Görömbei András: Ady Endre (1877-1919)

Ady Endre a modern magyar líra megteremtője, a Nyugat művészi forradalmának legnagyobb alakja. Pályája kezdetben a század végi epigonizmus nyomait mutatta, de 1903 nyarán Nagyváradon találkozott élete nagy szerelmével, Diósi Ödönné Brüll Adéllal, Léda asszonnyal, akit 1904-ben Párizsba követett. Ettől kezdve gyakran tartózkodott az európai művészetek fővárosában.

Párizsba a magyar vidékről érkezett, a magyarsághoz mélyen kötődő egyéniségét a tapasztalt megdöbbentő ellentét fölszabadította, cselekvésre indította, hatalmas küldetéstudatot bontakoztatott ki benne.

Új értékrendet és kifejezésmódot teremtett. 1906-ban megjelent Új versek című kötetével egyszerre vált a modern magyar irodalom vezető egyéniségévé, másokat is saját egyéniségük kibontakoztatására ösztönző mesterévé.

Az emberi lét teljességének a megélésére és kifejezésére törekedett. Az egész, a teljesség vágya és lehetetlensége egyszerre kínozta. Legfájóbb létélménye az Egész szétesése, a teljes élet átélhetetlensége.

A teljesség átélésének és kifejezésének szándékával teremtette meg szimbolista kifejezésmódját. Személyiségét az emberiség közvetítőjének, kifejezőjének tekintette. Szembesülni akart minden emberi élménnyel, minőséggel. Számára az élet a „Minden Titkok” megnyilatkozásának terepe. Szimbolista költői nyelve ennek az összefüggő és ellentétekből álló teljességnek a megfelelő kifejezési módja. Lényegesen különbözik a francia mintáktól, sem Baudelaire allegorikus kifejezésmódját, sem Verlaine zeneiségét nem utánozza. Mitikusan megelevenítő, látomásszerű verseiben a kép önmagával azonos, nem fordítható át egyszerűen fogalmi nyelvre, jóllehet különlegességével eleve értelmezésre ösztönöz. Mindig marad benne valami megragadó titokszerűség, nyilvánvaló többlet, hiszen sokrétű, legtöbbször ellentétes elemekből áll. Szimbolizmusa erőteljes társadalmi, politikai, erkölcsi ítéletekkel is telített.

Életművének első szakaszában támadó, romboló gesztusai az erősebbek. A tízes évek közepétől pedig a kipróbált értékek őrzése, egy jobb korba való átmentése, az általános emberi értékek óvása kap nagyobb nyomatékot költészetében. Ezzel párhuzamosan módosult kifejezésmódja is: szimbolikus látásmódja mindvégig megmaradt, de jelentős mértékben egyszerűsödött. Az első időszakban a bonyolultabb, úgynevezett vegetációs szimbólumok (Jó Csöndherceg, ős Kaján, disznófejű Nagyúr, Halál-tó), később inkább a fogalmi szimbólumok jellemzik (Holnap, Idő, Gondolat). Utolsó éveiben versbeszéde az egyszerűsödés tendenciái mellett szürrealisztikus látásmódra jellemző töredezettséget, váratlan képzetkapcsolásokat is mutat.

Szecessziós és impresszionista vonásokkal színezett szimbolista költői világában az ellentétek kiegészítik egymást. Egyes nagy motívumkörei – szerelem, magyarság, Isten, halál, pénz – is szorosan összekapcsolódnak, de önmagukban is hatalmas ellentéteket fognak át. Minden motívumában a létküzdelem feszültsége nyilatkozik meg, költői világképe ezért hangsúlyosan drámai karakterű. Fölfokozott személyességének, énközpontú személetének legmélyebb oka és értelme az azonosulás az emberi lehetőségekkel, az emberi létezéssel. Világszemléletének központi eleme az Élet mitizálása. Költészetének motívumkörei is ezért kapcsolódnak szervesen egymásba, ezért alkotnak különleges költői világmindenséget. Még a romboló tendenciák átélése is ennek a nagy életakaratnak a része.

Ady végzetesen azonosnak érezte magát a magyarsággal. Ez a tudata, és szorongató felelősségérzete jogosította föl arra, hogy indulattal és nagyfokú politikai tisztánlátással bírálja nemzetének hibáit. Költészete egy új történelmi azonosságtudat megteremtésének is kísérlete; magyarságversinek másik rész pedig büszke öntudattal vallja meg honosságát. A magyarságot „szükség”-nek és „érték”-nek vallotta a világ számára. Életműve lenyűgöző szellemi bátorsággal és esztétikai erővel szembesült az emberiség létfontosságú kérdéseivel.

GÓG ÉS MAGÓG FIA

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.

Ady Endre sokat foglalkozott saját egyéniségével, költői céljaival, küldetésével. Ez nem valamiféle együgyű önösség volt benne, hanem olyan magasrendű küldetéstudat megnyilatkozása, amely egyéni sorsában saját fajtájának, népének és az emberiségnek, általában az embernek a létlehetőségét vizsgálta. Minden motívumkörében jelentős az öntanúsítás, de van verseinek egy csoportja, amelyben közvetlenül vallja meg életcélját, költői programját, emberi elhivatottságát. Büszkén vallotta magát küldetéses költőnek. Költői szerepeiben is küzdelemben hozza az újat, az emberileg jelentőset. Költői személyisége az emberi létharc megnyilatkozása. Egyszerre szólal meg benne a prófétai gőg és az elátkozottság tudata. Egy-egy versében egyéniségének más-más vonása kap nagyobb hangsúlyt, hol a küldetés, hol az elátkozottság érzése erősebb. Költői hivatását társadalmi, közéleti küldetésként is éli.

Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű verse a magyar költészet fordulatát jelentő Új versek című kötetének előhangja volt: nagyarányú költői programjának bejelentése. Költői személyisége azonosul a magyarság történelem formálta lényegével, tudatosan vállalja az ősi értékeket, s ezt úgy akarja korszerűvé, életképessé tenni, megújítani, hogy közben ne veszítse el magyar jellemvonását, a történelmi múltból átörökített jellegét, értékeit sem. Együtt akarta képviselni a magyarságot és a haladást, a nemzeti jelleget és a korszerűséget. A millenniumi időszak önelégült magyarsága hallani sem akart az újról, nagy, régi dicsőségek közvetlen örökösének tudta magát, és mindazt, ami jó, a régivel azonosította. Ady- különösen Párizsból nézve – világosan látta, hogy ez az önelégült bezárkózottság végzetes a magyarságra nézve. Ezért minden eszközzel ennek megszüntetésére törekedett.

S. Varga Pál: A vágytalan boldogság költője

(Czóbel Minka költői világképéről)

1. Czóbel Minka és a magyar líra hagyománytörténete

Czóbel Minka költészete – a Nyugat iránta tanúsított érdektelensége folytán – hosszú időre feledésbe merült; Pór Péternek köszönhető* (* Az új népszemlélet művészi lehetőségei: Czóbel Minka lírája. In Pór Péter, Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában Bp., 1971. (IF 73.) újrafölfedezése megelőzte az elmúlt évtized hagyományváltási  mozgalmát. Ez az újjászületés,amelyet az alkotó költészet is hitelesített Weöres Sándor állásfoglalása révén* (* Az 1974-es – PÓR Péter válogatta – Boszorkánydalok című kötethez előszót ír („Múltszázadvégi és századunk-eleji munkássága úttörő és időt álló érték”, mondja). A Három veréb hat szemmel című kötetben pedig (amelybe a költőnő hét versét veszi el) egyetértőleg idézi Pór véleményét, amely szerint a Fehér hyacinth tükör s a hozzá hasonló versek építési módja „néha talán közelebb áll már Mallarméhoz, int a dekadensekhez.” (Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, magyarázó jegyzetekkel és utószóval ellátta Weöres Sándor. Bp., 1982. 473. ), jelzésnek számított tehát: a hagyomány nincs rögzítve, összefüggésrendszerét mindenkor azok a kérdések alakítják ki, amelyeket a múltban létrehozott műveknek teszünk (vagy nem teszünk) föl. A sok évtizedes feledés ugyanakkor okok után kiált, s ha az „ami van, az szükségszerűen van” okoskodás folytán eltúlzottan is, nem indokolatlanul hangsúlyozódtak az oknyomozás során e líra fogyatékosságai.* (* Mindenekelőtt Nagy Miklós recenziójára gondolunk – szerinte „Túlzott rehabilitációra nincs szükség” (Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmába. ItK 1874. 763.), illetve Könczöl Csaba hasonló hangvételű írására (A dilettáns bátorsága. Életünk, 1975. 2. szám.) Nehéz volna azonban vitatni, hogy hasonló (jellegű) fogyatkozásokat hajlamos „megbocsátani” az irodalomtörténet-írás olyan szerzőknek, akik fellépésüktől fogva szerves részei a hagyománynak, vagy akiket a konszenzus időközben a hagyomány részévé avatott.

Nos, Czóbel Minka lírájának reneszánsza természetesen még akkor sem teljesen mentes ellentmondásoktól, ha ma már – Pór Péter tanulmánya után két évtizeddel – nagyjából világosan látjuk, melyek azok a kérdések, amelyekre ez a líra ad választ a legautentikusabban, ha – stílustörténeti frazeológiával élve – megállapítjuk, hogy Czóbel Minka költészete a szecesszió és a szimbolizmus vonzáskörzetében mozog, s – irodalomtörténeti szempontból nézve – konstatáljuk, hogy kulcsszerepe van az 1890-es évtized magyar lírájában. E kulcsszerep nem csupán annak tulajdonítható, amit a költőnő létrehozott, hanem annak a még a Komjáthyénál is bonyolultabb, kanyargósabb útnak is, amelyen a modern lírai irányzatokhoz közelített; a népnemzeti lírától a modernségig a korszak valamennyi líratörténeti stációját megjárta, s valamennyi nyomot hagyott változékony költészetén. Ellentmondásosságát csak fokozza, hogy mihelyt rátalált az alkatának megfelelő útra, rögtön meg is torpant rajta. Dilettáns azonban nem volt: fogyatkozásai inkább írhatók az útkeresés, a szereptévesztés, az elszigeteltség, a visszhangtalanság rovására, még ha ezek olykor nem is választhatók el szigorúan a tehetségtől. Legjobb verseiben – sokszor csakugyan nem azt fedezve föl, aminek fölfedezésére vállalkozott – éppen azt „találja el”, „hogyan kell új módon, a már létező új érzéseknek megfelelően lírai formát teremteni.”

Pályája már csak azért is jellemző, mert a magyar lírában – a franciával ellentétben – nem egy csapásra, nem egy nemzedékváltás hevességével nyert tért az új lírai kifejezésmód (valójában persze a francia romantikus lírától sem volna méltányos elvitatni a klasszicista témamegverselő poétika ellen irányuló törekvéseket). A magyar költészetben sok évtizedes, lassú és ellentmondásos folyamat volt e paradigmaváltás, amely legalább annyit köszönhet Arany János (bizonyos szempontból csakugyan klasszicista poétikájú) lírájának, mint a „modernek” (sokszor hagyományosan témamegverselő)költészetének. Ám beszéljünk akár a francia, akár a magyar líráról, hirdessük bármily meggyőzően is, hogy a moderneknél „a technika (a poétikai program) teljesen egybefolyt az ideológiai programmal és viszont”, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a költői technika ilyetén előtérbe kerülése elképzelhetetlen lett volna a korábbi, közmegegyezésen alapuló világképnek, az arra való hivatkozás lehetőségének elvesztése nélkül. Poe elhíresült esszéje, amely látszólagos cinizmusával a költői technikára irányította a figyelmet, valójában azt a súlyos ellentmondást hivatott áthidalni, hogy a költőnek önmaga által is tudottan fiktív szubjektív tartalmakat kell a magánvaló látszatával felruháznia, „a valóság álruhájába öltöztetnie”. Ám a költők általában a hagyományos világkép megrendültével sem következtettek arra, hogy végképp el kellene utasítani annak a – verseik gyakori ihletőjéül sejtett – „mélység”-nek a létezését, amely, tapasztalatuk szerint, egy művelődéstörténeti korszak számára a vallás világképében tárult föl.* (* Hölderlin például, úgymond Heidegger, arra vállalkozott himnuszaiban, hogy az istenek eltűntével új módot találjon ama rejtett hatalomnak a megjelenítésére, amelyet a „szentül gyászoló” („das Heiligtrauernde”) az elhalványult istenképek hátterében sejt. („Die heilige Trauer ist entschlossen zum Verzichten auf die alten Götter, aber – was will dabei das trauernde Herz ander, als: im Weggeben der Götter deren Göttlichkeit unangetastet zu bewahren. Dass die Götter entflohen, heisst nicht, dass auch die Göttlichkeit aus dem Dasein des Menschen geschwunden ist, sondern heisst hier, dass sie gerade waltet, aber als eine nicht mehr erfüllte, als eine vendämmernde und dunkle, aber doch mächtige.” Hölderlins Hymnen „Germanien” und „Der Rhein”. In Martin  HEIDEGGER, Gesamtausgabe. 2. Abteilung, Vorlesungen 1923-1944. Bd. 39. Frankfurt a. M., 1980. 95.) Ha a költő – minden pozitivista hidegfejűsége ellenére – nem volna maga is az orfikus világlátás, az analogikus gondolkodásmód, a mágikus nyelvszemlélet, a prelogikus tudat igazságának titkos híve, képtelen volna a valóság álruhájába öltöztetni a „fiktív” entitásokat. Cinizmusa legföljebb abban van, hogy tudja, milyen szavakkal, milyen grammatikai-poétikai effektusokkal miféle hatásokat lehet elérni, miféle archaikus tudatszférákat lehet aktivizálni a befogadóban. Meglehet, e tudását-tudatosságát is csak azért hangsúlyozza annyira, hogy orfikus szimpátiáit elleplezhesse. (Talán Komjáthy Jenő is jobban járt volna, ha a műalkotás hatásmechanizmusának kiszámíthatóságára apellál, mintsem a „spiritualizmus” tapasztalatainak tudományosságára.) A művészet története egyébként mindenfajta cinizmus nélkül is tekinthető olyan szenzuális technikák történetének, amelyek a valóságra adott reakciókat váltják ki a befogadóban.* (* L. pl. GOMBRICH, Ernst Hans, Illúzió és művészet. In GREGORY, Richard Langton – GOMBRICH e. h. (SZERK.), Illúzió a természetbe és a művészetben. Ford. FALVAY Mihály és NÉMETH Ferenc. Bp., 1982.) Szemlátomást összefüggés van tehát a művészi technika problematikájának előtérbe kerülése, s a világképi válság, a művészet világképi paradigmaváltásának megnyilvánulása között.

Juhász Gyula: Fák

Oly mozdulatlanul nyugodtak

a kerti fák az őszi fényben.

Talán a nyárról álmodoznak,

csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,

a nyugalom e nagy tenyészet,

örök erők szent szövedéke,

lehullt levél én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,

míg fölöttem a fiatal fák

a lombjaikat diadallal

az örök égnek fölmutatják.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 54. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

József Attila: Fák

Puha szántások esővert, leves

gerezdjei között

csüggedten várják a fák a sebes,

apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefelé konyul,

törzsük vizes, ragyog.

Ki írta állnak – gyorsan alkonyul,

s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak

mind: hántatlan dorong.

Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,

zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük

az elmálló talajt.

Nedvük sebesen kering, tüdejük

még zörren, még sóhajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák,

S a tág ég tiszta, nagy –

reggel az erkölcs hűvös, kék vasát

megvillantja a fagy.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 53. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Csanádi Imre: Virágok példája

Anyám, szegény, mikor főlehajtva

belépett az elárvult udvarra,

húgom, szegény, mikor vánszorogva

követte a kietlen romokba,

az otthonba, mely immár nem otthon,

csak őrjítő pusztulás, mocsok, lom,

fenyegető kínlódás csak, éhség –

rémlett, már a halál feni kését.

Hanem elöl, a tiprott kiskertben

feszengtek a színek üde-telten;

dögök közül,v érből, ürülékből

fejüket szűz nárciszok szegték föl,

havas, lenge csillagként, a napra

bíborcsipkés szájukat forgatva,

és jácintok, jácintok, az égnek

feleselő ezüsthamvas kékek,

s délceg tulipánok, piros-sárga

sávjaikat gyújtva a világba:

hogy’ lobogtak mind-mind hogy’ nevettek

csókjára az örök Kikeletnek!

Ó, növények, naiv bizodalma!

nyújtván boldog ujjat a magasba,

jelentkeznek: itt vagyunk ám! élünk!

romlásból is életet remélünk! –

Gyöngéd példák, virágok, ti duzzadt

reménységek, - egyetlen vigasznak

ti jöttetek csillogdálva, csak ti,

a tántorgó családot fogadni.

Komor képek az elmét kikezdték, -

ti voltatok egyetlen kedvesség,

kis virágok, satnyán is mosolygók,

emberhitet hirdető heroldok,

korcs nárciszok, koldus százszorszépek,

virágai csúfságnak, pörnyének,

de virág mind, s mind a fény felé tör,

minden ellen,m aga-erejéből…

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 51-52. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.