A
csehszlovákiai – ma már szlovákiai – magyar irodalomnak 1919-ben kezdődő
története során több, különösen nehéz korszakot kellett átvészelnie. Ezek
párhuzamosak voltak a nemzetiség történelmi hányattatásaival. Az egymást követő
nemzedékek sorsáról, az egyéni és közösségi tragédiákról, a megalkuvásokról és
a helytállás példáiról különösen érzékletes és szemléletes képet adnak Dobos
László regényei. Az ötvenes években kezdődő s igen jelentős irodalomszervező-közéleti
tevékenysége pedig a nemzetiség művelődésének, azon belül irodalomtörténetének
vált kitörölhetetlen részévé.
Dobos
László Királyhelmecen született. Ez a község a mai szlovák-ukrán-magyar határ
találkozásához közel található. A helyi elemi és polgári iskola elvégzése után
a sárospataki tanítóképzőbe járt, majd különböző fizikai és szellemi,
nemegyszer mozgalmi munkakörökben dolgozott, s közben elvégezte a pozsonyi
pedagógiai főiskola magyar-történelem-polgári nevelés szakát. Ugyanebben az
intézményben lett tanársegéd, majd 1958-ban az induló Irodalmi Szemle
főszerkesztője. Ez az eleinte kéthavonta megjelenő folyóirat sokáig a
csehszlovákiai magyar irodalom egyetlen fóruma volt. Mivel hosszú szünet után
vált lehetővé kiadása, legelső feladata elsősorban magának az irodalmi életnek
a megteremtése, még tágabban: a magyar kulturális élet, művelődés kereteinek
biztosítása lett, de nagyon hamar megkezdődött annak a tudatosítása is, hogy a
nemzetiségi kultúrának is értéket kell létrehoznia, lehetőleg egyetemes
szintűt, azaz nem elegendő maga a megszólalás. E munkát irányította egy
évtizeden át a közben szépíróként is a legjobbak közé besoroló,
irodalompolitikai elveit a művészi gyakorlatban is érvényesítő alkotó. Azután a
szlovák könyvkiadó (Tatran) magyar részlegének vezetője, majd az 1969-ben
önállósodó Madách Kiadó igazgatója lett. 1969-70-ben a Szlovák Szocialista
Köztársaság nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli minisztere. 1970-ben
kizárták a kommunista pártból, 1972-ben a kiadó részlegvezetője lett, majd
1989-től ismét igazgatója. Közben több más tisztséget is betöltött a szlovák
politikai és irodalmi életben. A Magyarok Világszövetségének 1989 óta
társelnöke, majd alelnöke.
Írói
pályája főiskolai irodalomelméleti tankönyvek írásával, publicisztikai,
kritikai tevékenységgel kezdődött. Első regénye a Messze voltak a csillagok (Pozsony, 1963), egy később laza
trilógiává váló regényhármas első darabja. További kötetei a Földönfutók (Pozsony-Bp., 1967) és az Egy szál ingben (Pozsony-Bp., 1976).
Voltaképpen e művek teremtik meg a „szlovákiai magyar regényt”. E fogalom
természetesen nem esztétikai kategória, bár ilyen jelentésköre is van. Azt
jelenti, hogy ebben a nemzetiségi irodalomban megszületett a regény műfajában
is az időtálló teljesítmény, méghozzá először szükségszerűen a nemzetiségi
sorsot bemutató-feltáró témakörben. Az 1960-as évek teljes magyar nyelvű
irodalmára és a világirodalomra is figyelve, az értékteremtés már nem volt
elérhető pusztán a dokumentatív valóságfeltárással. Szükségesnek mutatkozott
modern prózaepikai eljárások alkalmazása is. Az első lépést ez ügyben a Messze voltak a csillagok tette meg, ám
a teljes magyar irodalomban komoly súlyúnak számító műnek a Földönfutók bizonyult. Ezzel vált az
írói teljesítmény irodalomtörténeti jelentőségűvé, s ezt erősítette meg,
teljesítette be a harmadik kötet. E regények közös jellemvonása, hogy a jelen
és az emlékezések, a tudatáram-technika révén felidézett múlt szembesül bennük:
az egyéni, a közösségi (többségi-kisebbségi) és az emberiség-sors rétegződik
egymásra. A felidézett múlt előbb csak a második világháború s az utána való
évek világa, a harmadik regény azonban egészen az első világháborúig hátrál
vissza az időben, azaz a nemzetiségi sors kezdőpontjáig.
Az
író további művei közül a Hólepedő (Pozsony-Bp., 1979) lélektani regény,
amelynek főhőse egy magányos tanárnő. A Sodrásban (Pozsony-Bp., 1984)
középpontjában az ötvenes állnak, az akkori egyetemisták, pályakezdő
értelmiségiek világa, a magánélet és a közélet konfliktusai. Ezeket meghatározza
az életformaváltás (paraszti-munkás élet – értelmiségi-városi), a társadalmi
forradalom, annak türelmetlen torzulása, a neofita világnézetváltás, s
mindemögött ott vibrál az 1945 utáni nemzetiségi jogfosztottság keserű emléke
is. A mű élményvilágában erős az önéletrajzi jelleg.
Dobos
Lászlónak megjelent egy elbeszéléskötete (Engedelmével,
Pozsony-Bp., 1987), egy esszégyűjteménye (Gondok
könyve, Pozsony-Bp., 1983) és egy gyermekregénye is (A kis viking, 1991.)
FÖLDÖNFUTÓK
E
mű bemutatásánál célszerű a címből kiindulni. Földönfutónak lenni szerencsétlen
emberi állapot. Azt az embert nevezzük ilyennek, akinek nincs állandó otthona –
a mai szóhasználat szerint: hajléktalan -, illetve azt, aki – többnyire
politikai vagy gazdasági okokból – hazájából eltávozni. elbujdosni kényszerül.
A fogalom többes számú használata egy családra, kisebb közösségre, néprétegekre
vonatkozhat. Földönfutó volt a századfordulón Amerikába kivándorlók többsége
is. Arra azonban egészen ritkán kínál példát az újkori történelem, hogy nagyobb
népcsoportok, vallási, etnikai közösségek váljanak földönfutóvá. Pontosabban: a
huszadik századi totális diktatúrák (fasizmus, bolsevizmus) fenntartás nélkül
gyakorolták a tömeges embertelenséget, a demokráciák azonban tartózkodtak
ettől. Éppen ezért oly döbbenetes, hogy a második világháború befejeztével a
csehszlovák „demokratikus” politika az ottani magyarságot egyetemlegesen teljes
jogfosztottságra ítélte, s a legszívesebben elzavarta volna szülőföldjéről. A
regény szövegszerűen is többször bemutatja ezt a helyzetet:
„Joga
sincs, állampolgársága sincs, aki magyar.” Ennyit fogott fel mindenki a
rendelet hosszú szövegéből. Nemsokára másik plakátot ragasztottak az előbbi
mellé. Ez alatt is szám volt: 108/45. Vastag, hivatalos betűk adták a lakosság
tudtára „Minden magyar ingó és ingatlan vagyona elkoboztatik...” Ebből is csak
ez a mondat maradt meg, a legszörnyűbb”. A hivatalos terveket a nagyhatalmak
miatt nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Volt azért nagymérvű lakosságcsere,
sokakat Csehországba telepítettek át, sokaknak elvették a vagyonát, s a
jogfosztottság évei csak 1948 után kezdtek oldódni. Fábry Zoltán (1897-1970)
publicista, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja 1946-ban A vádlott megszólal címmel tiltakozó
röpiratot készített a magyarságra zúduló igazságtalanság miatt, ez azonban csak
jó két évtizeddel később jelenhetett meg. Lényegében Dobos László regénye az
első hiteles híradás minderről a „felejtés évei” után. S ez a hitelesség a történelmi
tényekre, a személyes átéltségre és az esztétikai megformáltságra egyaránt
vonatkozik.
A
regény jelen idejében már közel két évtized telt el a világháború óta. Az
elbeszélő akkor tizenöt esztendős diák volt, s Helmecről járt át Magyarországra
tanulni. Életrajzi helyzete így azonos a regényt író szerzőével. Ugyanez
érvényes a jelenre vonatkoztatva is, hiszen „írófélének” mondja magát. A
regényt indító fejezetben az elbeszélő két barátjával egyhetes nyári
horgászaton vesz részt a folyóparton. Az új hídról fiúk ugrálnak a vízbe, s
egyikük ráesik a víz alatti régi gerendafejekre. Egy, az elbeszélő számára
idegen, ősz hajú, de fiatalos férfi hozza fel a víz alól a szerencsétlenül
jártat. Az írót foglalkoztatni kezdi az idegen. Megtudja, hogy repülő, egy mezőgazdasági
gépet vezet. Emlékek tolulnak fel 1945 szeptemberéből, amikor már hivatalosan
nem járhattak át a diákok Magyarországra tanulni: a határon át szöktek. Egyszer
elfogtak három falubeli fiatalt, s határőrség laktanyájában éjszaka egy katona
őrizte őket. Mintha azonos lenne a repülőssel.
Később
sikerül a mogorva repülőssel megismerkedni, s lassan rokonszenv bontakozik ki
köztük, elkezdik egymásnak mesélni életük történetét. Előbb inkább a repülős
beszél, később az író is, bár az ő emlékidézései nagyobbrészt belső monológok.
A
repülős a háború után valóban katonaként, határőrként került arra a vidékre,
ahová most visszatért dolgozni. Megismerkedett a Gallai család Nelli nevű
lányával, s kölcsönösen szerelemre lobbantak. Éjszakánként találkoztak, az erdőt
járták, ott voltak rejtekhelyeik. Gallai kishivatalnokból lett végrehajtó,
meggazdagodott „úriember”. Másik lánya beteg volt. Nellinek „méltó” férjet
szántak, a háború idején egy német katonatiszt udvarolt neki. Amikor Gallai
megtudta lánya éjszakai kalandjait, bezárta, s rendszeresen verni kezdte. A
lány végül megszökött, s összeházasodtak.
A férfi leszerelt, dolgozni kezdett egy üzletben. A szülők már szóba
álltak lányukkal, de a helyzet feszült volt, ezért Zsolnára költöztek, egy
viszonylag távoli városba. A férfi itt egy élelmiszerraktár vezetője lett.
Házasságuk első két esztendejét a szerelem szinte eszményinek érzett és tudott
élménye határozta meg. Feszültséget a Gallai szülők olykori látogatása, egy
nagynéni feltűnése okozott. Nelli bánkódott néha, hogy nem volt „igazi”
esküvője. Olykor kávéházba, társaságba jártak. Két év után Nelli vágyakozni
kezdett gyerek után. Született egy fiuk. Hazautaztak a szülőkhöz, a férfi csak
látogatóba mehetett hozzájuk, mintha fölöslegessé vált volna, pedig Gallainél
ettől kezdve vált kedvessé. Váratlanul meghalt Gallai, s ekkor szóba került,
hogy a fiatalok végleg költözzenek vissza. Nelli azonban ezt nem akarta.
Közben
múltak az évek, már 1953-ban jártunk. A férfi iránt egyre nagyobb a
bizalmatlanság a munkahelyén „passzivitása” miatt. Fizikai munkára javasolták,
s áthelyezték Jáchymovba, az urániabányába. Ekkor már visszatért hozzá a közben
elköltözött Nelli, együtt utaztak. A városka kísértetvárosnak bizonyult – innen
a németeket telepítették ki. Egyedül Hans Müller maradhatott, mint
nélkülözhetetlen mérnök. A kávéházban ismerkedtek meg. Másnap a mérnök virágot
küldött Nellinek, aki hamarosan meghívta őt vacsorára. Ez a mérnök lett Nelli
második szerelme. Az asszonyt férje alaposan elverte, s ezzel megszakadt köztük
a kapcsolat. Később jelentkezett repülősnek, s többszöri visszautasítás után
fölvették. Katonai pilóta volt, s egyszer – még mindig Nellin és saját kudarcán
töprengve – a repülőgépével akart öngyilkos lenni. Végül mégis földre szállt,
félig önkívületben a halálcsavar miatt, majd pisztolyával kísérelt meg
öngyilkosságot. Katonai gépet többé nem vezethetett, így lett mezőgazdasági
pilóta, s az emlékezés kényszere vonzotta vissza ifjúkorának tájaira. Nelli
további sorsáról csak annyit tudunk meg, hogy az író mintegy két éve látta őt
legutoljára.
A
regény másik hőse, az íróféle elbeszélő a maga 1945 és 1948 közötti emlékeit
idézi fel. Az ő kamaszkori szerelme, képzelődéseinek tárgya Berei Erzsi volt.
Együtt jártak iskolába, együtt voltak a határőrök fogságában, egyszer együtt
tévedtek el a téli hóviharban a határon átszökve. Erzsi halálosan
megbetegedett, s 1947-ben meghalt. A diáknak ez időben már nemcsak azt kellett
megtapasztalnia, hogy egyre nehezebb a határon átjutni, hanem azt is, hogy
Magyarországon – az iskolában és a falvakban is – egyre közömbösebbek irántuk.
1947 őszén otthon maradt, s megpróbált szlovák iskolákba bekerülni, de válaszra
se méltatták kérvényeit. Nemcsak őt, a magyarság egészét letargia kerítette
hatalmába. A kitelepítés fenyegette őket, teljes volt a létbizonytalanságuk.
Egyetlen életforma, megélhetési forrás kínálkozott a határ menti helyen: a
csempészkedés. Ezt próbálta a diák már korábban is, néhány alkalmi ismerősével
Prágában dohányt árult, kevés sikerrel. Ekkor egy jól szervezett bandának lett
előbb alkalmi, majd „rendes” tagja. A banda vezetője Pallai János. Állandó
veszélyek közt dolgoztak, hol a határőrök, hol a fináncok, hol a jeges víz volt
az ellenségük. Egyszer két társuk bele is veszett a folyóba. Pallai körül
mindjobban szorult a hurok, hiába vitt ajándékot a hivatalosoknak, így
kénytelen volt Magyarországra szökni. A diákot pedig munkára rendelték, az
áttelepítéseknél kellett rakodómunkásként segédkeznie, végül, a létszámhiányt
eltüntetendő, egyszer őt is bevagonírozták. Az emlékek idejében ezzel zárul az
ő története.
Az
elbeszélő előbb azt vallja be, hogy „összerokonosodtam ezzel az emberrel”, azaz
a repülőssel. Később mindjobban azonosul a szlovák férfi sorstörténetével,
szeretne együtt lenni Nellivel, s úgy érzi: „A repülős veresége az én vereségem
is.” A kilenc fejezetből álló regény utolsó fejezetében valóban szinte áttűnik
egymásba a két férfi alakja, története, annak ellenére, hogy jelentősek a
ténybeli, helyzetbeli különbségek, s életkoruk is eltérő: a repülős mintegy öt
esztendővel idősebb. Ezt az azonosulást egyrészt a helmeci táj és a Gallai lány
alakja hitelesíti, továbbá az, hogy a rokon közéleti élmények az ötvenes évek
világába vezetnek, ahol már nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem az
osztályharcosság, a forradalmárság volt a megítélő jegy, s szlovák és magyar
egyaránt szenvedhetett a bizalmatlanságtól, a torz forradalmi romantikától. Az
ezeréves együttélés után a huszadik században többször kiéleződött az ellentét
a két nemzet között, a nagy bajokban azonban rendre az együttélés és az
egymásrautaltság kényszere és kötelessége nyilvánult meg.
1945
és 1948 között a magyarokat nem hagyták élni. A diáknak még ábrándos
szerelmétől is azért kell a temetőben örökre elbúcsúznia, mert az a kényszerű
szökésekbe betegedett bele halálosan. A szlovák férfi viszont az ideális
szerelmet élheti át. Őt nem akadályozza a történelem sem magán-, sem társadalmi
életének, munkájának kibontakoztatásában, ő azonban valamiért „élhetetlennek”
bizonyul, sem szerelmét nem tudja megőrizni, sem a kor körülményeihez nem képes
a szükséges mértékben alkalmazkodni. A repülőst vallomása – tehát önértelmezése
– és az elbeszélői nézőpont alapján ismerhetjük meg, s az előbbi önemésztő
magyarázatkeresése és az utóbbi azonosuló rokonszenve sem bizonyul mindig
elégnek ahhoz, hogy a figurát igazi főszereplőnek tekinthessük, s mindig
indokoltnak tartsuk az azonosulást. Van benne valami erőtlenség, a magánéletre
is vonatkozó „passzivitás”, s így végül is érthetővé válik Nelli hűtlensége. Az
asszony a német mérnökben feltehetően nem a további kiemelkedés lehetőségét
keresi (a német végül is megbélyegzett ember), hanem a rá figyelő embert, a
„szerelmest”.
Nellit
a repülős vallomásaiból ismerhetjük meg, így az ő portréja egyetlen látószögű.
Két évtized távolából is idealizáló, de ez elsősorban nem magára az asszonyra
vonatkozik, hanem arra, amit megtestesít és jelképez: az egyetlen, a nagy, az
örökké tartó szerelemre. Nellit az örök szerelemigény hajtja a mérnökhöz is, s
ezt a veszélyt nem ismeri fel, csak utólag sejti meg a férje.
Míg
a repülős sorsa „regényes” szerelmi történet, addig a diáké modern
kalandregény, amelynek háttere és mozgatója az apokaliptikus történelem. Ez nem
kerüli el a kisembert, sőt a gyerekembert sem, akinek nem az iskolában, hanem
az életbeli megaláztatások és küzdelmek során kell felnőtté válnia. Eközben
kezd rádöbbenni magyar és ember voltának igazi összetettségére,
ellentmondásosságára. Lehet-e élni egy olyan világban, amelyben magyarnak lenni
szégyen, s földönfutóvá kell válni? Hasonlóan a zsidókhoz, akiknek 1944-45-ben
kellett megaláztatás és a szenvedés stációit végigjárniok, olyannyira, hogy az
életben maradtak már nem menekülhettek kínzó emlékeiktől. Vagy magukba
roskadtak, vagy ugyancsak földönfutóként indultak új hazát s abban temetőt
keresni maguknak, mint e regényben Szofer Lébi rabbi és lánya. E párhuzammal
egy reformáció korában kialakult irodalmi hagyományt támasztott új életre az
író, bevonva a biblikus képzetkört is a regény világába. A vallásnak, a hitnek
a szerepe később a repülős édesanyjának hitbeli hűségével kapcsolatban ismét
fontos motívummá válik.
A
regény szerkezetét a találkozás után nagyjából a kettős emlékezés időrendje
határozza meg. Hol a repülős történetmondása, hol az író emlékidézése kerül
előtérbe, az utóbbi lényegesen nagyobb terjedelemben s regényszerűbb
részletezéssel, sokkal több mellékszereplő bevonásával. De míg a repülős
történetének határozott időrendje van, addig a diákéban lazább az időrend, s a
történetmagnak nincs „fejlődéstörténete”. A
kezdő- és a végpont is a jogfosztottságot mutatja: e súlyos helyzet válik
szinte elviselhetetlenné. Mindezt csak az emlékezés jelen ideje, az utókor
oldhatja fel: a diákból mégiscsak értelmiségi lehetett, s abban az országban
boldogulhat, amely ifjúkorában annyi szenvedést okozott neki. Ennyiben
ellentétes is a két ember sorsa. A diák író lett, s bár jelenéről közvetlenül
alig valamit tudunk meg, nyilvánvalóan konszolidált viszonyok között él, míg a
repülős nem tudta céljait megvalósítani, kudarcait elemzi. Míg a diák
ifjúkorában vált egész nemzetiségével együtt földönfutóvá, a repülős a jelenben
nem találja meg a helyét, ő az égbolton „futkos”, de a halálcsavar óta ott sem
érezheti magát otthon. Helyzetét jelzi az is, hogy a regény utolsó mondataival
az öngyilkossági kísérlet előtti perceket idézi meg, s ez azt a képzetet is
keltheti, hogy a kísérlet bármikor megismétlődhet. Az életsors elmesélése, a
gyötrelmes kimondás talán mégis segíthet rajta, amiként a magyarságon is
segíthetett, hogy egy írója végre elmondhatta, mi történt velük, s az
eseményeket a magyarországi köztudatba is beépíthette.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 207-215. old., Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése