- Idyll két szakaszban –
Első közlemény
ELSŐ SZAKASZ
1.
Mit nem kisért se könny, se bánat,
Hogy elnyelé a síri bolt,
Az elmúlt vén goromba század
Tizennégy éves ifju volt.
A vén ködös Britanniában
Akkor történt e szép eset,
Mert ott is voltak akkorában
Szivek naivak, kedvesek.
Az élet szinte játszva gördült,
A trónuson Negyedik György ült,
Kissé különc, de jó barát,
- S nem irta Windsorról amgát.
2.
Míg én az olvasót röpítem
Időtől, tértől szabadon
A nagy csatornán át a vízen,
És át több mint egy századon:
Windsor s Marlow közt széles úton
Négy telivér robogva vitt
Marlow felé, túl Quarry Woodon,
Kényelmes útazó-kocsit.
Langyos tavaszi dél-után volt,
S a nap-sugártól szinte lángolt
Tul a hatalmas bükk-soron
A marlowi magas torony.
3.
A kocsiban egy éltes úr volt
S egy ifju, bájos, sende nő:
Arról – kit plaid nyakig beburkolt –
Látszott, milyen előkelő,
Mutatta szép pofa-szakála,
Mely oly előkelőn deres,
Orr-hangon mindent kritizála,
S a kákán is csomót keres.
Mert hát tekintélyed csak így lesz,
Ha mindent fitymálsz és kicsinylesz,
S lenézni mind, mi van közel,
Tekintélyt az nagyon növel.
4.
Az öreg úr, mindent letéve,
Végül kedvenc tárgyára tért,
Hogy György királlyal – harmad éve –
Windsorban ő miről beszélt.
Bár ő szerényen félre-álla
- Lordok s miniszterek megett –
De észrevette őt királya
S barátilag nyújtott kezet:
„Ah, Sir Godwin, örvendve látom.
Nos, hogy’ vagyunk, öreg barátom?!
A régi jó erőbe még –
Mért jő oly ritkán most felénk:
5.
„Viditni árva életünket?!”
„Valóban ritka, drága becs,
Felség, a kegy, mellyel kitüntet,
Még emlékezve arra...” Reccs!
Nem az öreg mondá e Reccs-et,
Hanem a hátulsó kerék,
Amely egy nagy kövön repedt meg,
S egy reccsenéssel széttörék.
A kocsi fél-oldalra dőle,
S az öreg úr kihúllt belőle,
S mint béka nyúlt a földön el,
- Bár ez tekintélyt nem növel.
6.
S bár nem töré el semmi csontját
- Adá a jó szerencse ezt –
„George! Mary! segélyt hozzatok hát!”
Kiáltni igy könyörgve kezd.
„Megfojt a plaid! Itt gebbedek meg!”
És kezd God damm-et ontani.
George s Mary gyorsan nála temett,
S kezdék szegényt kibontani.
De most a négy ló megvadúlva
A tört kocsit ragadva húzza,
Hogy már nem érzék George kezét,
- Jó, hogy segély, gyors, érkezék.
7.
Az út mellett – a rétet védni –
Négy láb magas sövény a gát,
Azon most egy paraszti férfi
Szökellve átveté magát,
És könnyü lábbal, gyors iramba’
A kocsihoz fut egyenest,
S erős marokkal megragadva
Megkapja az ostor-hegyest.
Megállt a négy ló. Oda ére
Most George is, és ennek kezére
Bizván kocsit s lovakat,
A férfi Godwinhoz szaladt.
8.
Ez félig halva, félig élve
Feküdt, nyöszörgve eleget,
A férfi felvevé ölébe,
S vivé, mint egy kis gyermeket,
Közel kis széna-boglya volt ott,
gyöngéden arra tészi fel.
Sir Godwin mostan arra gondolt,
Hogy e parasztnak mennyi kell.
Zsebébe hosszasan kapirgált,
S végül egy tallért oda-kínált,
De eltolá kezét amaz:
„Csak tartsa meg, jó helyt van az.”
9.
A hölgy is mostan oda-ére,
S mosolyga bájjal, kedvesen.
A férfi, kalapját levéve,
Meghajlott illedelmesen,
Aztán magát kihúzta nyalkán,
Úgy néze a szép hölgyre le,
- Hat lábnyinál is magasabb tán,
Sugár, miként a jegenye.
paraszti volt bár öltözéke,
Amelynek nem volt semmi éke,
Sőt volt tán rajta némi folt,
Hanem – nagyon szép férfi volt.
10.
Erős, hatalmas, büszke férfi.
Daróc harisnyát hord, miből
Nem látsza más, csupán a térd ki,
Nadrágja négy arasznyi bőr,
És domború, szép, büszke mellén
Az ing kitárva szabadon,
Fölűl újjatlan kurta mellény,
Hatalmas izmok a karon.
Ott állt kalappal a kezébe’.
S a lány majdnem csodálva nézte.
Egy ilyen férfi – szó mi szó –
Londonba’ ritkán látható.
11.
Sötét szinű göndör hajába
Itt-ott ezüst szál is vegyül,
De ifju még érzési lángja,
Mely sötét-kék szemében űl.
Abból – bár párosulva daccal –
Szelid jóság olvasható,
Egészben oly szép, mint egy angyal,
S fehér az arca, mint a hó.
Valóban, ily szép ritka férfi.
S a hölgy tovább csak nézi, nézi,
S magába’ tán gondolja azt:
„Nagy ég! milyen kár, hogy paraszt!”
12.
„Marlow még messze – mond a férfi –
(S hangot se hallsz ily zengzetest)
Gyalog bajos ma már elérni,
Igen hamar jő még az est.
De beviheti George barátunk
A lovakat meg a kocsit,
Megbizható, jó a kovácsunk,
Reggelre mindent megjavit.
S éjjelre – meg ha még se vetnék,
Bár ritka nálunk úri vendég,
De enyhelynek jó volna tán:
Száz yardnyi innen a tanyám.”
13.
És azzal – a választ se várva –
Sir Godwint talpra emelé,
S amig George – pár parancs-szavára –
Indúlt legott Marlow felé,
Ő ment Godwint karon vezetve,
S az úti-táskát is vivén,
S a lány őket szótlan’ követte.
- Mosolyga már az esti fény,
Mindent derűs, szép szinbe vonva.
Óh! halvány a királyi pompa,
Midőn az ifju kikelet
Ragyog, virágzik és nevet.
14.
Az útról egy fa-sorba tértek,
Ugy értek a tanyához el,
Virág a réten nyilt tömérdek,
Mily bájos, kedves itt e hely.
Zöld fák közé elrejtve ott áll
Az egyszerű, de tiszta ház,
Falát belepte a folyondár,
- Itt tán a boldogság tanyáz!
Óh! a király, ha tudna róla,
Ott hagyná Windsort, szót se szólva,
Magát kissé viditni fel,
- Hisz’ itt ez egy idylli hely!
15.
Értek csinos szobába most a
Szép, oszlopos tornácon át,
A kő-padló tisztára mosva,
S fehérek a gerenda-fák,
A falakon – kirakva sorba –
A cín-edény fénylik, ragyog,
Cserép-kemence egy sarokba’,
Hasábok benne, jó nagyok,
A közepen nagy asztal állott,
Korsóba’ rajta friss virágok,
Néhány kar-szék is látható,
És minden tiszta, mint a hó.
16.
Vendéginek helyet mutatva,
Kiszól a gazda: „Hé! mi lesz?!”
Bejő egy vén anyóka arra:
„John úr, parancsol?” kérdi ez.
S a gazda: „Gyorsan, Eszti néni,
Legyen ma pompás vacsora.
Mi jó akad, nem kell kimélni!
Rántott csibének van kora.”
„Meglesz” – szól, s elmegy az anyóka,
S az öreg úr így kezd a szóba:
„Sir Godwin Vilmos a nevem,
Leányom, Mary, van velem.
17.
„Windsorba’ voltunk máma délben,
Hódolni a királynak ott,
De ő felsége beteg épen,
S ez okból nem fogadhatott.
Tudom, nagyon sajnálni fogja!
Ő engem végtelen szeret,
Hozzája gyermeksége óta
Baráti lánc köt engemet.
Csak úgy nevez: Öreg barátom!
- Önt persze ez untatja, látom.
Hja! egy király bizony nagy úr,
Magasan áll, míg más alúl.”
18.
Kissé mosolygva szólt a gazda:
„Nagy úr valóban egy király,
Mint rossz vetésnek hosszu gazza,
A rozsból egy fejjel kiáll.
Gőgjén, hatalmán én mosolygok.
Külömb a nép, mely alkonyig
Keményen fogja ám a dolgot,
S a boldogságról – álmodik.
Ha – mik alatt a nép ma görnyed –
Trón, társas rend, törvény ledőlnek,
Majd jőnek boldogabb idők.”
- „Hah! mily cudar paraszti gőg!”
19.
Gondolta Sir Godwin
magába’,
De elnyomá.
Vitázni? miért?!
Egy ily paraszt
gőgös, de kába,
S magasb dolgokhoz ah!
mit ért!
És folytatá
előkelően:
„Lányomnak egy
caprice-a jön,
- Hogy is mondjam
csak érthetőbben? –
Szeszély – vagy így
se tudja Ön?!
Denique kért
Marlowba meni,
Mert ott lakik sir
Bisshe Shelley.
Hallotta ön már a
hirét?
- Az egy nagy költő
s baronét.
20.
„Az apja, az per-tu
barátom,
De a fiút nem
ismerem,
Hallom, hogy kap
sok furcsaságon,
Hogy vad különc,
mondják nekem.
Apjával is hogy
meghasonla
Egy pincérlányért –
érthetőn,
Pedig – s itt sir
Godwin mosolyga –
De hát – zsindely
van a tetőn.
S ha őt a lányom
látni úgy vágy,
öröminek mért áljam
útját,
Őt látni nékem is
van ok,
Hisz’ magam is író
vagyok.
21.
„A a lányom is író
– ki hinné –
Hiában – az enyém a
lány,
Nem vón csoda, ha
sokra vinné,
Vénája van...” „De
hát, apám...”
„Igaz, igaz, hisz’
drága gazdánk,
Ilyesmihez nem ért
sokat,
Ő inkább a rakott
kalangyák,
S nem alagyák közt
válogat.
Denique – Shelleyt
látni vágyom,
Ma első költő a
világon,
S a költészetről
véle én
Vitázni vágyom
könnyedén.”
22.
„Sir Shelley Bisshe – szólt a másik –
Marlowba’ nincs ma, biztos ez,
De őt ha, Sir, ismerni vágyik,
Holnap talán módjába’ lesz.
Nincs benne kétség, furcsa ember,
De ami illeti a nőt,
Szerette azt hő érzelemmel,
És feleségül bírta őt.
Nem pincérlány volt, tisztességes
Vendéglős lánya, szép, erényes,
De aztán – Isten tudja, mért –
Elváltak, s dolguk véget ért.
23.
„A szerelmet perc hozza gyakran,
S egy élten mégis végig ér,
S mit érzünk első indulatban,
Az – az – a sírig elkisér.
Míg máskor évek kellenek, míg
Az ember illő párt talál,
S aztán egy kurta év se tellik,
S minden szakad, mint rossz fonál.
Tán nem tudom jól kifejezni...”
Sir Godwin szól: „Csak hagyja, semmi...:”
S magába’ mond a szép Mary:
„Ez a szerelmet ismeri.”
24.
„Shelley peer – folytatá a gazda –
S a lány szegény volt, az igaz,
De hát a szív nem néz a rangra,
Egészen másra vágyik az.
A férfi légyen büszke, bátor,
Heves, de azért jó szvű,
Szelidséget várunk a lánytól,
És hogy maradjon tiszta, hű.
És Westbrook Harriett ilyen volt,
És nem volt rajta semmi szeny-folt...”
Elhallgatott. Látá a lány,
Hogy felhő ment át homlokán.
25.
„Tán azt a lányt ez is szerette
- Magába’ gondolá ekép’ –
S az, nagyravágyástól vezetve,
A peernek adta a kezét.
Pedig ha ő, helyébe jutva,
Korcsmáros lánya volna - - hát - -„
És elpirúlt, eféle furcsa
Eszméken kapva rajt’ magát.
Hogy pir derült a lányka arcán,
A férfi észrevette azt tán,
De hogy gondolt-e valamit,
Nem kell, hogy arról szóljak itt.
26.
Sir Godwin a szót elterelni,
Vagy tán mivel megéhezett.
Szólt most: „Nekünk nem kell ma semmi,
Magát ne erőltesse meg!
Windsorba’ mi torkig lakoztunk,
- Bár a király nem volt jelen –
Sh a semmi sem lesz esti kosztunk,
Még sem fekszünk le éhesen.
A csirke hát éljen tovább csak,
Nekünk pedig mutasson ágyat,
Izé – barátom - - illene
Tudnom talán, mi a neve.”
27.
„John úrnak hivnak itt, e név még
Az iskolába’ rám ragadt,
A hol hátam’ sokszor kivérzék,
Míg végre is kicsaptanak.
És úr vagyok, mindenki itt úr,
Kinek száz yardnyi földje van.
Bár szántogat és földet is túr;
Avagy kapál, mint jó magam.
De most nagy tisztség ére engem,
A falunak bírája lettem;
Kettő ha részeg, s összevész,
Megbüntetem – ez az egész.”
28.
Jött Eszti néni s fölterített,
Bár egyszerűn, de „fényesen”,
Nagy jósággal kinála mindent,
És nem volt rosszabb étke sem.
Sir Godwin úgy evett belőle,
Mint ki Windsorban éhezék,
Aztán a széken hátra dőle,
Ölébe tette két kezét,
S elszundikált. A lányra néze
John úr, - - s tán csak most vette észre,
Hogy mily nagyon szép a szeme,
- S valami furcsát éreze.
29.
„Kisasszony...” nagy zavarba’ kezdi,
Tán mert paraszt, s szót nem lele,
Vagy a férfi zavarja ez, ki
Lány-szembe mélyen néz bele,
vagy tettetés, zavart mutatva
Rávenni e szép gyermeket.
Úgy szólni, mint a szív sugallja?
„Ön ir, ugy-é?! - - az szép lehet...”
„Óh! irni – szólt a lányka lágyon –
Legszebb dolog egész világon,
De amit eddig én írék,
Abban bizony nincs semmi szép.
30.
„De tán majd...” folytatá, feledve,
Ki az, kihez merengve szól,
S a fátylat félre lebbentette
Ifjú eszményi álmiról.
Elmondja, mit merengve tervez,
Leirja álma hőseit.
- A férfi nézi, s egyre szebb lesz
Az arc, mit ihlet áthevit.
Oly szép finom, beszédes ajka,
S tekintetét ott veszti rajta,
S hogy végze az, szól csendben ő,
S a hév szavában egyre nő:
31.
„Nekünk e szűk paraszti létben
Ily fényes álmunk nem lehet,
Hanem azért én is megértem
A nagy, dicső természetet.
A puszta helyeken bolyongva,
Ott minden él s beszél nekem:
A legszebb lányka szűz mosollya
A hajnal-fény a kék egen
Az ég báránya mind a felleg,
Mik friss mezőn vigan legelnek,
S a villám egy nagy tűz-madár,
Mely hegyre, vizre, házra száll.
32.
„S úgy képzelem, a felleg éjjel
Virasztja fenn az éjszakát,
Míg leplivel lágyan fedé el
Fénylő arany-méhek raját,
S reggel ha a kakas szavára
Vöröses arccal kél a nap,
Nagy sas, mely szárnyait kitárva
Úszó felhők torkára csap.
- Óh! mert ölén a természetnek,
Mit társas rend nem mérgezett meg,
Az ember ismét újra az,
Minek születve: jó s igaz.
33.
„Bejárva erdőt, puszta rétet,
Megnépesűl mező, vadon,
S at ermészt szelid szivének
Halk dobbanását halglatom.
Az jó anyánk, éltetve táplál.
S rossztól, gonosztól óva véd,
Hajdanta – harminc éve tán már –
Így hallgatám anyám szivét...”
- De Sir Godwin ásítva ébred,
És vége lett a
szép beszédnek.
„Már az idő későre jár,
John úr, jerünk aludni már!”
34.
John úr felállt, vevé a gyertyát,
S egy más szobába vezeté,
A hol kté tiszta megvetett ágy
Álomra híva tűnt elé.
John úr jó éjszakát kivánva,
Ott hagyta őket és kiment.
Godwinnak nem kell ringatás ma,
Lefekve mindjárt elpihent.
De átokült az ifju lányon,
Soká nem jött szemére álom,
Olvasta a gerenda-fát:
Való lesz, mit álmába’ lát.
35.
És elmereng soká magába’:
A természettől mily szeszély,
Öltöztetvén paraszt-ruhába,
Kiben egy költő lelke él.
Míg annyiszor peerré avatja,
Kinél a fény csak pórt fedez,
És nincs kilátás, mód se arra,
Hogy megváltozzék végre ez.
A pór örökre pór maradhat,
A sors neki csak lelket adhat.
Elalszik, s tán álmodja azt:
„Nagy ég! milyen kár, hogy paraszt.”
Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 572.sz. Bp. 1925.
