Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből

Megismerkedésem Petőfivel

„Gondoljak reád?! Igen, fön-

séges szellem, míg emlékezet

lakik fejemben!”

Shakespeare

A múlt század negyvenes éveinek elején, Petőfi költeményei már közismeretűek voltak, midőn vele családom körében személyesen megismerkedtem. Szabad szárnyalású szellemi termékei, a tavasz virágainak üdítő, balzsamos illatával hatoltak be iskolánk ódon falai közé s szívünk-lelkünk mámorában, a jelentkező világosság derengését hozsannával üdvözölte az újhodni vágyó ifjúság. Verseit szavaltuk, daloltuk mindenfelé.

Petőfi, ifjú éveiben színésszé lenni vágyott. Lenyűgözhetlen, szabadságért hevülő lelke egész szenvedélyével ragaszkodott a független színészi pályához. A színköltészet remekei után való sóvárgása, a burkolt, de föl-fölcsillámló szabad gondolatok nyilváníthatása, a művészet fönséges rejtelmei, a dicsőség varázsa s a mindenekfölött való magyar sovinizmusa, ellenállhatlan erővel vonzották, hevítették nemes érzelmektől duzzadt keblét, nagyratörő szellemét... Hogyne kívánta volna hát megismerni, színről-színre látni azt, akit vidéki vándorlásai közben a „színészet mintaképéül” hallott emlegetni, a színészek elsőjét, a legjelesebbnek hirdetett Egressy Gábort. A nagy példány deleje ellenállhatlanul vonzotta lényét, majd hozzáfűzte egész életére.

Ha Petőfit vándorlásai közben sorsa a fővárosba hozta, utolsó fillérét is a Nemzeti Színház előadásainak megtekintésére áldozta, hogy atyámat láthassa. Vacsorapénzét – mint ő maga mondá – édes örömmel adta oda egy-egy karzatjegyért, hogy atyám játékától „részegülten” térhessen haza s éberálomban tölthesse az éjt színészi ábrándképeivel. Ha pénze nem volt: statisztának vétette föl magát a Nemzeti Színházhoz, hogy atyám művészetét közelebbről szemlélhesse. Ha erre sem nyílt alkalma: órákig elácsorgott nappal a színház előtt, hogy atyám jövetelét bevárva, lépéseit némán, észrevétlenül kísérhesse a főváros utcáin. E rajongása atyám művészete iránt nem csökkent egy pillanatra sem, sőt évről-évre fokozódott.

Petőfi önismeretre jutva, a színészi pályáról nehezen bár, de végképp lemondott. S mint nekünk később bevallá, e lemondásra főképpen atyám művészetének fölismerése, nagysága késztette leginkább, melyet saját színészi képességével elérni, de még csak megközelíteni is lehetetlennek tartotta.

Költői tehetsége izmosodásával állandóul Pesten telepedett meg. S már, mint az „Életképek” című folyóirat munkatársa, a szerkesztőségi szabadjeggyel látogatta a nemzeti színházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy szerepe volt. Ezt mindig végignézte, noha nyugtalan természete a türelemmel mindig erős harcban állt.

Ideáljával, atyám művészetével volt szíve-lelke eltelve, időn „III. Richard” alakítását tőle átélvezte... Érzését, gondolatát nem tarthatta vissza többé. Elhatározását nyomban követte a tett, s ebben nem ismert habozást, ingadozást. Az előadás után felszólította a mellette ülő Sükeit, a jeles esztétikust, atyám legrégibb barátját, hogy vezesse őt azonnal a színpadra, atyám öltözőjébe, s mutassa őt be. A dadogó Sükei a legnagyobb készséggel vállalkozott rá. Atyám öltözőjébe érve Sükei nagy sebbel-lobbal hozzákezd a bemutatáshoz; de minél hevesebben igyekszik ennek eleget tenni, dadogása annál makacsabbul lekötötte beszélőképességét:

- Va-va-va-van... sze-sze-sze-szer – hebegé.

- Szervusz, Gábor! – kiáltott közbe türelmetlenül Petőfi.

- Kedves Sándor! – viszonzá atyám. Ezzel megölelték, megcsókolták egymást s egy meleg kézszorítással megkötötték az egész életükre kiható barátságot.

Atyám, a színházból hazajövén, lelkesülten e szavakkal nyitott be a szobánkba:

- Anyjuk, tudod-e mi újság? Megismerkedtem Petőfivel! – s a legnagyobb öröm és elragadtatás hangján beszélte el nekünk az egész bemutatási processust.

Barátságuk ez időtől kezdve napról-napra bensőbb, szilárdabb lett. Közös elvek és érzelmek fűzték őket egymáshoz mind szorosabban, elválhatlanul. Atyámat épp úgy hevítette a Petőfi költészete, mint ezt lelkesítette atyám művészete. Hévmérőjük nem szállt alá soha, sőt, időről-időre tehetségeik izmosodásával folyvást emelkedett.

Atyám épp úgy örvendett a Petőfi sikereinek, int ez atyám növekvő fejlődésének, melyet, hogy minél többször élvezhessen, gyakran, még vidéki vendégszereplési útjára is elkísérte.

Hazafiságuk, szabadelvűségük, rendíthetlenül egy színvonalon állt. Ember- és világismeretük, társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztétikai érzékük, vasszorgalmuk, előre törekvésük, valamint jellemszilárdságuk bármily körülmények között összhangzó és változatlan volt.

Erősen demokratikus, köztársasági érzelműek lévén, rajongásuk a népjogért, a haza függetlenségéért, mint általában minden nemesebb eszméért, egy fokon, egyenlő mértékben nyilvánult. Épp oly csodálattal voltak eltelve a francia és angol forradalom nagy alakjai, mint az amerikai és lengyel szabadsághősök iránt.

Míg Shakespeare-t és Moliére-t bálványozták: lángoló honfiúi érzéssel buzdultak nemzetünk jelesei: Vörösmarty, Arany, Tompa, Garai, stb. dicsőítésére.

Kossuthot imádták; Bemet istenítették.

Csakis ez egymásban fölismert és nagyra becsült tulajdonságaikkal forrt egybe – természetszerűleg – oly szorosan barátságuk, melyet nem zavart, nem szakított meg még – a halál sem.

Mint ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték, s a színházon kívül, más közhelyet alig látogattak. Az éjszakázásnak mindketten rabjai voltak. Petőfi csaknem minden éjszakáját íróasztala mellett virrasztotta át; s atyám minden szellemi munkáját az éj csöndjében szerette végezni.

Atyám épp oly sovány és sápadt volt, mint Petőfi, sőt ez a sok dohányzástól inkább fakó színű. Atyámat épp úgy féltettük a mellbetegségtől, mint ő féltette Petőfit a sorvadástól. De ez aggodalmak dacára egymás társaságában mindketten felvillanyozottak életvidorak voltak.

Majd együtt látogatták a „Nemzeti kört” a Kunewalder-házban, hová Vörösmarty vezette be őket. Petőfi újabb költeményeivel, atyám: a Vörösmarty, Petőfi, Garai, Tompa, Czuczor s más jelesünk költeményeinek elszavalásával mutatkozott be E „kör” segítette „később Petőfi az „Összes költeményei” első kiadásához; atyámat pedig minden egyes költemény elszavalásáért egy-egy arany tiszteletdíjban részesítette.

Rokonérzelmeiknek külsőségekben is igyekeztek később kifejezést adni. Egy időben atyám a német divat ellensúlyozására keleti mintázatú selyem damaszt kelméből csináltatott magának sajátos szabású attilát. Egészen hasonlót készíttetett magának Petőfi is. Termetük csaknem egyenlő középmagasságú volt. Járásuk egyaránt gyors és ruganyos. Egyikük sem szeretett a járdán menni, hanem lehetőleg az utca közepén, melyet a forgalom, az üzérkedési szellem nem tett oly túlzsúfolttá, s a gyalogjáróknak csaknem járhatlanná, mint jelenleg. Gondolataikba mélyedten alig vetettek ügyet a járókelőkre, hogy bókolgatásnak, megszólítgatásnak ne legyenek kitéve. Ezért sokan dölyfösöknek, összeférhetetleneknek tartották őket.

Petőfi, int én ismertem mindig attilában járt, pantallonban; - nyakkendőt sohasem viselt, hanem lazán begombolt, keményítetlen inggallérja látszott ki csupán, inkább az attilán belül, s nem

ficsúrosan kihajlítva, mint ahogy vásárra készített arcképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben fekete gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.

Közbevetőleg megemlítem, hogy Petőfi leghűbb arcképe az, melyet Barabás Miklós jeles festőművészünk rajzolt 1848-ban: fringiával az oldalán, a bal karján széles nemzeti színű szalaggal, s a mellén korona nélküli magyar címerrel, melyet neje: Szendrey Júlia hímzett, veres, fehér, zöld színű gyöngyökkel; e mintát Etel nővéremtől vette, ki atyámnak hasonlót készített.

Petőfi hangját a sok éjjelezés s különösen a szakadatlan dohányzás, tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt. Az „S” betűt kissé öblösen ejtette. Szabatos kifejezései: igazi magyar akcentussal – tájszólás nélkül – hullámoztak nagy hófehér fogai közül. Két szemfoga, ha nevetett, a fogsorából kissé előbbállónak tűnt föl; ezt, a kényesebb ízlésűek, rendellenesnek, kevésbé rokonszenvesnek találták; azonban a mi szemünkben: egyéniségének varázsa, költői lelkülete teljesen eltüntette támadható skrupulusainkat.

Erős állcsontjai, sovány arcának rendkívül határozott jelleget, erős kifejezést adtak, s előhaladottabb korúnak tüntették föl, mint amennyit ifjú éveihez  mért vékony bajusza mutatott.

Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága. Ifjúi hév és szellemerő, ábrándosság és férfias akarat, szívjóság és nemes harag gyúpontja volt az. Egzaltált perceiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.

Magas értelmiséget sugárzó domború homlokát sűrű fekete haj körítette, melyet fölfelé fésült, választék nélkül.

Petőfi azidőben többnyire egy kopott, elnyűtt lovagvesszővel járt, melynek foszladozó végét göcsre kötötte, hogy a továbbfoszlástól megóvja. Nyelét egész marokra fogta s nagyokat suhintott vele menetközben a – levegőbe, s ha tehette, legörömestebb egy-egy útjába tévedt, kudorgó pincsi-kutyára. „E mihaszna fajt ki nem állhatom”, mondá, midőn egy alkalommal vele mentem -, s ritkán mulasztotta el, ha pár lépés kitéréssel is, hogy egész erejével rájuk ne suhintson.

A már említett „III. Richard” előadása után gyönyörű színbírálatot írt az „Életképek”-ben atyám alakításáról. Majd megáradt szíve-lelke egész melegségével írta meg hozzá gyönyörű versét:

„Megénekellek, bár te léssz oka,

Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:

Lerészegitéd szomjas lelkemet

Müvészetednek édes italával!...” stb.

S a bemutatkozást követő naptól kezdve házunknak csaknem mindennapos látogatója lett. Nálunk csakhamar otthonosan érezte magát. Családunk tagjaival szemben: dévajkodó, vidám, szeretetreméltó s szellemi sziporkázásaival végtelenül kedves, lebilincselő tudott lenni. Ezért mindig örömriadallal fogadtuk megjelenését, a nap bármely órájában. Atyámnak nem lehetett oly szorgos elfoglaltatása, mit a Petőfi jöttekor abba nem hagyott, - s komorságát föl ne derítette volna. Rendesen egy-egy költeményét hozta el atyámhoz, hogy bemutassa, mielőtt kinyomatta. Szerette hallani atyám előzetes véleményét, melyre sokat tartott. S minthogy verseit jobbára éjjel írta meg: a kézirattal azon melegében olykor már a hajnali órákban atyámnál volt, akit rendesen ébren talált. Nagy hatással volt e közlékenység Petőfire, mert tudta, hogy atyám épp oly őszinte, mint szigorú bírálója, - s akit mindig extázisba hozott lángelméjének tökélyesbülő termékeivel.

Kora reggeli látogatásaival legelőbb is nekem és Árpád öcsémnek kellett tudomást vennünk; mert mi az atyám előszobájában háltunk s Petőfi – átmenőben – először is minket riasztott fel, ébresztőül rendesen egy-egy hatalmas „barack”-ot nyomván csontos ujjaival a fejünkre. S meggyőződésből mondhatom, hogy Petőfi – minden véznasága mellett is – kitűnő izomerővel bírt. Parolái, mikben egyszer-másszor részesített, oly ropogósak voltak, akárcsak a Jókai vasmarkú kézszorítása, melyről kiváló humoristánk: Bernáth Gazsi azt jegyezte meg, hogy „még a besztercebányai prés alatt megedzett rézgaras is óbégatna tőle!” Ám azért e parolák és barackok akkor sajogtak nekünk legfájdalmasabban, mikor már nem részesülhettünk többé belőlük.

Nagy családi örömünnep volt házunknál. Én és Árpád öcsém egy évi távollét után megérkeztünk Kézsmárkról a „német szó” kurzusáról. Minden oldalról ostromolnak, gyötörnek a német beszéd examinálásával. Persze, hogy sikertelenül; mert a németből alig tudunk valamit. A kézsmárki polgárság már akkor inkább szeretett velünk magyarul társalogni s így az ottlétünknek kevés foganatja volt. S visszajöttünk úgy, ahogy elmentünk: sült magyarokul. Petőfi titkolt örömmel vette ezt tudomásul, s ezért legtöbbet dévajkodott velünk, látogatásai alkalmával német kérdéseivel, faggatásaival...

- No hát – mondja -, ha le tudjátok fordítani a német versemet: megkérem a nagymamát, hogy holnapra lekváros derelyét készítsen a számotokra!

Ez volt a legkedvesebb ételünk, amellyel biztosan lépre csalhatott bennünket. Papírt vett elő s leírta a verset:

„Drei Apfel und a halber,

Liesz dich rufen: kamst nicht her,

Bist nicht kommen: bliebst dahaam,

Bist geworden Fra-maam.

Hej, huj! meinetwegen!

Hab’ ich auch a Bluml gsegen:

Hej, huj! Sommers thu ichs pflücken pflegen.”

- Íme, itt van; holnap előkérem a fordítását.

S a verset a markomba nyomta, távozott.

Mintha egy arasznyit nyúlt volna az arcunk meglepetésünkben, ijedtségünkben. A családtagok tanácstalanul sompolyogtak el mellőlünk. Bálvánnyá merevülten, csak ketten maradtunk az asztalnál: öcsém és én. Jó ideig szótlanul bámultunk egymásra... Némán és kétségbeesve kerestük egymás szemeiben a vigasztalást, a kibontakozás módját. Hasztalan. Nincs szabadulás. A gonosz Sándor bácsi pellengérre állít bennünket: ránk süti, hogy nem tudunk németül. Kihez folyamodjunk segítségért?... Hiszen az egész családunkban nincs senki, aki annyi német tudománnyal bírjon -, mondám szorult lélegzettel, nagy szünet múlva. De bizony van! – vág közbe nagy fifikával Árpád öcsém. Hát Etelka?!... Forduljunk hozzá! Neki kell bennünket megmenteni a szégyentől!... esetleg: a fenítéktől!... Etel nővérem már két év óta járt a Tóth Teréz híres nevelőintézetébe. Azidőben elsőrendű nőnövelde volt a fővárosban, hová keresztatyja: Fáy András költségén volt fölvéve. Hogyne tudna ő németül? hiszen a hét bizonyos napjain a tanrend szerint csak németül szabad az intézetben beszélni. Neki bizonyosan van már annyi gyakorlata, hogy a Petőfi feladványát megfejtheti. Ez eszmétől megragadva mintegy villámütésre ugrottunk fel s rohantunk Etelkához.

Az egész délutánt a fordítással küszködve töltöttük nővérem – és a német szótár segítségével. A szavakat szép szórendben le is fordítottuk. De a mondatok összefüggését sehogy sem bírtuk megtalálni.

Régi jó cselédünk: a Trézsi hozta az uzsonnakávét, s töprengésünket látva, közbeszól: „mindjárt elhozom én a Francit – ez volt az udvarlója -, ő jól tud németül, majd segít az maguknak!” S úgy lőn, mint mondá. Az elősiető Franci csakugyan már az első sor fordításánál ráismert a német plundrába öltöztetett „Három alma meg egy fél” – kezdetű magyar népdalra, s nyomban el is énekelte nekünk nagy örömünkre és megvigasztalásunkra az egész szöveget; aztán addig ismételte, míg megtanultuk mindhárman.

Nosza, loholtunk mindjárt az örvendetes értesítéssel a nagymamához: „Nagymama! kedves nagymama! holnap lekváros derelye lesz; lefordítottuk ám a Petőfi versét s tudjuk is a nótáját!” S hogy meggyőzzük felőle: tüstént felolvastuk s el is daloltuk neki... S még a jó nagymama segített hellyel-közzel a dallam helyes éneklésében.

Másnap Petőfit kórusban vártuk az ebédre, melyhez híva volt... S a nagymama pompás lekváros derelyéjétől piroslott szánk, arcunk s az egész társaság kedélye a tudatban, hogy kifogtunk a Petőfi cselvetésén, aki jókedvében olyan édes barackokat nyomott jutalmul a fejünkre, hogy még másnap is dörzsöltük a helyét.

Többször hallottam híresztelni Petőfi felől, hogy ilyen-amolyan ellenszenves, durva modorú ember volt!... Igen ám, azokkal szemben, akik ellenszenvére, haragjára rászolgáltak. Mert szívből-lélekből utálta, megvetette a szolgalelkűeket, a hipokratákat, a nyegle szószátyárokat, a nagyképűsködő himpelléreket, a tehetség nélküli feltolakodókat, az idegeneket majmoló divatbohócokat, kiket a társadalom harlekénjeinek tekintett, az elvteleneket, az aposztatákat, s különösen a gyanús, a rossz hazafiakat. Mintha most is hallanám ez utóbbiakat sújtó anatémáját: „Kötelet, golyót nekik!”

Tudva van, hogy Petőfi mindenekfölött egyenes lelkű, hízelgést nem ismerő, szókimondó, szabadgondolkozású ember volt. A jók és méltók iránti szeretetében határtalan, a rosszak és méltatlanokkal szemben irgalmatlan.

Ihletsége roppant látókörével, csodás erőinek tudatában nem ismert határt. A fény nem vakította, a sötétség nem félemlítette meg. Bátor, szabad sasként emelkedett a nap tüzéhez, hogy fényét vizsgálja és szintoly szabadon és merészen csapott alá a haza földjén burjánzó korcsokra, árulókra, kikkel szünetlen harcban állt.

Azonban semmi sem bizonyíthatja hathatósabban Petőfi gyöngéd érzelmeit, nemes ízlését, fönnkelt gondolkozását, szeretetreméltóságát, mint teljes meghódolása az érdemesek – a nemzet jelesei -, legjobbjai előtt, kiket nagyra becsült, szeretett s akikkel állandóan a legbensőbb egyetértésben, viszonyos barátságban élt.

Sümegi György: Katona József múlt századi arcképei

Németh László „rejtélyes költő”-nek nevezte Katonát. Fönnmaradt arcképeire is jellemző a Németh László-i meghatározás, hiszen ezek makacsul ellenállnak a megközelítőnek. Szívós türelem segíthet a csak részleges megszólaltatásukban is.¹ (1. Itt köszönöm meg állandó buzdítását és mindig kész segítségét dr. Orosz László irodalomtörténésznek, kollégámnak, hiszen mellémállása nélkül nem született volna meg ez a dolgozat.

Köszönöm továbbá Kőhegyi Mihály régész baráti segítségét és dr. Rózsa György művészettörténésznek a lektori véleményében kifejtett tanácsait, amelyeket örömmel hasznosítottam.)

Milyen volt testi valójában, külső megjelenésében drámairodalmunk máig ható klasszikusa? Milyen volt termete, testalkata, milyenek voltak arcvonásai? Hogyan és milyennek ismerhetjük meg őt fönnmaradt arcképei tükrében? A fotográfia Katona életében (1791-1830) még nem volt használatos – csak az 50-es évektől terjedt el nálunk -, így természetes testarányaiban, objektíven megmutató fotóarckép nem maradhatott fönn. Alakjának megidézéséhez a gyér és szűkszavú kortársi visszaemlékezések sorából a Katona-kutatás is Dérynét, mint hiteles szemtanút idézi leggyakrabban. „Ez (t. i. Katona) igen különös egyéniség volt. Nagy különc, szörnyű komoly, mindig s igen rövid beszédű. Egy-egy szóval végzett mindent... Alakja elég csinos volt, sugár termettel, de az arca nem volt szép. Haja gesztenyeszín, de úgy állott, mint a szeg.”² (2. DÉRYNÉ emlékezései. I.Bp. 1955. 172-173.) Katona alakjától kortársi leírást nem tudunk idézni Dérynéén kívül. Hallgatnak róla a források, még hivatalos társa, az őt közelről ismerő Csányi János sem szolgál ilyen adatokkal.³ (3 . CSÁNYI János: Katona József. Társalkodó, 1840. 170-171.) Bartucz Lajos antropológus 1930-ban elvégezte drámaírónk és szülei földi maradványainak exhumálását. Vizsgálatának eredményeit azért szükséges legalább kivonatosan idézni, hogy Katona alakjához közelebb kerülhessünk. „... a koponyát egyenletesen sűrű, hátul s főleg a halántékon széjjelálló merev fürtökbe csavarodó, hosszú, vastagszálú, gesztenyebarna haj borította... Koponyája nagy, magas, rövid s főleg hátul igen széles. Űrtartalma 1650 köbcentiméter, ami 1569 gr. agyvelősúlynak felel meg. Katona... koponyájának kapacitása, valamint agyvelejének súlya és nagysága tetemesen felülmúlta az európai férfiátlagot. (1500 köbcentiméter kapacitás és 1350 gr. agyvelő) ... a koponyatető elég lapos, közepe táján gyenge homorulattal, majd hátrafelé mérsékelten emelkedik s azután hirtelen kanyarulattal megy át a lapos nyakszirtbe. Általában a költő koponyájának meglehetősen gyermekies alakja van s oldalról nézve agykoponyája feltűnően nagy arckoponyájához képest... Homlokdudorai igen közel feküsznek egymáshoz... Homloka elöl keskeny, középmagas, de elég domború, hátrafelé pedig hirtelen szélesedő... Szemöldöke vékony s alacsonyan, vízszintesen fekvő, bajusza kicsi és elég ritka... Csontos szemöldívei gyengén fejlettek és alacsonyan foglalnak helyet... Arckoponyája kicsi, alacsony, széles. Feltűnő a szemüregek kicsinysége s a szemgödrök közötti orrgyökrészlet szélessége. Az orrgyök különben lapos, az orrhát rövid, erősen homorú. Az orrüreg és orrnyílás igen alacsony s elég széles. Orrsövénye balra görbült... kicsiny szemei, rövid, homorú hátú, széles cimpájú orra volt... Különösen szembetűnő vonása Katona József arcának az orr alatti fogmederrésznek alacsony volta és főleg annak rézsútos előre állása, ami a koponya profil képén igen jól látható. Az arc fogmedri részének ezt az előreállását még jobban fokozták a kiálló nagy, széles

metszőfogak, melyek a valószínűleg kissé húsos ajkat meglehetően előre tolják, s nevetéskor nemcsak a fogak, hanem a foghús is láthatóvá vált... a jól fejlett alacsony, gömbölyű áll meglehetősen előre nyúlott, vagyis ún. tűrt álla volt... életbeli testmagassága 170 cm volt, vagyis a magas termet alsó határán állott... nem volt széles válla és a mellkasa sem fejlettebb a közepesnél... Kissé megnyúlt, karcsú alakja volt.” Bartucz summázása szerint: „Katona arcában nem voltak markáns, férfias vonások ... úgy arcán, mint egész alakján bizonyos nőies lágyság ömlött el... az sem véletlen, hogy agykoponyájának hátsó fele aránytalanul fejlettebb, mint az első, s talán némi kapcsolatba hozható a nagy költőnek túltengő, szenzibilis idegéletével.”⁴ (4. BARTUCZ Lajos: Katona József földi maradványainak exhumálása. Katona Emlékkönyv. Szerk. HAJNÓCZY Iván. Kecskemét, 1930. 56-66. Bartucz vizsgálati eredményeit nem a nála szereplő sorrendben közöljük.)

Bartucz, észrevételei nyomósítására szintén Déryné szavait hívja segítségül, és megállapítja, hogy Katona arcképei közül „a leghitelesebbnek látszik” Rohn kőmetszete, melyet Vahot Imre 1853-ban közölt.⁵ (5. KATONA József. Rohn kőmetszete. Nyomt. Walzel A. F. Pesten. Először megjelent: Magyar Thália. Játékszíni Almanach 1853-ra. Szerkeszti VAHOT Imre. Pesten, 1853. 3. tábla. A Magyar Történelmi Képcsarnok önálló lapot őriz a kőrajzból: KATONA József. Rohn kőmetszete, 14,7 x 9,9 cm. Leltári száma: 2678/1.)

Ugyanez a litográfia később – többek között – megjelent: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől a kiegyezésig. 1772-1867. Szerk.: BEŐTHY Zsolt. Bp. 1895. 332. – WALDAPFEL József: Katona József, Bp. 1942. 1. tábla – Katona Emlékkönyv. Kecskemét, 1930. 1. tábla. NÉMETH Antal: Bánk bán száz éve színpadon. Bp. 1935. 1. kép. A metszettel foglalkozó legfontosabb irodalom: GERSZI Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Bp. 1960. 190.) ( 1. kép) Bartucz nyilatkozott az általa ismert Katona arcképek hitelességéről is az exhumálás elvégzése után.⁶ (6. BARTUCZ Lajos: Mit láttam Katona József felbontott sírjában? Melyik Katona legjobb képe? A Kecskeméti Közlöny Naptára az 1931-ik évre. Szerk.: HORVÁTH Ödön. Kecskemét, (1930.) 54-55. és 80. oldalakon.) Beleszól abba a vitába, mely szerinte „háromnegyed százada folyik Katona külső megjelenéséről”. Elmarasztalja Horváth Dömét, akit Bartucz állítása alapján „saját felfogása szerint készült idealizált képet hozott a költőről forgalomba.”⁷ (7. Először megjelent: KATONA József: Bánk bán. Kiadja HORVÁTH Döme. Kecskemét, 1856.) Bartucz is idézi a Magyar Thália megjegyzését, miszerint Rohn metszete „a Kecskeméten lévő eredeti olajfestmény után” készült.⁸ (8. Magyar Thália. Játékszíni Almanach 1853-ra. Szerkeszti VAHOT Imre Pesten. 1853. Mellékletek.)

Mielőtt az „eredeti” képnek utána néznénk, vizsgáljuk meg közelebbről az első, évszámhoz pontosan köthető Magyar Thália-belit. Rohn metszete Vahot Imre Katonás bemutató írásához készült melléklet, illusztráció.⁹ (9. VAHOT Imre: Katona József – rámául arcképéhöz – Magyar Thália. Játékszíni Almanach 1853-ra. Szerkeszti VAHOT Imre. Pesten, 1853. 285-294.) A Rohn metszette portré mellkép, a test alul majdnem félkörívesre van kerekítve. Az öltözet zárt, a zsinóros, egyenesen fölálló nyakú dolmány fölül begombolva, a nyakat szorosra kötött sál fogja körbe. A dolmány három felső zsinórja begombolva, a három alsó begombolatlan, így lefelé nyitott. A felső kabát alatti nyílásból három gomb villan ki, ezek mellénygombok lehetnek. A bal oldali háromnegyed profilos beállítás miatt a jobb szem kissé hátrább került és kisebb, mint a bal. A szem világos színű, feltehetően kék. Az orrhát határozottan homorú, bajusza ritkás, álla gömbölyű, alatta látszik a toka.

Szemöldökívei keskenyek és széthúzottak, középen egymástól távol helyezkednek el. Haja dús, valószínűleg erősszálú, sűrű és erősen göndörödő. Vállai csapottak, felsőteste vékony, különösen a fej nagysága miatt tűnik annak. Az egész arcon – nyíltsága ellenére – valami rejtőzködés figyelhető meg. Mintha bánat felhőzné, csendes keserűség ül ki rá. Befelé figyelés, önmagába merülés jellemzi inkább, mintsem a kitárulkozás. A zárt nyakú öltözet sötét foltja és a pontozó modorban, érzékenyen megfogalmazott világos arc kontrasztál. Katona későbbi arcképein – ha nem is módosítások nélkül – leginkább ez a bal oldali, háromnegyed profilos, zárt ruhájú mellkép; ikonográfiai típus terjedt el.

Vahot Imre 1856-ban megismétli a Magyar Tháliában közölt portrét, de nem kőnyomatként hozza, hanem fametszetet csináltat belőle.¹⁰ (10. MÜLLER Gyula és VAHOT Imre Egyesült Magyar- és Erdélyországi Nagy Képes Naptára 1857-re. Pesten, 1856. 148.) Ezen eltűnik az 1853-as Rohn-litográfia finom, árnyalatosan kidolgozott jellege. A papír is durvább, több faanyagot tartalmaz. Az 1853-as portréval majdnem pontosan egyező méretű fametszeten a homlok, az arc szem alatti részei és az áll világos foltja kivillan a sötét haj koronázta arcból. A beállítás, a bal oldali háromnegyed profilos nézet és a magas nyakú zárt ruha ugyanazt a típust képviseli, mint Rohn kőnyomata. A fametszeten – a technika természetéből eredően – keményebbek és határozottabbak az arcvonások, mint az érzékenyen megfogalmazott 1853-as kőnyomaton. A fametszetű arc markáns jellege egészen távoli a Bartucz és Rohn segítségével megidézett Katona-arctól, noha a hitelesnek elismert litográfiáról készült. Feltehetően a szükségesnél bővebben adagolt festék is hozzájárult a metszet sötétre sikerült nyomásához. (2. kép.)

De vajon milyen lehetett a Rohn-litográfia előképe, a „Kecskeméten levő eredeti olajfestmény”? Erről talán tévedés nélkül feltehetjük, hogy Katona egykorú képmása volt. Katona írásaiban, fönnmaradt jegyzeteiben nem találunk említést róla. Noha a versei el írt ajánlás egy elkészült portréra éppúgy célozhat, mint az azt helyettesítő írott-önarcképre:

„Száraz képedet a józan elesmeri,

a sculpsit kimarad, mint az ajánlat is;

hisz szűkségtelen a nyalka cikornya, ha

éppen csak keveset nyomna is a becsed:”

(E verseimhez)¹¹

(11. Katona József összes művei, Bp. 1959. II. 7.)

Az Erdélyi Múzeum pályázatán sajnálatosan nem értékelt Bánk bán 1820-ban, 1821-es évszámmal, Katona életében megjelent.¹² (12. Bánk-bán. Dráma 5 szakaszban. Szerzette Katona József. Pesten, Trattner János Tamás’ betűivel ’s költségével. 1821.) A drámaíró arcképe nemcsak sejthető szerénysége miatt nem kerülhetett műve élére, hanem talán azért sem, mert addig ilyen nem is készült róla.¹³ (13. Ugyanezen okból nem adott arcképet munkái első kiadásához Vörösmarty Mihály. FEJŐS Imre: Vörösmarty arca. Irodalomtörténeti Füzetek, 8.Bp. 1956. 22.) Hát mikor készült, mikor készülhetett az eredetinek mondott olajfestmény? És ki csinálta, ki csinálhatta? Hol van ez a kép? Az idős Jókai egy jegyzete nyújt valamelyest eligazítást. „... azon arcképe Katona Józsefnek,melyet életírásai munkája címképéül közölni szoktak, az én kecskeméti diákkoromban készült, egy kedves iskolatársam Muraközy János rajzónja révén,ki festői pályára vágyott, nagy művészi tehetsége volt hozzá: aztán ő is szenátor lett szülővárosában és nem pingált többet. A rajz eredetijét, mely 1842-ben még ott volt a költő családi lakában, valószínűleg egy bennszülött kortárs festette olajba, kit a köznyelv „Szekolai piktor” névvel emlegetett. Azt is jól ismertem: Diogenesi cinikus alak volt: különösen gyűlölte az iskolás fiúkat. Ez az arckép szolgált mintául Katona Józsefnek Züllich készítette ércszobrához is. De az sem lehetetlen, hogy Kiss Bálint volt az okozója az olajfestménynek.”¹⁴ (14. JÓKAI Mór: Katona József Bánk bánja, Szemlélődés. In: KATONA József: Bánk bán. A Pesti Napló kiadása. Bp. 1899. XI. Lábjegyzet.) A rajzolásban és festésben már fiatalon járatos Jókai idős korában emlékezhetett-e pontosan az eredeti mű technikájára? Ugyanis katonát ábrázoló olajfestményt nem ismerünk ilyen nem maradt fönn. Lehet, hogy a Jókai által említett mű elveszett, vagy lappang valahol? Egy kisméretű, miniatúránál alig nagyobb „szürke olajfestmény papíron” szerepelt Ernst Lajos gyűjteményében.¹⁵ (15. VARJÚ Elemér – HÖLLRIGI József: Ernst Lajos magyar történeti gyűjteménye. (Katalógus) Bp. 1932. 130. 52. tétel: Katona József arcképe, szürke olajfestmény papíron, 17 x 12 cm.) A képet a gyűjtő kiállította 1930-ban Kecskeméten a Katona Emlékkiállításon (Városi Múzeum) is, a következő aláírással: „A költő ifjúkori arcképe, ismeretlen festőtől.”¹⁶ (16. 1930. évi Katona-Emléklap. Kecskemét, 1931. 48.) Ez a kép lehetett az eredeti olajfestmény, amit Jókai megjelölt? Nincs adatunk arra, hogy a kép honnan és hogyan került az Ernst-gyűjteménybe, és azt sem sikerült kideríteni hogy a gyűjtemény árverésekor ki vásárolta meg.¹⁷ (17. A M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának Aukciója az Ernst Múzeum kiállítási helyiségeiben ... a volt Ernst-Múzeum teljes műtárgyai kerülnek eladásra. Árverési Közlöny, XX. évf. (1939. jan. hó) 29. oldalon a 213. tétel: „Ismeretlen festő, XIX. század, Katona József. Olajfestmény, 17 x 11. Kikiáltási ár: 20,- P. /pengő/) Az eredeti képet festhette „Szokolai piktor”, azaz Szokolay Hártó János. Neki Kecskemét városa 1815-ben 200 forintot juttat, hogy festészeti tanulmányokat folytathasson a debreceni kollégiumban.¹⁸  (18. ENTZ Géza-GENTHON István-SZAPPANOS Jenő: Kecskemét. Bp. 1961. 55.) Arról pedig Szokolay maga tudósít, hogy: „... 1819-ben Bécsben ... a’ festés tanulásáért ott’ üdőmet töltöttem.”¹⁹ (19. SZOKOLAY HÁRTÓ János: Szabadalmas Kecskemét városának történeti ismertetése azaz: Régibb kori és jelen állapotjának lehető hív előadása. Kecskemét, 1846. 15.) Munkái közül bizonyosan csak két városképet ismerünk – 1815- és 1929-ből -, melyeket metszéshez rajzolt elő Karacs Ferencnek.²⁰  (20. „Kecskemét várossa nap keletről 1814. 20-ik Oct. Szokolai Hártó János rajz, Karács metsz. Pesten.” rézmetszet, papír; A városkép a csizmadia céh szabaduló levelének a felső részén található. A Magyar Történelmi Képcsarnok egy példányban őrzi ezt a rézmetszetet (41,6 x 54, 9 cm). Leltári száma: 56.297. A Kecskeméti Katona József Múzeum tulajdonában található a rézmetszet dúca, melyről 1978-ban készült új lenyomat 5 példányban. – a SZOKOLAY HÁRTÓ János és KARÁCS Ferenc: Kecskemét látképe, a molnár céh mesterlevelén, rézmetszet, papír, 41,6 x 54,9 cm. jelezve balra lent: Szokolay Hártó János rajz. Jelezve jobbra lent: Szokolay Hártó János rajz. Jelezve jobbra lent: Karacs metsz. Pesten 1929. Katona József Múzeum, Kecskemét.) Az ügyetlen rajzú elsőhöz képest a második érettebb, tisztábban és világosabban fogalmazott. Szokolay a rajzolás mellett foglalkozott bútortervezéssel, az 1831. évi kolera idején pedig gyógyított.²¹ (21. SZOKOLAI HÁRTÓ János i. m. 131.) Megírta szülővárosa, Kecskemét történetét, melynek bevezetőjében nem mulasztja el megemlíteni, hogy az ő várostörténeti jegyzeteit Katona József is használta²² (22. „Illyen formán áll a’ dolog legkülönösebben Kecskemét’ nevére, ezen névnek származási-okaira, nem különben a’ Parriscum nevezetre nézve, melly ez utóbbi nevezet mellett tőlem is költsönzött, ’s nálam meglevő jegyzetek’ nyomain Katona József jeles és hólta után (mint rendesen szokás) illő méltánylással koszorúztatni kívánt hazánkfia, Kecskemét városa’ históriáját megkezdő de be nem végezhetett iratán által, mind végig vitatkozik...” SZOKOLAI HÁRTÓ János i. m. VI-VII.) a saját Kecskemét történetének megírásához²³ (23. Katona József félbemaradt Kecskemét történetének kiadását édesapja vitte véghez, már az író halála után. Szabadalmas Kecskemét alsó Magyar Ország első mező várossa történetei. Hiteles levelekből öszveszedte néhai Katona József, szabadalmas Kecskemét várossa fő fiskálissa. Pesten, 1834. Trattner Károlyi nyomtatása. – Szokolay csak 1846-ban tudta kiadni könyvét Kecskemét város segítségével, de a későbbi megjelenése nem jelenti azt, hogy Katona ne ismerhette volna a sokáig kéziratban levő Szokolay-művet.) Szokolay Hártó és Katona tehát ismerték egymást. Katona életének utolsó, Kecskeméten töltött évtizedében 1820-30 között – és nem ifjúkorában készíthetett róla portrét Szokolay. Bár tőle azonosítható olajfestmény egyáltalán nem maradt ránk.

A Jókai által szintén említett Kiss Bálint ugyancsak lehetett szerzője az olajfestménynek. Katona és Kiss Bálint személyes kapcsolatáról nincs ugyan tudomásunk, de Kecskeméten diákoskodott, és többször megfordulhatott itt a 20-as években is, hiszen szinte vándorfestőként járt Szentes és Debrecen, Pest és Bécs között; megbízásai teljesítése és tanulás végett.²⁴ (24. ZÁDOR Anna: Kiss Bálint 1802-1868. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, 1952. Bp. 1953. Monografikus tanulmányában Zádor Anna említi, hogy Kiss Bálint iskoláit szülővárosában, Szentesen és Kecskeméten végezte. A szerző arra is fölhívja a figyelmet, hogy Kiss Bálint korai munkássága újadatokkal, összefüggésekkel és művekkel bővülhet még.)

Jókai állításait vizsgálva addig jutottunk el, hogy Szokolay Hártó és Kiss Bálint egyaránt lehetett az eredeti olajfestmény „okozója”. Jókai szerint erről készült Muraközy „rajzónja révén” az a Katona-arckép, melyet „munkája címképéül közölni szoktak”. Vajon melyik Katona portréra gondol Jókai? Valószínűleg a Horváth Döme által 1856 és 1860-ban, a két kecskeméti Bánk bán kiadásban közzétett arcképre, mely a későbbiekben is legfőbb mintája lett. Muraközy 1842-44 között másolhatott²⁵ (25. Muraközy János Emlékkiállítása. Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyar Nemzeti Galéria, Bp. (katalógus). A kiállítást rendezte és a bevezetőt írta: TELEPY Katalin. Szerk.: H. TÓTH Elvira. Kecskemét, 1971.), mivel akkor járt együtt Jókaival a kecskeméti Jogakadémiára. Nemcsak barátja volt a később híres írónak, hanem tanítványa is, hiszen Jókai vezette be őt a rajzolás és a festés mesterségébe.²⁶ (26. Jókai képzőművészeti tevékenységéről monografikus tanulmányt írt VAYERNÉ ZIBOLEN ÁGNES: Jókai képzőművészeti munkássága. A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve. Bp. 1962. 61-63.) De az erősen kétségbe vonható, hogy a Horváth Döme-kiadások portréja a rajzolásba és festésbe alig belekóstoló fiatal Muraközytől származna.²⁷ (27. Anélkül, hogy ellenőrizte volna Jókai állítását, Lyka Károly azt írja, hogy „... a rajz, amelyet a még jogász Muraközy Katona Józsefről készített, a legjobb a Bánk bán költőjének mindenképmása közt.” LYKA Károly: Magyar művészet 1800-1850. A táblabíró-világ művészete. II. átd. és bőv. kiadás. Bp. é.n. 317.) Az arckép fejlett rajztudásról árulkodik, ami Muraközynek a 40-es évek elején még nem lehetett sajátja. Előfordulhat az is hogy Jókai tévedett, hiszen több mint 50 év távolából idézte föl Katona arcképével kapcsolatos emlékeit. Ha Jókai emlékezete pontatlan, akkor nemcsak abban tévedhetett, hogy Muraközy kezétől származtatta a legelterjedtebb Katona-arcképet, hanem abban is, hogy az eredeti kép milyen technikával készült.

Olajfestménynek – az Ernst Lajosét kivéve – nem tudtunk a nyomára bukkanni, van viszont egy pasztellkép, amiről a hagyomány azt tartja, hogy Katonát ábrázolja (3. kép). A beállítás ugyanaz, mint Rohn metszetén: bal oldali, háromnegyed profilos, de egy asztal mögött ülve ábrázolja. A képen a magas nyakú, zárt öltözet fölött a bal vállat egy prémgalléros, zsinóros ment takarja, melynek összekötő zsinórjába kapcsolódik a bal kéz mutatóujja. Előtte, az asztal sarkán, a többszöri törlés és átrajzolás miatt nehezen kivehető, magas, füles kosárka. Talán szőlő van benne, legalábbis zöld színű, kerek szemek látszanak a szájánál. A kosár mellett egy nem egészen szabályos gömb formájú tárgy van, közepén kör alakú benyomódással. Az alak csapott vállai vékony felsőtestről árulkodnak. Az arc feltűnően széles, a fej a testhez képest nagynak mondható. Bal halántékán a haj egyenesen előre fésült. A bajusz közepes sűrűségű, végein fölfelé pödörve. A szemek, a szemöldökívek és az orr állása és formája egyezik Bartucz leírásával és ezáltal a Rohn-metszettel.

A pasztellkép a múlt század végén bukkant föl, és beleltározták a Városi Múzeum gyűjteményébe 1902-ben.²⁸ (28. A Városi Múzeum, Kecskemét régi képzőművészeti leltárkönyvének bejegyzése szerint: „Ismeretlentől: Katona József arcképe. (Lásd: Bánk bán. A Pesti Napló kiadása. Budapest, 1899. XI. 1. jegyzet), Fekete fa rámában. Levéltárból.” Képzőművészeti munkák leltára III. Olajfestmények, aquarellek, stb. 2.) Sajnos, azt nem jegyezték föl róla, hogy honnét származik. Erre vonatkozóan az egyik helyi újság így tudósít: „... van Katona Józsefnek egy krétarajz arcképe. Egy szekrény tetején ott volt az Anyakönyvi Hivatalban. Lepte a por, mert értéktelennek tartották.”²⁹ (29. Kecskeméti Friss Újság 1900. nov. 22.) A képet nevezik „egykorú színes krétarajz”-nak³⁰ (30. 1930. évi Katona-Emléklap. Kecskemét, 1931. 54.), „régi festmény”-nek³¹ (31. Katona József képei. Jegyzetlap a Katona József Megyei Könyvtár Katona gyűjteményében. Jelzés nélkül.), Hajnóczy Iván pedig így ír róla: „... a költő állítólagos egykorú mellképe: de ezen semmiféle felirat nincs, s a fej későbbi és más technikájú rajz, mint a derék, úgy hogy hitelesnek nem vehető.³² (32. HAJNCZY Iván: Katona-emlékek Kecskeméten. Katona Emlékkönyv, Kecskemét, 1930. 5.) A fejen valóban erősen látszanak az előrajzolás nyomai – különösen a szemek, az orr, az ajkak és a bajusz esetében, de ezzel még nem bizonyítható, hogy a testnél később készült. Hiszen nem más technikáról van szó, hanem csak arról hogy kevesebb pasztell került az arcra, mint a test többi részére.

És a fej rajzosabb, vonalasabb megoldású. Így kevésbé festői, mint a többi rész. A kevésbé gyakorlott rajzoló bizonyára a pasztellt is fogyatékosan kezelte. Nem hordott föl belőle eleget az arcra, de ezzel nemcsak mesterségbeli hiányosságairól árulkodik, hanem azt is eléri, hogy az arc bizonytalan rajzú, nem vonzó, nem szép.

Erdős Renée: Könny

Magam sírásra ritkán gerjedek.

S ha sírni látok mást: elfog a szégyen.

Nem szép a könny – csak kis gyermek szemében

Tört játékszerén aki kesereg.

Nem szép a könny. Rútít és megaláz.

De ha ezüstös aggot sírni látok:

Magának a bánatnak megbocsátok.

Gyermeknél, aggnál meghat a sírás.

Ott égig nő egy semmis kicsi ok

S szívet eltöltő nagy keservbe árad –

Itt egy könnycseppben emberöltő bánat

Öröm, reménység emléke zokog.

Szép mind a kettő, halvány, tiszta, szent.

De ez a múltba sír, az a jövőbe.

Ki a jelennek bátor küszködője:

Szenved, csatáz, de könnyet sohsem ejt.

Magam sírásra ritkán gerjedek.

Óh én már jól tudom, hogy elpihennek

Nagy viharok, nagy álmok, nagy szerelmek,

S hogy eltörnek a kis játékszerek...

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905. júl. 1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Küzdelmek

Egy este a vízparton sétáltak – ott, ahol munkások a fákat kivágták, hogy síneket rakjanak helyükre a vasút számára.

A férfi leült az egyik kidöntött fatörzsre és a vízbe nézett.

Az asszony, mint egy szobor mereven állt meg előtte és várta, hogy szóljon.

- Menj el innen –mondta kis idő múlva a férfi -, itt téged nemsokára bántani fognak. Eredj el messzire, hogy soha a neved az én nevemmel együtt ne emlegethessék. Az asszony, akinek én egyszer megfogtam a kezét – rossz attól a perctől.

- Én a kezedbe teszem a kezem – mondta mosolyogva az asszony -, én nem félek a rosszaságtól.

- Attól sem, amit az emberek gondolnak felőled?

Attól sem. Csak a hazugságtól félek és attól a szenvedéstől, ami a hazugságból származik. Ha elmegyek innen -, a hazugságba megyek. Mert csak itt jó nekem, ahol te vagy. Itt szeretek leni. És ha az emberek bántani fognak, az nekem nem lesz szenvedés, mert érezni fogom lelkemben az igazságot, az erős parancsoló igazságot. Én itt maradok.

- Eredj el innen – mondta a férfi. – Én foglak bántani, ha ők nem. Sohasem volt boldog az, aki az életét az életemhez kötötte.

- Kik voltak azok?

- Asszonyok. Jók és kevésbé jók. Szelídek, önfeláldozók, erősek és erőszakosak, ahogy éppen jött. Mind szenvedtek miattam.

- Én nem fogok szenvedni –mondta az asszony -, én olyan vagyok egymagam, amilyenek ők együttvéve. – Meglátod, hogy én más vagyok.

- Ha szeretsz engem – mondta a férfi -, olyan vagy éppen, mint ők.

- Ha szeretlek! De ki mondja, hogy szerelem ez? Nem kívánok másutt lenni, mint ahol te vagy. A hangod, a beszéded a legkedvesebb nekem, a te alakod és fejed a legismerősebb a földön -, tehát melletted érzem magam legjobban. De ne mondjuk, hogy ez szerelem Nevezzük rokonságnak és maradjunk egymás mellett.

- Én úgy fogok bánni veled, mint a többi asszonnyal – felelte a férfi -, előre mondom: egy szikrával sem tartalak többnek és becsesebbnek, mihelyt az enyém lettél.

Az asszony vállat vont.

Erdős Renée: Asszonyi levél

Köszönöm a piros rózsákat.

Tegnap, hogy elment és én magam maradtam

a szomorú különös alkonyatban:

valami bágyadt, érzelmes, meleg

hangulat szállta meg a lelkem.

Csak eltűnődtem, elmerengtem

azon, amiket mondott. Ölbe vett

s rohant a képzelet velem

szédületes lejtőkön föl s alá,

amíg megszédült a fejem,

amíg az arcom kitüzesedett.

Akkor helyemről ijedten fölálltam,

akkor kitártam jól az ablakot,

s a hűvös alkonyati szélnek

odatartottam az arcom, a vállam

s ez lassanként megnyugtatott.

-        -        -        -

Ma jó kedvem van. Kora reggel kaptam

a levelét. Óh, ennek a levélnek

megint minden sora ellenem lázad!

Ne írjon így s ne szenvedjen miattam

Most ne. Később. Lesz módja rá elég –

Írnék többet, de hisz látom ma még.

Köszönöm a piros rózsákat.

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905. júl. 1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Szent György lovag

Ponor Endre, mikor az állam megvásárolta a nagy Szent György képét: elment kóborolni Erdélybe.

A havasok alján, a kis móc-falvak között járt, ahol a vázlatkönyvét telerajzolta sudár nyírfákkal, vadbokrokkal s a magas tetejű vályogkunyhókkal, amik alatt a szegény emberek alázatos és jámbor életet éltek, egyazon levegőt szíván a tehenükkel vagy a sertésükkel.

Nagy volt itt az emberi szegénység és hatalmas, pompával teli a természet.

Ponor, a piktor látott oláh asszonyokat, fiatalokat, akiknek az ingvállától keresztül futott a hátán a hideg. Magában azt gondolta:

- Az asszonyon látszik meg legjobban a szegénység. Rajta a legszomorúbb. Őt veri a legkegyetlenebbül. Minden asszonynak pénzt adnék, ha volna, hogy tiszta és takaros lehessen.

Egy délelőtt, az erdőkben járva, a fenyvesek között talált egy ütött-kopott keresztet, amely előtt valami furcsa gombolyag hempergett a fűben. Nem lehetett tudni micsoda, mert a feje nem látszott. De énekelt különös, kedves madárhangon, tehát bizonyos, hogy asszonyféle volt.

A piktor odament és megnézte.

Először csak két tágra nyílt, ijedt szemet látott, ami körül nagy, fekete hajfelhő rendetlenül libegett.

Aztán látott egy csodálatos, nedves gyermekszájat, ami nyitva volt a meglepetéstől.

A többi csupa erdei virág volt, sárga, kék, fehér, piros. És vad puszpáng és fiatal gallyak.

A festő kinyújtotta kezét a csodálatos jelenség felé, amire a kis gombolyag el akart szaladni.

- Maradj csak! – kérte. – Hadd nézzelek meg!

Tizennégy éves leány volt. Elhanyagolt, piszkos és sovány.

A festő végignézte a fejétől a bocskoráig, amiben a finom kis lábi szinte lötyögtek. De ami hely maradt ott, az is ki volt tömve fűvel és virággal.

A festő majd hogy el nem szédült a gyönyörűségtől.

- Mért van rajtad ennyi virág? – kérdezte a leánytól.

- Mert ma vasárnap van – felelte az félénken. – És én idejöttem imádkozni.

A festő szemei tündököltek. Oly természetesnek találta ezt a választ, hogy fel sem vetődött elméjében az a kérdés, hogy a kis vadóc mért nem mosakodott meg inkább az ünnep tiszteletére?

- Hol laktok? – kérdezte.

A leány a magas tetejű vályograkások egyikére mutatott, ami meglapult a sziklás hegyoldalban.

- A szüleid élnek?

- Meghaltak régen. Betegek voltak. Az öregasszony él csak.

Bizonyosan a nagyanyja – gondolta magában a festő. Aztán odafordult a leányhoz.

- Gyere, vezess hozzá. Meg akarom látogatni.

Kézen fogta a leányt, aki mindenáron előre akart szaladni és beszélgetett vele.

- Voltál-e már a városban? – kérdezte.

- Nem voltam – felelte a leány.

- Szeretnél odamenni?

- Az öregasszony nem enged.

- Hátha én elvinnélek magammal? Eljönnél?

A leány elnevette magát.

Mintha csak azt ígérték volna neki, hogy leszakítnak számára a kék égből egy darabot, hogy abból magának ruhát csináljon. Tudta, hogy ez lehetetlenség.

Ezenközben hazaértek.

A festő nagy nehezen megérttette az öregasszonnyal, hogy semmi rossz szándéka nincs. Magával viszi a leányt, hogy képeket fessen róla. Szűz Máriákat és angyalokat. S ezért hagy az öregasszonynak sok papírpénzt, amivel az azt tehet, amit akar.

Az öregasszony homlokán a hideg verejték ütött ki a pénz láttára, és nem tudta, mitévő legyen.

A leány az alku alatt csendesen ült egy láda tetején és közömbös egykedvűséggel nézte az idegen úr hosszú szőke haját, mintha az egész dolog reá tartoznék legkevésbé.

Az öregasszony már a kezében tartotta a pénzt, sőt szerette volna a kendője alá hamar begyűrni, de még tétovázott.

- Nem bántod őt domnule, ugye? Látod, még csaknem gyerek.

A festő az ég felé mutatott, mintha esküt mondana.

- Úgy vigyázok rá, mint a testvéremre. Nem lesz más dolga, csak beleülni egy karosszékbe és ülni nyugodtan. Én szép ruhákat varratok neki és abban járatom. A télen eljöhetsz és meglátogathatod. Útiköltséget majd küldök.

Ez valamennyire megnyugtatta a vénasszonyt.

Mentem rámordult a leányra, hogy mért nem hozza rendbe a haját, mit ácsorog tétlen? Mért nem köt kötényt magára. Mit gondol majd ez az úr, hogy milyen lusta és haszontalan teremtés.

- Szolgálónak mész, tudod – beszélt hozzá gyors, rikácsoló beszéddel. Szép szobákat fogsz takarítani és nagy házban lakol. A télen majd eljövök és megnézem, hogy viseled magad.

Ezenközben már kötözte is a kis batyuját a leánynak, aki meg sem mozdult, hogy segítsen neki. Egy nagy virágos kendőt, ami az öregasszonyé volt s amire már régen áhítozott: lopva kihúzott a ládából és a háta mögé dugta, hogy magával vigye. Míg az öregasszony valamiért kiszaladt a konyhába: hamar a batyuba rejtette. Ezzel készen volt az útra.

Egy kihulló könny nélkül ment el hazulról. Útközben a vasútig még egy csomó virágot szedett, amit a csöpp kezével szorosan tartott még a vasúti kocsiban is.

*

Eleinte éjjel sokat sírt.

A kecskére gondolt, ami otthon maradt és reggelente hiányzott neki a pásztor-tülkölés, ami föl szokta ébreszteni.

Később beleszokott a helyzetbe. Mert rákényszerítették. megtanult magyarul, de azért néhány szót, mint például „isten” és „kenyér” állhatatosan oláhul mondott.

A festő jól bánt vele, csak sokat zaklatta könyvekkel, amikről azt akarta, hogy ő olvassa.

Ez nem volt ínyére.

Ülni szeretett. Ha beburkolták fehér vagy halványkék selyembe, a lelke ujjongott a boldogságtól. Ilyenkor a gazdáját is jobban szerette, mint máskor, amikor leckéket adott fel neki.

Ha pedig levetkőztették: azt se bánta. Egy nagy tükröt állítottak fel vele szemben, abban nézegette magát és mikor a festő munka közben néha azt mondta neki: „gyönyörű vagy”, azt olyan természetesnek találta, hogy meg se mukkant rá. Maradt a rendes beállításban, egy arcizma se rezdült a dicsérettől, ami akkor már úgy hangzott, mint a szerelmi vallomás.

Karácsonyra megérkezett az öregasszony és nagyokat örült rajta, hogy az unokája úgy megnőtt, megszépült.

- Kisasszony vagy – mondta neki -, adj hálát az istennek. És szeresd az urat.

Ez utóbbi intelem fölösleges volt. A kis oláh leány szemében a festő az isten fölött jóval magasabban állott.

Hogyisne.

Az isten nem tudott róla olyan gyönyörű képeket festeni, mint ő. Sem olyan szép ruhákat csináltatni neki. Színházba sem viszi és édességekkel sem kényezteti. Ellenben igaz, hogy azt sem kívánja tőle, hogy könyveket olvasson, amiket megérteni oly nehéz, oly nehéz, hogy inkább hazamenne a vályogkunyhóba, a kecskéhez és fölvenné a régi rongyos ruháit, csakhogy azoktól megszabaduljon. Mégis bizonyos büszkeséggel vezette el az öregasszonyt a tárlatra és megmutatta neki a kiállított képét.

- Ezt úgy hívják, hogy Psyche – magyarázta a vénasszonynak.

Az szörnyülködve csapta össze a kezét.

- Hát az mit jelent?

- Nem tudom. Tanítottak rá, de elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy Psyche. Mert két éjjel folyton ezt a szót mondtam magamban.

- Aztán ez te vagy? Nincs teneked szárnyad!

- Azt csak úgy csináltak hozzá – magyarázta a leány és hirtelen elhúzta az öregasszonyt a képtől, mert elszégyellte magát előtte, hogy egészen ruhátlan.