2017. ápr. 25.

Széchenyi Ágnes: Gáll István (1931-1982) – A MÉNESGAZDA



Tatabányán született, s noha édesapja polgári iskolai tanár volt, bányászkörnyezetben éltek, és a gyerek Gáll István bányászfiúkkal is barátkozott. A harmincas években építettek egy saját házat, de ugyanott, a környék tehát maradt. Valamikor gyűlölte a bányatelepet, mert mint egy interjúban mondta, a szépérzékét örökre elrontotta. Nyílt kanálisok, por, hatlakásos házak – mégis ezt a környéket szerette, ez engedte útjára. 1950-ben az ország összes középiskolájából kizárták, mert vitát rendezett arról, hogy Sztálin vagy Lenin volt a nagyobb. (Ez a motívum megjelenik A ménesgazda főszereplőjének, Busó Jánosnak a sorsában is.) Érettségit sem tehetett, gépkezelőnek állt egy börzsönyi útépítő vállalathoz. Behívták katonának. Az Államvédelmi Hatóságnál szolgált, aknaszedő volt a határőrségnél. 1952 márciusában a Fertő-tóból szedték ki az aknákat, térdig a vízben állva. Az itt szerzett megfázásnak szerepe volt abban, hogy Bechterew-kórja kifejlődött. De másik örökséget is kapott a katonaságnál, a neurózist. Élete végéig lecsatolta a karóráját éjjel, mert nem tudta elviselni a ketyegését. Vendégségben megkérte a háziakat, vigyék ki a vekkerórát a szobából. „Nálam a legfontosabb írószerszám a füldugó, van itt az asztalomon nyugatnémet, csehszlovák,magyar... Zajérzékeny vagyok” – mondta 1973-ban Bertha Bulcsunak.

1954-ben a Szabad Hazánkért című katonalaphoz került, aminek akkor Devecseri Gábor volt a főszerkesztője. Érettségi nélkül, mint megfelelő kádert felvették az egyetemre, magyar-történelem szakra, de három év után otthagyta, mert nem tetszett a finnugor nyelvészet. A bölcsészkar helyett a marxista-leninista esti egyetemet végezte el. 1957 májusában lesz párttag, a nagybudapesti KISZ-bizottság művészeti felelőse. 1958-tól dramaturg a rádióban. 1963-ban írói ösztöndíjjal a tatabányai pártbizottságra kerül. Utána ifjúsági titkár az írószövetségben, dramaturg a filmgyárban, majd szabadúszó. 1971-től haláláig az Új Írás szerkesztőségének tagja. Egy véletlen otthoni baleset okozta korai halálát.

A realista próza elkötelezettje volt. „A jó próza lábszagú, életszagú, szalonból nem lehet prózát írni” – vallotta. S azt is mondta, kihívóan, hogy „csalánkiütést kapok attól az új irodalomtól, amit a francia új regény képvisel”. Nagyon szerette viszont az angolszász realista prózát, Steinbecket, Faulknert és Hemingwayt. Szenvedélyesen érdekelte a történelem, a társadalmi elkötelezettségű politikai irodalom. A magyar társadalom három sorsfordulója izgatta: 1945, 1950, 1956. Minden írása ezek körül az évek körül forgott. Felnőttkorában ismerkedett csak meg Babits műveivel, ifjúkorában Féja, Sinka, Németh László és Tamási jelentették az irodalmat. Nemzedéktársai: Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Csurka István, Moldova György és Szakonyi Károly.

Első könyve egy verses mesekönyv, a címe Garabonciás diák (1954). 1961-ben jelentkezett a Patkánylyuk című regénnyel, 1962-ben a Kétpárevezős szerelem című elbeszélésciklussal. Csapda című regénye 1966-ban, a Rohanók című novelláskötet 1968-ban, harmadik regénye, A napimádó, 1970-ben jelent meg. Sorjáznak az újabb könyvek: 1976: Április bolondja (kisregények), A ménesgazda, amelyért a korábbi József Attila-díjak (1967, 1976) után, 1978-ban Kossuth-díjat kap. Elbeszéléseit, melyek lényegében az alább elemzendő regény előtanulmányai, 1980-ban publikálja Vaskor címmel. A Hullámlovas (1981) címet kapta kritikáinak gyűjteménye. Írt hang-, tévé- és rádiójátékokat is.

A MÉNESGAZDA

A regény az életszerűség illúzióját keltő epika nyílt célratörésével íródott. Lineáris a cselekményvezetése, okszerűen motiváltak a történései, áttekinthető a szerkezete, és alakábrázolásai is a valót követik. Szociológiai és történelmi hitelű valóságábrázolással van dolgunk. Nem árt ezt elöljáróban is hangsúlyozni, mert keletkezése idején már sűrűsödtek a parabolák, szimbólumok, enigmák a magyar prózairodalomban.

Egy déli határ menti községben vagyunk, egy méntelepen, az ötvenes évek legelején, az éleződő osztályharc ideológiája sűrűjében. Busó Jánost megbízott vezetőnek teszik a már a háború előtt jól működő katonai méntelep élére. A Földművelődésügyi Minisztérium a kisgazda időkben „államosít”, aziliumot teremt a régi hadsereg lóhoz értő szakembereinek. A kommunisták hatalomátvételekor a lovak és az emberek automatikusan átkerültek a „szocialista szektorba”. Busó János cselédszármazású ember, a háborúban tisztiszolga volt, végzett valami pártiskolát, de szakértelme a nullával egyenlő. Élete nagy feladata lehetne a telepvezetés, tele is van félelemmel. Idegesen tevékenykedik a virágok körül a telep udvarán, de ez inkább pótcselekvés, tevés-vevés, hogy zavarát leplezze. „Mert bedugták ennyi idegen közé, ellenségnek.” Árulkodó, a konfliktust előre jelző mondat. Bedugták – vagyis nem önszántából jött, politikai megbízatása van, ő is csak eszköz. Ennyi – a névmásban, ami azt jelenti, fenyegetően sok, az aránytalanság, az erők bizonytalansága sejtődik. Idegen – jelzi, hogy az őt eztán körülvevő emberek mások, mint ő. Ellenség – a legerősebb, sőt militáns szó a mondatban, az elkerülhetetlen későbbi összeütközésre utal.

Két társadalmi kör szembesül a regényben. Megismerjük a helyi vezetőket, a párttitkárt, a téeszelnököt, a tanácselnököt, látjuk, mi vezette őket a hatalomba, és miként élnek vele. A régiek nemcsak kívül állnak a hatalmon, de lényegében foglyok, internáltak, akik nem hagyhatják el munkahelyüket. Engesztelhetetlenül gyűlölnek mindent, ami egykori életüket, életkeretüket, a „történelmi Magyarországot” tönkretette. Képtelenek bármi belátásra, alkura, nem hajlandók elfogadni a változásokat. A hatalom pedig úgy tekint rájuk,m int a régi világ elpusztítandó, likvidálandó maradványaira. Nem számít, hogy a telep érték, fontos állami vagyon, amit inkább őrizni és használni kellene, hogy az ott dolgozók kiváló szakemberek, és hogy szeretik is, nemcsak értik munkájukat. Ez most nem szempont, a politika mindenek felett uralkodik.

Busó megbízható ember a hatalom szemében, de nincs beavatva a politika őrült mesterkedéseibe. Jó szándékkal jön a telepre, de fél beosztottjaitól. Lesunyt fejjel járkál, előre köszön, de érzi, „ezek”, ha visszaköszönnek is, nem állnak vele szóba. Érzi a megvetést, a lenézést. De annak sem örül, ha megszólítják, tekintetükből azt véli kiolvasni, hogy kiröhögik maguk között. Pár nap múlva görcsös félelmében már megfordítva látja az alaphelyzetet: mintha ő lenne a fogoly, úgy érzi, hogy út őrzik. Kölcsönös az utálkozás a két világ között. Busó bátyja, akit a rendszer a parlamentbe is beültetett, mint „sok ronda dögről” beszél a telep szakembereiről. Félelmével Busó János magára marad, nem értik a faluban maradók,m ilyen rettenetes egyedül kint aludni a telepen. Revolvert tesz a párnája alá, amit kinevezésekor kapott a rendőrségen. A fegyver léte is erősíti a félelmét, hiszen miért adták volna, ha nem kellene félni tőlük. Majdnem lelövi a bekopogó Gschwindt Ernőt, a telep állatorvosát. Gschwindt félig árjának számított, de munkaszolgálatos lett, kivágták a Kárpátokba, az új rendszer aztán visszaadta a rangját, de mert szegről-végről egy szeszgyáros-dinasztia rokona, leszerelték, és még örülhetett, hogy megúszta azzal, hogy ide került. Finoman jelzi, hogy különbözni érzi magát a többi tiszttől. A helyezkedés hozta Busó szobájába. Busó kaphatna tőle némi információt, Gschwindt egyenesen felajánlja ezt, de Busó visszautasítja. Tisztességét mutatja ez a lépése is. Személyekről ne, mondja.


Minden reggel azzal az elszánással kel fel, hogy aznap aztán gatyába rázza a bandát, vége a szarakodásnak. De nem tud mit csinálni. Marad a szorongását álcázó pótcselekvés, a kertészkedés mellett. Csak lassan ismerkedik meg a rábízott tisztekkel. Másodiknak Kábik Ernővel. Ő sem tipikus telepi ember, egyedül ő lakik a faluban, majdnem szabad, reggelente lóháton jár ki a telepre. Megbízott telepvezető volt, amíg Busó nem érkezett meg. Ketten járják a telepet, a többiek, Murom Máté, Bazsi Farkas figyelik őket. Busó újra és újra szinte bemenekül a faluba. Találkozik a megyei párttitkárral, az öreg Máthéval, aki a család jó embere, ismerik egymást Busó gyerekkorától fogva. Hazamegy, hogy beszéljen a bátyjával. Az anyja nem nézi jó szemmel a megbízatást. Neki a kapálás, a ganézás és a szántás a munka, nem pedig az irányítás, a telefonálgatás és a tárgyalás. Ha urak lettek is, ha harminc év éhezés után jóllakhatnak, azért ez nincs így jól, mondja. Otthon is azt hallja a bátyjától Busó János, amit a kinevező Schobert elvtárstól, vigyázzon jól, valamiben benne vannak a tisztek. Semmi konkrétumot nem hall, csak a gyanúsítást. Mégis azt kéri Busó, engedjék, hogy ő ismerje ki a volt tiszteket. Persze fél továbbra is, és a mások véleménye is befolyásolja, mert valami gyanúsat érezni, látni vél maga is. Az öreg Máthét gyanús szemmel kezdik nézegetni föntről. Hiába ő a megyei párttitkár, tizenkilences veterán, és ez az életrajzi tény kezd teher lenni a káderlapon. Pedig az öreg természetes, józanember, jólesik vele beszélgetni.

Busó tájékozódik, és segíteni akar a telepieknek. El akarja intézni, hogy az élelmiszerjegyekre ebédet szállítsanak ki, ám keményen visszautasítják a szakemberek. Busótól nem fogadnak el segítséget. Megtudja kicsit később, hogy a telepiek egy része kihelyezésen van, a lovakkal együtt. Lépni akar, hogy visszakerüljenek. Azt szeretné, ha úgy folytatódna a telep élete, ahogy a háború előtt. Szakkönyvet kér a volt tisztektől, mire azok adnak egy angol nyelvűt. Hogy megalázzák, hogy megmutassák, mit tudnak ők, s mit nem tud Busó. Kábik, aki nem tartozik igazán közéjük, fölpattan, s ad az angol mellé egy magyarul írottat is. A ménesgazda a folyosón dühöng csak, miért nem felelt erre a pimaszságra. „Azt kellett volna mondani: Sajnos a polgáriban csak németül tanulhattam volna, ha a bátyám taníttatni bír, dankesőn, azt a könyvet nem kérem.” De már nem lehetett vissza, szorongatta a két könyvet. Földhöz sem csaphatta, semmit sem csinálhatott. Újabb vereséget szenvedett tőlük.

Éberségre szólítják fel újfent a főnökei. A telep, mondja Schobert elvtárs, a kinevező, fekély a szocializmus testén. Nem lehet, hogy éppen ott, a volt tisztek között ne lenne ellenség Ez már nyílt utasítás, gondolja Busó, de semmiféle bizonyíték nincsen a kezében. Egyik nap megdöbbenve látja, hogy valaki leszakította az ajtóról a kézzel írott névjegyét. „Szabotázs! Az ellenség keze!” – kiabálja Busó János a folyosón, kirobban belőle az elmúlt napok feszültsége. Bizonyos abban, hogy megtalálta a bűnt, a titkot, aminek felderítésére ideküldték. De téved. Bazsi Farkas Busó előtt pofozza fel Murom Mátét, aki a papírt letépte. Az ajtó mögül kihallatszik a tisztek belső leszámolása. Foszlányok szűrődnek csak ki, annyit hall mindössze, hogy: „Ilyen hülyeségen akarsz...” Ez elég Busónak, Bazsi Farkas a fő ellenség, gondolja, biztosan készülnek valamire, s a tervet veszélyezteti egy egyéni akció.

El is menne sejtésével Schoberthez, de nincs a helyén. Máthé Kristófhoz megy így, még szerencse, hogy neki mondja el, mi történt, mert az öreg nem tartja bizonyítéknak a cédula letépését. Sőt inkább Bazsit dicséri, amiért megpofozta a tettest. Hiszen ezzel téged védett, mondja a megbízott telepvezetőnek. Máthénak tetszenek a telepiek, kemények, szeretik a lovakat, látta, amikor kinn járt a telepen. Busó erősködik, hogy le kell számolni az ellenséggel, de Máthé nem hallja meg a feljelentést. Eretnek gondolatai vannak az öregnek. Hogy János bátyja azért tud országos eredményt produkálni, mert a többiek rovására kap vetőmagot, gépet, műtrágyát, és amit nem akar, nem vet. Máthé majdnem kimondja a mondatot, hogy a rendszerrel van baj, nem az emberekkel, de a rendszer szót elnyeli. Busó fölzaklatva megy el a kocsmába. Emészteni kell, amit az öreg mondott. Az egykori kocsmároslány, akinek az ura most osztályellenség, kulák, ellöki magától, amikor megtudja, hogy a telepen dolgozik. Pedig évekkel ezelőtt majdnem Kati avatta férfivá. Busó nem érti, miért irtózik most tőle. Bátyjától tudja meg otthon, Katiról azt beszélik, a tisztekkel vigasztalódik, amióta elvitték az urát. János nem megy vissza a telepre este, hanem Erzsikét, a tanítónőt látogatja meg, aki tetszik neki, s aki szívesen is fogadja.

Egy véletlen segíti hozzá, hogy jobban megismerje a telepet. Megérkezik a kihelyezésről Kisbáró, akivel gyerekkorában barátok voltak. Busóék az apa haláláig a báró Kühlman-Kovách család egyik pusztáján cselédeskedtek. A család adoptált egy hadiárva kis rokont, az öreg méltósága pedig játszótársnak odavette Janit, s megígérte, hogy majd együtt taníttatja a két fiút. Ebből azonban nem lett semmi,mert az apja halál aután Mátyás nem engedte, hogy ott maradjon, nehogy szolgát neveljenek az öccséből. Kisbárótól most sok mindent megtud. Busó a majdnem bizalmas beszélgetés végén föl akarja kínálni a tegezést az egykori barátság jogán, de Kisbáró egy sértő, a tisztek és a paraszt sakkjátszmabeli erőkülönbségére utaló példamondata visszatartja. Újabb tisztek érkeznek vissza a telepre. Újra megismétlődik Busó ügyetlensége, ugyanolyan zavarban van velük, mint egy-két hete azokkal, akik itt voltak a telepen. Az is sérti, hogy néha németül beszélnek előtte vagy mögötte az eberek. Fantáziálásba menekül. Elképzeli, hogy Erzsi már a felesége, itt lakik vele a telepen, be-bekukkant hozzá az irodába, hogy megkérdezze, mit enne ebédre hogy sok hagymával szereti-e a lecsót, ő majd kitessékeli, de Erzsike megint jön, most feldúlt arccal hogy a kis Janika a kutyán lovagol, nem lesz-e valami baja. Kifut ő is az udvarra látja, milyen biztosan ül a gyerek a kutya hátán, a csődörösök meg mosolyogva nézik a jelenetet az istálló ajtajából. Egészséges emberi vágyak. Az álom funkciója a regényben, hogy jelezze, normális, természetes emberrel van dolgunk, akinek az elemi reakciói jól működnek. Csak ezeknek a vágyaknak most nem enged teret a politika, bátyja is azt mondja, a nősülés nem a párt katonáinak való.

Fölkeresi Busót a telepen az egyik tiszt, Murom Máté felesége, hogy megkérje, karácsonyra engedje el az urát. Hiszen nem is volt olyan komoly tiszt a férje, Bazsi főhadnagy ült a lovon, az ura meg a ló faránál. Busó megígéri, hogy megteszi, amit lehet.

Szombaton bemegy Mohorra. Az öreg Máthéval nem tud szót váltani, mert helyettest kapott mondán, hogy nagyon korszerűtlen a munkastílusa, és lejáratja vele a párt tekintélyét. Elmegy a kocsmába, ahol az igazmondó részeg emberek sértegetik. Kiselnöknek hívták eddig a bátyja beosztása után, most Kisistennek csúfolják, s védik a telepieket. A részeg Busó összeszólalkozik velük, aztán felkeresi Erzsit. A lány úgy érzi, beszélni kell vele a telepi dolgokról. A férfi védelmében akarja tudatosítani benne, hogy valóban bugris hozzájuk képest, s hogy azok érzik a gyűlöletet, amire aztán viszontgyűlölettel felelnek. Egy hosszú monológgal válaszol Busó a lánynak. Elmeséli az elmúlt évtizedek megaláztatásait. Szenvedélyes hangon sorolja a történeteket, azt bizonyítandó, hogy a nagy társadalmi változás igazságos, hogy erkölcsi alapja van az ő viselkedésüknek. „Hogy bírnám nem gyűlölni őket? Ezt mondd meg nekem!” – kérdezi sírva a lánytól. Másnap hajnalban, ahogy Erzsitől kilép, ismeretlen támadók agyba-főbe verik.

Meg van győződve róla, hogy a telepiek tették. Barátja, Vizi Péter, aki azért jött, hogy elcipelje a határőrség vándormozijának előadására, kizártnak tartja, hogy tisztek lettek volna. A valószerűbb változatot, hogy a kocsmaiak voltak, akiknek nem tetszett Busó beszéde. Bátyja is odaül János ágya mellé, s beszélgetni kezdenek. Mátyás elmeséli, hogy a Parlament folyosóján Rákosi elvtárnak elmondta, milyen gondjai vannak otthon, hogy kipusztultak a műtrágyázott palánták. Másnap hajnalban kopognak az ajtaján, ávós tisztek elöltöztetik, és mintha a foglyuk lenne, fekete autóban magukkal viszik. Egy internálótáborba mennek, ahol választhat magának Mátyás egy mezőgazdasági szakembert. Az egyik Esterházy-uradalom főgazdászát választja, akinek az volt a „bűne”, hogy a hercegéknél szolgált. Mátyás nagyon boldog a szakemberrel, áradozik Rákosi elvtárs figyelméről és segítőkészségéről. Nem gondolják végig, hogy ez a történet a János gondjaira bízott emberekkel is megeshetne, hiszen ők ugyancsak szakmájuk kiválóságai. Az egyik esetben a párt elismeri a szakember tudását, „kiszabadítja”, hogy segíteni tudjon a szocialista termelőszövetkezetnek. János emberei nem különböznek a gazdásztól. Ők is nagy tudásúak, de ez az ő esetükben nem erény, hanem bűn.

Bármilyen keservesen haladnak is a telep dolgai, Busó János minden hétnek reménykedve vág neki. Bízik benne, hogy közelebb kerül az emberekhez, hogy azok elfogadják. De nem. Egy tiszti gyűlés közepébe csöppen véletlenül, ahol frázisokkal operál, jelszavakat mond, majd megtudja az aktuális indulat okát. Az egyik tiszt kitelepített feleségét Szabolcsban egy kis helyi briganti leteperte, és kényszerítette, hogy vele éljen. Az asszony terhes is lett tőle, s esdeklő levélben kérte az urát, bocsásson meg neki, az erőszakkal szemben tehetetlen volt. Busó telefonon fölhívta Schobertet, s elmondta, amire a szenvedélyes beszélgetésből emlékezett. Éjjel ávósok jelennek meg a telepen, ám ezen legjobban Busó lepődik meg. Ő csak elmesélte Schobertnek, miket gondolnak az emberei, de elvitetni nem akart senkit. Az „menti meg” a helyzetet, hogy hozzák a hírt, Ághi Kálmán, akinek a feleségét megerőszakolták, fölkötötte magát.

Busó ismét bemenekül Mohorra, rendkívül feldúltan. Összeszólalkozik a bátyjával, nem érti a dolgokat, védi az embereit, mire a bátyja támad neki, elfelejted, kérdezi, hogy apánkkal az „ilyenek” bántak el.

A telepet a történtek után jobban figyelik a határőrök. Egészen közel járőröznek hozzájuk. Busó megpróbálja megkérni Vizi Pétert, vonja visszább a katonákat, de Vizi, aki egy-két héttel korábban védte a tiszteket, most már gyűlölködve beszél róluk. Az öreg Máthét leváltják, de a telep közeléből visszább vonják a járőrözőket. Egy fenyegető jel és egy jó hír. Egymást kioltják. A telepen kezdenek jobban menni a dolgok, Busó János még azt is megéri, hogy valami dicséretfélét kap az egyik tiszttől. Aztán váratlanul kutyavadászatba kezdenek a határőrök, kilövik a telep szabadon kószáló kutyáit. A lappangó feszültség már majdnem kirobban. Busót magához rendeli Schobert. A megbízott telepvezető azt várja, hogy végre megkapja kinevezését, ehelyett azt hallja, hogy a megbízás lejárt, a telepet felszámolják, beleolvasztják a téeszbe. Az embereket majd külön akcióban, meglepetésszerűen fogják elintézni az illetékesek. Busó már ne is menjen vissza a telepre, jobb is, ha nincs ott, nem elég kemény ember. Busó azonban visszamegy. Az most már az ő helye, az embereit nem fogja engedni, gondolja. De síri hangulat fogadja. Míg ő nem volt ott, a telepiek telefonálgatni kezdtek az ő nevében azok után, akik nem érkeztek vissza a kihelyezésből, és megtudták, mire készülnek velük. Nem hiszik Busónak, hogy ő nem tudott a tervekről. Murom Máté agyát elönti a vér, hosszú pengéjű bicskáját Busó hátába vágja. Hiszen neki azt ígérte ez a gazember, hogy karácsonyra hazamehet az asszonyhoz. A tisztek felmérik a helyzetet, amibe ezzel a gyilkossággal kerültek. Szökniük kell, ez az egyetlen megoldás. Majdnem mindenkit lelőnek a határőrök, a tiszteknek csak egy pisztolyuk van, Busó szobájában találták. A holttesteket vagonba rakják.  Vizi nem engedi, hogy Busó Jánosét a hegyibe dobják. Nem, mondja, azok közé nem.

Pedig egyformán áldozatok, mondja Gáll regénye. A személyi kultusz nemcsak legfölül szedte áldozatait. A gépezet könyörtelenül működött minden szinten. Az író ugyanakkor nem alkotott úgynevezett modellt, valódi történetet mond el, tele reális, élő epizóddal. Történeti hitele puritán egyszerűségéből és feszültségteremtő erejéből fakad. Jól pereg a regény, árnyaltak a konfliktusok, mindennek megmutatkozik két oldala. Történelmi elégtételt nyernek az egykori cselédek azáltal, hogy kezükbe vették a történelem irányítását, de nem tudnak jól élni vele, s ez majdnem törvényszerű a múlt után. Valóságos osztályharcot ábrázol Gáll, amelyben mindenki tönkremegy, akit kiszakítanak természetes életkeretei közül. Ez a végkicsengés felszabadító erővel hatott a magyar irodalomban. Nem mentegeti Gáll a tiszteket, de nem tartja őket olyan elvetemült ellenségeknek sem, mint a személyi kultusz időszakában tartották. A mindenki áldozat gondolata a regény legfontosabb mondanivalója.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 216-225. old., Móra Könyvkiadó 1977.