Erdélyi József (1896-1978): Elég

 

Nekem az is elég, hogy megláthattalak,

megölelhettelek, megcsókolhattalak.

 

Nekem az is elég, hogy nagyon szeretlek,

nekem az is elég, hogy nem feledhetlek,

 

Nekem az is elég, hogy meghalok értek, -

elég tudni, hogy élsz: engem az is éltet.

 

Ennyivel egy jónak meg kell elégedni,

de lehet, hogy másnak a minden is semmi.

 

Nem elég, hogy láthat, nem elég, hogy hallhat,

veled együtt élhet, veled együtt halhat...

 

Kívánom, hogy aki elszeret éntőlem,

úgy szeressen mintha egy volna énvélem, -

 

örüljön, hogy láthat, örüljön, hogy hallhat,

hogy meg is ölelhet, hogy meg is csókolhat!

Fligl József: Tolsztoj feleségéről

 

Alkalmam volt beszélni a világ körüli útján levő Tolsztoj Tatjána grófnővel, Tolsztoj Leó gróf legidősebb leányával és régebben Gorkij Maxim orosz íróval, akik elmondták nekem a nagy író életének és küzdelmeinek leghitelesebb, izgalmas momentumokban bővelkedő tragikus történetét. Olyan adatok ezek a jasznaja-poljanai remete életéről és tragikumának eddig ismeretlen részleteiről, amiket az Európa nagyobb metropolisaiban megtartott előadóestéken a nagyközönség nem hallhatott.

Tudvalevőleg Tolsztoj néhány barátja, főleg Tschertkow, a szemére vetette Sofia Andrejeona grófnénak, hogy nem értette meg az urát és hogy annak életét kicsinyeskedésével és féltékenykedésével megmételyezte. A „jóbarátok” az asszonyt valóságos Xantippeként ábrázolták. Még Tolsztoj Alexandra nevű leánya is állást foglalt anyja ellen. A grófné mindazokat, akik a férjet, ezt a mártírt körülvették, parazitáknak tekintette. Ezek az élősködők, akik a nagyszellemű Tolsztoj számlájára éltek, néha nagyon is tolakodóak voltak. A grófné már a nyolcvanak évek végén meggyőződhetett arról, hogy urának néhány „tisztelője” és „tanítványa” neki csak kellemetlenséget és bosszúságot okozott. Egyesek írásaikban és a sajtóban pláne meg is rágalmazták őt. Neje mindent elkövetett, hogy ezeket az embereket, akik őt alkotásában gátolták és megzavarták, távol tartsa tőle. Tolsztoj éppen ennek az asszonynak köszönhette, hogy sok szennytől megkímélve maradt és hogy sok szamárpata nem érintette őt.

A grófnénak ura mellett rettentően nehéz és felelősségteljes szerep jutott. Ő bárki másnál jobban látta és érezte azt, mily kínos volt az urának, abban a tikkasztó légkörben élni, melyet körülötte sok esztelen ember alkotott. azonkívül nem tudta felfogni, mint annyira mások, hogy ez a zseniális költő miért foglalkozott földműves munkákkal és cipőkészítéssel és azon igyekezett, hogy őt eme foglalkozásoktól eltérítse. Mindenesetre őrt állott, hogy urát megóvja mindattól, ami őt alkotásaiban megzavarhatta volna. És ezen az őrhelyen megmaradt közös életük 48 hosszú éven át. Mert ez az egyetlen körülmény is csodálatra méltóvá teszi ezt az asszonyt. - - -

Az persze hiba volt a grófné részéről, hogy nagyon is aláhúzta azt a szerepet, amit ura mellett játszott. Némileg olyan férfira emlékeztetett, aki a közönségnek valamely országos vásáron egy kivénült oroszlánt mutogat; először ijesztgeti a nézőket annak rettenetes erejével, azután pedig azt demonstrálja, hogy csakis ő, az állatszelidítő képes az oroszlánban félelmet és szeretetet ébreszteni.

Gorkij elmondta nekem a Tolsztojnál, annak krími birtokán töltött néhány hónapjának a történetét.

Tolsztoj akkoriban nagyon beteg volt (tüdőgyulladásban szenvedett), úgyhogy naponkint katasztrófától lehetett tartani. Spiclik körülrajzották a birtokot avégből, hogy Tolsztoj beállott elhunyta után azonnal hatalmukba keríthessék annak papírjait és kéziratait. Még a parkba is bemerészkedtek és a ház lakói kénytelenek voltak, a tolakodókat onnan kihajtani, „mint a veteményes kertből a disznókat”.

Összesereglett az egész rokonság. A ház tele volt emberekkel. és mindannyian betegeknek és gyámoltalanoknak látszottak. A grófné állandóan félelemben és gondban élt. Mindent elkövetett, hogy férje nyugalmát biztosítsa, kéziratait megőrizze, tőle a túlságosan tolakodó látogatókat távol tartsa és azokat beszállásolja, akiknek eltávolítása lehetetlen volt. Azonkívül tárgyalnia kellett az orvosokkal, törődnie kellett a gyermekeivel és a rokonsággal. Az anyagi helyzet nem volt olyan fényes, amint azt egyesek hitték. Tolsztoj a munkáiból élt és óriási háztartása volt sok vendéggel és számos gyermekkel, akik ámbár már felserdültek, mivel sem foglalkoztak.

Ebben a zűrzavarban élt Sofia Andrejevna kora reggeltől késő estig; neki kellett mindenről gondoskodnia, neki kellett mindenkit megnyugtatnia és kielégítenie, ő értette a módját, miként kelljen végtelennek látszó civakodásoknak véget vetnie, az ellentéteket kiegyenlítenie.

Mindez amellett bizonyít, milyen komplikáltak voltak azok a viszonyok, amelyek között a grófné élt és hogy mennyi okosságot, körültekintést igényelt tőle ez a helyzet. Mint minden nagy ember, Tolsztoj is széles mederben élt, és mindenki, aki útján elhaladt mellette, feljogosítva érezte magát arra, hogy ezzel a rendkívüli, sajátságos összetételű férfiúval érintkezésbe lépjen. Neje sok szennyes kezet távolított el tőle, amely mind arra készült, hogy mélységes lelkének sebeit megérintse.

A legélesebben vetik szemére Tolsztoj asszonynak az agrár-forradalom alatt (1905/06) tanúsított viselkedését, hogy a jasznaja-poljanai családi birtokot fosztogatók ellen megóvja, azt az akkoriban dívott eszközt alkalmazta, hogy a birtokot a Kaukázusból származó fegyveres bányászokkal őriztette. Vannak emberek, akik azt állítják, hogy neki, mint Tolsztoj feleségének, aki ellensége volt a magántulajdonnak, a birtokot szó nélkül át kellett volna engednie a parasztoknak. Ez azonban túlment azon, amit tőle követelni lehetett. Tolsztojt magát is nagyon lehangolta, mikor a parasztok kiirtották azt a gyönyörű szép jegenyefa-ligetet, amit annak idején ő maga ültetett. Ez az egész családra, valamint Tolsztoj barátaira is rendkívül kínosan hatott, de senki sem mert rendszabályokat alkalmazni ennek megakadályozására. Csak Sofia Andrejevna kockáztatta ezt meg.

Miután egy félszázadon keresztül szívének és lelkének minden erejét urának szentelte, nem nézhette közönyösen, amint idegen emberek azon fáradoztak, hogy közte és férje között áthidalhatatlan örvényt támasszanak. Elkeseredése olyan heves volt, hogy néha bizony nem járt el nagyon tapintatosan. Sőt, gyakran nem tudta magát türtőztetni, hogy Tolsztoj környezetével szemben táplált gyűlöletét elrejtse, ami az embereknek alkalmat adott arra, hogy őt abnormális asszonynak nézzék. Férjének utolsó életévében felháborodása és kétségbeesése oly nagy volt, hogy a szerencsétlen asszony tényleg majdnem abnormálissá lett. Súlyos idegbajban halt meg, mely a paranoia kitörésével végződött, teljes magányban és elhagyatottságban ég még a halála sem tudott véget vetni a rágalomnak.

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

 

Pólya László (1870-1950): Miatyánk

 

Hallgat a csend a hegyek felett;

A völgy ölében néma emberek.

Fiatalok, vitézek voltak:

Por és hamu – ma holtak.

 

Nyoszolyájuk őszi falevél,

A siratójuk bús tavaszi szél.

- Kit messze várnak vágyva, lesve:

Itt borúlt rá az este.

 

Fényes arcát már eltakarja

A hegyhátaknak erdős avarja

- Mintha arannyal hintené be:

Ránéz a nap az égre.

 

Felkészülődni szótlan gyászra,

Lassú járású köd ül a tájra;

De a ködfátyolból kitépett

Egy darabot az Élet.

 

Egy kis leány! Rongyos ruhája

Foszlányokban húzódik utána.

Hogy jött ide; honnét, ki tudja?

- Nincs a viharnak útja.

 

Szőke hajával játszik a szél

És kék szeme, könyharmatán beszél.

Hogy rámered a pusztulásra:

Imába fog a szája,

 

És felzokog a néma csendben

„Miatyánk, ki vagy a menyben.”

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

Reményik Sándor (1890-1941): Mivé lesz

 

Mivé lesz ez a késő napmeleg,

Mely most így át meg áthat engemet,

S mely idén utolsó melegnek tetszik?

Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,

Mely mellett csillagtalan éjszakán.

Nagy téli éjszakán

Álmok didergő tábora melegszik?

 

Mivé lesz ez a levélsuttogás,

Ez a haldoklók beszélgetése?

Támad belőle új melódia:

Ájtatos szívem nyárfareszketése?

Karácsonyesti prédikáció,

Ha már lehullt a hó?

 

Mivé lesznek e lobogó színek?

Marad egy tisztás szívem közepén:

Kietlen télben szép őszi sziget?

 

És napsütésből, nyárfareszketésből,

Színek pazarló játékaiból

Szövődik-e énbennem az a béke,

Mely mint egy láthatatlan sugárkéve

Testvéreim szívére ráhajol?

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

Rudnyánszky Gyula (1858-1913): A tékozló fiú

 

Édes magyar hazám! visszakerül hozzád,

Idegenbül megtér tékozló fiad;

Csak szavad zendüljön, csak láthassa orcád,

Szemed villámátul már meg nem riad.

Állt nagyobb viharral szemközt összeroncsolt

Álmok csónakában sorsa tengerén:

Ott is téged látott, akkor is rád gondolt,

Lelkének az éjben te voltál a fény.

 

Elvitte magával hegyeid, rónáid:

Délibábod, erdőd volt az ereje;

Bársonyon altatták furulyás nótáid,

Míg útszéli kőre lankadt a feje.

Ha kegyetlen küzdés szélvésze leverte,

Már a kudarc csaknem megülte torát:

Hogy szégyent ne hozzon a te szent nevedre,

Győzelemig harcát folytatta tovább.

 

Nagy cél lobogóját lengette kezében;

Hogy összeterelje a vándorokat,

Fújt tárogatóján zord idegen szélben

Hűségre toborzó szilaj dalokat,

S hogy a szétszórt nyájbul talpra nem állt senki,

Látván, hogy a hívó dalt hiába zengi,

Csüggedten is érted sajgott a szíve.

 

Már nem tud a lelke oly lázasan égni,

Elmult a csapongás bimbós tavasza;

De a tékozlónak hűsége a régi,

Szeplőtlen egészben jut véle haza.

Rendben a rovása. Ha tapadt is rája

Némi fanyar új szín túl a nagy vizen,

Le is csiszolódott pár foltja hibája:

Nincs mit dicsekedni, de röstelni sem!

 

Te csak vele voltál, bármerre bolyongott:

Míg nézte a zúgó Niagarát,

Csendes honi völgynek halk csermelye zsongott

Bölcsődal ütemre emlékein át.

Felhőkbe oromló acélpalotárul

Szalmatetőt látott, kis házbogarat

És ott, hol a város hajnali kéjt árul,

Azt látta: a dülőn a nép hogy’ arat.

 

Porold ki, ha megjön, hajrá! ahol éred;

Csak féle ne fordulj, csak meg ne tagadd!

Hisz’ bármily esendő: tisztán a te véred;

Fajtád, ki soh’sem hajt igába nyakat.

Vándor eső verte időtlen időkön,

Ha nem is volt éppen fehér liliom:

Mint üstököskéve sötét égmezőkön,

Kifénylett belőle a nemzeti nyom.

 

Feledd a hibáit! add meg, amit áhít:

Faluvégi fészek… árnyékos zugoly!

Hallotta elégszer orkán orgonáit,

Most vágya harangszó fohászába foly,

Hogy alkonyi béke harmatos homálya

Ringassa a lelkét boldog álmokon;

Szelíd nyugalommal olvadjon a pálya

Oly méla magányba, mely véle rokon!

 

Ha jó szívek ajtót nem tárnak eléje,

Szeretet, barátság nem várja sehol,

Rászakad szemére vakság örök éje,

Kihull a határon kezébül a toll;

Ki meg nem érhette, hogy a diadal mi;

Ki sikert nem látott soha semmiben:

A hazátlan vándor hazatér meghalni;

Tán az anyaföldben végre megpihen.

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.