Váradi Antal (1854-1923): Vörösmarty életéből

Petőfi barátjáról, az irodalom mezején hathatós támogatójáról, a „Szózat” költőjéről mondom el ezt az esetet:

Az 1817-ik év november hava nem volt oly barátságos és derült, mint az idei. Az embereknek kevés kedvük lehetett sétálni még a főváros utczáin is, hát még falun, vagy épp a szabad mezőn, nyilt hegyoldalon, ahol az én kis epizódom szintere van.

A kis Velencze Fehérmegye legszebb tájai közé tartozik; barátságos tekintetű házai és utczái olyan vendégszerető külsőt adnak neki, mintha mindenikben rokon vagy jó barát várná az embert. Szivemelő, kedves vidék. Hullámzó dombokon sötétzöld szőllőlombok, melyek törpe karói közül baraczkfák koronája válik ki. Itt-ott egy kis fehér présház, vagy ha éppen nem kerül a gazda erszényéből külömb, hát nádviskó, melynek az oldalát kitapasztották sárral, hogy a lefolyó víz utat ne leljen a mögötte rejlő pinczébe, hol jóféle fehér borok várják a disznótor vagy paszita napját. Némelyik előtt még vidám társaság is van, mosolygó fiatalok, komoly férfiak, szelid öregek, kik úgy hirtelenében egy kis magyaros mulatságot rögtönöznek a velenczei szőllőkben, már t. i. úgy szép szeptemberi verőfényes délutánokon; igen ám, de novemberben ilyféle életképeknek se hire, se hamva. Száraz venyigék, elhagyott présházak, lombtalan fák, itt-ott piroslik vagy sárgul még egy-egy szárához konokul ragaszkodó szőllőlevél s holnapra tán az sem lesz, kivált ha ilyen éles szél fuj, akkor bizonyára nem, mert ez ugyancsak megrázza ám még a szilárd tetőzetet is, hát még azt az árva, ingóbingó szőllőlevelet!

Szinte csodálkozhatunk rajta, hogy az a fiatal ember ott a kis áad présház előtt nem fázik, pedig a kocsi tetején, ahol áll, még jobban fuj a szél. Az a két soványpej a kocsi előtt – úgy látszik – jobban rösteli a hidegben való ácsorgást, mint maga a fiatal gazda, mert daczára külömben lassú természetüknek, még kapálódzásra is vetemednek, amit külömben ama kalapálás zajának is tulajdonithatunk, melyet az a fiatal ember visz végbe. Ahá! azért nem fázik hát, mert jó munkában van! Egy boroshordó dugaszát kalapálja szegény, de nem nagy eredménynyel, mert ha jobbról üti meg, balra ugrik ki; hanem azért az ő türelmén nem tud kifogni. Ha huszszor kiugrik, huszonegyikszer üt rá. Türelmes, szoralmas embernek kell lennie.

Most megáll, félbe hagyja munkáját,mert valaki nevén szólította a présház mögül.

- Mihály te!

- Mi az, bátya?

- Nézd azt a szép négylovas hintót! Eszem a lelkét, de szép pár ló! Nézd, az ostorhegyes, hogy hordja a nyakát! Hogy lépnek! Mihály, te nagyvárosban járt ember vagy, micsoda úri familia lehet ez?

Mihály előbb letörli izzadt homlokát, aztán néz el a szőllő mellett elvonuló út hosszában. Csakugyan, gyönyörű négyes fogat közeleg, lassú lépésben. Két férfi ül a hátsó ülésben, kettő velük szemben s egy a kocsis mellett. És éppen a gyeplőt tartja, melyet a kocsis adott kezébe, hogy örömöt csináljon neki, hiszen még gyermek!

Az egyik férfinak a hátsó ülésben határozott, katonás jellegű arcza, parancsoláshoz szokott tekintete van. A mellette ülő fiatal ember nagyon hasonlit hozzá; ez fia a leirt idősb férfiunak, valamint a más három gyermek is. Ki nézné ki e gyermekarczokból azt, hogy e jelenben még semmit sem mondó vonásokat valaha országszerte megbámulják s neveiket lelkesült tisztelettel hangoztatják. Az a szenvedélyes kis kocsis ott elől ugyan nem oly külsejű, hogy le lehessen olvasni arczáról a későbbi szent tamási csaták hősét s az apja mellett ülő fiuról sem gyanitaná senki, hogy lesz idő, midőn most elburkolt mellét érdemrendek fogják elboritani. No, de hisz most még csak  a velenczei szőllők közt vagyunk.

A hintó elhalad Mihályunk gyarló fogata előtt. Az apja mellett ülő fiú rátekint, kihajol a hintóból s örvendő meglepetéssel üdvözli a vékony kabátjában már-már dideregni kezdő ifjút.

- Szervusz Vörösmarty! Mit csinál?

Mihály leemeli fövegét, tiszteletteljesen köszön, aztán illő respektussal feleli, hogy:

- Pestre készülődöm, domine kollega!

- Megállj kocsis! Mi is oda indulunk! Tartson velünk!

- Nem tudom hová ülnék – gondolhatta magában Mihály, miközben a telt kocsit szemlélgette.)

- De kérem alássan, ezt a hordót is magammal kell ám vinnem!

- Ugyan kinek viszi?

- Valami atyámfia van Budán a Tabánban, annak akarok vele kedveskedni!

A parancsoló tekintetű férfi ajakán mintegy önkénytelenül szaladt ki a szó: „Szegény fiú!”

Valami nagy emberismerő lehet!

- Talán annál lesz szállva?

- Ha lehet – feleli sóhajtva Mihály.

- Isten áldja Vörösmarty! Pesten látjuk egymást!

- Igenis – mondja a távozó hintó után Mihály, kit már jól ismerünk, - ha lehet!

Zavarából a János hangja riasztotta fel.

- Ugyan ki ez? Úgy látszik, ismer.

- Perczel Sándor, földesúr Tolnamegyében, viszi a fiait Pestre iskolába.

- Hej bátya! – sóhajt az öcscse, - ha ez a négy ló a miénk volna?

- Hát akkor eladnók őket, az árukból aztán megvennők anyánknak még ezt a szomszéd szőllőt is. Ebben úgyis alig terem.

Ezalatt a távozott hintóban az apa és idősb fiú közt is fejlett ki párbeszéd.

- Istávn – mond az öreg idősb fiához -, szorgalmas ember ez a Vörösmarty?

- Rendkivül szorgalmas, mindig eminens.

- Példát vehetek róla! Hát külömben szegény fiú?

- Midig ebben az egy kabátban láttam.

- Semmirekellők! – riad a kisebb fiukra az apjok. – Ez már a második kabát ezen az őszön! Ez a két kölyök valóságos ruhapusztitó! Aztán ha még tanulnának valamit! Mindig instruktor kellnekik. Ad vocem, István, van ennek a Vörösmartynak valami kondicziója?

- Aligha lesz, mert akkor nem dugaszolná olyan buzgalommal azt a boros hordót.

Az öreg elgondolkodott, - aztán hirtelen az idősb fiuhoz fordulva igy szól:

- István, szállj le!

A kocsi megállt. A szavak sokkal katonásabb nyomatékkal voltak mondva, hogysem István úrfinak kedve lett volna a parancs komolyságában kétkedni. Kibujt tehát a meleg bundából s lemászott a cséza lépcsőin.

- Eredj vissza gyorsan ahhoz a fiatal emberhez, kérdezd meg, nem vállalna-e el házamnál instruktorságot? Ha igen, hivd ide!

István úrfi jól tudta, hogy apja nem ige szokott valamit kétszer mondani, azért hát minden késedelem nélkül visszaindult.

Mihály még akkor is verte a dongát, csak úgy rengett belé a gyarló kocsialkotmány. Talán éppen arról gondolkozott, ahhogy ez a bor száz forintot érne, hogyan venne ő azon az ő édesanyjának valami csinos, zsindelyes födelű présházat, ahová pihenni térhetne, mikor a gyógyfüvek szedésében elfárad. Kalapálásával megint fölriasztotta valaki, az odaérkező Perczel István.

- Amice Vörösmarty!

- Szolgálatára, én vagyok  - mond megfordulva Mihály.

- Az apám magát, ha elvállalná, instruktornak akarja fogadni a Móricz meg a Miklós, meg a Sándor öcséim mellé. – (Magát persze bölcsen kihagyta; ő már úgy hitte, kinőtt az instruktor all.)

- Engem? – viszonzá örömteljes meglepetéssel Mihály. Hisz ez ez úgy hangzott, mintha a présházról szőtt álmai megvalósulnának. – Valósággal, kérem alásan?

- Persze, hogy valósággal! Külömben csak nem gyalogolok egy fertály óra járást ilyen csikorgó hidegben.

Ez argumentum valószinűvé tette előtte a dolgot.

Lelkében felmerült még egyszer a bucsú fájó emléke, melyet anyjától vett, - egy pillantást vetett bámuló János öcscsére, a kis batyura a kocsi fenekén, a sokat kopogtatott hordóra s azzal fél örvendő, fél bús hangon öcscséhez fordult.

- Hallod, János?

Annak csak úgy szikrázott a szeme az örömtől.

- Hallom, bátya, hallom!

- Aztán most mindjárt menjek, rogo humillime?

- De mindjárt ám, mert az én apám katonás ember, szereti, ha hamarán teljesitik a szavait. Aztán meg ne is ácsorogjunk sokáig ebben a kutya hidegben.

Milyen szánalmas pillantást vetett a Perczel István meleg kabátjára, aztán diadallal gombolta ki mellén a maga vékony kabátját.

- No, ha a domine kollega fázik, induljunk! – Azzal leszállt a görbe lőcsök közül s megölelte János öcscsét.

- János! Mondd meg az édes anyámnak, érted?  mondd hogy ne búsuljon, van már helyem; de megmondd ám! Ezt a bort meg vidd haza Adjátok el,mondd édesanyámnak, hogy vegyen rajta fát.

Ezt az utolsó szót már csak úgy susogta a könnyező Jánosnak. S bizony az ő szeme is megtelt könnyekkel.

- Amice, maga könnyezik? – szólt Perczel.

- A hideg… kérem a hideg..

Azzal megindultak. Vissza nézett még egyszer, azzal eltünt a zörgő, lombtalan bokrok közt, melyek az utat szegélyezték. Még onnét is visszakiáltott:

- Megmondd anyámnak!

- Meg, megmondom – felelte János elkeseredve, hogy ily árván magában maradt.

Ő legalább búsulhat kedve szerint, de Mihály kénytelen derült arczot vágni és beszélni István urfival és apjával az instruktornak feltételeiről.

Pár percz mulva a két kocsi elhagyta a szőllőhegyeket. A négyes fogat magával vive Mihályt is, míg a rozzant parasztszekér, a boros hordót szállitotta vissza Velenczébe.

Igy került Vörösmarty Mihály a Perczel-házhoz nevelőnek. Elmondtam, mert azok egyikétől hallottam, aki jelen volt (Bónyhády Perczel Istvántól) s mert ez epizód nincs meg a költő egyik életrajzában sem.

Forrás: Váradi Antal: Az elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában. Petőfi-Könyvtár  Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet  - Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása