot.

Távozzál hát, ifjuságom,

S halld hozzád vigszavamat:

Vidd magaddal emléked, vagy

Vidd magaddal átkomat.

(Távozol hát ifjúságom?)

         A magány zord hangulatában sebzett szívvel írja meg a Felhők pesszimista világnézetet lehelő gnómáit. Felhőknek nevezi maga ezeket az apró filozofáló költeményeket, mintha előre érezné, hogy ezek lelkének nem kérlelt, szilárd világfelfogást képviselő reflexiói, hanem csak gyorsan tovaillanó, múlékony keserű kitörései, melyeket sorsának jobbrafordulta, kedélyének újabb hullámzása csakhamar szertekerget. Sokat szenvedett fiatal szíve újabb gyötrelmeket alig tud már elbírni: innen nagy pesszimista válsága, amelyben lelke egy ideig örvénylik. Ezek a kavargó lelki hullámok azonban számos örökbecsű igazgyöngyszemet is vetnek fel, amelyeknek szomorúan opalizáló fényét az irodalombúvárok szeme sokszor ma sem látja meg.

         Kétség kívül a világot fájdalmának homorú tükrében eltorzítva s túl komoran látja. Azonban három szempontot kell figyelembe vennünk. Először is, hogy Petőfi még nagyon fiatal, akiből természetszerűen hiányzik a világot minden oldalról mérlegelő tapasztalt életbölcsesség vagy beható filozófiai tanulmány. Másodszor: költő, aki gondolatainak és érzelmeinek úgy ad szemléletes kifejezést, ahogy éppen a világot megéli; nem észokokkal bölcselkedik, amelyekkel a filozófus vitába szállhat; egyszerűen értékélményeinek, mint tényeknek ad hangot. Nem az első sorban a jelentős, vajon objektíve igaz-e, amit mond, hanem vajon szubjektíve igaz-e s ezt hogyan fejezi ki, Harmadszor: lelke nem a közönyös, nyugodt filiszteré, hanem a tűzhányóé, mely belsejéből mindent sokszorosítva, tömegesen dob ki. fájdalmát és örömét mindig többszörösre felfokozva érzi:

„Viseld egyformán jó s bal sorsodat!”

Így szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.

Az én jelszóm nem ez;

Én örömimet és fájdalmimat

Érezni akarom… kettősen érezem.

(Viseld egyformán…)

Éppen, mert ilyen magas hőfokú érzelmekkel hat lelke mindig vissza a világ kellemetlen ingereire, nem jól érzi magát a világban, fájó életuntsággal gyakran szabadulni iparkodik belőle, főképp a magányba, a természet ölébe, ahol sötéten látó szeme éppen azokat a jelenségeket pillantja meg, amelyek hangulatának megfelelnek:

Szeretném itt hagyni a fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

ahol nem lenne senki, senki!

Ott hallgatnám a lombok suttogását,

Ott hallgatnám a patakok zúgását

És a madárnak énekét,

S nézném a felhők vándorseregét,

Nézném a nap jöttét s lementét…

Míg végre magam is lemennék.

(Szeretném itt hagyni…)

         Ezt a kis pesszimista remekművet Meltzl Hugó németre fordította a hatvanas években Lipcsében Nietzsche számára, akivel együtt ült az egyetem padjain. Az akkor még Schopenhauer világfelfogásának varázskörében élő Nietzsche annyira föllelkesedett Petőfi sötét hangulatú költeményén, hogy megzenésítette; kottái a weimari Nietzsche-Archiv-ban ma is láthatók. A Felhőknek ez a harmadik darabja természetszerűen ragadta meg a plasztikus, képekben csodálatosan gazdag, a gondolkodás és értékelés minden árnyalatát nagyszerűen kifejezni tudó Nietzschét, aki nemcsak erőteljes gondolkodó, hanem elsőrangú művész is volt. Későbbi heroikus optimizmusa, amelynek eszménye nem a világfutó, hanem a világot diadalmasan legyűrő emberfölötti ember (Übermensch), aligha lehetett volna összhangban Petőfi pesszimizmusáért rajongó fiatalkori lelkesedésével.

         Azt az embergyűlöletet, amely a Felhőkből kiárad, Petőfi erkölcsi pesszimizmusának elemzése során vizsgálom. Most csak érzelmi pesszimizmusának néhány komoran gomolygó „felhőjét” veszem szemügyre, amelyeknek sötét színe az élet fájdalmának és örömének mérlegelése után a boldogság nagy deficitjéből támad. Mert hisz

A bánat? egy nagy óceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán

Mire felhozom, össze is töröm.

         A Petőfi zord hangulatának ez idő tájt megfelelő életfilozófia az emberi boldogságnak igen lesújtó elmélete. Az ember vágyai olyanok, mint a futó folyam hullámai: perc hozza őket, perc ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni a vágyakat, mert jól tudja, hogy ha az egyiket kielégíti, akkor az ember már régen egy másik teljesítéséért esdekel, miközben már el is felejtette, hogy az elsőt kérte (Futó folyam hullámai…). Ezért hiába lót-fut az ember a boldogság után: ez soha sincs a jelenben, hanem csak vagy előttünk, vagy mögöttünk, minden bizonnyal pedig ott alattunk a sírban (Mint lót-fut a boldogság után…). Ha dicsőség éri az embert, ebbe is sok fájdalom vegyül: a dicsőség csak „tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára”.

         Csak a boldogtalanságnak mesterkélt és túlzó költői fantáziával való elképzelése hitethette el pillanatnyilag a költővel, hogy fejében éjek éje van, tele kísértetekkel; agyában egymást szülik a gondolatok s egymást tépik szét, mint vadállatok; szíve vére lázasan úgy forr, mint bűvös víz a boszorkány üstjében; fellobbanó képzelete mint meteor ragadja magával át a világon; lakótársa a kétségbeesés, szomszédja a megőrülés (Fejemben éj van…). A Felhők utolsó darabja egyenest a költői paroxizmusnak kiáltó példája. A költő átkot szór a földre, ahol az a fa termett, amelyből bölcsőjét készítették; a kézre, amely ezt a fát ültette; az esőre és napsugárra, amely ezt a fát felnövelte. De áldást esdekel a földre, ahol az a fa termett, amelyből majd koporsója készül; a kézre, amely ezt a fát ültette s az esőre és a napsugárra, amely ezt a fát felnövelte (Átok és áldás).

         Ennek a kétségbeesésnek nemsokára, már a Felhőkön túl, maga bukkan rá mélyebb pszichológiai gyökerére, csupán szubjektív, az ő lelki alkatát jellemző természetére. Fölveti a kérdést: Mért vagyok én még a világon?..., amikor már a szenvedések minden fajtáját átélte, amikor már mindent látott: a jónak örökös bukását, a rossznak örökös diadalmát; amikor már mindent hallott: az éhezők nyögését, a dorbézolók kurjantásait, a csalogány dalát s a rabláncok csörömpölését. Ezzel be is végezte pályáját, „mert hiszen az ember, hogy szenvedjen, csak azért született”. S ekkor fölcikázik elméjében a kérdőjel, vajon nem csupán ő látja-e szubjektíve ily sötéten a világot? nem ő benne rejlik-e a világutáló pesszimizmus lelki forrása?

Vagy tán valólag a világ nem ilyen?

Ily szo9morúnak én látom csupán?

Én látom így csak, keresztülnézvén a

Kétségbeesésnek sötét fátyolán?

Petőfi lélekbölcsessége, ösztönös pszichozófiája észreveszi, hogy a világ az ember számára olyan, amilyennek ő látja. S ez éppen elég neki, hogy kétségbeessék, ha mindjárt valójában másmilyen is a világ. Az ő lelkét égő körmeikkel örökösen tépik-szaggatják a rossz angyalok. Nincs hát más menekvése, mint a halál: jöjjön a fergeteg, mely sírhalmát is elsöpri s szétszórja porlott csontjait s ezekkel együtt hírét-nevét, hogy senki se tudja, hogy élt valaha ilyen megátkozott teremtmény.

         Ilyen sötét hangulati kitöréseinek két lelki tényezője van: az egyik a fájdalom iránt való rendkívül nagy érzékenysége, a másik pedig csodálatos képzelőereje, amelyet fájdalma aránytalanul hoz mozgásba. Az érzelem a lökő indíték, amelyet száguldó fantáziája túlzó képkombinációkban megsokszorosít: az eredeti fájdalmas emóció így a képzelet közegén keresztül önkénytelenül hatalmas arányokban megnövekszik, s a sokkal csendesebb lelkiállapot érzelmi hullámfodrozódása egyszerre csak tomboló vihar képét mutatja. A fantáziának ezt az aránytalanul megnagyító erejét ihlete folyamán maga Petőfi is megfigyeli. (Az én képzeletem nem…). Úgy érzi, hogy képzelete nem a por magzatja, hanem mennydörgés volt az apja s villámlás az anyja, csecsemőkorában sárkánytejet szopott, ifjú korában oroszlánvért ivott. Ezért nem bír  vad képzeletével, amely a tenger zúgásával keveredik, majd mint üstökös, sivatag pusztákra, kék hegyek ormára nyargal, tölgyeket szaggat, sziklákat ingat.

         Ez a hatalmas őserejű képzelet fokozza fel sokszor a költő komor hangulatát egyenest a legsötétebb kétségbeesés szemléletes kifejezésének fokára s avatja Petőfit (gyakran csak látszólag) a pesszimizmus zord lantosává.

         A Szendrey Júlia iránt fellobbant perzselő szerelme fényénél a világot ragyogó színben kezdi látni. De nem egy csapásra. Szerelmének akadályai nyomán támadt gyötrelmei vissza-visszazökkentik régebbi sötét hangulatába: megint csak életének kevés örömét és töméntelen fájdalmát kezdi mértékre venni. Az élet pohara, amelyből örömet szürcsölt, cseréppé törött. De az a pohár is, amelyből keserű bút ivott, cseréppé zúzódott. A múlt nagy temető, amelyben a költő mint árnyék járkál letűnt napjai sírja fölött, az emlékezet bolygó tüzének kísérteties világánál. Hűvös fuvalom éri, mely fülébe ezt a kérdést suttogja: „Nem legjobb-e soh’sem élni?” (Édes öröm, ittalak már…)

         Az emlékezet általában optimista műfogással dolgozik; a valamikor kellemetlen érzelmektől kísért emlékeket kihullatja s inkább csak a kellemes emlékképeket idézi fel. A kínos élményeknek kisebb bevéső erejük van, amit a fájdalom csökkentésének célszerűsége magyaráz. A fájdalmas élményeket átlag hamarább felejtjük el, mert felidézésükkel önkénytelenül az az ösztönszerű törekvés száll szembe, hogy ne emlékezzünk rájuk. Innen érthető az emlékezet optimizmusa: az időnek kibékítő, a lelki sebeket begyógyító, a múltat idealizáló hatalma, „a régi jó idők” dicsérete (laudator temporos acti). Amint a legtöbb egyén gyermekkorát tartja legboldogabbnak, az emberiség kollektív emlékezete is az ősidőkbe helyezi az „aranykort”, a „paradicsomot”, amely után csak rosszabb korok következtek.

         Petőfi pszichológiája nincs összhangban ezzel az átlagos lelki törvényszerűséggel. Ifjú korában többet és mélyebben szenvedett, semhogy az emlékezetnek a kellemetlen benyomásokat elhalványító ereje egészen kifakíthatta volna gyötrelmes emlékképeinek fekete színét. Szerelmi mámorának tetőpontján is, amikor már gyűrűt váltott Júliával, „fényes napvilágával”, néha arca elsötétedik s kísérteties halványság lepi el: egy vissza-visszajáró szellem martaléka, amelytől nem tud szabadulni. Sokszor, ha már-már a kéj legédesebb nedve érinti ajkát, ez a szellem egyszer csak megjelenik: a költő keze ijedve megreszket s a telt poharat a földre ejti. S ki ez a rettegett szellem?

E szellem a mult! mult időm emléke,

A legvadabb, legborzasztóbb alak,

Mit egy pokoli bor hevétül égve

A sors viszályi kigondoltanak.

 

Ezen szellemnek vagyok oda vetve;

Fel-feltör hozzám sírja mélyibül,

S míg súgja rémes igéit fülembe,

Lelkem lelketlen sziklává kövül.

Arra kéri jegyesét, hogy ilyen révedezése közben ne szóljon hozzá, mert hangját meg sem értené, hanem várja meg békében, míg a jelenésnek irtózatos órája eltelik. (Ne bántson az meg…)

         Ugyanaz a Petőfi írta e sorokat, aki még néhány héttel azelőtt eljegyzése napján a boldogság mámorában a túláradó optimizmus ilyen örömkiáltásába tör ki:

Én vagyok hát az az ember,

Aki annyit szenvedék?

Akinek szivén ahány nap,

Annyi átok feküvék?

 

Én vagyok hát az az ember,

Ki most a legboldogabb?

Ki, míg a világ világ lesz,

Boldogságban párt nem kap.

(Birom végre Juliskámat…)

Ugyanahhoz a Petőfihez jár vissza a múlt marcangoló kísértete, aki még nemrégiben útirajzában a maradék nélküli boldogságnak ilyen tomboló dithirambusát zengi: „Boldog vagyok. Mind örökre. Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz… csak egy csalogány dalol… szivem. Dicső, dicső leány! téged kerestelek ifjúságom kezdete óta… Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála istennek, még nem jött későn az ellenméreg… Nézd, megint róla írtam, és csak róla. Hiába, szívem oly tele volt, hogy ki kellett ömlenie, különben megrepedt volna. Értesz-e valamit levelemből vagy semmit? Képzelem, mily zavart. Az öröm úgy jár keblemben és fejemben, mint a részeg ember a szobájában; hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakokat ver be s mindenképpen garázdálkodik. Bolond szilaj fiú az a váratlan öröm. Még fejem óráját: eszemet is majd a földhöz vágta.” (Útirajzok, VI. levél. Erdőd, május 26. 1847.)

         A Júlia iránt érzett szerelme és házassága után Petőfi ihletének szárnycsapásait kétség kívül túlnyomóan az életöröm serkenti: ez a szerelem annyi boldogságot dob élete mérlegének pozitív serpenyőjébe, hogy a fájdalom mennyiségével össze sem hasonlítható. De azért a múlt gyötrő kísértete is többször csontos kezébe veszi a mérleget: ilyenkor a gyönyör a fájdalommal felváltva oszcillál. A költőnek most életvidám optimizmusába régebbi pesszimizmusának ürömcseppei vissza-visszacsorognak.

*

         Petőfinek sokszor bánattól terhelt lelke orvosszert keres, s ezt a borban találja meg. Innen bordalai. Jómaga – amint barátai, Orlay és Jókai tanúsítják – nem volt borivó: sohasem látták még csak mámorosnak sem. Mégis szereti dicsőíteni a bort,

Mely keservet és bút martalékul

A felejtés örvényébe hord.

(Felköszöntés.)

De ahogyan maga komolyan nem iszik, épp úgy a bor komolyan nem is felejteti a sorsüldözött ifjú fájdalmát. Csak mintegy játszadozik a bor búfelejtető lelki hatásával: bordali gyakran sötét pesszimizmusban hangzanak ki. A Felköszöntés utolsó sorai ellentéthatással is csak fokozzák a pápai iskolának búcsút mondó diák önmarcangolását:

Éljen a szív biztató vezére,

A varázsdalt pengető remény:

Éljen a menny, a pokol és minden,

Minden éljen… oh csak vesszek én!

         Máskor azért akar inni, hogy a búval birokra keljen: vagy a bú, vagy ő, de egyiküknek bele kell halnia. Mert amennyi sokat rövid életében már szenvedett, az éppen elég arra, hogy kedve menjen az élettől. Ő úgysem gyökerese, virágzó fa, hanem csak letörött, fonnyadó ág. A bor sem vidámítja föl; a halál után vágyik:

Én előttem ilyen élet nem élet,

Hol az ember de semmit sem remélhet.

Volna bár e pohár borban halálom,

Hogy lehetne bajaimtól megválnom.

(Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad…)

         A bordal-műfajt maga is megsokallja. Mentegetődzik, hogy a bort oly sokszor énekli meg. De kénytelen keservét a bor mámorával enyhíteni. Amikor az emberek ezeket a tréfás dalait olvassák, nem is sejtik, hogy szíve majd megszakad. Gyakran a szőlőnedv, mint jótevő orvosság, mentette meg bús életét. Nélküle már pókháló vonná be versíró tollát s teteme  föld hideg porával vegyülne:

Ne haragudjatok hát,

leánykák, lelkeim!

Hogy oly sokszor beszélnek

A borról verseim.

(A leánykákhoz.)

*

         Petőfi népdalaiban nemcsak a magyar nép ajkán született dalok egyszerű hangját, ritmusát, természeti hasonlatait, kép-ellentéteit találja el, hanem melankolikus hangulatát is, annál könnyebben, mert népdalaiba jómaga lelkének búját is beleöntötte. Milyen remekül hallja ki a sokat szenvedő tizennyolc éves ifjú a galambok búgásából a maga árvaságának keservét:

Csak ne volna galambok búgása –

Ebben fakad bánatom forrása;

Mert ha látom szép páros voltokat,

Megsiratnom kell árva magamat!

(Járnak, kelnek sokan a zöld erdőben…)

         Micsoda csodálatos melankolikus hangulategység vonul végig a Kis furulyám szomorúfűz ága… négy versszakán! Kis furulyáját a temetőben egy sírhalmon szomorkodó fűzről metszette: nem csoda hát, hogy oly siralmasan szól. A sírba kedves szép csillag hunyt el, ezért oly sötét a világ körüle, hogy nincs kedve élni. Estefelé nyájával a temető felé ballag; fölkél a hold halovány arca, megszólal furulyája epedő nótája:

Addig epeszt a bánat engemet,

Addig, addig nyögöm keservemet:

Míg egyszer a hanggal egyetemben

Lelkem is a más világba reppen.

         A szomorú halálvágy erejét milyen szemléletesen tudja fokozni a népdal gondolatellentétével! Buzdítja a kikiricset, hogy csak virítson, mert ő úgyis hervad-szárad. Most a nap sugara még halovány arcára süt, de nemsokára már sírja

keresztfájára (Virít a kirikics…).

         Petőfi a népdalt is túlnyomóan egyéni szomorú hangulatának körébe kapcsolja s az érzelmi pesszimizmus sötétszínű zománcával vonja be.

KORNIS GYULA

 

1) A Petőfi-Társaság 1936. március 15-én tartott ünnep közgyűlésén előadott tiszteleti tagsági székfoglaló.

2) Azais Constitution de l’univers, ses consequences philosophiques. 1838; Descartes: Meditations métagphysiques; Herder: Idées sur la philosophie de l’histoire de l’humanité; Spinoza: Oeuvres; Montesquieu: Oeuvres complétes; Montaigne: Essais; Condorcet Mémoires sur la revolution fr. stb. L. Havas Adolf: Petőfi Sándor Összes Művei. 1896. III. köt. 262. sk. lk.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1936. 242. kötet