2017. ápr. 24.

Vasy Géza: Székely János (1929-1992) - SOÓ PÉTER BÁNATA




Az erdélyi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója, költőként, esszé-, próza- és drámaíróként egyaránt kiemelkedőt alkotott. Az erdélyi Tordán született, Marosvásárhelyen kadétiskolába járt, így kamasziként a frontra került, majd hadifogoly lett. A kolozsvári egyetem filozófiai karán szerzett diplomát 1952-ben. Kiadói lektor, majd 1956-tól 1989-es nyugdíjba vonulásáig az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt Kolozsvárott.

 Előbb költőként jelentkezett, első könyve 1955-ben jelent meg. Másfél évtized múltán gyakorlatilag abbahagyta a versírást, mert úgy látta: „A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni. Sehogyan sem lehet, sehogyan sem érdemes írni.  A költészet meghalt.” Semmi – soha című, még a szerző által összeállított gyűjteményes kötete mindennek eleven cáfolata. Konzervatív alkotónak evezte önmagát, s ezt nem kivagyiságból vagy dacból mondotta, hanem ténymegállapításként. A gondolati igényességet a költészetben s annak megítélésében is magától értetődőnek tartotta, s gondolati alapjait és következtetéseit tekintve modern lírát hozott létre. Legfeljebb a formai kérdésekben, a poeta doctusságban volt „konzervatív”, aki a Nyugat nagy hagyományainak örököse, s ha Magyarországon születik, alighanem az újholdasok legfiatalabbja lett volna. Teljesítménye a korszak magyar lírájában egyedülálló. Az egyszerre lét- és történetfilozófiai szkepszis, rezignáció, reményvesztettség különböző életszínterei és gondolati szintjei ilyen mértékben és ilyen jelleggel senki másnál nem találhatók meg. Székely János kétségbeeséstől mentes, ám végzetesen keserű józansága azé az Ádámé, aki az emberiség történelmét végigálmodva, ébredés után nem hallhatja meg sem Éva, sem az Úr szavát, de öngyilkos sem lehet, élnie kell a feloldhatatlan kérdéssel: „Miért a lét, ha gyötrelem, / S miért a gyötrelem, ha élet?” A válasz, a mégis megtalált feloldás csak esztétikai jellegű és érvényű lehet.

Drámái általában történelmi miliőben játszódnak, s kiélezett helyzeteket mutatnak be. Közülük a Caligula (1972, bemutató 1978) aratott először sikert. Caligula római császár (i. sz. 37-41.) szélsőséges nagyzási mániájáról, feltehető elmebetegségéről hírhedt, s arról, hogy éktelen gyilkoltatási kedvén túl kedvenc paripáját konzullá tétette. Maga Caligula meg sem jelenik a drámában, de mivel övé a teljhatalom, mindvégig vele összefüggésben történnek a dolgok a távoli provinciában. A mű központi, mindvégig a színen lévő alakja Petronius római patrícius, a császár szíriai helytartója, akinek – többek között – az a feladata, hogy teljesíttesse a zsidókkal a császári parancsot, mely szerint minden templomban ott kell állnia a császár aranyszobrának – s ez alól a jeruzsálemi sem lehet kivétel. A zsidók azonban ellenállnak, s mint Barakiás főpap kifejti, nem tehetnek eleget a császári akaratnak, mert ha bevinnék a szobrot a templomba, akkor az ő hitük szerint az az épület már nem lenne templom, hiszen idegen istent nem imádhatnak. A zsidók szerencséjére Petronius nem vak végrehajtója a hatalomnak, hanem gondolkodó ember, aki ugyan elutasítja a polgárháborút, a császárváltozás gondolatát, de megérti a zsidók logikáját is. Úgy dönt, hogy nem hajtja végre a parancsot, semmit sem tesz. Hamarosan megérkezik halálos ítélete, majd ezzel szinte egy időben azt is megtudjuk, hogy a császárt megölték testőrei. Időközben azonban a helytartó is bűnössé válik: két ártatlan katonáját végeztette ki árulás vádjával.

A drámák közül a legismertebbek továbbá a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok. Gyűjteményes drámakötetei a Képes krónika (Bp., 1979) és az Új képes krónika (Kolozsvár, 1991). A Mórok a Kortárs c. folyóirat 1990. évfolyamában olvasható. Esszékötetei: Egy rögeszme genezise (Bukarest, 1978), A mítosz értelme (Bukarest, 1985), A valódi világ (Bp., 1995.)

A romániai diktatórikus politikai viszonyok, és ezeknek a nemzetiségeket különösen sújtó volta miatt a könyörtelen igazmondásra törekvő alkotónak, amilyen székely János is, különösen nehéz volt nemcsak az életsorsa, hanem a műveivel való boldogulása is. A drámai és epikai művek megjelenési és előadási lehetőségei különös élességgel példázzák ezt. A Soó Péter bánata 1957-ben keletkezett, kötetben csak 1969-ben jelent meg. A legfontosabb epikai művek Magyarországon 1988-ban egy kötetben kiadva váltak hozzáférhetővé: Az árnyék – Soó Péter bánata – A nyugati hadtest. Ugyanebben az évben az Újhold Évkönyv második számában olvasható A másik torony című esszéregény – akkor még név nélküli publikációként, ugyanis a diktatúrákról szóló jelképes történet nyílt vállalása életveszélyes lehetett volna a szerzőre nézve.

Az az erőteljes gondolatiság, amely az eddig említett műnemeket és műfajokat áthatja, egyértelműen jellemzi az epikai alkotásokat is. A sokoldalúan elsajátított filozófiai és poétikai ismeretanyag szervesen egészül ki az élettapasztalatokkal, amelyek komorak, akárcsak a belőlük adódó következtetések. Mégsem kietlen írói világ ez az epikában sem: az életerő és az életigenlés szólama minduntalan felbukkan, áttör a legszörnyűbb háborús tapasztalatokon, a legkietlenebb embertelenségen is.


SOÓ PÉTER BÁNATA

A tömören és célratörően megírt regény elbeszélője egy magát átlagosnak nevező tanárember, aki tizenkét évvel a történtek után idézi fel élete meghatározó élménysorát az 1944-45-ös háborús esztendőből. A jelen állapotát a bevezető fejezet első része és az Epilógus tárja fel. Ez az állapot nemcsak átlagos, hanem sivár is: „Nem élek én már, csak élni látszom; haszontalan vagyok én már, vörös és csípős, mint a csalán.” Arra kell a mintegy harmincesztendős embernek rádöbbennie, hogy a gyermekkor és az ifjúság kedvessége végleg odalett, csúf felnőtté változott. E változás lényegét, gyökereit kutatva idézi fel a múltat, azt az időszakot, amelyben: „Volt énnekem testvérem, eszményített másom, akivel egyszerre formálódtunk ugyanabban az anyaméhben.” Az ikertestvérrel átélt éveket, az ő halálát, az utána való végleges magára maradottságot, kietlen társtalanságot, amely egészen a jelenig húzódik, tartja szükségesnek a vallomástévő feltárni.


Ugyanakkor benne van a kétely vagy talán a kétértelműség is, amely már a bevezetésben megfogalmazódik, hogy aztán az Epilógusban ismét visszatérjen: „Vagy talán csakugyan nem volt ő soha? Talán csak képzet és árnyék volt, akit a magam számára alakítottam ki önmagamról, hogy milyen szeretnék lenni? Nem, jaj nem.”

A vallomásban valakihez fordul az elbeszélő: „mondom”, „említettem már” fordulatokkal él, ám hogy ez a „valaki” akár konkrét személy is lehet, az szintén csak az Epilógusban válik nyilvánvalóvá. Az a „barátom”, aki itt „megszólítódik”, nemcsak egy valóságos hallgató lehet az emlékidézés éjszakájában, nemcsak a képzeletbeli olvasó, hanem maga az elbeszélő is.

Maga a történet az ikertestvérek jellemzésével indul, s ez a leírás folytonosan azt hangsúlyozza, hogy aligha képzelhető el két ellentétesebb s mégis egymást oly érdekesen és hasznosan kiegészítő gyermek, mint ők. Péternek és Pálnak hívták őket az anyakönyv szerint, az iskolában kicsi Csulának és nagynak. A család pedig Kicsinek nevezte testvérét, Palit. Legfontosabb jellemvonásaik – előbb Kicsiét említve – a következők: szépség-csúnyaság, alacsony-magas, sovány-kövér, eszményi-torzkép, nőies-férfias, antilopszerű-medveszerű, sírást-nevetést elkezdő, elveket megtagadó-adatokat megjegyző. Bármennyire titkolja is, az Anya Kicsit szerette jobban.

A háború idején az iskolában megszervezték a leventecsapatot, s az osztályban ennek parancsnokává nem Kicsit, hanem Pétert tették meg a tanárok. Ennek oka nyilván az, hogy a tanárok tudták. „Nem evilágiság, illetve megbízhatóság; ez volt alkati különbözőségünk társadalmi jelentése.” Az elbeszélő lelkiismeretesen dolgozott, így Filep tanár úr egyre inkább ráhagyta a feladatokat. A mind több formális megkötöttség ellen azonban lázadozni kezdtek néhányan, elsősorban maga Kicsi. S egyszer a kötelező vasárnapi templomlátogatás helyett szüreti mulatságba mentek. Ennek az lett a következménye, hogy az elbeszélő rádöbbent: nem a parancsokat kell tökéletesen végrehajtani, hanem az alárendeltek ügyét képviselni. Ettől kezdve Kicsi a tanítványának tekintette, igazából ő lett a csapat, a banda vezére, az ő sugalmazása szerint működött a katonásdi is. Egyszer azonban olyannyira nyíltan lázadt fel Péter, hogy a századparancsnok, Bodó tanár úr kénytelen volt leváltani. Utóda Horváth Laci, addigi alvezére lett. A fiú a helyzetet szerepcserének gondolta, de Kicsi néhány nap után úgy pofon vágta, hogy belátta: Péter nem alvezér, a valójában továbbra is Kicsi a szellemi irányító.

Amikor az ország hadszíntérré változott, a fiúkat bevagonírozták. Filep tanár úr a bujdosásra, Bodó a parancs teljesítésére buzdította a szülőket, végül a század kétharmada útnak indult. A búcsúzáskor Anya sírva kérte Pétert, hogy vigyázzon Kicsire, őt siratta, mintha megsejtette volna, hogy soha többé nem láthatja. Péter meg is fogadta magában, hogy élete kockáztatásával is vigyáz testvérére.

Előbb Tokajban, majd egy dunántúli falucskában voltak elszállásolva. Hála Kicsi ötleteinek, terveinek, nem nélkülöztek. Még Bodó tanár úr is belátta, hogy legokosabb a Soó fiúkra támaszkodni. Egy idő után a többiek morogni kezdtek, hogy Kicsi mindig csak tervezget, de a végrehajtásban nem vesz részt. Erre ő egy éjjel eltűnt, s reggelre két hatalmas sajtkoronggal tért vissza.

A katonai helyzet egyre romlott, a front közeledett, ezért ismét bevagonírozták őket. Németországban, Borghorst nevű városkában kötöttek ki, s egy elhagyott porcelángyár padlásán jelölték ki a szállásukat. Tél volt, s bár naponta kaptak néhány hasáb fát, kályha nem volt sehol, így rettenetesen fáztak. Már az addig makkegészséges osztályukból is kezdtek néhányan megbetegedni. Másra sem tudtak már gondolni, mint a hidegre s ellenszerére, a kályhára. Az ősemberhez hasonlóan varázsénekeket daloltak, hátha az segít. Arra is rájöttek, hogy mivel nem kapnak, maguknak kell valahogy kályhát csinálniuk. Előbb nyersanyagot gyűjtögettek, majd Péternek nagy nehezen sikerült az állomásról néhány szerszámot is elcsennie. Az osztály kísérlete azonban kudarcot vallott, Kicsi távollétében szétvagdosták a bádoghordókat, s már semmit sem lehetett belőlük csinálni. Végül Kicsi talált két nagy bádogdobozt, s azokból egymaga kályhát fabrikált. Kellett azonban kémény is. Az ötletet ismét ő adta: lopjanak bádogcsatornát. Végre fellobbanhatott a tűz a kályhában. Előbb azonban szörnyű bűz kezdett áradni, majd kigyulladt és elégett a kályhacső. Az „ördögi varázslatról” kiderült, hogy a papírból készült csatornacső okozta.

Valódi csövet kellett tehát szerezni. A kijárási tilalom ellenére erre az éjszaka bizonyult a legalkalmasabbnak. Péter határozott rábeszélésére Kicsi is velük ment. Leszereltek egy csődarabot, s már indultak volna, amikor észrevették, megállásra szólították fel őket. Futni kezdtek. Egy lövés dördült, s Kicsi összeesett. Péter melléje roskadt, két társuk elmenekült. A házból, amelyről a csövet leszedték, egy manószerű öregember jött ki. Becipelték a házba a sebesültet. Itt még egy különös emberkével találkoztak: egy nagyon szép, de gorillaszerűen mozgó fiúval, egy angyali gnómmal. Majd egy néni jelent meg, s ápolni kezdte Kicsit.

A gnóm, akit ugyanúgy Paulnak hívtak, mint Kicsit, s hasonlított is rá, egy udvari házikóba vezette Pétert. Itt egy mesebeli, tenger alatti világ tárult fel előtte, majd hamarosan rájött, hogy mindez nem varázslat, hanem ügyeskedés tükrökkel, bábokkal, lámpákkal, mechanikus szerkezetekkel. Megtekinthette a műhelyt is, a mindennapi csodateremtés színhelyét. Itt egy fekhelyen ájult álomba zuhant. Magához térve visszavitték Kicsihez, aki addigra meghalt. Péter is súlyos beteg lett, kórházba kellett szállítani, mellhártyagyulladást és hastífuszt kapott, majd tüdőkomplikációi támadtak. Eleinte lázas víziói álmai voltak többnapos eszméletlenségében. Lábadozása idején vége lett a háborúnak, s éppen tizenhetedik születésnapján kitették a kórházból.

Május volt, a leventék még mindig a gyárban tartózkodtak. A végzetes éjszakai társak eleinte kerülték étert, mint kiderült, féltek hajdani gyávaságuk miatt. Szabó Zolti elvezette Pétert Kicsi sírjához. Péter próbált vele komolyabban barátkozni, kereste benne Kicsi utódát, de természetesen csalódnia kellett.

A béke egyik jeleként június végén vándorcirkusz jelent meg a városkában. Itt ismerkedett meg Péter egy Kätchen nevű lánnyal, aki mindig a barátnőjével jött, s nem engedte meg, hogy hazakísérjék őket. Mint kilesték, a tér sarkán egy sánta fiú várta a lányokat, vele mentek haza. Péter úgy gondolja, el kell riasztania vetélytársát. Harmadnap ismét együtt hintázott a lánnyal, s közben megvallotta, hogy szerelmes belé. A lány örülni látszik, megsimogatja az arcát,m égis a szokott módon megy haza. Péterék végrehajtják bosszútervüket: meg kell lesni a sánta fiút, s jól bokán rúgni. Zolti nem hajlandó az embertelen tettre, végül Péter teszi  meg, s akkor ismeri fel a fiút: azonos a csatornás ház gnómjával. Felismerése borzalmas, szégyene elfeledhetetlen, „ma is a föld alá szeretnék süllyedni”, vallja meg.

Kätchen többé nem mutatkozott a téren, de Péter sem. A cirkusz is elhagyta a várost. A fiú szerette volna felkutatni a gnómot, hogy bocsánatot kérjen tőle, s megpróbáljon a barátságába férkőzni: hátha ő pótolhatná Kicsit. Azt a házat azonban, amelyről a csatornacsövet leszedték, sehol sem találja meg: „Meg kellett sejtenem, hogy a ház, amelyet keresek – nincsen. Nincs, sohasem is létezett. Csalás és káprázat volt, kétértelműen ellenséges hatalmak csapdája, amellyel Kicsit behálózták és elveszejtették, s amellyel engem is mindörökre megfosztottak önmagamtól.” Egyszer mégis találkozik a gnómmal a városban. Próbál bocsánatot kérni tőle, az azonban rémülten menekül be egy boltba. Másnap hadifogolytáborba szállították a csapatot.

Lehet, hogy  a meseváros meseházikója lakóival csak a kamaszképzelet szülötte volt. De lehetséges-e, hogy más is álom? – kérdezi az Epilógus. „Hátha Kicsi sem létezett valójában? Hátha csak én koholtam őt, talán jobbik magam, talán a mindörökre eltűnt gyermekkorom szimbólumaként? Hátha egyazon Soó Pétert mesélem én két alakban? Amilyen egykor, gyermekkorában volt, és amilyenné azóta vált.” Sorakoznak az érvek és az ellenérvek, majd az elbeszélő előáll a legvégső, eddig titokban tartott ténnyel: a hátán, a lapockáján van egy sebhely, pontosan olyan és ott, ahol Kicsit is meglőtték, s ezt a sebet a kórházban fedezte fel. Az elbeszélő-vallomástevő egyetlen kincse és vigasza, hogy „tizenkét esztendei kitartó lelki munkával érthetetlenné tudtam formálni magamban azt, ami valójában nagyon is érthető?” Nem más ez, mint „az érthetetlen mezsgyéjén incselkedő örök talányosság és kétértelműség”.

Az Epilógus kérdései és kétértelmű állításai visszavetülve újraértelmezik a történet egészét. Az ikertestvér-motívum az énkettőzés kifejezési formájának mutatkozik, méghozzá oly módon, hogy nem tudathasadásként, nem vízióként, hanem valóságos történet valódi szereplőiként, materiális és képzetes szempontból is hitelesen jelenik meg előttünk Péter és Pál. (Egyébként maga a névadás is az ikresítést erősíti.) Ám az ikresedésnek további példái is vannak a műben. Kicsi eltűnte-halála után Péter őt keresi valaki másban. Előbb Szabó Zoltiban, de ő nyilvánvalóan alkalmatlan erre a szerepre. Majd Kätchenben, aki Kicsi „nőiességének” kiteljesítőjeként is felfogható, csakhogy elérhetetlennek bizonyul, eszménykép marad. Zolti férfibarátságát, a lány férfi-nő kapcsolatot kiteljesítő szerepét végül az angyali gnóm vehetné át, aki korábban segítő is volt. Hasonlít Kicsire, mintegy megformálódik benne Péter és Pál szépség – rútság kettőssége, és Kätchennel is valamilyen titokzatos kapcsolatban áll, de a bűnös rúgás után köztük sem jöhet létre tartalmas viszony. Az eltűnt s utólag édeninek bizonyult állapotot semmi sem pótolhatja, a kiűzetés végleges, s az elkövetett bűn miatt még lázadoznia sincs joga az embernek, kietlen helyzetét el kell viselnie.

S végül még egy ikresítésre gyanakodhatunk. Ki a megszólított barát, kihez szól az elbeszélő? Bizony lehetséges, hogy az önmegszólítás sajátos esetéről van szó, s a barát nem más, mint a lelkiismeret, a jobbik én, az emberi lényeg,  ugyanígy lehetséges az is, hogy ez a lényeg azonos az isten-emberrel, hiszen a regény e szavakkal fejeződik be: „Óvjon és menekítsen meg engem a sors attól a kegyetlen kíntól, hogy valaha rá kelljen döbbennem: te sem értettél egy szót sem, egy árva kukkot sem az egészből. Mert kedves vagy számomra, és irányító, és – minek titkolnám? – kezdettől fogva barátként szerettelek.”

Látható, hogy az életvallomás a legnagyobb életveszteséget állítja a középpontba: a teljesség elvesztését, a „Minden Egész eltörött” élményét. A kamaszkorból a felnőttlétbe való átlépés, a háború torz és pusztító élményköre s mindebben fantasztikusnak és reálisnak, abszurdnak és mégis megtörténtnek a kavargása mélyen hitelessé teszi mind történelmi anyagában, mind lélektanilag, mind esztétikailag Soó Péter bánatát.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 177-185. old. Móra Könyvkiadó 1977.