Wystan Hugh Auden (1907-1973): Erdők

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/W._H._Auden

York városa, ahol egy kiváló műveltségű katonaorvos fiaként született, nemcsak katedrálisáról, a középkorból épen maradt, körbefutó kőfaláról nevezetes. Az egykori Eboracum és környéke római légiók nyomait őrzi. A sors korán gondoskodott róla, hogy a gyermek Auden fogékonysága ne váljon egyoldalúvá. A család hamarosan Birminghambe, az angol iparvidék egyik legkomorabb gyárvárosába költözik. Az ifjú, ki tájakhoz emberi vonatkozás nélkül később sem vonzódott soha, mélységesen érdeklődik a beomolt régi bányák, elhagyott rozsdás sínek, ódon ipari szerkezetek iránt. Dokkok, salakhegyek, a Lake District ásványai inkább foglalkoztatták képzeletét, mint egy kolostor romjai. Mérnöknek készül, bányagépészeti geológiai könyveket olvas.

Univerzális, goethei arányú ismeretéhségét bizonyára már a családból örökli. Apja a természettudományok mellett szenvedélyesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz, lelkészcsaládból származó anyja a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.

A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák a környezet várakozásához képest meglepő fordulattal Oxfordba megy, a híres Christ Church Kollégium növendékének. Amikor az ottani tutor kérdi új tanítványát, mihez kezd majd az egyetem végeztével, a fiú így felel: „Költő akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angol filológiát tanul.” „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”

Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Christopher Isherwood) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.

Maga Auden az igazi fölszabadító inspirációt Thomas Hardy Emily Dickinson, William Butler Yeats mellett T. S. Eliot húszas években megjelent hosszú költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapja. Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült, a környező társadalom kríziseivel szembesült fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. S mert orátori elszántságát valóságos tapasztalatok s mi több, szándékos visszafogottsága mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni – akár a diagnoszta kegyetlen pontosságával is – a zsurnaliszták tényföltáró látleleteit.

Tanúként látja Németország fasizálódását, formai házassággal menti ki onnét Thomas Mann Erika lányát; önkéntesként, a köztársaságiak oldalán részt vesz a spanyol polgárháborúban.

1939-ben elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard s a vallásfilozófus Reinhold Niebuhr hatására a megváltandó közösség helyett mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik.

Walt Whitman (1819-1892): Volt egy gyerek, aki elindult; Téli mozdonyll

A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Walt_Whitman

Aligha találunk még egy jelentős poétát, akit annyit gúnyoltak volna, mint a 19. század amerikai költőóriását. Akadtak, akik indulatukban tűzbe dobták verseskötetét. Ám nemcsak a puritánok és a botfülűek, hanem még a literátorok is nemegyszer megbotránkoztak vagy élcelődtek rajta. A Fűszálak első megjelenése 1855. július 4-én (az Államok függetlenségének ünnepén) kétségtelenül bukás volt. Ma viszont ez a dátum mérföldkőnek számít az amerikai irodalomban, líratörténeti jelentőségében pedig a századközép másik „botrányos” kötetéhez, Baudelaire A romlás virágai-hoz mérhető.

A Fűszálak valójában nem egyetlen könyv, hanem a költő egész életművének foglalata. Úgy épült évről évre, kiadásról kiadásra – Whitman evolúciós szemlélete és terve szerint -, ahogy a szerves élet szüli egyre magasabb színvonalra önmagát. Élete végéig tíz Fűszálak-kötetet szerkesztett: a régebbi verseket újabb „korszakaihoz” igazítva átírta, s az új versekhez társítva új ciklusokba ültette. Ő maga az utolsót tartotta a legjobb könyvének, az utókorok azonban változóan ítélnek. Ma legtöbben az 1. és a 3. kötet még fésületlen költeményeit emelik ki. Főként a hosszú verseit, mint pl. az Ének magamról, A bölcső végtelen rengéséből, Örömök éneke, Átkelés a brooklyni réven.

A költőalkata szerint „örök fiatal” Whitman már harminchat éves, amikor saját költségén megjelenteti az ekkor még csak 95 oldalas Fűszálak-at, amelynek címoldalán a szerző neve helyett csak a képmása látható. Azt jelzi, amit a versek: ezúttal nem pusztán költőként, hanem teljes emberi valóságában tárulkozik fel valaki. Akinek nevével majd csak a kötet közepén, az Ének magamról c. poémában találkozik az olvasó, titáni verssorok áradásában:

Walt Whitman, egy nyers amerikai, kozmosz,

Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző…

Igaz, erre már a romantikusan szárnyaló, lüktető ritmusú prózában írt előszó fölkészít. (Mindenek fölött az „örömhírrel”, hogy a legnagyobb költemény maga az Egyesült Államok, és új költők zengik ezután.) Majd újabb meglepetés következik: elkülönítő, önálló cím nélkül röpít a jelképes számú 12 vers e robusztus Ego lírai kozmoszába. De mindennél „botrányosabb” újdonsága a hagyományos verselést felrúgó szabadvers kötetlen formája.

Szabó Magda (1917-2007): Freskó

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Magda

Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történet-ben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, az ötvenes évek elején írott Freskó csak 1958-ban, a második, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969).

Elbeszélőművészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat, amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem  válaszútjainak nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! (1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bán-jából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.

**

FRESKÓ

Annuska verőfényes szeptemberi reggelen harangszóra ébred a szállodában. Szobája erkélyéről lenéz az alföldi város, Tarba főterére; a csúf középületeket megszínesítik gyermekkori emlékei. Kilenc éve nem járt szülővárosában, most édesanyja temetésére érkezett. Hazatérésről nem beszélhetünk: akkor ugyanis szöknie kellett otthonról, mert mindenáron festőművész akart lenni. Szigorú, puritán erkölcsű apja azóta sem bocsátotta meg lázadását – feltételezése szerint bizonyára elzüllött a fővárosban -; anyja haláláról, a temetés időpontjáról is csupán nyomtatott gyászjelentésben értesítették. A nekrológ a helyi lapban is olvasható: „Máthé István nyug. ref. lelkész felesége, Décsy Edit, hosszú, türelemmel viselt szenvedés után, életének 59. évében elhunyt.” A gyászjelentés megfogalmazója láthatóan nem ismeri a komor valóságot, hiszen szó sem volt türelemmel viselt szenvedésről – a nagytiszteletű asszony évek óta élőhalott volt már, a városi tébolyda lakója. A gyászoló rokonok felsorolásából mindenesetre kimaradt kisebbik lányának, Annuskának a neve. Aki fellázadt az apai tekintély ellen, anyját sem gyászolhatja.

Petőfi a hollandoknál

I.

Anton van Halten holland író a „Vaderlandsche Letteroefeningen” 1871-ik évi folyamában* hosszabb cikket írt Petőfiről, mely megérdemli, hogy mi magyarok tudomást vegyünk róla, mert az nemcsak a költő kiváló tehetsége iránti elismerést fejez ki, hanem úgy egészben, mint egyes részeiben félreismerhetetlenül mutatja az írónak népünk iránti érdekoődését és rokonszenvét is. Az egész előadáson érezhető ugyan, hogy a holland író nem eléggé beavatott hazánk ismeretébe; de már megszoktuk, hogy külföldi írók, kik nyelvünket nem értik, hazánk történelmét és nemzetünk életét csak idegen, hézagos források alapján tanulmányozhatják, nem adhatnak rólunk a valóságnak megfelelő képet. Mégis, aki Anton van Halten cikkét olvassa, nem tagadhatja meg, hogy nála, mint keveseknél tapasztaljuk, a teljes tájékozottság hiányát ellensúlyozza és kedvezően pótolja ki a tárgyszeretet és jóindulat.

Anton van Halten sem ismeri nyelvünket. Petőfire nézve a Kertbeny¹ német és C. L. Chassin² francia fordításai a források. Ezekből veszi Petőfi életrajzi adatait, s főképp ezek után írja le népünknek a szabadságharc idejében általélt eseményeit. Természetes, hogy mind Petőfi életére, mind egyéb körülményekre nézve vannak itt tévedések, melyek későbbi kutatások és felfedezések által ki vannak igazítva, de ha ő felhasználta úgy, amint találta, azt nem lehet neki nagyon feltudni. Így Petőfi születéshelyéül Kunszentmiklóst nevezi meg, csak jegyzetben utal arra, hogy Irányi értesítése szerint Chassin, és Brockhaus Conversations Lexikonjában Kertbeny, Kiskőröst mondják Petőfi születéshelyének. Ma már meg van állapítva, hogy Kiskőrös a Petőfi születéshelye. Hasonlóképp a régi adatokat találjuk Petőfinek a segesvári csatában való részvételéről is. Írónk szerint Petőfi midőn a csata sorsa el volt döntve, „nehány bajtársával elrejtőzött a Kárpátok szorosai között s azóta senki sem látta többé. Meghalt-e – folytatja tovább kérdőleg -, vagy valamely csendes nyughelyen rejtőzik, távol szeretett és legyőzött hazájától, s lehet-e remélni, hogy egykor, szerencsésebb napokban, még meg fog jelenni? – nem tudjuk. Ha Bem tábornok, ki csatát veszített, az ütközetben megsebesült, s két huszár segélyével csodaszerűleg megmenekülve a haláltól, pár nappal később új győzelmet nyert a szép ország elnyomói felett, miért ne lehetett volna remélni egy másik csodában, mely Magyarországnak egy kiváló érdemű fiát ismét vissza fogja adni?” – Tudjuk, hogy ez a felfogás sokáig uralkodott nálunk, s még a közelmúltban is alkalmat adott Manassesféle tárgyalásokra. Az idő meggyőzte ugyan a közönséget e remény alaptalansága felől; de Petőfi egyéniségére nézve jellemző, hogy ez a hit sokáig megmaradt, s az író nem cselekedett helytelenül, midőn ismertetésébe ezt a körülményt is beleszőtte akkor, midőn az ellenkező még nem volt teljesen bebizonyítva.

Juhász Nagy Sándor verset ír

- Gyökössy Endre bevezető soraival –

Nem sokan tudhatják még Debrecenben sem, hogy Juhász Nagy Sándor verset is írt. Én se tudtam 1943 őszéig. Pedig 1900 őszén melegen szorítottuk meg egymás kezét a debreceni Kollégium kertjében, a gályarabok emlékoszlopa előtt.

A hírek főiskola Irodalmi Társulatának üléséről jöttünk ki, hol Juhász Nagy Sándor a jeles VIII. éves diák szavalt. A forró kurucverset mondta el: „Kiállott Rákóczi a munkácsi várra.”

Az „Irodalmi Társulat” tagjai a Kollégium joghallgatói, theologusai, a gimnázium VII. és VIII. osztályos diákjai, a tanítóképző III. és IV. éves növendékei lehettek. Így léphetett a Társulat előadói dobogójára Juhász Nagy Sándor, a diák s így lehettem én, az I. éves jogász szavalatának bírálója. Akkor szerettem meg Juhász Nagy Sándor bársonysimogatású, mégis erőteljes hangját: akkor kapcsoltam rövidlátó, mégis tiszta szemébe az én tekintetemet. Akkor éreztem meg, hogy ez a diák nemcsak jó „szavaló”, több lesz „valaki” lesz ez az élénk s mégis finom mozdulatokkal jelentkező fiú. Dicsérő kritikám után, az Emlékkertben, ezt meg is mondtam neki, mikor soha el nem múló barátságra szorítottunk hosszan kezet.

Közös alkotó munkára az 1918-as forradalom első 3 hónapjában szövetkeztünk. Ő politikus volt, Szoboszló követe a parlamentben. Én poéta és az államvasutak segédtitkára az Andrássy úti palotában.

Ő a Károlyi-kormány kultuszállamtitkára lett s engem öt napos kutatás után maga elé rendelt, maga mellé a „főiskolai diákság szociális és tanulmányi ügyeinek miniszteri biztosává” hívott el s e rendelkezését minisztere, Lovászy Márton megerősítette. Így kerültem 1918. november 6-án a közoktatásügyi minisztériumba, ahol 1919. februárjáig, Juhász Nagy Sándor igazságügyminiszteri kinevezéséig vele hűségesen együtt dolgoztam, lelkesedtem, reménykedtem, aggódtam és vergődtem s a főiskolai hallgatókért az éjt is nappallá téve dolgoztam. Ő akarta így. Ő parancsolta így s én hittel és boldogan engedelmeskedtem neki, mert nagyon szerettem őt is, a harctérről oly sok szenvedés után hazaözönlő és komoly anyagi, tanulmányi és lelki támogatásra szoruló főiskolai diákságot is. Miniszteri biztosi felmentésem kérése alkalmából a miniszter úrhoz intézett beadványomban részletesen beszámoltam 3 havi közös munkánkról. (Beszámolóm másolatát ma is őrzöm.)

A forradalom összeomlása után Juhász Nagy Sándor egy időre Svájcba utazott s nekem adta át megőrzésre az októberi forradalomra vonatkozó feljegyzéseit s nekem diktált hozzá bizonyos adatokat. Ezeket az írásokat is őrzöm még ma is.

Ez év húsvétja hetében látogattam meg utoljára Juhász Nagy Sándort, tragikus végű operációja előtt s ekkor azt mondta, hogy ne küldjem el neki postán ezeket a dolgokat, tartsam még magamnál s meggyógyulása után vigyem el majd hozzá személyesen.

1943. őszén még egészséges volt Juhász Nagy Sándor. Baja Mihállyal kerestem fel őt. Már ekkor komoran beszélt az elkerülhetetlen német bukásról s megmondta, hogy ez a bukás minket is széttapos. Hirtelen hozzám fordult, míg szobájában le-fel járt:

- Ráérsz még egy félóráig?

- Hogyne! – rebbentem reá.

- Hallgassátok meg ezt a költeményt. Lírai verses-regényt írok az októberi forradalomról. az első ének elkészült. Felolvasom, ha meghallgatjátok, ti, a költők.

És felolvasta a 25 strófás első éneket.

- Ne féljetek! Nem akarok veletek konkurálni. Fiaimnak írom ezt a verses regényt. Ez az én politikai hitvallásom lesz. Így gondolkoztam 25 éve, így gondolkozom ma is. Csak a magyar paraszt mentheti meg ezt az országot. A földhöz jutó, felemelkedő, műveltté nemesedő magyar paraszt.

A versnek még nem volt címe.

Ma sincs. Én ezt a címet adom neki: A magyar paraszt.

Szeptember 30-án látogattam meg Juhász Nagy Sándor síró özvegyét. Szóval kondoleáltam neki, mert nem lehettem ott Sándor temetésén. Ekkor kérdeztem tőle:

- Megvan-e Sándor lírai verses regénye? Folytatta-e azt Sándor?

S már hozta is a verset a könnyes szemű édesanya.

- Itt van! Ma is csak az első ének van meg belőle. – Félretette, mert közben teljesen befejezte nagy „Szociológiá”-ját és az utolsó 1-2. fejezet híjával elkészült hatalmas munkája, a „Politika” is. Ugyan, Gyökössy, mit gondol, ki fogja-e valaki még adni e két könyvet?

Én csak azt feleltem:

- Ki kell okvetlen adni! Ez az egyetem kötelessége.

Ezt mondom most is. A versről még ennyit jegyzett meg Juhász Nagy Sándorné: leírva. Édesapjuk többször elmondta a fiúknak, így tanulták meg…

Csakugyan a fiainak írta hát Juhász Nagy Sándor ezt a lírai verses regényt, politikai végrendelete első részét… Kár, hogy nem folytatta, hogy nem fejezte be…

Olvassuk el most mi is a ránk maradt érdekes töredéket!

**

Juhász Nagy Sándor: A magyar paraszt

A szörnyű háborúnak végre vége!

Imé itt a szabadság és a béke,

Betódulta nép a betört kapun, -

Mint országszerte sokhelyt e napon.

S míg így hevül eszmékért a tömeg,

A romlásnak láza szállja meg,

Sőt szent hevét még apróbb pénzre váltja,

Elhord mindent, szabadságot kiáltva.

A kis város tágas piac-tere

Zajongó emberekkel volt tele.

Októbervégi fáradt napsugárnak

Fakó fényében új tavaszra várnak…

A forradalmat éltették. De szólt

A dél harangja és a nép oszolt.

Ám nézzétek csak ezt a vad csoportot!

A polgármester udvarára rontott.

Sütő kovács a lázadók feje

Nagyot kiált: leszámolunk vele

„Leszámolunk!”, - harsog fel száz torokból

- Haragszik rá mind ilyen-olyan okból. –

Egy nő visong: „kevés segélyt adott!”

Egy férfi bőg: „engem bezáratott!”

Egy vén banya: (fordul a szeme vérbe)

„Málét kevertet velünk a kenyérbe!”

Szilárd a ház, keményen ellenáll.

Ajtón, ablakon vasvértet talál

Dorongütés és kődobás. Az ostrom

zajos. Bent csend. Talán nincs senki otthon?

A ház, mint vaspáncélba öltözött

Óriás dühöngő törpe-had között.

Nyugodtan, néma megvetéssel állja

A tomboló tömeg mint ront reája.

A magtár és a kamra ajtaját

Ilyen rideg gőg már nem hatja át.

Csikorgóan, vicsorgóan kitárul:

„Éhes nép, jöjj! Bolt ez, mely ingyen árul.”

Liszt, búza, rozs, rizs, bab, cukor, mi más…

Minő rakás! Mily áruhalmozás!

Osztják, fosztják, szétkapkodják, perelnek,

Közben tyúkot, libát is elemelnek.

Mi ez? Hát nincs segítség, védelem?

Inas, béres, kocsis, egy sincs jelen?

Egyik a zsinagógát fosztogatja,

Másik az állomáson osztogatja

Feltört vagonból ami még maradt,

A harmadik vitézül elszaladt.

S a szomszédok? Ki nem akar,ki nem mer

A berenán leskelődnek kárörömmel.

Két ifjú jött. Megnyitja sorfalát

A nép s mint ösmerőst bocsátja át.

„István úr” szőke, - pozsgás, puha hájú,

Munkászubbonyszerű, hanyag ruhájú.

„Mihály úr” barna, halvány és szikár,

Választékos divatruhába jár.

Belsőleg is mások! Nem mondanátok,

Hogy testi-lelki jóbarátok.

István, a dús malmos mérnök fiát

A hadi fogság mássá gyúrta át.

Pár hét előtt tért meg Szibériából,

Mámort szívott be új eszmék borából.

Mihály ügyvéd, de számító okos

Apja, bár ősnemes földbirtokos,

Jegyzőnek adta. Fel volt mentve végig.

Maradt elzárkózó, maradi, régi.

„Elvtárs, ne bántsa!”, ekként förmedett

István  a bősz kovácsra. Döbbenet

Támadt szaván. Ez durván visszavágott:

„Kotródjon elvtárs!”. Szórta szét a lángot

Sötét szeme, mint otthon a kohó.

Birkózni véle most nem volna jó.

Félelmetes karján hatalmas izma

Szörnyen feszül, ijesztve: pusztít is ma!

„Sütő úr, kérem” – kezdte most Mihály -,

„Nagy büntetés lesz, mi ezért kijár.

A törvény…” „Nincs törvény” – metszette ketté

A bősz kovács, - „Meghalt és eltemették.

Erő lépett helyére. Most tehát,

Ki félti bőrét, hordja el magát.”

Forgatja vasrúdját, ütésre készen

Az ifjak orrához közel egészen.

Istvánt s Mihályt nem mondanám azért

Gyávának, mert hamar utcára ért.

Elvégre: vasrúd, fütykösök, meg öklök…

Szóljon, ki jobb idegzetet öröklött!

Utánuk harsog, zúg a csőcselék.

A padlásról egy jól célzott cserép

Bezúzza a Mihály kemény kalapját.

Ide hallom a nép gúnyos kacaját.

Üvölt Sütő: „Pusztuljon mind az úr!”

S nagy mérgesen a vasajtóba szúr.

Belétalál egy rozsdás, gyönge pontba.

Két ifjú jött. Megnyitja sorfalát

A nép s mint ösmerőst bocsátja át.

„István úr” szőke, - pozsgás, puha hájú,

Munkászubbonyszerű, hanyag ruhájú,

„Mihály úr” barna, halvány és szikár,

Választékos divatruhába jár.

Belsőleg is mások! Nem  mondanátok,

Hogy mégis testi-lelki jóbarátok.

István, a dús malmos mérnök fiát

A hadi fogság mássá gyúrta át.

Pár hét előtt tért meg Szibériából.

 Mámort szívott be új eszmék borából.

Mihály ügyvéd, de számító okos

Apja ,bár ősnemes földbirtokos,

Jegyzőnek adta. Fel volt mentve végig.

Maradt elzárkózó, maradi, régi.

„Elvtárs, ne bántsa!”, ekként förmedett

István a bősz kovácsra. Döbbenet

Támadt szaván. Ez durván visszavágott:

„Kotródjon elvtárs!”. Szórta szét a lángot

Sötét szeme, mint otthon a kohó.

Birkózni véle most nem volna jó.

Félelmetes karján hatalmas izma

Szörnyen feszül, ijesztve: pusztít is ma!

„Sütő úr, kérem” – kezdte most Mihály, -

„Nagy büntetés lesz, mi ezért kijár.

A törvény…” „Nincs törvény”, - metszette ketté

A bősz kovács, - „Meghalt és eltemették.

Erő lépett helyére. Most tehát,

Ki félti bőrét, hordja el magát.”

Forgatja vasrúdját, ütésre készen

Az ifjak orrához közel egészen.

Istvánt s Mihályt nem mondanám azért

Gyávának, mert hamar utcára ért.

Elvégre: vasrúd, fütykösök, meg öklök…

Szóljon,  ki jobb idegzetet öröklött!

Utánuk harsog, zúg a csőcselék.

A padlásról egy jól célzott cserép

Bezúzza a Mihály kemény kalapját.

Ide hallom a nép gúnyos kacaját.

Üvölt Sütő: „Pusztuljon mind az úr!”

S nagy mérgesen a vasajtóba szúr.

Belétalál egy rozsdás, gyönge pontba.

Szakad fel a vas… Robban, mint a bomba

Az ordítás… Az izgalom, a láz

Tetőfokára hág… övék a ház!

Övék lesz bent minden kincs, minden érték.

Mi jó, hogy e dicső napot megérték.

A fordulat jön. Mért várjunk sokat?

A bősz kovács kezében fennakadt

A vasrúd, melyet íves lendülettel

A kegyelemdöfésre most emelt fel.

Odatekint s mit lát? Egy vakmerő

Legény ugrott a nép közül elő.

A rúd végét megkapja, megcsavarja,

Sütő! Erősebb kendnél a karja.

Vad birkózás s pár pillanat alatt

A rúd az új ember kezén maradt.

Rohan rá a kovács nem  hallva-látva.

Ragadja ez mellén s buktatja hátra.

Dőltében a kovács kettőt elüt.

S midőn erősül a zaj, mely elült

S a meghökkent népség támadta épen,

Revolver csillan emberünk kezében.

Érdemli mindnyájunk bámulatát,

Abroncson aki tigrist ugrat át.

Szelídítőket, kígyóbűvölőket,

Ilyesféléket, mind csodáljuk őket.

De a száztorkú ember-szörnyeteg

A bűvölőt jobban próbálja meg.

Melyik nagyobb tett?, - versennyé ha válna:

Emberszelídítő! tiéd a pálma.

Erő és bátorság igézete

A tömeget ekként nyűgözte le.

És ő állt ottan, szótlanul, nyugodtan,

A déli naptól besugárzottan.

Megzendül a nép: „Nagy Pál, a paraszt”,

Nem gúny e nép. Ő maga adja azt

Saját magára. Büszkén hajtogatja.

Így hívja őt a nép kicsinye-nagyja.

Ott áll Nagy Pál. Jobbjában fegyvere

Csillog, baljában a vasrúd nyele.

Piros arcára, szöghajára nap tűz.

Szikrázó kék szeméből árad a tűz.

Még csizmáján is a nap képe ég.

Nem lenne már e sok fényből elég?

Fekete, egyszerű magyar ruhája

Példázza: nincsen fényességre vágya.

Megszólal aztán Nagy Pál a paraszt.

A nép fülel, egy szót el nem szalaszt:

„Testvérek, a magyar nép forradalma,

Október harmincegynek napja van ma.

Rákóczi és Kossuth mit álmodott,

A függetlenség, ma feltámadott.

S dicső múltból ha jobb jövőbe néztek:

Földet, jogot ígér e nap a népnek.

Bitang, ki meggyalázza e napot,

Mit Istentől ajándékul kapott,

Ahelyt, hogy szent eszmékben lenne boldog.

Adtak szabadságot: ti meg raboltok?

Sütő kovács orcája elborult.

Sapkáját, mely imént a földre hullt,

Felkapta, uccu, az utcára lódult,

Zsibongva mind ahány utána tódult.

Mire a polgármester érkezett,

Hűlt helyök. Fújva verejtékezett.

Egy hajdú sem hajlandó jönni véle,

Bánják is már, vajon meghalt-e, él-e?

„Leányom Klára”, - fuldokolva szól.

„Nincs baj”, - Nagy Pál a paraszt válaszol.

István s Mihály, kik közben visszatértek,

Tódítják: „Nincs vaj.” Reszket  még a térdek.

Tíz esztendővel vénült e napon.

Barázdás arcán kínzó fájdalom.

Deres feje nagy hirtelen fehér lett.

Megtört tekintetéből sír a lélek.

Tegnap még úr és már ma üldözött.

Mégsem ez a fő gondjai között.

Elhordja bátran ezt a nagy keresztet.

Egyetlen lányát félti; érte reszket.

„Isten megáldja”, Nagy Pál elköszön.

Akad még dolga másfelé özön.

Átallna is, ha nincs szükség maradni,

Azért, mit tett, hálálkodást aratni.

De bezzeg ott maradt István s Mihály.

Nem, mert az üldözött pártjára áll.

A polgármestert hadd vinne a kánya.

Nem ő kell nekik, de a Klára lánya.

Midőn a rongált ajtó felnyílott,

A lányka őket látta állni ott.

Lángol riadt ibolya-szeme lázban

Aranyhajtól körített tejarcában.

Fehér éjben ametiszt-csillagok.

Mögötte két szolgálólány zokog.

Apjára omlik, mint hajló virágszál,

Mint pillangó, ha vén fatörzsre rászáll.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor*: Jézus, a fény

Ezt a földi életet

Tévelyegve járom,

Sokszor föl-fölébredek,

Mert riasztó álom,

És kinyíló két szemem

Nagy csodára döbben:

Fény előttem és örök

Fény lobog mögöttem.

Jézus, te vagy ez a fény,

Csillagok világa;

Árnyat tőled vetek én,

Fénnyé veled leszek én,

Jézusom, te drága.

Hogyha minden csillagom

Lebukik az égről,

Hogyha minden szív kizár,

És szívemben hét tőr:

Jézusom, te megmaradsz,

Csillagokból csillag;

Szívemen át, drága szív,

Angyalomnak hívlak.

Nincs olyan gyász, hogy örök

Mosolyod ne vágna

Rajta fényes rést, Uram,

S ne ragadnál vidoran

Magadhoz, te drága.

*Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.