2018. jún. 2.

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi vándorlásaiból




Talán nincs is nevezetesb emléke a kis református falunak ott a Dunaér mellékén, mint az, hogy Petőfi valaha náluk is járt. Beszélnek is róla sokat, legkivált az, akinek vendége volt s aki nem más, mint a község érdemes rektora. Tőle kaptam én is e kis rajzhoz a vonalakat.

Dömsöd községének derék rektora, értesülvén egy napon, hogy „hazánk koszorús költője” Petőfi – még egy más, jelenleg is élő-iró-barátjával – Dömsöd községét is szerencséltetni fogja személyes megjelenésével: nemcsak a háza népét verte föl, de az egész falut befutotta a nagyfontosságú hírrel, hogy Dömsöd nevezetessé van, illetőleg lesz téve, Petőfi fogván abban egy napot tölteni!

A negyvenkét-negyvenhármas években még nem veszett ki az a „kocsikerék-kiszedő” vendégszeretet, mely ma már sok helyütt a „kitoló kásá”-nak adott helyet; de mondhatom, hogy Székely urambátyámnál még most is az ősi sértetlenségben áll fenn. Hát még akkor, midőn tisztelt urambátyámat nem nyugtalanitotta annyira a közügy, a kvóta, a delegáció s több efféle új dolog, melyeknek a pipafüstös falusi olvasó-egyletekben van meg csak igazán a törvényszékük!

Tehát sürgött-forgott az egész falu. Örege, apraja látni akarta azt a dalos embert, akinek már akkor is énekelték néhány dalát, - melyek gyorsan terjedtek, mint a világosság, - aratáskor, kalákán, téli estén a fonóban, nyári reggel pedig, mikor a mezei munkára mentek. Ki ne szerette volna látni azt a nótafát, melyen a gyönyörű dal termett: „A virágnak megtiltani nem lehet”. Na hiszen a falu virágszálainak sem lehetett ám megtiltani, hogy föl ne vegyék aznap ünneplő ruháikat,mert hát megakadhat ám a poéta-ember szeme is a lányon, kivált ha olyan módosak, mint a dömsödiek.

Rektor uram azalatt szörnyű fontos arczczal járta be a maga birodalmát. Egyszerre ott járt a pinczében, meg a padláson. Szidta a főző-sütő fehérnépet. Magyarázta a nap jelentőségét a falu véneinek, akiknek azon fölt a fejük, hogy vajjon a Petőfi uram kocsijának nem törik-e le a kereke azon az infámis rossz úton, amely Szalkszentmárton felől hozzájuk vezet (no mert hogy infámis rossz, azt a magam keserves tapasztalásából is állíthatom); ennélfogva pengették is erősen, nem volna-e jó egy „paksamétát” küldeni ő kigyelme elibe, hogy hát kerülne inkább a jobbik útnak, ahol nagy ugyan a sár, de legalább nem törik a tengely; aztán ha a kátyu nagyon meg találná fogni a kereket: „forspont”-rul majd gondoskodnék az érdemes község.

Míg a nagyérdemű tanács, a nép vénei ekkép főzték a taplót, addig rektor uram neki ment a nagy iskolaszobának, melyben Dömsöd bimbózó csemetéi szokták szívni rektor uram jóvoltából és bölcs vezetése alatt a tudás emlőit már ötvennél több fél-generáczió óta.




Onnan aztán mentiben kidobáltatta a szúette fapadokat, melyekre a mindig fiatal Quintus Cincinnatus rá faragta a maga becsületes nevét; kisöpörtette a rettentő port s kezdte feldiszitgetni a falakat (melyekre ugyancsak ráfér a dísz) zöldágak sokaságával, miképen az ritkább ünnepélyességek alkalmával illendő és méltányos. Ő maga járt elől a jó példával. Egyik kezében a kalapács, másikban a pinczekulcs; övébe dugva egy rettenetes konyhakés, nagy rémülésére egy pár jókora malacznak, melyek is a nagy költő tiszteletére estek áldozatul „diis manibus” s ennek előérzetében már előre túlvisították még a rektor uram hatalmas parancsszavait is. Tele iskolaporral, pinczebeli pókhálókkal, keze csibevérrel, sarkantyus csizmái dömsödi sárral (prima qualitas!) midőn egyszerre nagy kurjongatás támad a külső territoriumon, ahol is egynehány félig köszörült és sokkal több köszörületlen torok nagy lelkesedéssel kezdte orditani a nótát: „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljék!”


- Na mindjárt kinyitom én a szátokat, ha el nem hagyjátok ezt a veszekedett sivalkodást,melyben nincs egy tisztességes hang! – fortyant föl rektor uram, aki méltán sértve látta az ünnep dekorumát e sivitás által, melyben valamennyi torok egymástól teljes függetlenségben, hamis hangok egész lajtorjáján hurczolta meg a nagy költő gyönyörű dalát. Rohant is ki azon porosan, pókhálósan, hogy rendet csináljon a nebulók közt.

Éppen a kis ajtót akarta fölrántani, hogy ott majd szokott autoritásával közibük cserdit, - amikor egy nyulánk, beszédes arczú ifjú egy utitárssal áll elébe s kérdezősködik a rektor után.

- A re-re-rektor? Kérem alássan, igenis, azaz hogy igenis itthon van, - csakhogy bizony egy kicsit, izé, neglizsében van még, - akadozék Székely urambátyám, a nagy pinczekulcscsal ágálván kezében.

- No, az semmit sem tesz. Nem jöttünk mi rektor uramat megkéretni, hanem átutazva, engedtünk a szives meghivásnak.

- Tudom, kérem alássan. Csak tessék! Anyjuk jer ki. Szólj már te is. Egy percz alatt itt lesz a rektor is. Csak méltóztassanak.

Azzal betuszkolta a fiatalokat az egyszerű, de barátságos szobába, melynek asztalán különféle és jóféle szívvidámitók képezték az előszót az ebéd nemsokára megjelenendő nagy munkájához.

Maga pedig sietett, hogy neki lásson az öltözködésnek. Tiz percz alatt olyan hivatalos gálába csapta magát, mintha legalább is a szuperintendens elé igyekezett volna orátori küldetésben. Amint belépett a kis szobába, a vendégek is megriadtak s megállt a pohár a kezükben, azt gondolva, hogy valami tisztelgő deputáczió ijesztgeti őket.

Rektor uram megköszörülte a torkát, úti dignum est et justum; helyre rántotta a nyakravalóját s olyan komoly egy képet csinált, mintha valami hosszú beszédre akarna rágyujtani.

Petőfi és barátja – (mert hogy ők a vendégek, mondanom sem kell), - komolyan meghökkentek erre az intrádára s szorongatott kebellel néztek egymásra, átlátván, hogy nekik most mindjárt egy hosszú oracziót kell végig hallgatniok.

- Tisztelt, érdemes – kezdi a rektor.

- Méltóztassék, urambátyám!

- Dicső haza…

- Ugyebár a rektor úrhoz van szerencsém?

Urambátyámat ez nem hozta ki a sodrából. Neki volt ő szokva efféle kis félbeszakitásnak. Újra kezdte.

- Nagyérdemű koszorús!...

- Persze, hogy rektor uram, - hiszen még a fülén lóg az egyik pókháló! Ahol ni!

Puff! Erre az észrevételre tökéletesen kiesett a sodrából rektram, - vége volt az órácziónak.

- No hát üsse meg a mennykő az orácziót, uramöcséim! – Isten hozta! Parolát édes barátaim. – Áldja meg a magyarok istene!

Azzal a nyakába esett mind a kettőnek minden teketória és czeremónia nélkül, amiben nem volt czikornya és frázis, mint az óráczióban, de annál több őszinte, magyar szivesség.

Azzal vitte be Petőfiéket a fellombozott iskolaszobába, ahol már seregesen várta az egybehívott vendégsereg a nagy kapaczitást, - és lőn öröm Izráelben.

A csinos lányok és menyecskék közül pedig aki be nem fért az iskola-szobába, bekukucskált az ablakon, de már anélkül el nem ment, hogy poéta uramat szemtől-szembe meg nem nézte volna.

Mikor aztán az ebéd vége felé megeredt az áldomások árja, mindenki várta nagy figyelemmel, hogy mit fog szólani Petőfi?

Beszélt már minden, aki csak beszélni tudott, - csak Petőfi diskurált még sine cura rektrammal, nem is gondolva a veszedelemre, mely őt fenyegeti.

Végre aztán oldalba inti barátja, hogy – „Te Sándor, ezek az emberek dikczióra várnak!”

- De már abból semmi sem lesz!

- De már csak tegye meg uramöcsém az én kedvemért! – kontrázott hozzá rektram.

Elkerülhetetlen volt a keserű pohár. No megálljatok! – gondolta magában a költő, majd mondok én nektek beszédet!

Azzal feláll, poharat fog, és elkiáltja magát, hogy: - „Az úristen éltessen mindnyájunkat, de kiváltképpen urambátyámat! Vivát!”

Nagyot kurjantott rá a lakmározó sereg, aztán elcsendesült, hogy várja a többit.

Petőfi pedig absolute nem volt tovább-beszélő kedvben. Nem volt más hátra, mint hogy a jó barát rántsa ki megint, aki is felugorván, igy folytatta: „Amely jókivánathoz én is teljes szivemből csatlakozom. Vivát!” Ami által be volt töltve a támadt nagy csöndesség, és lőn ismét nagy „vivát!” S a publikumnak kénytelen-kelletlen be kellett érni e kurta oráczióval.

Alig várta aztán Petőfi, hogy kiszökhessék, a falu szépeivel tréfálni, addig, ameddig kocsira nem ültek. – Mikor aztán elindultak, visszanézve így szólt: „Engem ugyse, nem térek be, ha tudom, hogy megdikczióztatnak!” Rektor urambátyám pedig most is lelkesülve beszél Petőfiről, csak azt fájlalja, hogy egy kissé kurta volt az orácziója.

Forrás: Váradi Antal: Az elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában. Petőfi-Könyvtár  Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet  - Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása