Cs. Szabó Kálmán: Felébredés

Egy régi templom oltárképén láttam egy hasonló arcot. Magdolna volt. Arcán a megbánás, a keserv, fájdalom s az önkínzás egész sora látszott. Halvány volt s olyan élettelen, szoborszerűen szép, hogy sokszor igazán azt hittem, hogy nem is él, csak valami antik szobor Phidias műterméből; de ha megmozdult, már egyetlen hajlását az élet gyötrelme látszott. Olyan lélek nélküli szenvedő asszony. és mégis mosolyogni próbált, hogy titkolt fájdalmát ne ossza meg a világgal, amely részvét helyett csak szánalmat adott volna.

Alkonyati időben sokszor eltűnődött, s ilyenkor meglepte a fájdalom, amikor az ő összeszakadozott életére gondolt, amelyet már nem is lehet összefoltozni. Mert nincs ebben az életben más, csak szenvedés, csak önámítás, hogy elringassuk a lelket s beletörődjünk a mindennapiság egyformaságába. Úgy megkínozta ilyenkor magát, hogy lassan megindultak könnyei és siratta a romba dőlt ifjúság elvesztett ideáljait. Visszagondolt, hogy mint tizenhét éves leány milyen meseszerű szépnek gondolta az életet, megosztva azzal, akit szeret, s milyen más lett belőle. Olyan már unalmas, megszokott történet esett meg vele is, milyent már nem érdemes megemlíteni, mert annyira hétköznapi. Nem mehetett ahhoz, kit szeretett, mert az egy szegény festő volt, aki csak akkor indult meg a nehéz, de diadalmas pályán, és ő, hogy megmentse tönkrement családját, odaadta kezét annak a gazdag embernek, aki a reájok omló házból kisegítette őket. Mindez úgy ment, mintha álom lett volna, csak a nász után, a visszavonhatatlan lépés után jött a felébredés. Azt hitte, hogy ha véget vet ennek az elhibázott életnek, akkor elmúlik a szenvedés is, de mikor meg akarta tenni az elhibázott életnek, akkor elmúlik a szenvedés is, de mikor meg akarta tenni az utolsó lépést, szíve alatt megmozdult gyermeke. Önmagát elemészthette volna, de az ártatlan, ki nem tudhat az ő bűnéről, nem érheti a veszély. és ez megállította a tettben. Ettől kezdve, amíg napvilágra hozta gyermekét, amíg nevelte, hogy már beszélni tudott, az ő élete egy mártír szenvedésének egész története. S szőtte tovább az álmokat, amely legalább pillanatokra elfeledteti a valót. Visszagondolt amaz időre, amikor ahhoz a férfihoz támaszkodva sétált az est homályában, a fák között, akit szenvedélyes lelkének egész melegével szeretett. S amikor megújult előtte a sok boldogító kép, egyszerre nagy zajjal beszaladt gyermeke, s ő felébredett. Milyen iszonyú is volt az De azért ezt a rózsás arcú, halvány, szőke kis leányt gyöngéd szeretettel vonta ölébe s dédelgette az anyai szeretet minden gyöngédségével.

Így ült most is, egyedül. Pedig járni akart, mozogni, hogy szabaduljon attól a gondolattól, amely úgy megkínozta. Ma eljön az, akit úgy szeretett, s akit még ma is úgy szeret, mint régen. Igen, röviden írt neki, hogy ma hazaérkezett. Mikor külföldön értesült, hogy itthon mi történt, ő még messzebb szaladt a világba. Dolgozott s a munkával kezdett a fájdalomba is beletörődni és ekkor festette meg az asszony és a kísértés című képét, melyben nem egy motívum volt, amit a saját életéből vett, amikor az erényes, ártatlan nőt a démon az arannyal csalogatja. És ez a képe megalapította jövőjét. S ma hazajött, s el fog jönni őhozzá. Mit fog mentségére felhozni, mit fog mondani annak a férfinak, aki csak bírája lehet?

Dalmady Győző: A kerti ház

Kerti házban ki lakik itt?

Bokrok között rózsa virít.

Bizonyosan nő, akiben

Nem halt ki még az érzelem.

Szelíd, hő a tekintete,

És nyájas a viselete,

Barátságot minden szava,

A szeretet a jóság maga.

Szíve csakis gyöngéd lehet,

Szereti a költészetet,

Meleget hint mindenre ő,

Kinyílik rá a rózsatő.

Azt is, aki erre halad,

Megállítja a virulat,

A kert üde színeitül

Régi kedve visszakerül.

Benyitok a kertbe, hiszen

Bennem is hő az érzelem,

Nem járhatok már jobb úton,

Megismernek ott benn, tudom.

Forrás: Magyar Művészet I. évf. 1. sz. Bp., 1900. április 1.

Bársony István: A kis cserkészet

A nap nyugotra hajlott, s a fák közé aranysávokat rajzolt, amelyek keskeny, hosszú, rezgő tündérhidakként függtek a levegőben. A nyárfa mindenütt erősen hervadt már. Megsárgult, mint a napraforgó virága; a szellő legkisebb leheletére is el-elszabadultak az egyre ritkuló lomb halvány levele, s lihegve ereszkedtek le az avarra. A cserjék közt volt még olyan élénkzöld, mintha májusban lettünk volna; ellenben a bükk barnulni kezdett már, a vadgesztenyefának pedig csak száraz, rozsda-vöröses lombja volt még, az is szemmel láthatóan ritkult, kevesbedett.

Igazi ősz volt; csöndesen múló, pusztuló szépségeivel a természetnek. Egy régi cserkészúton mentünk; lassan, nagyon óvatosan, mintha közelünkben mélyen aludt volna valaki, akit nem volt szabad felébresztenünk.

Négyen voltunk. Két vadász s két vadúr. Mindenik vadász mellett egy vezető, aki a nagy erdőségben eligazítsa. Az erdő egyre sötétedő mélységgel terült előttünk, titkokat rejtő némasággal.

A dágványos sarkán egy szétágazó útnál megállott Simon, a cserháti vadúr, aki elől ment eddig. Amint hozzáértünk, odaszólt halkan a társának:

- Tódor, te erre megy (megmutatta az irányt, be a sűrűségbe), viszed a nagyságos urat a hármas kőrisfáig; onnan lefordulsz a vörös malomhoz, a magló-völgynek; ha vigyázol, biztosan lövetsz bakot.

Felragyogott a társam szeme. Megkínálta a vadőröket egy-egy jó szivarral ezért a biztatásért. Ő maga is sebtében rágyújtott, s indult Tódorral a magány hazájába.

Már a nyelvemen volt, hogy rászólok: hogy mersz most szivarozni? De Simon az ő különös tekintetével elhallgattatott. Bosszúság és káröröm volt a nézésben, meg jeladás arra, hogy hallgassak, ne mukkanjak

Amint azok eltűntek mellőlünk, Simon egészen felém fordult. Furcsán, hangtalanul nevetett. Vigyorgó ábrázata hasonlított a farkaséhoz; majdnem a füléig ért a szája e pillanatban.

- Látta – szólt suttogva. – Még szivaroznak is, he he! – Aztán elkomolyodva folytatta: - Nagy marha ez a Tódor. Komornyik volt egész életében, s most beállt erdőőrnek. Kutya legyek, ha még csak látnak is valamit ma.

Kedvem lett volna összeszidni. Végre is nem illett, hogy a barátom rovására így mulassak. De Simon megelőzött.

- Ne tessen haragudni – mondta -, de nagyon utálom ezt a Tódort, s nem tehetek róla, hogy örülök, ha ilyen szamárnak látom. Jobb a keze vonása, mint az enyém, az igaz, hát már most ő az első vadúr amiatt, mintha írni kéne tudni annak, aki vaddal bánik! Különben is – tette hozzá ravasz fordulattal – százat teszek egyre, hogy annak a szivarozásnak mi még köszönünk valamit ma. Onnan fúj a szél, őfelőlök.

Szél ugyan nem fújt; inkább úgy tetszett nekem, hogy most éppen nagyszerű szélcsend van. Megnyálaztam egy kicsit a mutatóujjam belső felét, s kerestem vele a levegőmozgás irányát. Csakugyan arról érzett hűvösebb, amerről Simon mondta.

Az önzés, a rút vadászönzés elhallgattatta velem a dorgatóriumot, amit Simonnak szántam. Hja, ha úgy van, hogy énrám hajtják a vadat a szivarjokkal, akkor Isten neki, hadd szivarozzanak.

Simon haptákba vágta magát, s intett, hogy menjek előre. Elindultam a régi cserkészúton, amelyen minden lépésre ügyelnünk kellett már, minthogy sok helyt beeste a hulló levél, pedig recsegő-ropogó, szöszmötölő járás dugába dönt itt mindent.

*

Csak a vérbeli vadász tudja megérteni ennek a csöndes, kígyószerű tovasiklásnak az örömét, izgalmát. Csak aki halálosan szerelmes az erdőségbe, s ahova a tekintete esik, mindenütt az imádottja felséges bájait lopja meg: az érezheti azt a nesztelen lopakodásban rejlő gyönyört, ami befészkelődik minden gondolatunkba, minden idegünkbe.

Semmi sem próbálja ki a vadászt annyira, mint ez a megfeszített figyelemmel, minden élességét munkában tartó szemel és füllel való barangolás, sokszor órák hosszat, oly helyeken, ahol egy pillanatra sem szabad ellankadni, ahol egyetlen egyszer sem szabad könnyelműen lépni, mert egy levél zizegése, avagy egy gally megreccsenése talán eddigi fáradalmunk legszebb jutalmától foszt meg bennünket.

A kora tavaszi havas hajnalon lopódzó fajvadász legalább olyankor vehet bátran lélegzetet, ha a remek madár szerelmi énekét dürrögi. De az ilyen elhanyagolt cserkésző úton elbandukolhatsz mérföldeken át, anélkül, hogy abban hagyhatnád a lábujjhegyelést a zörgő avar között.

S eben a nagy várakozásban, nagy reménykedésben kifinomodik a képzelődés, megnövekszik az illúziókra való hajlam; sőt, a hallucinálás sem nagy ritkaság. Elfojtjuk lélegzetünket, hogy a legparányibb gyanús neszt is tisztán hallhassuk. Szemünk csudás erővel furakodik be a lombok közé, s amikor jobbra nézünk, azért nem marad megfigyeletlenül semmi sem balfelől. Ilyenkor van az, hogy a cserbokor száraz gallyát bujkáló vén bak agancsának nézzük; s a csonka faderék vöröses kérgét látva, megesküszünk, hogy szarvas áll ott a sűrűségben. Aztán még így, kísérővel is, olyan hamisítatlan érzése tud megszállni bennünket az egyedüliségnek.

Simon a hátam mögött. Nem látom persze; de annál különösebb, hogy még csak nem is hallom. Mintha megszökött volna, s itt hagyott volna egymagamra. Egyszer meg is állok, s kíváncsian pislantok vissza egyet. Ott van bizony, alig három lépésnyire tőlem. Széles medvetalpát úgy teszegeti le, mint az is csak hulló falevél volna. Nincs az a balerina, aki ily könnyen lépjen.

Halk fütty!

Ez Simon. Az egyes fütty azt jelenti: „jobbra figyelj!”

Előre nyújtom a nyakamat: lövésre készen kúszom még néhány lépést. Jobbra kitárul előttem az erdőnyílás, ahol – lehetne valami. Simon már tudta, hogy ott következik a vágásban egy átmetszet, ahol jól lehetne látni a legelésző őzet.

Semmi sincs ott most.

Marriot Emil (Emilie Mataja1855-1938): A gyermekkor – az élet paradicsoma

A leány elbukott, és ezen senki sem csodálkozott, ellenkezőleg, mindenki tudta, hogy ez be fog következni. Alig volt még tizenhat éves, s már az elveszett lelkek közé tartozott, és ezt gyermekkorának köszönhette, az élet ama paradicsomának, melyről a világ annyit dalol, oly sokat regél. No persze! Sok emberre nézve ez csakugyan az élet paradicsoma, mely után később – ha az út már el van zárva – vágyódással és meghatottsággal tekintenek vissza. Atyai szeretet, anyai gyöngédség, gyermekéve, ártatlanság és bohó örömök. Mily szívesen s elérzékenyedve gondolunk vissza ez évekre később, mikor a szülők már rég porladoznak, s a bohó örömöket nehéz gondok váltották fel. De a gyermekkort nem mindenki nevezheti élete paradicsomának. és ő, a fiatal, elbukott leány, nagyot bámult volna, ha valaki ezt el akarta volna vele hitetni. – Csakhogy ki ne nevessem a nyomorult hazugot – felelte volna.

Bécsben, a lelencházban született. Annának keresztelték, mert éppen Anna napján látta meg először a napvilágot. Születésekor nyoma sem volt amaz anyai boldogságnak, mely a gyermek első hangjának hallatára nyilvánulni szokott. Anna nem volt az az aranyos, kicsi rózsás angyal, kit mint egy csodadolgot úgy bámulnak, kinek lábacskáit, kezecskéit csókokkal halmozzák el, az ő anyja mélyen felsóhajtott, midőn hallotta, hogy a kicsike él és valószínűleg életben is fog maradni.

- Annának kereszteltessék-e meg?

- Nekem mindegy, nevezzétek, ahogy akarjátok.

Az anya nem törődött azzal, hogy leánya milyen nevet fog kapni. Nem volt senki, aki szép nevet választott volna részére, - a legszebbet, hogy adják neki – nem volt senki, ki megcirógatta volna. Az anya, egy szegény fiatal cselédleány keservesen telesírta párnáit, és a gyermekre rá sem nézett. Az atya meg hadköteles legény – valamelyik városban szolgált – sohasem törődött gyermekével. Ez volt reá nézve a legkényelmesebb mód. Anna sohasem tudta meg, hogy milyen az atyja és nem is volt erre kíváncsi sohasem.

A lelencházból Csehországba, anyja születéshelyére került „kosztba”. Az asszony, ki őt kosztba fogadta, ezt a mesterséget nagyban űzte. A kosztos gyermekek legnagyobb része meghalt, s ez nem is volt csoda. Sőt, nagy csoda volt, ha egy ilyen gyermek életben maradt. Az anya nem fizetett rendesen, s a gyermekkel ennek megfelelőleg rosszul bántak. Az éhség, hidegség, ütlegek s más elhanyagolások dacára nem halt meg. Amint mondani szokás: ”bottal sem lehetett agyonütni”. Sőt mi több, szép, erőteljes kicsi teremtéssé fejődött. Már hároméves korában lehetett egyben-másban hasznát venni. S midőn ötödik évét betöltötte, már a kisebb kosztos gyermekeket hordozgatta a szobában és az udvarban. Nem tette ugyan kész örömmel, de mit nem lehet veréssel elérni! Ügyelt tehát a gondjaikra bízott gyermekekre, de jaj, a szegény kicsikéknek, ha magára hagyták vele! A védtelen kis rebelliseket kénye-kedve szerint, bizonyos fortéllyal kínozta. aki soha senkitől sem tapasztalt maga iránt részvétet, másokkal szemben sem gyakorolja azt. Hiszen még fogalma sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi az a részvét?!

Hatéves korában hazajött anyjához. S anyja ekkor elhatározta, hogy férjhez megy. A „kölyökért” kosztpénzt fizetni teher volt; s ezért a gyermek magához vette, Anna hazatérésének örömére természetesen nem öletett meg kövér borjú. A mostohaapa tetőtől-talpig megnézte:

- Tehát itt vagy? Szép, szép. Nagy és erőteljes leány. Sokat fog enni, de dolgozni is tud. Bosszantó, hogy iskolába kell küldeni! Itthon sok mindenben segítségünkre lehetne. Különben szabad óráiban segíthet az anyjának egyben-másban.

S a gyermek segített is… Az anya, ügyes és mulatni vágyó asszony létére, nem sokat törődött kisfiával, midőn megszületett. Szeretett táncolni, s unalmasnak találta otthon a bölcső mellett ülni. A férje éppen olyan nagyon kedvelte a víg társaságot, mint a felesége. Sőt, még a kártyát és pálinkát sem vetette meg. Könnyelmű gazdálkodás volt az. A házasfelek gyakran összeverekedtek, hibáikat egymás szemére hányták, s a férfi azzal fenyegette az asszonyt, hogy agyonüti, mert megcsalja őt.

- Hiszen te mindig ilyen voltál. Persze, nézz csak a kölykedre! Táplálnom és ruháznom kell őt, más férfi egy ilyen kakukktojást az útra dobna.

Ilyen és ezekhez hasonló szavakat hallott minden nap. Még puszta látásánál felébredt a mostohaapában az indulat, ezért gyűlölte olyan iszonyúan. Saját édesanyjának is szálka volt a szemében. A gyermek miatt férjétől sokat kellett szenvedjen. Leánya a tagadhatatlan bűne megtestesítése volt. S férj e bűnét naponta vetette a szemére. S ha ő találta férjét hibáira figyelmeztetni, ez akkor mindjárt gyermekére utalt.

- Ki ilyen hozománnyal lépi át férje küszöbét, fogja be a száját!

- Takarodjál a szemem előtt! – kiáltott ilyenkor az anya dühösen leányára. – Te vagy a szerencsétlenségem! Óhajtottalak-e? Bezzeg másoknak jól van dolguk, azoknak meghal a gyermekök, de te nekem a nyakamon maradtál. Miért éppen nekem?

Cseléd és pesztra volt Anna a szülői háznál. Majdnem minden évben sírt egy poronty a bölcsőben. Szerencsére egy-egy meg is halt közülök, különben nem tudott volna velök hova lenni. Mindazonáltal négy gyermek mégis életben marad, s nagyon kicsinyek voltak mind, úgy, hogy mikor az iskolából hazajött, őriznie és ápolnia kellett őket. A legkisebbiket ölében hordozta, az előtte valót kézen vezette, s a két nagyobbikra hangosan rákiáltott, ha elszöktek tőle, mikor kocsit látott az úton elrobogni. Nem mintha azért óvta volna őket oly nagy vigyázattal, mert a gyermekek életét, egészségét, testi épségét féltette, hanem mindezt csak a felelősségtől és a büntetéstől való félelmében tette. Rakoncátlan kölykök voltak ezek, kik észrevették, hogy milyen kényes helyzete van a csak tűrt „gyermeknek”, s eszerint bántak a mostoha testvérükkel. Panaszkodnia nem volt szabad, de különben is ki adott volna neki igazat? Hiszen meg sem hallgatták volna szavát. Istennek hálát kellett adnia, hogy a gyermekek nem árulták be a szülőknél. S az is bizony elégszer megtörtént. Néha volt rá ok, de gyakran alaptalanul. A szülők sohasem az ő pártját fogták, ezt a gyermekek tudták és visszaéltek ezzel.

Minden jog híján lenni! Senkit sem bírni, kitől igazságszolgáltatást várhatni!? Egyszer azt mondták neki az iskolában, hogy a szülők Isten  helyettesei a földön, s azóta nem tudott többé imádkozni. Olyan Istenhez imádkozni, ki ilyen helyetteseket választott magának? Hiszen ez hiábavaló fáradság volna; az úgysem hallgatna meg az ember könyörgését. Sem hitoktatói, sem tanítói nem ismerték családi viszonyait, s ezért nem mondhatták meg neki, hogy Isten olyan helyetteseket, mint amilyenek szülői, sohasem választott magának. Ők nem értették a leányka kérdő, kétkedő, elkeseredett tekintetét, mikor az ötödik parancsolatot igyekeztek vele megértetni. Valószínűleg fel sem tűnt nekik a gyermek különös tekintete. Nagyon sokan voltak az osztályban. Hogy tanulmányozhattak, és ismerhették volna meg a tanítók minden egyes gyermek jellemét. Ehhez nem volt elegendő idejök.

Lehet, hogy okos gyermek volt; talán jól és örömmel is tanult volna. De otthon még annyi szabadidőt sem engedtek neki, hogy feladatait elkészítse. Ezért maradt az előmenetelben hátra, ezért tartozott a legrosszabb tanulókhoz; sokat szidták és büntették, s ezen idővel a tanuláshoz minden kedvét elveszítette. Talán jó, áldozatkész, igazságszerető leány lehetett volna belőle. Ki tudhatja? Ami nemes érzés lehetett benne, azt már kicsi korában elfojtották benne, kiirtották belőle. Senki sem szerette, és ő sem szeretett senkit. Zárkózott természetű, alattomos, kétszínű, bosszúálló és kegyetlen volt Ritkán jött igaz szó ajkára, és ezért sokat verték s mégsem javult meg, ellenkezőleg, hovatovább rosszabb lett.

Tizenhárom éves korában már a törvényszék előtt állott. Mostohatestvéreinek egyike saját vigyázatlansága következtében érzékenyen megsérült. S ő akkor jelen volt. Kötelessége lett volna a fiúra ügyelni, és a bajtól megóvni. Mostohaatyja ezért oly kegyetlenül megverte, hogy az ügy tanúk útján a bíró elé került, ahol az apa brutalitása miatt kénytelen volt magát igazolnia. Anna alig várta a tárgyalás napját. Tehát mégis létezik igazság a földön? Védeni fogják,oh, bizonnyal. A mostohaapát börtönbe fogják csukni, őt pedig hazulról elviszik. Mindig irigyelte az árvákat, kiken oly szép ruha volt, kiket oly szép bánásmód mellett is sétálni vittek. Talán őt is az árvaházba fogják enni. Oh, milyen boldogság lenne ez!

Anna még nem tudta, hogyan áll az igazság ügye a földön, s hogy fokozatosan osztogatják, a leghatalmasabbnak a legtöbb, a leggyengébbnek a legkevesebb rész jut ki belőle; nem tudta, hogy először a férfira kerül a sor, kit legjobban védnek. Csak sokkal a férfi után jön a nő, nagy időköz után a gyermek, s végsőnek kullog az állat, mégpedig élettelen tárgynál is kevesebb jog birtokában. A bíró a mostohaatyját megdorgálta, amiért a fegyelem gyakorlásának jogát túllépte. Az ítélet után út, valamint a gyermeket is elbocsátották. Anna szótlanul bámult a bíróra. Most tisztában volt azzal, hogy egyik részről sem remélhet semmi jót, az emberi társadalom éppen olyan ellensége volt, mint az atyja, ki eltagadta, vagy mint az anyja, ki rosszabb volt egy mostohánál.

Nos, erre ő elbukott. Szép volt, talán ez volt végzete. Ma már testileg, lelkileg elhervadt, elromlott teremtés, nincs otthona, nincs senkije. Anyja őt elátkozta, mire ő csak nevetett. De azért, ha az úton egy anyát lát, gondosan ápolt, híven őrzött, vidám gyermekekkel, megáll előttük, s ajka megrándul, mintha sírni akarna, de képtelen volna egy könnyet is hullatni.

A gyermekkor az élet paradicsoma. Sokaknak – hála Istennek -, sok gazdagnak és szegénynek az; de némelyeknek a pokol!

Fordította: Nemo

Forrás: Magyar Művészet I. évf. 1. sz. Bp., 1900. március 1.

Váradi Antal: Stella Maris

 

A tengerparton kicsiny templom áll;

Benn ócska képek, csönd, hűvös, homály.

Oltár fölött, hószín márványból vésve

A tengerőrző Istenanyja képe,

A mint – a Krisztus lelkével rokon –

Csillag gyanánt jár a hullámokon.

Alkonyodik. A vérző tenger fodra

Piros gyöngyökben hull a sziklafokra,

S a mint átsiklik a nap végsugára,

Betéved a kis templom csarnokába,

Végigrezg csöndes és homályon át

És megcsókolja Mária homlokát.

Oltár előtt két durva matróz térdel

S egy asszony szőkefürtű gyermekével.

Mormogva hallik télhangú imája,

A kis lány egy-egy „ámen”-t mond reája,

Míg a két zordon arczú tengerész

Levett süveggel a szentképre néz.

„Ej, ej Michel” köszöntöm egyiket,

Te vén pogány, tenéked nincs hited,

És mégis, térdet hajtva itt, ezekkel

Térdelsz a szentélyben, levett süveggel?

„Adj Isten, bizodlmas jó uram.

Igaz,… de annak furcsa sorja van.

Ez itt, az asszony, pápista; a férje, -

Ez itt, - ez lutheránus… s jól megértse

Édes uram: én semmit sem hiszek,

Csak az örök halált s örök vizet,

A mely zúgón bíborlik odalenn

S melyben majd fáradt testem megpihen…”

S ugyan mi hozza a templomba kendet,

Ha nem nagyít, vagy éppen nem füllentett?

Mit is keresne e lépcső fokán

A máshitű, vagy éppen a pogány?

Felelte rá John, a férj, a mint kilépve

Elénk tárult a tenger órjás képe.

„Való ez… Én sem értem, jó uram,

Hanem csodás históriája van…

S letültünk’ csöndben, ők négyen, meg én,

A templom bíborszín küszöbkövén.

„Ez a kis szöszke lány, most három éve,

Egy este sirt, nyögött, anyja ölébe…

Én otthon ültem a bátyámmal éppen,

S a beteg kis leányt karomra véve

Michelt az orvosért küldtem. Sötét lett

S a tenger zajgott. Elaludt, fölébredt

A kicsiny… s úgy aludt, ébredt reményünk.

Kis melle úgy zihált… Ha meghal: végünk…

Az anyja túl nem éli. Én meg… Én meg

sötét óráján a kétségbeesésnek

Én nem tudom, mit tettem volna… Végre

Megjött az orvos. Aggodalmas képe

Még jobban elsötétül, hogy vizsgálja.

„Tán megmentjük, ha reggelig kiállja.

De orvosság kell… Villersből… Eredj,

Ily éjszakán idegen úgy se megy –

S úgy menjen dereglyéd, az átkozott,

Hogy rajta leányod életét hozod…

Egy pillanat s én meg Michel rohanva

Taszítjuk a dereglyét az áramra,

Mely már fogyóban… Két percz s haladunk.

Dörgött, villámlott. Csak ketten, magunk,

De készek a pokollal szembeszállni,

Nehéz vihar jött. De mindegy, akármi,

Villerst elértük. És nem mult egy óra:

Michel lihegve jött meg a hajóra,

Kitört az orkán, vitt a vad vihar.

„Föl a vitorlát… Mindegy… Csak hamar.

Ropogva hajlott félre a nagy árbocz,

Oda-oda ütődve a hab-árhoz.

Féloldalt dőlt a gálya. Mi remegtünk

Egy csurgó sósvíz ruhánk, egész testünk,

Istenkísértés ilykor telt vitorla,

De a nélkül meg elvisz a hab sodra.

Siess… Siess… A orkán egyre nő…

Üvölt a szörnyű ítélet idő.

Nem értünk partot… a hab föl-fölkapta

Hajónkat, s az röpült, mint könnyű lapda.

Kétségbeestem. Hogyha elveszek:

Mivel mentik meg a kis gyermeket?

Az őrültség környékezett… A bátyám

Nekifeszülve a kormányrúd gátján,

Fogcsikorgatva ordította: Vége…

… Csak egy segít: hajósok menedéke.

S mi ketten, eleresztve kormányrudat,

Nyitott szemmel néztük a halálutat,

Melynek örvénye üvöltve, ugatva,

Vitorlánk rongyát tépve föl-fölkapta.

S kulcsolt kezekkel – úgy mint az imént, -

Mi egyszerű, szegény szívünk szerént

Elkezdtük a haldoklók imádságát…

… Lelkemben láttam a kis édest, drágát,

A mint forró ajakkal, nyögve, sirva

Kis ágyán én reám vár s a gyógyírra…

S letérdeltem. Michel megszánt maga.

„… Segíts meg, tengereknek csillaga.”

És akkor, vész s üvöltő hab középett,

Ott, ez az asszony a habokra lépett,

Úgy, a mint az oltáron áll faragva..

Csikorgó gályánk orrát megragadva

Repült elöl s hajónk repült utána…

S a mint vizet hasítva átrepült,

Nyomában a vihar s hullám elült

S zúgott a tenger: „Hozsánna… Hozsánna…”

Kiértünk. Jókor jöttünk. Mentve volt.

Reggelre ragyogott az égi bolt

És sima volt a tenger. Kelt a nap.

Hajóm sértetlen állt a szirt alatt.

Megnéztem Makula hiba se volt ott.

Az anya sírt, a kis gyermek mosolygott.

Azóta minden évben e napon

A lelkem hálát adni ide von,

És elhozom Michelt, meg ezeket…

A vén Michel szemén könny reszketett.

„John máshitű, uram, én meg hitetlen,

De eljövünk azért mi mind a ketten,

Mivel ez úgy volt, s amaz éjszakában

Én ezt a márványasszonyt láttam, láttam.”

Leszállt az éjjel. A hold egy sugára

Betéved a kis templom oltárára.

Végigrezg csöndön és homályon át

S megcsókolja Mária homlokát.

Forrás: Magyar Művészet I. évf. 1. sz. Bp., 1900. március 1.