2017. ápr. 25.

Vasy Géza: Dobos László (1930-2014) – FÖLDÖNFUTÓK



A csehszlovákiai – ma már szlovákiai – magyar irodalomnak 1919-ben kezdődő története során több, különösen nehéz korszakot kellett átvészelnie. Ezek párhuzamosak voltak a nemzetiség történelmi hányattatásaival. Az egymást követő nemzedékek sorsáról, az egyéni és közösségi tragédiákról, a megalkuvásokról és a helytállás példáiról különösen érzékletes és szemléletes képet adnak Dobos László regényei. Az ötvenes években kezdődő s igen jelentős irodalomszervező-közéleti tevékenysége pedig a nemzetiség művelődésének, azon belül irodalomtörténetének vált kitörölhetetlen részévé.

Dobos László Királyhelmecen született. Ez a község a mai szlovák-ukrán-magyar határ találkozásához közel található. A helyi elemi és polgári iskola elvégzése után a sárospataki tanítóképzőbe járt, majd különböző fizikai és szellemi, nemegyszer mozgalmi munkakörökben dolgozott, s közben elvégezte a pozsonyi pedagógiai főiskola magyar-történelem-polgári nevelés szakát. Ugyanebben az intézményben lett tanársegéd, majd 1958-ban az induló Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ez az eleinte kéthavonta megjelenő folyóirat sokáig a csehszlovákiai magyar irodalom egyetlen fóruma volt. Mivel hosszú szünet után vált lehetővé kiadása, legelső feladata elsősorban magának az irodalmi életnek a megteremtése, még tágabban: a magyar kulturális élet, művelődés kereteinek biztosítása lett, de nagyon hamar megkezdődött annak a tudatosítása is, hogy a nemzetiségi kultúrának is értéket kell létrehoznia, lehetőleg egyetemes szintűt, azaz nem elegendő maga a megszólalás. E munkát irányította egy évtizeden át a közben szépíróként is a legjobbak közé besoroló, irodalompolitikai elveit a művészi gyakorlatban is érvényesítő alkotó. Azután a szlovák könyvkiadó (Tatran) magyar részlegének vezetője, majd az 1969-ben önállósodó Madách Kiadó igazgatója lett. 1969-70-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli minisztere. 1970-ben kizárták a kommunista pártból, 1972-ben a kiadó részlegvezetője lett, majd 1989-től ismét igazgatója. Közben több más tisztséget is betöltött a szlovák politikai és irodalmi életben. A Magyarok Világszövetségének 1989 óta társelnöke, majd alelnöke.

Írói pályája főiskolai irodalomelméleti tankönyvek írásával, publicisztikai, kritikai tevékenységgel kezdődött. Első regénye a Messze voltak a csillagok (Pozsony, 1963), egy később laza trilógiává váló regényhármas első darabja. További kötetei a Földönfutók (Pozsony-Bp., 1967) és az Egy szál ingben (Pozsony-Bp., 1976). Voltaképpen e művek teremtik meg a „szlovákiai magyar regényt”. E fogalom természetesen nem esztétikai kategória, bár ilyen jelentésköre is van. Azt jelenti, hogy ebben a nemzetiségi irodalomban megszületett a regény műfajában is az időtálló teljesítmény, méghozzá először szükségszerűen a nemzetiségi sorsot bemutató-feltáró témakörben. Az 1960-as évek teljes magyar nyelvű irodalmára és a világirodalomra is figyelve, az értékteremtés már nem volt elérhető pusztán a dokumentatív valóságfeltárással. Szükségesnek mutatkozott modern prózaepikai eljárások alkalmazása is. Az első lépést ez ügyben a Messze voltak a csillagok tette meg, ám a teljes magyar irodalomban komoly súlyúnak számító műnek a Földönfutók bizonyult. Ezzel vált az írói teljesítmény irodalomtörténeti jelentőségűvé, s ezt erősítette meg, teljesítette be a harmadik kötet. E regények közös jellemvonása, hogy a jelen és az emlékezések, a tudatáram-technika révén felidézett múlt szembesül bennük: az egyéni, a közösségi (többségi-kisebbségi) és az emberiség-sors rétegződik egymásra. A felidézett múlt előbb csak a második világháború s az utána való évek világa, a harmadik regény azonban egészen az első világháborúig hátrál vissza az időben, azaz a nemzetiségi sors kezdőpontjáig.

Az író további művei közül a Hólepedő (Pozsony-Bp., 1979) lélektani regény, amelynek főhőse egy magányos tanárnő. A Sodrásban (Pozsony-Bp., 1984) középpontjában az ötvenes állnak, az akkori egyetemisták, pályakezdő értelmiségiek világa, a magánélet és a közélet konfliktusai. Ezeket meghatározza az életformaváltás (paraszti-munkás élet – értelmiségi-városi), a társadalmi forradalom, annak türelmetlen torzulása, a neofita világnézetváltás, s mindemögött ott vibrál az 1945 utáni nemzetiségi jogfosztottság keserű emléke is. A mű élményvilágában erős az önéletrajzi jelleg.

Dobos Lászlónak megjelent egy elbeszéléskötete (Engedelmével, Pozsony-Bp., 1987), egy esszégyűjteménye (Gondok könyve, Pozsony-Bp., 1983) és egy gyermekregénye is (A kis viking, 1991.)


FÖLDÖNFUTÓK

E mű bemutatásánál célszerű a címből kiindulni. Földönfutónak lenni szerencsétlen emberi állapot. Azt az embert nevezzük ilyennek, akinek nincs állandó otthona – a mai szóhasználat szerint: hajléktalan -, illetve azt, aki – többnyire politikai vagy gazdasági okokból – hazájából eltávozni. elbujdosni kényszerül. A fogalom többes számú használata egy családra, kisebb közösségre, néprétegekre vonatkozhat. Földönfutó volt a századfordulón Amerikába kivándorlók többsége is. Arra azonban egészen ritkán kínál példát az újkori történelem, hogy nagyobb népcsoportok, vallási, etnikai közösségek váljanak földönfutóvá. Pontosabban: a huszadik századi totális diktatúrák (fasizmus, bolsevizmus) fenntartás nélkül gyakorolták a tömeges embertelenséget, a demokráciák azonban tartózkodtak ettől. Éppen ezért oly döbbenetes, hogy a második világháború befejeztével a csehszlovák „demokratikus” politika az ottani magyarságot egyetemlegesen teljes jogfosztottságra ítélte, s a legszívesebben elzavarta volna szülőföldjéről. A regény szövegszerűen is többször bemutatja ezt a helyzetet:

„Joga sincs, állampolgársága sincs, aki magyar.” Ennyit fogott fel mindenki a rendelet hosszú szövegéből. Nemsokára másik plakátot ragasztottak az előbbi mellé. Ez alatt is szám volt: 108/45. Vastag, hivatalos betűk adták a lakosság tudtára „Minden magyar ingó és ingatlan vagyona elkoboztatik...” Ebből is csak ez a mondat maradt meg, a legszörnyűbb”. A hivatalos terveket a nagyhatalmak miatt nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Volt azért nagymérvű lakosságcsere, sokakat Csehországba telepítettek át, sokaknak elvették a vagyonát, s a jogfosztottság évei csak 1948 után kezdtek oldódni. Fábry Zoltán (1897-1970) publicista, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja 1946-ban A vádlott megszólal címmel tiltakozó röpiratot készített a magyarságra zúduló igazságtalanság miatt, ez azonban csak jó két évtizeddel később jelenhetett meg. Lényegében Dobos László regénye az első hiteles híradás minderről a „felejtés évei” után. S ez a hitelesség a történelmi tényekre, a személyes átéltségre és az esztétikai megformáltságra egyaránt vonatkozik.


A regény jelen idejében már közel két évtized telt el a világháború óta. Az elbeszélő akkor tizenöt esztendős diák volt, s Helmecről járt át Magyarországra tanulni. Életrajzi helyzete így azonos a regényt író szerzőével. Ugyanez érvényes a jelenre vonatkoztatva is, hiszen „írófélének” mondja magát. A regényt indító fejezetben az elbeszélő két barátjával egyhetes nyári horgászaton vesz részt a folyóparton. Az új hídról fiúk ugrálnak a vízbe, s egyikük ráesik a víz alatti régi gerendafejekre. Egy, az elbeszélő számára idegen, ősz hajú, de fiatalos férfi hozza fel a víz alól a szerencsétlenül jártat. Az írót foglalkoztatni kezdi az idegen. Megtudja, hogy repülő, egy mezőgazdasági gépet vezet. Emlékek tolulnak fel 1945 szeptemberéből, amikor már hivatalosan nem járhattak át a diákok Magyarországra tanulni: a határon át szöktek. Egyszer elfogtak három falubeli fiatalt, s határőrség laktanyájában éjszaka egy katona őrizte őket. Mintha azonos lenne a repülőssel.

Később sikerül a mogorva repülőssel megismerkedni, s lassan rokonszenv bontakozik ki köztük, elkezdik egymásnak mesélni életük történetét. Előbb inkább a repülős beszél, később az író is, bár az ő emlékidézései nagyobbrészt belső monológok.

A repülős a háború után valóban katonaként, határőrként került arra a vidékre, ahová most visszatért dolgozni. Megismerkedett a Gallai család Nelli nevű lányával, s kölcsönösen szerelemre lobbantak. Éjszakánként találkoztak, az erdőt járták, ott voltak rejtekhelyeik. Gallai kishivatalnokból lett végrehajtó, meggazdagodott „úriember”. Másik lánya beteg volt. Nellinek „méltó” férjet szántak, a háború idején egy német katonatiszt udvarolt neki. Amikor Gallai megtudta lánya éjszakai kalandjait, bezárta, s rendszeresen verni kezdte. A lány végül megszökött, s összeházasodtak.  A férfi leszerelt, dolgozni kezdett egy üzletben. A szülők már szóba álltak lányukkal, de a helyzet feszült volt, ezért Zsolnára költöztek, egy viszonylag távoli városba. A férfi itt egy élelmiszerraktár vezetője lett. Házasságuk első két esztendejét a szerelem szinte eszményinek érzett és tudott élménye határozta meg. Feszültséget a Gallai szülők olykori látogatása, egy nagynéni feltűnése okozott. Nelli bánkódott néha, hogy nem volt „igazi” esküvője. Olykor kávéházba, társaságba jártak. Két év után Nelli vágyakozni kezdett gyerek után. Született egy fiuk. Hazautaztak a szülőkhöz, a férfi csak látogatóba mehetett hozzájuk, mintha fölöslegessé vált volna, pedig Gallainél ettől kezdve vált kedvessé. Váratlanul meghalt Gallai, s ekkor szóba került, hogy a fiatalok végleg költözzenek vissza. Nelli azonban ezt nem akarta.

Közben múltak az évek, már 1953-ban jártunk. A férfi iránt egyre nagyobb a bizalmatlanság a munkahelyén „passzivitása” miatt. Fizikai munkára javasolták, s áthelyezték Jáchymovba, az urániabányába. Ekkor már visszatért hozzá a közben elköltözött Nelli, együtt utaztak. A városka kísértetvárosnak bizonyult – innen a németeket telepítették ki. Egyedül Hans Müller maradhatott, mint nélkülözhetetlen mérnök. A kávéházban ismerkedtek meg. Másnap a mérnök virágot küldött Nellinek, aki hamarosan meghívta őt vacsorára. Ez a mérnök lett Nelli második szerelme. Az asszonyt férje alaposan elverte, s ezzel megszakadt köztük a kapcsolat. Később jelentkezett repülősnek, s többszöri visszautasítás után fölvették. Katonai pilóta volt, s egyszer – még mindig Nellin és saját kudarcán töprengve – a repülőgépével akart öngyilkos lenni. Végül mégis földre szállt, félig önkívületben a halálcsavar miatt, majd pisztolyával kísérelt meg öngyilkosságot. Katonai gépet többé nem vezethetett, így lett mezőgazdasági pilóta, s az emlékezés kényszere vonzotta vissza ifjúkorának tájaira. Nelli további sorsáról csak annyit tudunk meg, hogy az író mintegy két éve látta őt legutoljára.

A regény másik hőse, az íróféle elbeszélő a maga 1945 és 1948 közötti emlékeit idézi fel. Az ő kamaszkori szerelme, képzelődéseinek tárgya Berei Erzsi volt. Együtt jártak iskolába, együtt voltak a határőrök fogságában, egyszer együtt tévedtek el a téli hóviharban a határon átszökve. Erzsi halálosan megbetegedett, s 1947-ben meghalt. A diáknak ez időben már nemcsak azt kellett megtapasztalnia, hogy egyre nehezebb a határon átjutni, hanem azt is, hogy Magyarországon – az iskolában és a falvakban is – egyre közömbösebbek irántuk. 1947 őszén otthon maradt, s megpróbált szlovák iskolákba bekerülni, de válaszra se méltatták kérvényeit. Nemcsak őt, a magyarság egészét letargia kerítette hatalmába. A kitelepítés fenyegette őket, teljes volt a létbizonytalanságuk. Egyetlen életforma, megélhetési forrás kínálkozott a határ menti helyen: a csempészkedés. Ezt próbálta a diák már korábban is, néhány alkalmi ismerősével Prágában dohányt árult, kevés sikerrel. Ekkor egy jól szervezett bandának lett előbb alkalmi, majd „rendes” tagja. A banda vezetője Pallai János. Állandó veszélyek közt dolgoztak, hol a határőrök, hol a fináncok, hol a jeges víz volt az ellenségük. Egyszer két társuk bele is veszett a folyóba. Pallai körül mindjobban szorult a hurok, hiába vitt ajándékot a hivatalosoknak, így kénytelen volt Magyarországra szökni. A diákot pedig munkára rendelték, az áttelepítéseknél kellett rakodómunkásként segédkeznie, végül, a létszámhiányt eltüntetendő, egyszer őt is bevagonírozták. Az emlékek idejében ezzel zárul az ő története.

Az elbeszélő előbb azt vallja be, hogy „összerokonosodtam ezzel az emberrel”, azaz a repülőssel. Később mindjobban azonosul a szlovák férfi sorstörténetével, szeretne együtt lenni Nellivel, s úgy érzi: „A repülős veresége az én vereségem is.” A kilenc fejezetből álló regény utolsó fejezetében valóban szinte áttűnik egymásba a két férfi alakja, története, annak ellenére, hogy jelentősek a ténybeli, helyzetbeli különbségek, s életkoruk is eltérő: a repülős mintegy öt esztendővel idősebb. Ezt az azonosulást egyrészt a helmeci táj és a Gallai lány alakja hitelesíti, továbbá az, hogy a rokon közéleti élmények az ötvenes évek világába vezetnek, ahol már nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem az osztályharcosság, a forradalmárság volt a megítélő jegy, s szlovák és magyar egyaránt szenvedhetett a bizalmatlanságtól, a torz forradalmi romantikától. Az ezeréves együttélés után a huszadik században többször kiéleződött az ellentét a két nemzet között, a nagy bajokban azonban rendre az együttélés és az egymásrautaltság kényszere és kötelessége nyilvánult meg.

1945 és 1948 között a magyarokat nem hagyták élni. A diáknak még ábrándos szerelmétől is azért kell a temetőben örökre elbúcsúznia, mert az a kényszerű szökésekbe betegedett bele halálosan. A szlovák férfi viszont az ideális szerelmet élheti át. Őt nem akadályozza a történelem sem magán-, sem társadalmi életének, munkájának kibontakoztatásában, ő azonban valamiért „élhetetlennek” bizonyul, sem szerelmét nem tudja megőrizni, sem a kor körülményeihez nem képes a szükséges mértékben alkalmazkodni. A repülőst vallomása – tehát önértelmezése – és az elbeszélői nézőpont alapján ismerhetjük meg, s az előbbi önemésztő magyarázatkeresése és az utóbbi azonosuló rokonszenve sem bizonyul mindig elégnek ahhoz, hogy a figurát igazi főszereplőnek tekinthessük, s mindig indokoltnak tartsuk az azonosulást. Van benne valami erőtlenség, a magánéletre is vonatkozó „passzivitás”, s így végül is érthetővé válik Nelli hűtlensége. Az asszony a német mérnökben feltehetően nem a további kiemelkedés lehetőségét keresi (a német végül is megbélyegzett ember), hanem a rá figyelő embert, a „szerelmest”.

Nellit a repülős vallomásaiból ismerhetjük meg, így az ő portréja egyetlen látószögű. Két évtized távolából is idealizáló, de ez elsősorban nem magára az asszonyra vonatkozik, hanem arra, amit megtestesít és jelképez: az egyetlen, a nagy, az örökké tartó szerelemre. Nellit az örök szerelemigény hajtja a mérnökhöz is, s ezt a veszélyt nem ismeri fel, csak utólag sejti meg a férje.

Míg a repülős sorsa „regényes” szerelmi történet, addig a diáké modern kalandregény, amelynek háttere és mozgatója az apokaliptikus történelem. Ez nem kerüli el a kisembert, sőt a gyerekembert sem, akinek nem az iskolában, hanem az életbeli megaláztatások és küzdelmek során kell felnőtté válnia. Eközben kezd rádöbbenni magyar és ember voltának igazi összetettségére, ellentmondásosságára. Lehet-e élni egy olyan világban, amelyben magyarnak lenni szégyen, s földönfutóvá kell válni? Hasonlóan a zsidókhoz, akiknek 1944-45-ben kellett megaláztatás és a szenvedés stációit végigjárniok, olyannyira, hogy az életben maradtak már nem menekülhettek kínzó emlékeiktől. Vagy magukba roskadtak, vagy ugyancsak földönfutóként indultak új hazát s abban temetőt keresni maguknak, mint e regényben Szofer Lébi rabbi és lánya. E párhuzammal egy reformáció korában kialakult irodalmi hagyományt támasztott új életre az író, bevonva a biblikus képzetkört is a regény világába. A vallásnak, a hitnek a szerepe később a repülős édesanyjának hitbeli hűségével kapcsolatban ismét fontos motívummá válik.

A regény szerkezetét a találkozás után nagyjából a kettős emlékezés időrendje határozza meg. Hol a repülős történetmondása, hol az író emlékidézése kerül előtérbe, az utóbbi lényegesen nagyobb terjedelemben s regényszerűbb részletezéssel, sokkal több mellékszereplő bevonásával. De míg a repülős történetének határozott időrendje van, addig a diákéban lazább az időrend, s a történetmagnak nincs „fejlődéstörténete”. A kezdő- és a végpont is a jogfosztottságot mutatja: e súlyos helyzet válik szinte elviselhetetlenné. Mindezt csak az emlékezés jelen ideje, az utókor oldhatja fel: a diákból mégiscsak értelmiségi lehetett, s abban az országban boldogulhat, amely ifjúkorában annyi szenvedést okozott neki. Ennyiben ellentétes is a két ember sorsa. A diák író lett, s bár jelenéről közvetlenül alig valamit tudunk meg, nyilvánvalóan konszolidált viszonyok között él, míg a repülős nem tudta céljait megvalósítani, kudarcait elemzi. Míg a diák ifjúkorában vált egész nemzetiségével együtt földönfutóvá, a repülős a jelenben nem találja meg a helyét, ő az égbolton „futkos”, de a halálcsavar óta ott sem érezheti magát otthon. Helyzetét jelzi az is, hogy a regény utolsó mondataival az öngyilkossági kísérlet előtti perceket idézi meg, s ez azt a képzetet is keltheti, hogy a kísérlet bármikor megismétlődhet. Az életsors elmesélése, a gyötrelmes kimondás talán mégis segíthet rajta, amiként a magyarságon is segíthetett, hogy egy írója végre elmondhatta, mi történt velük, s az eseményeket a magyarországi köztudatba is beépíthette.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 207-215. old., Móra Könyvkiadó 1977.