2017. ápr. 19.

Lonkay Antal (1827-1888): A séta



Schillernek legszebb elégiája. A műfordítás elvei szerint.

E költeményre Schiller, a nagy német nemzet méltó büszkesége, maga is sokat tartott; Humboldt pedig és Herder nem győzték magasztalni. 1795-ben, a Horákban jött az ki először Elegia cím alatt, mintegy például arra, miképp fogta el Schiller az elégiát, melyben a természet, mint az erkölcsi szomor és tisztán emberi vágyak tárgya tüntettetik fel. Az embert a tisztán természeti élettől átvezeti a művelődés minden fokán, egész az elfajult műveltségig, hol is a költő viszont a változatlan természet keblén találja magát, hogy annak még vadonjában, még nyers alakzataiban is vigaszt találjon.

Légy üdvöz pirosan ragyogó ormoddal, o hegység!
S mely rá fényt áraszt, légy te is üdvöz, o nap!
És ti, vidám térség, susogó hárs, s te, kit az ágak
Ringatnak, vigadó légi lakók serege.
És te nyugodt kék bolt, mely végtelen árban ömölsz el
A zöld erdőkön s messze a barna hegyen,
S én körülem, ki a szűk szobabörtönt végre nem üli,
S örvendő szívvel szárnyad alá menekül.
Engem üdítve foly át szellőid balzsamos árja,
S jól enyhíti a fény tiszta hatálya szemem.
A viruló ligeten verseng sok váltakozó szín;
Ám kellembe megy át a deli versenyezés.
Messzeterülő rétszőnyeg szabadon fogad engem;
Nyájas zöldjén át keskeny utacska kigyóz.
Szépen dong a foglalatos méhecske körültem,
S hajlad a pillangó a vöröses füveken.
Forrón süt le a nap, csend van, csak a röpke pacsirta
Csattog a lég derüjén s szerte kerengve dalol.
Már suhog a szomszéd csalit és le-lehajlik az éger
Szép koronája, s a szél zúg az ezüst füveken.
Ambroziás éj fog körül engem, s illatos és hűs
Díszfedelet lelek a bikkfa dus árnya alatt.
A sürü erdőben egyszerre letűnik a táj, s fel
Engem kígyózó keskeny utacska vezet.
Ágak lombjain át csak loppal hat be csekély fény,
Közbe meg a magas ég kékszinü arca mosolyg.
Hirtelen elszakad a fátyol. Megnyílik az erdő,
S meglepi két szememet fény-erejével a nap.
A távnak, ely eltérül itt, nincs vége határa,
És a világ szélét kék hegyi pára teszi.
Mélyen alattam a hegynek gyors meredékü tövében
Hömpölyög a zöldes tükrü folyócska hamar.
Vég nélkül van az aether fent, vég nélkül alant is:
Szédül a ki felnéz, borzadoz a ki lenéz.
Ám a végtelenül magas és végnélküli mély közt
A vándort karfás út viszi bizton alá.
A gazdag partok mosolyogva vonúlnak előttem,
S hirdeti a díszló völgy is a boldog ipart.
Nézd ama sok vonal ott! mely képez birtoki mesgyét,
a szőnyegbe belé mind maga szőtte Ceresz;
Isten irott kedves törvénye: mióta kiűzve
Durva világunkból, eltüne a szeretet.
Ám szabadabban irongál a szép rendü mezőn az
Országút, mint egy tiszta fehérnye szalag;
Mely majd erdőben vész el, majd hegyre kigyózik;
A sima víztükrön száz tutaj úszik alá.
Sokszorosan viszhangzik a csordakolomp a mezőkön,
És viszhangot kelt olykor a pásztori dal.
Partot s hegylejtőt élénk falvak koszorúznak,
Másokat eltitkol sok csalit ága-boga.
Szántóföldjének még jó szomszédja az ember:
Viskóját békés birtoka fekszi körül.
A venyigék alacsonra csinált ablakra fonódnak,
S kunyhót átölelő ágakat ölt ki a fa.
Ah boldog földnép! ki nem érted még a „szabadság”
Szót, s együgyü törvényt tartasz a barna mezőn.
Vágyad ez egy: hogy munka után békével arathass,
S mint napi munkád, szint úgy forog élted is el!
Ah! de ki foszt meg e szép látványtól, oly idegenség
Tölti be rögtön a tájt, s már idegenb mezejét.
A mi előbb egymásba vegyüle szeretve, különvál,
S az csak egyenlő már, a mi hasonlatos is.
Rendek képződtek, s a nyárfák büszke családja
Szinte nemes rendben díszesen állt fel amott.


És lőn annyi szabály, választék s annyi jelentmény:
Büszke király jöttét hirdet e szolgacsoport.
Távol a dísz-kivilágítás őt hirdeti szinte;
Tornyos város kél szikla-talajbul elő.
A Faun-istenkék a messze vadonba lökettek,
Ámde az áhítat kőbe is életet önt.
Már szorosabbra s közelbre jutott emberhez az ember,
S forrongóbbá lett benne a sürge világ.
Sok féltékeny erőt látok harcolni: sokat szült
harcuk; még többet szüle szövetkezetök.
Tettre hevít sok ezernyi kebelt egy gondolat, egy szív,
Melyet lángjaival szent s csak egy érzet ölel.
Ég az apák törvényeiért, és küzd a hazáért;
Itt édes honi föld hantja takarja porát.
Mennybül alászállnak s állítnak díszlakot a meg-
Szentelt tájakon a boldog olümposziak.
Mindegyikök hoz kedves ajándokot: és pedig első
Ceresz jő s ad ekét; Hermesz a horgonyokat;
Bakkhosz a szőlőtőt, Pallász meg a zöld olajágat,
S Neptun is ünnepien hozza a harci lovat,
Két arszlán fog bé szekerébe az istenek anyja,
S a szives Akropolis tárt kapuján berobog.
Szent bástyák! körötekbül szállt távol szigetekre
Erkölcs, művészet s a szelid emberiség.
E nyájas kapunál törvényt a bölcsek irának,
S harcba rohant a hős a honi istenekért.
Karjaikon csecsemőkkel anyák a falakra jövének,
S míg engedte a táv, néztek a tábor után.
Ekkor az isteneket, szentélyre borúlva, imádták
Dicsteli győzelemért s jó haza tértetekért.
Volt dics, volt diadal, de csak a szép hír jöve vissza;
Tettetek érdemeit hirdeti a felirat:
„Vándor! ha mégy Spártába, jelentsd ott, hogy  mi elestünk
A honi törvények rendje s parancsa szerint.”
Bék véletek, szeretett hősök! hol véretek omlék
Szebb a zöld olajág s ízletesebb a gyümölcs.
Mert szabad, élénkül az ipar, szent birtoki joggal
Nagy vizi nádasból, Herme! parancsokat osztsz.
Fába suhintva repül éles bárd, nyög bele Drüász,
S a hegyek ormairól dörgve zuhan le fatörzs.
Szárnyra kel a nagy kő s tova mozdul a sziklatömegből;
Bányák mélyeiben férfiu jár fel alá.
Vulkán vastönkjét kalapácsok ütése puhítja,
Szikrát szór az acél férfias öklök alatt.
Táncra hevült orsóra fonódik aranyszinü szép len,
S cérnahurok közt a fürge vetőke futos.
Távoli révszélről kormányos szól a hajókhoz,
Melyeken a belipar más honi földre uszik.
Ott meg a többi hajó idegen terménnyel, öröm közt,
Érkezik, árbocain leng az örömkoszorú.
Halldsza! minő élet téren s rakodó-csiga mellett
Száz nyelv zürzavarát hallja csodálva füled.
Rakja halomra a föld termékit a gyors kezü kalmár;
Mit forrón ápolt Afrika hó sugara;
A mit Arábia nyújt a legszélsőbb Thúle kinálgat,
Mindazzal szaruját tölti Amalthea meg.
Majd a tehetségnek fiakat szül az égi szerencse,
S kél a szabadságból égi müvészet elő.
Életutánzólag nyújt élvet a szemnek a festész,
S márványt a véső érzeni szólni tanít;
Szép ion oszlopokon nyugszik művészetes égbolt,
S teljes Olümposzt a Pantheon egymaga rejt.
Mint nyíl, mint Iris szökelései, könnyüden állnak
A hidak a zajló nagy folyam árja felett.
Ám szoba csendében vonalaz nagy terveket a bölcs,
S elmélkedve kiles szellemet, a mi teremt;
El-les erőt s a delej, hogy mit szeret és mit utál; és
Kérdi: mi a dörgés, kérdi: mik a sugarak?
Szörnyü csodás véletlenben törvényt, bizonyost les,
S jár nyugvégek után a tünemény utain.
Néma a gondolat, és az irás neki testet ad és szót,
S azt sok századon át hordja s beszéli a lap.
Most a csodáló szem meglátja, hogy oszlik a tévköd,
S fut képeivel az éj a hasadó nap előtt.
Békóit széttépi az ember, a boldog! o csak ne
Tépne ki békóval tiszta szemérmet együtt!
Ész s vad vágy egyaránt fennen kiabálja: „szabadság!”
Szent természettől vágyva szakadnak el ők!
Ah! s a horgonyokat, mik a partnál intve tanyáztak,
Felrántják, s a hajóst a vihar árja viszi.
Végetlenbe ragadja el őt, eltűnnek a partok,
S vízhegy közt a hajó árbocsa nélkül eseng.
Göncöl csillagit a felleg beborítja, nem áll már
Semmi meg; ingadozó a kebel istene is.
Eltün az életből hűség s hit, a szóbul igazság;
Ajkakon a szent esk csak hitegetve hazud.
A szív legbensőbb titkába is elhat a rosz nyelv,
S szét különíti a két tiszta baráti szivet;
Majd elnyel ha tekint, ártatlanságot elárul,
S rágalmmal harapó mérge halálra viszen.
Megfertőzve a szív leszen árú, s a szabad érzés
Égi nemességét elveti a szerelem.
Szent jelvényidet, igazság! a csalás bitorolja,
S a természetnek szentteleníti szavát, -
A legdrágábbat, mit a szív örömélvbe talált fel;
Már csak a nem-szólás rejt igaz érzeteket.
Ál jog a szószéken s ál egyszerüség a mezőben;
Törvényrém őgyelg a fejedelmek előtt.
Éveken át, sok századon át tud a holt-aszat állni,
S állhat az élettelj csalfa alakja soká,
Míg felzúdul a természet s az idő meg a szükség
Súlyos vas karját a rohadékra teszi;
S mint tigris,mely a vas rostélyt szétzúzta s legottan
Iszonyuan szétnéz: merre az ősi vadon?
Úgy keres elvesztett természetet, átka dühével,
Fölkelt emberiség, városi hamvak alatt.
Nyíljatok oh hát meg, falak! és a fogoly szabadúlván,
Térjen az elhagyatott barna mezőre megint!
Ah de hol állok? Nincs út. Elül hátul meredekség,
S tátongó mélység útamat állja nekem.
Messze maradt tőlem sok kert eleven keritése,
Emberi kéz minden kis nyoma messze maradt.
Csak sok nyers anyagot látok,m elyből fakad élet;
S a nyers durva anyag vár müvelő kezeket.
Sziklarovátkokról a zápor zúgva szakad le,
S a fa gyökére alatt tör haragudva utat.
Oly vad, borzasztó vad e táj! népetlen a légkör,
Melyben a fellegeket sas köti össze velünk.
Emberi  baj vagy kéj elvesztetth angjait, a mely
Szél ide hozhatná, nincs neve Aeol előtt.
Hát egyedül vagyok-é igazn?a te kebleden ismét,
Szent természet! oh és ez csupa álmadozás;
Borzasztó álom, mely az élet szörnyalakával
S a szakadó völggyel szinte alászakadott.
Tisztábban veszem éltemet át a te tiszta kezedből;
Vedd most vissza merész ifju reményeimet.
Nem függő akarat célt s rendet váltgat örökké,
S jő azonegy tett más új s új alakban elő;
De te szelíd természet, az ó törvényt hiven őrzöd,
S vagy maradandó szép és örökifju anya;
Megtartod te a férfiunak, mit bölcs kezeidre
A játszó gyermek vagy heves ifju bizott;
Egy keblen táplálgatod a sokváltakozó kort,
Egy ég kékje alatt, egy virulat mezején
Járdal a legrégibb s mai nemzék gyermeke együtt,
S lásd, a Homérra sütött nap mosolyog le ma is.


Forrás: Új Magyar Muzeum V. évf., IV. füzet, április, 1855.