Petőfi pesszimizmusa - Harmadik közlemény –

 

VI.

Történeti pesszimizmus

 

Az emberi történet célja és értelme. – A „haladás” eszméje. – A társadalmi fejlődés fokozatossága. – Petőfi történeti boldogság-elmélete: a múltra és jelenre nézve pesszimista, a jövőre nézve határtalan optimista. – Petőfi és Rousseau. – A romantika és a történeti pesszimizmus. – Széchenyi és Petőfi antihisztorizmusa. – A történet végítélete. – Petőfi és Hegel. – A világtörténet theodicaea. – A történeti optimizmus „nagy szürete”.

 

         A pesszimizmus és az optimizmus akkor emelkedik elvi magaslatra s szilárdul filozófiai életfelfogássá, ha kilép az egyénnek szűk alanyi köréből, ha nem az elszigetelt egyes embernek fájdalma vagy öröme, boldogtalansága vagy boldogsága elmélkedésének tárgya, hanem az egész emberiségé. Vajon az emberiségnek boldogtalanság vagy boldogsága, bűne vagy erénye, gonoszsága vagy jósága növekszik-e? – erre a kérdésre a legalkalmasabban úgy adjuk meg a feleletet, ha a kérdést az eddigi emberi történet tükrében nézzük. Ezért az érzelmi és erkölcsi pesszimizmus rendszerint történetfilozófiai pesszimizmussá szokott kiszélesedni.

         Az emberiség történetének szemlélete közben alapvető kérdés: van-e haladás az emberiség múltjának menetében: Az érzelmi pesszimista a történeti haladást, az értékbeli fokozódást a gyönyör, a boldogság növekedésében keresi. Ezt azonban a történetben nem találja, sőt ellenkezőleg: hite szerint az aranykor, az ősi állapot idillikus boldogságával szemben a történet folyamán a fájdalom, a boldogtalanság van fokozódóban.

         De az erkölcsi pesszimista is merőben tagadja a haladást a történetben: az emberiség erkölcsi szempontból az eredeti állapot ártatlanságával szemben egyre romlik, a kultúra „fejlődése” csak növeli a bűnt, fokozza és rafináltabbá teszi a gonoszságot. A világtörténet mérlege egyre nagyobb erkölcsi deficitet mutat. Nem előttünk a jövőben, hanem mögöttünk a messze ősi múltban van az igazi erkölcsiség. Semmi remény sincs az emberiség etikai megjavulására. Az emberi történet erkölcsi tartalma lényegében változatlan: „csak a nevek és a kosztümök variálódnak”. Eadem, sed aliter. Így nem pillanthatunk meg az emberiség történetében magasabb erkölcsi célt, fensőbbrendű benső értelmet: a nemzedékek hossz sora egymás után születik, küzd, szenved és meghal. A történet csak a sors alogikus játéka, amelynek vakon egymásra torlódó fordulatait semmiféle végső cél, magasabb rendeltetés nem tartja össze.

         A huszonötödik évébe lépő Petőfi, aki a gyors ritmusban forrón lüktető reformkorszakban él, már mély filozófiai élményszerűséggel döbben rá az emberi történet értelmének misztériumára. Világosságot! című költeménye, ez a „hamleti monolog”, az egyén és az emberiség rendeltetésének logikusan fölépített, bár költői mezű problematikája. Először az egyes ember létcélját kérdi: miért vagyok? önmagáért születik-e az ember, mint zárt mikrokozmosz, vagy csak az emberiség óriási láncának egyik szeme? Minmagunknak éljünk-e önzőn, vagy másoknak boldogságáért önzetlenül? Eljön-e az általános boldogság kora, amelyet az önző gonoszak most gátolnak, a jók pedig vágynak? De mi is az a boldogság? Minden ember ezt másban keresi és sohasem találja meg. Talán az, amit mi boldogságnak nevezünk, nem olyan új nap-e, amely még látóhatárunkon túl van, de egykor fel fog jönni? A fejlődésnek célja még ismeretlen előttünk. A költő egészséges lelke végső célt, mint abszolút értéket követel, amelyet az emberiség fejlődése folyamán megközelít. De aztán megelégszik a haladás problémájának puszta felállításával, amelyet töprengése nem tud megoldani:

Bár volna célja a világnak,

Bár emelkednék a világ

Folyvást, folyvást e czél felé,

Amíg elébb-utóbb elérné!

De hátha úgy vagyunk,

Mint a fa, mely virágzik

És elvirít,

Mint a hullám, amely dagad,

Aztán lesimul,

Mint a kő, melyet felhajtnak,

Aztán lehull,

Mint a vándor, ki hegyre mászik,

S ha a tetőt elérte,

Ismét leballag,

S ez igy tart mindörökké:

Föl és alá, föl és alá…

Mintha csak Petőfi lelkét az előtte ismeretlen G. B. Vico akkor már több mint százesztendős Scienza Nuovájának pesszimista elmélete rágta volna a történeti élet nekilendüléséről és visszalökődéséről, föl- és aláhullámzásáról (corsi és recorsi): „A népek, miután a barbárságból a civilizációra fölemelkedtek, újra a barbárságba sűlyednek vissza, mely rosszabb az elsőnél”. Petőfi visszariad attól a gondolattól, hogy nincsen a történetben értékbeli folytonos emelkedés, mely egy végső célhoz közelít. Az emberi társadalom és történet céltalanságának és ezzel értéktelenségének gondolata borzalommal tölti el. Megrázó filozófiai problématikája a töprengés, a gondolatfájás kínzó élményének nagyszerű pszichológiai rajzában hangzik ki, ami meggyőző tanúsága annak, hogy az ifjú költő milyen mélységesen élte meg az emberi lét sikító diszharmóniáját. A fejlődés-pesszimizmussal, azzal a történelmi nihilizmussal eszmékért folyton önzetlenül küzdő lényének egész idealista mivolta szembeszegezkedik:

Irtóztató, irtóztató!

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg?

E gondolathoz képest

Meleg napsugár a kígyó,

Mely keblünkön jégcsap gyanánt

Vérfagylalón végigcsúszik,

Aztán nyakunkra tekerőzik

S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -

         Életének még egyik legpesszimistább hangulatú szakaszában is, amidőn a szabadszállási képviselőválasztás csúfos balsikere lelkét marcangolja, Az apostol egyik legkomorabb jelenetében is az emberi lét céljának kitűzésében az Isten világtervében nyugszik meg: az egyes ember és az emberiség rendeltetése Istentől függ, a történet theodicaea. Az apostol ugyanis gyermeke éhségén gyötrődve, azt kérdi Istentől, vajon mi végre alkotta? miért nem hagyta a semmiségben, amelybe teste-lelke visszavágy? s ha már családot adott, miért nem táplálhatja saját vérével, mint a pelikán? Szilveszter hirtelen megállítja ajkán a szót, tovább nem kérdez, a létnek Istentől kitűzött ismeretlen céljában, a probléma vallásos megoldásában megnyugszik:

Az isten tudja, mit cselekszik,

Magas tervébe nem lát a vak ember,

S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.

Rá külde a tengerre engem,

lelkembe tette az iránytűt,

Amerre ez vezet, megyek. –

         Szilveszter, akinek lelkébe Petőfi a maga lelkét és világfelfogását vetíti be, az emberekben keservesen csalódva, lassankint elvadul a világtól, s mint minden pesszimistának, csak egy barátja van: a magány. Mit csinál elvonultságában? Mint a hívő a koránt, mint a zsidó a bibliát, buzgón tanulmányozza a világtörténetet, hogy kihámozza belőle az emberiség végső feladatát. De a világtörténet csodálatos könyv: mindenki mást olvas ki belőle. Az optimistának kardot ad kezébe s ezt mondja:

Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,

Az emberiségen segítve lesz.

A pesszimistát eleve visszatartja a cselekvő élettől:

Tedd le kardodat,

Hiába küzdenél,

Mindig boldogtalan lesz a világ,

Mint ezredéve kóta az.

         Petőfi a középúton jár. Hőse hisz a fokozatos, lassú társadalmi evolúcióban: van az emberi történetnek célja, de ezt csak hosszú küzdelem, sok évezredes erőfeszítés, szakadatlan munka útján közelíti meg. A történeti fejlődésnek, értékbeli emelkedésnek lassú folytonosságát, a XIX. század nagy evolúciós eszméjét, a világirodalomban senki sem tudta költőibb módon szemléltetni, mint Petőfi:

A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

S ha a kis szőlőszemnek egy nyár

Kell, hány szem kell e nagy gyümölcsnek,

Amíg megérik? ez belékerűl

Évezredek vagy tán évmiljomokba,

De bizonyára meg fog érni egykor,

És azután az emberek belőle

Világ végéig lakomázni fognak.

A szőlő a napsugaraktul érik;

Míg édes lett, hány napsugár

Lehelte rája élte melegét,

Hány százezer, hány miljom napsugár?...

A földet is sugárok érlelik, de

ezek nem nap sugárai, hanem

Az embereknek lelkei.

Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de

Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem:

Hogyan kivánhatnók tehát, hogy

A föld hamar megérjék?...

         S most Petőfi levonja a történeti fejlődés tudatosságának erkölcsi következményét is, mint a világtörténet tanulmányozásának legfölemelőbb tanulságát. A történet igazi lényege a fejődés, ennek eszköze pedig a unka. A fejlődés kötelességet ró ránk: részt kell vennünk benne munkánk útján. Minden ember annyit ér, amennyit kifejtett munkája, mellyel a fejlődésben részt vesz. A történeti evolúció tudatossága érezteti meg az emberrel, hogy a társadalom az ő munkája által is fejlődik, ezt felhasználja, az ő tevékenységét is magába felszívja. Az ilyen ember a munkát, mint erkölcsi kötelességet, történeti jelentőségének tükrében is látja: érzi, hogy az emberi közösségnek, a nagy történeti összefüggésnek tagja, a fejlődésnek láncszeme, aki felelős tetteiért, akinek sajátszerű hivatása és kötelessége van:

Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,

Amely segíti a földet megérni.

Csak egy nap tart a sugár élete,

Tudom, hogy amidőn megérkezik

A nagy szüret,

Akkorra én már rég lementem,

S parányi művemnek nyoma

Elvész az óriási munka közt,

De életemnek a tudat erőt ad,

Halálomnak pedig megnyugovást,

Hogy én is, én is egy sugár vagyok!

Munkára hát,

Föl a munkára, lelkem!

Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,

Nagy a föladat, az

Idő röpül, s az

Élet rövid.

         A történeti fejlődésnek, az ebbe beleágyazott élet- és munkakedvnek, az emberi lét erkölcsi igazolásának ily nagyszerű és fölemelő történetfilozófiai háttere után a költő egyszerre naiv és lapos eudaimonizmusba csap át. Kérdi: „Mi célja a világnak?” Feleli: „Boldogság! s erre eszköz? a szabadság.” Pár évvel azelőtt a Világosságot! című költeményében még kétségeskedve kérdi: „Eljő-e a kor, az általános boldogság kora?” Most már kategorikusan hisz eljövetelében. Akkor még érzi „a boldogság” értékfogalmának nehézségeit: minden ember másban keresi a boldogságot és senki sem találja meg. Most, úgy látszik, a költő az „általános boldogságot” a francia forradalom ideológiája alapján utópisztikusan értelmezi: ha a „szabadság” a történeti fejlődés végpontján az emberi társadalomban majdan egyetemesen uralkodni fog, akkor mindenki boldog lesz. E szerint a boldogság a szabadságon épül fel. Ámde a szabadság elsősorban negatív fogalom: kötöttségtől való mentesség. Ez lehet feltétele a boldogságnak, de az utóbbi keretét pozitív tartalommal alig töltheti ki. A puszta szabadság még magában nem boldogság. „Boldogság’ és ’szabadság’ rendkívül sokrétű bonyolult fogalmak, amelyeket a költő csak megvizsgálatlan, hétköznapi, kritikátlan értelemben használ, anélkül, hogy pontosabb fogalmi tartalmukat lemérné. Ez nem is a költő feladata, hanem a filozófusé. Ámde ha a költő-filozófus bölcselkedik? Akkor az ő feladata is. Nemcsak azt kell mindig kérdeznie: mitől legyünk szabadok, hanem tovább kell építenie a kérdést: mire legyünk szabadok? A szabadságot mintegy öncélnak néző Petőfi e kérdést figyelmen kívül hagyja, ha mindjárt a szabadságot a boldogság eszközének tartja is.

         Petőfi legtöbbször nem is a boldogság pozitív tartalmát kutatja, hanem inkább ennek ellenképét: a boldogtalanságét. Sok-sok érzelmi pesszimizmustól sötétlő költeményében a boldogtalanságot a nyomorúságban, a szabadság hiányában, az elnyomatásban, az egyenlőtlenségben, a jogtalanságban látja. Ebből viszont nyilvánvaló, hogy az emberi fejlődés végső állomásán tőle elképzelt általános boldogságnak összetevő elemei: jólét, szabadság, egyenlőség, jog. Ezekből az emberiségnek a fejlődés jelen fokán még alig van része: a mostani világ boldogtalan, több benne a fájdalom, mint az öröm. A világ azért oly rossz, mert boldogtalan. Ezért a költő, mihelyt kilábol a Felhők pesszimista hangulatából megbékülő jobbot nyújt a világnak:

Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan;

Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet,

S akit sajnálunk, azt gyűlölnünk nem lehet.

(Száműztem magamat…)

         Sőt nemcsak hogy nem gyűlöli az emberiséget, hanem mindenét odaadná, hogy boldogtalanságának mérlegét javítsa, a világ fájdalommennyiségét csökkentse. Velejében tehát nem pesszimista, mert hisz abban, hogy a világ sorsa megjavítható. Erkölcsi idealizmusa azt követeli, hogy a maga java feláldozása árán is segítsen embertársai fájdalmának enyhítésében. Az apostol hőse, amerre csak jár, mindenütt oly szépnek látja a természetet, de az embert mindenütt oly boldogtalannak. Magát is szerencsétlennek érzi, de nagyon fáj neki, hogy vannak nála szánandóbbak is. Így mindig kisebb előtte a saját baja, míg végre nem is érzi a maga, hanem csak a mások baját. A kastély szép lánya ezt egyenest erkölcsi normaként sugallja bele:

Tégy másokat boldoggá, ha lehet,

S maradj magad boldogtalan.

Légy föld, amely gabnát terem,

Hogy mások learassák;

Légy lámpa, mely míg másoknak világít,

Tulajdon életét fogyasztja el.

         A hóhér kötelének egyik eszményített népboldogító hőse, mielőtt a bitófa alá lépne, atyja előtt ilyen társadalmi szentimentalizmussal elmélkedik az emberiség boldogtalanságáról: „Vagyonunk engem boldoggá nem tett; mit ért nekem a jóllakás? tudva, hogy annyian éheznek embertársaim közül. Midőn segítettem azon néhányon, kiken segíthettem, csak annál jobban fájt a szívem, mert eszembe jutott, hogy még számtalanon vannak, kik szűkölködnek. Miért nincs egy szemünk és két szívünk? hogy csak felényi ínséget látnánk, s hogy nagyobb helye lenne a fájdalomnak, melyet ennek szemlélése okoz”. E szerint Petőfi szemében mindenki boldogtalan: a szegény nyomorúsága miatt; a gazdag meg azért, mert nem tud minden nyomorulton segíteni.

         Petőfinek a messze jövendőre vonatkozó utópisztikus társadalmi boldogságelmélete a XVIII. századi francia felvilágosodás eszméiben gyökerezik. Ezek alapján hisz a történet menetének folytonos haladásában, az emberiség tökéletesedésében. A racionalista mindig optimista: ésszerűen húzza ki a társadalmi fejlődés vonalát a messze jövőbe, könnyen hajlamos társadalmi boldogság-ábrándok szövögetésére. Petőfi is a francia eszmék szellemi éghajlata alatt ilyen hajlamot mutat. Azonban olykor-olykor, mivel nincsen rendszeresen, fogalmilag kidolgozott világfelfogása, megérinti lelkét Rousseau csábító, romantikus történetfilozófiája is, amely a boldogság korát, az aranykort nem a messze jövőbe tolja ki, hanem hátrafelé a múltba, az ember ősi természeti állapotába. E szerint a kultúra fejlődése az emberiség fokozatos megromlását, az eredeti természetes állapot ártatlanságától és jóságától való eltávolodást, a boldogtalanság növekedését jelenti. Az ősember a boldog ember; a kultúrember a boldogtalan ember. A kultúra csak a boldogtalanság lelki termőföldje. Petőfi természetes lényét is megkapja ez a regresszív optimizmus, amely az ősi állapotban keresi a boldogságot, vagy progresszív pesszimizmus, amely a kultúra, a tudomány és a művészet fejlődésében, sokat magasztalt „haladásában” csak a fájdalom és szenvedés, a látszat és a hazugság növekedését látja. Petőfi egészséges naturalizmusa és népromantikája összhangban volt a rousseau-i gondolatkörrel. Megszólítja apját, miért is taníttatta? miért nem hagyta az eke mellett? A könyvet szép, de csalfa tündér lakja: fölvisz a legragyogóbb csillagra s onnan ledob bennünket. Inkább nézzünk a napba, mint a könyvbe, mert a könyv erősíti ugyan a szemet s közel hoz mindent, de szebbnek tűnik fel a világ, ha csak távolból nézzük, ha olyan apróra nem ismerjük:

Miért tanultam? mért nem maradék

Földmívelő, aminek szánt az ég?

Nem tölteném most kínos virasztással

A végtelenbe nyúló éjszakát;

Lelkem fölött az álom víg dallással

Madár módjára ringatná magát.

Mennyivel boldogabb lenne mint juhász, aki messze kint a pusztákon legelteti nyáját, hűs bokorba veszi be magát s itt saját kedvére fújdogálja kis furulyáját. Vasárnap hazajár, lánykájától csókot kap: „s ő boldog, hiszi tehát, hogy a világ is az” (Szomorú éj).

         Ennek a természetes, idilli boldogságnak hangja árad ki a Bolond Istókból is, a boldogságnak ebből az epikus himnuszából, a Júliát karjaiban tartó boldog Petőfi önvallomásából. A kétségbeesett aggastyán zord pesszimizmusával, amelynek hangja szakasztott olyan, mint a Felhők korszakában Petőfié, szembeszegezi most a szerelemtől mámoros költő az élet optimista boldogságelméletét. Ez nem társadalmi, hanem egyéni eudaimonizmus. A sokat hánytorgatott boldogságnak Petőfi értelmében most tárul fel előttünk igazi pozitív magja: a szerelem. A teljes apátiába merült öreg az életvidám ifjú előtt az élet értelmetlenségéről és boldogtalanságáról bölcselkedik. Hosszú élte után azt sem mondhatja, hogy életfájának ágán a boldogság madara csak egyszer is megnyugodott s dalt csattogott volna, hanem mindig csak a kínszenvedések függtek rajta, mint akasztott emberek. Nincs más vágya, mint a koporsó: ebben kívánja elfeledni, hogy azon a nagy kínpadon szenvedett, amelynek neve: világ. Megátkozza az életet, amely folyton rabszolgaként gyötörte.

         S milyen az ifjú életvidám bölcsessége? Az aggnak szemére veti, hogy azért kellett annyit szenvednie, mert nagy bűnt követett el: kétségbeesett. Ez a bűnök koronája: valójában istentagadás, annak pokli föltevése, hogy az Istennek nincs gondja az emberiségre. A világ hű gondviselő atyját minden ember megláthatja, aki nem fordul el tőle. Csakhogy mi türelmetlenek vagyunk: neki sok gyermeke van s mi azt kívánjuk, hogy mindenki másnak  elébe tegyen minket. Pedig az ő jósága úgy vándorol, mint a nap föld körül:

S nincsen, akit elkerülne,

Ha ma nem jött, eljön holnap…

Míg az ember boldog nem volt,

Addig meg nem halhat.

         Ingerlő ellentét: az ifjú képviseli a lehiggadt, érett életfilozófiát, az öreg pedig a természetellenes érzékenykedő melankóliát. A kérdésre, hol tanulta ezt a bölcsességet, az ifjú, aki már sok nyomorral való küzdelemre tekinthet vissza, de fittyet hány a szenvedésnek, fölényes humorral azt feleli, hogy egy bagoly oktatta erre, amikor egy vészes éjjel egy odúban hált vele. Ő maga sehonnai ember, kinek se országa, se hazája: valamely vándormadár lehetett az ősapja:

Minél többet éhezem és fázom,

Annál több az örömem.

Mert annál szebb lesz jövendőm,

Minél rútabb jelenem.

Boldogsága hamar bekövetkezik: beleszeret az aggastyán unokájába s a lakodalom után ott marad náluk. Az ifjú persze maga a költő, az igazi Petőfi, aki szerelmi boldogsága tetőpontján, 1847 őszén, kikacagja régebbi sötét életfelfogását, amelyet most már a fáradt aggnak ajkára ad. A friss, természetes, falusi boldogság idillikus eszménye napsütésben ragyogja át Petőfi életfelfogását. Ha nem is a társadalmi, de az egyéni boldogságot most nem a messze jövőben mint ideális fogalmi szerkesztményt látja, hanem az élő-forró jelenben, amelytől a boldogságot annyiszor megtagadta. Itt is kísért a romantikus melankóliának magányba vonult, világmegvető, boldogtalan embere, úgy ahogy a Hóhér kötelében „az erdei ember”, aki egy negyedszázadot tölt egymagában a rengetegben. De most szembehelyezi ezekkel a költő az életet diadalmasan szerető, a Gondviselésben bízó, az élet bajait semmibe vevő erőslelkű ifjú optimizmusát. Így az egyes embernek s rajta keresztül az emberiségnek és történetének mégis van célja és értelme: a világ nem ratio vitae híján való. Igaz, hogy ezt a költő a „boldogság” hédonisztikus értékmérője szerint tűzi ki. Azonban az érte való küzdelemben annyi önfeláldozást, önzetlenséget, önlemondást, odaadást, humanizmust, vallásos megnyugvást követel, hogy boldogságelméletét a beléje szőtt sok mély erkölcsi vonás végül is a gyakorlatban etikai idealizmussá avatja.

 

         Egyén, nemzet, emberiség boldogsága: e körül forog Petőfi lírikus élet- és történetfilozófiája. Az egyénre vonatkozó életfelfogása, kiemelkedve az egy időre őt fogva tartó pesszimizmusból, a Bolond Istók derült optimizmusában hangzik ki. A nemzet történeti életét először, egészen a forradalomig, mint a szenvedések örök láncolatát, szintén a legsötétebbnek látja. A sorsverte magyar nemzet világéletében mindig boldogtalan volt. Ameddig a történet csillaga a múltba röpíti sugarát, a nemzet örökös sebet hordott, mely soha be nem gyógyulhatott. Egymást martuk szennyes koncért, mint szeméten a silány ebek, miközben oroszlánok törtek ránk: tatár, török. Jött a Sajó-menti pusztulás, aztán Mohács. Itt készült számunkra az elesett király kardjából „a rettentő zabola, melytől most is ég és vérzik szánk”. A magyar nép éltét mindig csak a jó sorsra bízta. Ne csak Istenben bízzunk: saját emberségünkből álljon fönn hazánk! (Isten csodája)

         Petőfi a nemzet múltjának fürkészését csakis a nemzet történetének ilyen reális, inkább a hibákat ostorozó szemléletére iparkodik korlátozni. Épp úgy ellensége tettre vágyó lelke a múltat egyoldalúan dicsőítő, de a jelenről és jövőről megfeledkező történeti romantikának, akárcsak Széchenyinek a magyar jövőt formálni hivatott, reformlázban izzó szelleme. Széchenyi félti nemzetét a dicső múlt fényétől, mely elvakítja s a jelennel szemben közömbössé, petyhüdtté és kishitűvé törpíti, friss életakarását megtorpantja: a borongás elöli benne a cselekvést, a múltnak ragyogó éposza a jelennek a jobb jövőért küzdő drámáját. A históriának örökös fennhangon való emlegetését az öncsalás esztelenségének bélyegzi. Megveti az a sápadt, melankolikus történetieskedést, mely azt hiszi, hogy „Visegrád poraiban és régi Buda falai közt már el van temetve nemzeti díszünk”. Pedig a magyar nagyságnak ezek a történeti jelei egy szebb hajnal virradtára bátoríthatnak, arra, hogy igazi fölemelkedésünk ideje még hátra van. „Nem nézek én, megvallom – így fordul a Hitelnek,  nagy nemzeti programjának utolsó soraiban az egyoldalú történeti kultusz meddősége ellen – annyit hátra, mint sok hazámfia – hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni, valaha mik voltunk, de inkább átnézni, idővel mik lehetünk és mik leendünk. A mult elesett hatalmunkbul, a jövendőnek urai vagyunk”. Széchenyi antihisztorizmusának nem a „hatalomra törő akarat” biológiai naturalizmusa a forrása, mint félszázaddal később Nietzscheének, hanem szellemi kútfeje van: az emberi haladásba, tökéletesedésbe vetett hite, amelyet reformtörekvésektől és cselekvésvágytól űzött lelke erősen félt a folytonos történeti hátratekintéstől, a múlton való ábrándozástól, a régibe való „visszaszomorkodástól” és a tőle várt vigaszkereséstől. Ahogy az egyénnek végső hivatása szellemi erőinek lehető kibontakoztatása, a tökéletesedés, akképp rajta keresztül a nemzeteké, az egész emberiségé is. De, mind az egyénnek, mind a nemzetnek a jövőre, a haladásra törő rendeltetéstudatát elhomályosítja és megbénítja az örökös múlton függés, terméketlen kérődzés, amely megakadályozza a jövő helyes formálásának eszközein való fejtörést, az újító cselekvésre való szomjazást. A „rozsdaszerető” meddő történeti kegyelet csak akadálya az ösztönszerű cselekvésnek, az újító ágynak, a jövőbe feszülésnek (L. Romantika és reformvágy c. tanulmányomat. Kultúra és nemzet. 1930. 108-121.).

         Petőfinek reformlázban sistergő lelkét is a Széchenyiéhez hasonló ellenszenv tölti el az egyoldalúan historizáló romantika ellen. A múltba merüléstől félti a jövő alakításának vágyát. Indulatának egész viharával ront neki a holdvilágos embereknek, akik még mindig a régi kort zengik, amelyet már hullámaival elsodort az enyészet. Azt kérdi tőlük, hogy mikor rontják le már a fészket, amelyet várromokban raktak, hol versenyt huhognak a vércsékkel és baglyokkal. Ezek a múltról kísértetiesen daloló költők halottrablók: sírjából fölássák a holt időt, hogy babérokért árulhassák. Mit törődnek a múlttal, amikor a jelenben annyira sínylődik az emberiség, amikor a föld nagy betegház, amelyben nem lehet tudni, hogy az elájult nemzetek ezen vagy a más világon ébrednek-e föl. Az ég megszán nagy fájdalmunkban. Orvost küld hozzánk: a jövendőt. Ezt kell megénekelni, csak ő érdemel meg minden dalt és könnyűt. Hallgassanak el hát az elkésett dalnokok: ezek az alkony madarai, csalogányok. Már vége felé jár az éjszaka, közeleg a hajnal:

Most a világnak

Nem csalogányok,

Hanem pacsirták kellenek.

(Csalogányok és pacsirták)

         Petőfi intuitív történetfilozófiája azért csüng oly hévvel a jövőn, azért küzd a korhadt múlt és elfajult jelen ellen, mert ösztönszerűen érzi a nemzet közeli viharos sorsfordulatát. Ebben is egy Széchenyivel. Csakhogy Széchenyi retteg a mindent felforgató förgetegtől, Petőfi ellenben boldogan várja, hogy a társadalom újjászülessék s valóra váljék végső ’boldogsága’. Túlozza a múltra s a közeljövőre nézve történeti pesszimizmusát, hogy ellentétképpen annál ragyogóbban festhesse meg a messzi ’boldog’ jövőt. Mi az emberiség története? – kérdi. Vérfolyam! – feleli. Ez a hajdannak ködbe vesző szikláiból ered ki s egyhosszában szakadatlanul folyik korunkig. A vérnek ez a hosszú folyója most sem szakad meg: nemsokára a vértengerbe akar ömölni. A költő rettenetes napokat lát közeledni: most csak vihar előtti csend van. A mélytitkú jövő fátyolán át nézve eliszonyodik. Nemsokára – e sorokat 1847. áprilisában írja – a háború istene újra fölveszi páncélját, lóra ül s végigszáguld messze a világon: a népeket döntő riadalom hívja ki. A próféta síri hangján szóló Petőfi a népeket két nemzetbe látja tömörülni: a jók és a gonoszak nemzetébe. Most végre vértenger árán a jók győznek, akik eddig mindig csak vesztettek:

Ez lesz az ítélet,

Melyet igért isten, próféták ajkai által.

Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,

Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk

Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

(Az ítélet)

         Petőfi, mint mindig, most is az emberi lét és történet végső megoldását az istenségnek tulajdonítja: mind az egyes embernek, ind a nemzeteknek és az egész emberiségnek történeti sorsa az Istentől függ. Ezt a theocentrikus történeti felfogását erősen igazságérző lelkében az erkölcsi világrend eszméje táplálja: az igazságnak diadalmaskodnia kell, ennek pedig legfőbb biztosítéka az Isten lehet. Az egész történet a Jó és a Gonosz egymással való küzdelme, aminek az utolsó ítélet vet véget. Ezt a gondolatot Szent Ágoston építette ki a világtörténet hatalmas metafizikai drámájává: az emberiség története nem véletlenül alakul, hanem a létnek és történésnek Istentől meghatározott törvényei alapján, azaz egy nagy világterv szerint, amely mind az égi, mind a földi birodalom sorsát irányítja s ezeknek a történetben váltakozó harcait és ellentéteit meghatározza. Úgy jő létre a történet az ellentétek viszályában, mint valami szép költemény, csakhogy nem szavakból, hanem eseményekből szőve. Ennek a költeménynek strófái az évszázadok.     

         Szent Ágostonnak ezt a történetelméletét alakítja át a XIX. század eleji német idealizmus: a világon kívüli istent magába a világba helyei, immanens világszellemmé formálja. Hegel történet-metafizikája a történetben egy világterv megvalósulását, az istenségnek magának megnyilvánulását látja: a történet voltaképp tehodicaea. A történeti fejlődés célja a szabadság. Ez pedig csak az ésszerű államban fejlődhetik ki. E fejlődés kormányzó hatalma a világszellem, eszközei pedig a népszellemek s a nagy emberek. Valamennyi nép az egyetemes világszellem egy-egy megnyilvánulása. Egy-egy nép csak addig él a történet színpadán, amíg sajátszerű hivatását teljesíti, aztán szétmállik és elenyészik. Weltgeschichte ist Weltgericht! Amint az egyes nemzetek, a nagy emberek, a héroszok is, mint a történet cselekvő alanyai, az isteni világtervnek, az isteni eszmének csupán eszközei.

         Meglepő, hogy a németek legelvontabb filozófusának, Hegelnek ezek az alapeszméi maradék nélkül megtalálhatók Petőfinek, a legszemléletesebb magyar költőnek történetfilozófiai elmélkedéseiben, csakhogy poétikus ruhába öltöztetve. A XIX. század negyvenes éveiben Hegel történetfilozófiája már szétterjedt Európában: a szellemi átszivárgás eljutott Petőfiig is. Hegel szellemi sugarai az ő lelkét is érték. Ő is hisz a történet isteni világtervében, amely végül is biztosítja a jók győzelmét. Ő is az egész történeti fejlődés lényegét a szabadság megvalósulásában látja. Hegel szerint az állam az „öntudatossá vált erkölcsi szubsztancia”, Petőfi szerint a „tiszta erkölcs” megvalósulása: „Nem a széttört korona – mondja naplójában (1848. ápr. 19.) -, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja”. A történeti fejlődés fokozatosan valósítja meg az államban a szabadságot. Petőfi ilyen felsőbb fokozatnak tekinti a monarchiával szemben a köztársaságot. Ezt is a történet isteni világtervéhez tartozónak érzi: „Republicanus vagyok vallásosságból is. A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, amelyen megy. Ő lassan halad, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? hiszen ráér, mert övé az örökkévalóság”. (U. o.) Hegel szelleméből sarjadzott ki a „történeti eszméknek”, mint a történetet mozgató hatalmaknak elmélete: Petőfi történetlátása már ezzel a „történeti eszmetannal” dolgozik: „Ha valamely eszme világszerű lesz – írja -, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani”. (Hírlapi cikk. 1848. május 27.)

         A hegelianus történetfilozófiával egészen összhangban van Petőfinek a nemzetek világtörténeti hivatásáról és érdemességéről való gondolata is. Ezért kérdi aggódva:

A jövendő mit találna,

Ki neki arról beszélne,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj mi nékünk!

(A magyar nemzet…)

         Akinek szívét összeszorítja a kérdőjel kígyója: teljesítette-e a magyarság a Duna-Tisza táján történeti világhivatását? érdemesnek bizonyult-e erre? nem törli-e ki a Történet géniusza az élő nemzetek sorából? – az a hegeli Weltgeschichte ist Weltgericht, az utolsó ítéletnek rémes harsonáját hallja. Petőfinek nemzetét oly izzón szerető lelke nagy történeti missziót szeretne népe számára a világszellemtől: népét e küldetés tudatára szeretné ébreszteni.

         Petőfi nemcsak az egyes nemzetek, hanem az egyes nagy emberek, a hősök küzdelmes életét is a történet nagy isteni világtervébe illeszti, a világszellem fejlődési menetébe szövi be, a fejlődés eszközének tartja. Az emberiség lelkét a hosszú evolúció folyamán, mint a szőlőszemet, a napsugarak érlelik:

Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de

Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.

(Az apostol)

         Ilyennek tartja magát is az önérzetes Petőfi: érzi történeti hivatását, érzi, hogy a magyarság és az emberiség fejlődésének nem jelentéktelen eszköze. Történeti tudatossággal ajánlja fel önfeláldozó szelleme a maga munkáját, szenvedését, sőt életét a szabadság, a haladás, a nemzet és az emberiség boldogsága eszméjéért. Történeti megváltó küldetése tudatában bántja a gondolat, hogy ágyban, párnák közt haljon meg, lassan hervadjon el, mint a virág, lassan fogyjon el, mint az égő gyertyaszál. Az ő halála csak a fáé lehet, melyet a szélvész csavar ki tövestül, vagy a kőszirté, melyet a hegyről a völgybe eget-földet rázó mennydörgés dönt le. Miért? Mert ő a legnagyobb eszméért: a világszabadságért, az egész emberiségért fog meghalni, amikor az elnyomott nemzetek jármukat lerázva, pirosló arccal s piros zászlókkal egyszerre küzdenek szabadságukért. Ez a szabadság a világ szabadsága lesz, a rabságban görnyedő s ezért egymással szolidáris nemzeteké, köztük a magyaré is, amelynek ebben a küzdelemben a világszellem különös történeti szerepet juttat (Egy gondolat bánt engemet…).

        
         Volt Petőfi lelki fejődésének olyan korszaka, amelyben a maga nyomorúságában és fájdalmában az egész emberiség boldogtalanságát pillantotta meg. Ez az érzelmi pesszimizmus a boldogság legfőbb értékmérője szerint az egész emberiség életét és történetét is véges-végig csak a szenvedések szakadatlan láncolatának bélyegezte. Ebből a komor felfogásból kigyógyította a szerelem boldogsága, másrészt – társadalmi vonatkozásban – a francia forradalmi eszméknek az emberiség eljövendő boldogságáról szőtt optimista ábrándja.

         De Petőfi pesszimista korszakában az emberiséget nemcsak boldogtalannak, örökké fájdalomtól marcangoltnak látta, hanem gonosznak is: bűneivel szemben elenyészőek erényei, sőt a történeti fejlődés folyamán amazok egyre növekednek, emezek pedig, mennél tovább távolodunk az ősi természetes állapot ártatlanságától, egyre csökkennek. Az emberiséget a teljes anarchiától csak a félelem tartja vissza:

Nem sülyed az emberiség!

Ilyen gonosz vala rég,

Ilyen gonosz már kezdte óta…

Hisz különben nem kellett vóna

Százféle mesét,

Eget, isteneket,

Pokolt és ördögöket

Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

(Nem sülyed az emberiség…)

A Felhők sötét hangulatában azt is kérdi:

Ki fogja vajon megfejteni

E rejtélyt:

Az emberiségnek könnyei

Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

(Ki fogja vajon megfejteni…)

         Petőfi tehát az érzelmi pesszimizmus boldogtalanságelméletét még tetézi az erkölcsi pesszimizmus gonoszságelméletével. Ennek az lenne természetes történetfilozófiai következménye, hogy mivel az emberiség velejében romlott s a történet folyamán nincs remény megjavulására, az életre érdemtelen emberiségnek szörnyű végítéletben dicstelenül el kell pusztulnia.  Petőfi épp úgy, mint Madách Az ember tragédiájában, közel is áll ennek a pesszimista következménynek levonásához, de ezt már csak Az őrült ajkára meri adni:

Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.

Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.

Még várok holnapig;

Ha holnap sem lesz a végitélet:

Beások a föld közepéig,

Lőport viszek le,

És a világot a

Levegőbe röpitem… hahaha!

         A később lehiggadó Petőfi mégis hisz az emberiség erkölcsi-társadalmi evolúciójában, tökéletesedésében (a francia felvilágosodás egyik alapeszméje a perfectibilité), a világszellem lassú kibontakozásában, a történet haladó menetében, amelynek végén „a menny leszáll a földre”: mindenütt egyenlőség és szabadság, most már ’világszabadság’ uralkodik. Nem rendíti meg ebben a hitében a nép megbízhatatlanságáról, könnyű befolyásolhatóságáról és jogokra való éretlenségéről tett tapasztalata sem, melynek a szabadszállási képviselőválasztáson szomorú részese volt. Egy pillanatra kiábrándul a népből, de aztán tovább küzdeni akar érte, mert a jövőben hibáitól meg fog tisztulni:

„Ez hát a nép!” kiálta föl,

„Ez hát a nép,amelyet én imádok,

Amelyért élek s halni akarok!

Ilyen volt ezredév előtt…

De semmi, semmi, ezredév után

Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit

El lehet könnyen bolonditani.

Majd meg fog érni, férfi lest belőle,

S épen mert gyermek, gyámolítni kell…

Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,

S ha eddig küzdtem érte, ezután

Kettős erővel fogok küzdeni!”

(Az apostol)

         A demokratikus társadalmi fejlődés vége Petőfi hite szerint az egyetemes szabadság és boldogság. Az emberi történet nagy drámájának értelme feltárul előtte: a történetet jó és rossz oldalával együtt isteni világtervnek nézi, amely fokozatosan bontakozik ki. A világtörténet s vele nemzetének története is: theodicaea. Amikor nem hitt abban, hogy a világ fölött egy szellemi hatalom uralkodik, amely értékeinknek legfőbb szankciója, akkor történeti pesszimista volt, mert valóban az e világi élet, a siralmak völgye, sohasem volt és lesz a merő boldogság termőföldje. De amikor újra hinni kezdett abban, hogy az emberiség életének van célja és benső értelme, amelyet az isteni hatalom, a „világszellem” tűzött ki, akkor egyszerre a történet tovamorajló árjából kihallotta az örök értékek szavát is, amelyeket az emberiség küzdelmes munkájával fokozatosan ugyan, de mégis sok évezred alatt megközelít: optimista történetfilozófussá emelkedett s epedve várta a történet „nagy szüretét”.

Forrás: Budapesti Szemle 1936. 243. kötet