2016. okt. 5.

Kvassay Ede (1845-1927): Mások kocsiján





Kvassay Ede feleségével, Saxlehner Emmával 1870-ben

I.

Szeretlek, szeretlek! – fakadt ki Anday Aurél, átölelve ifjú szép nejét. – Mi adhat neked okot a kételyre, édes Máriám? Mi indít arra, hogy ha szerelemmel karjaimba zárlak is, szőke selyemfürtű fejecskédet megrázod, s aztán kebelemre borulván rózsás kis ajkaiddal ezt susogod. „Te engem nem szeretsz úgy, ahogy azelőtt szerettél; te engem nem szeretsz úgy, ahogy én téged most is szeretlek!?” S nem lestelek-e meg, amint titokban az akácleveleket s majd e fehér kis virágok szirmait tépve, egy második Gretchen módjára a „szeret – nem szeret” gyermeteg orákulumát susogtad? Ilyen vagy te: kétkedő, bohó kis feleség!

És a fiatal férj, nem várva a választ, elgondolkozott, el-elmerült magában. Az ifjú nő könnyeden kipirult halvány-rózsás arca pedig ott pihent tovább férje kebelén, s hallotta, érezte, hogy az a halk, kimért dobogás ott belül csak csendes eső kopogása a forrón szerető női szív dobbanásaihoz, a viharos szenvedélyhez képest. E szívnek szent nyugalmát már, fájdalom! a kétely gyenge árnya zavarta meg. El-elmerült azokkal a bűvös mosolyú eleven csillagokkal a férfias, szép, komoly vonások tekintetében, mélyen a trévedező szemekbe, melyekbe az ő szerelméhez hasonló véghetetlen szerelem üdvösségének sugárzását várta...

És mintha Aurél azt a két forró s mégis hideg kezet ott közel a Mária szívéhez csak úgy szórakozásból kulcsolta volna össze! És mintha enyelgő mosolyába egy gyorsan eltűnő sajátságos vonás vegyülne!

A fiatalasszony gyorsan, de gyöngéden kibontakozott az őt átfogó karok közül mert hisz egy szerető női szív titokzatos sejtelmével, ösztönszerű éles látásával ama mosolyban, mely a barna bajusz- s rövid körszakálltól árnyalt ajkakon lebegett, szánalom és a könnyed gúny – igen, igen, hisz nincs más szó rá,m int a gúny! – kifejezését vette észre.

S Mária a faluvégi kis kastély erkélyéről,melyen a fiatal pár helyet foglalt, szótalanul szobájába távozott. A férj magára maradt és kezdte fel és alá mérni a szellős erkély mozaik padolatát.

Alkonyat felé volt. Az andalaki díszes kis kastély, a jól gondozott parkocska facsoportjai közt és azok fölött dalos, virágos berkeken keresztül festői kilátást nyújtott a látkört szegélyző hegyekre, melyek dús lombozatú, egy régi vár érdekes romjaival s egy újkori vadászkastély fényes kupolájával ékeskedő tetőit a lenyugvó nap sugárfátyla ölelte körül. Jobbra-balra csaknem az erkélyig felnyúló orgonavirág bokrok és az előtérben két oldalt sárgás és vöröses virágú délvidéki akácok balzsamos illatot árasztottak az erkélyre, mely a kis kastély közepének homlokzatát képezte, s melytől néhány lépésnyire a piros és kék színek különböző árnyalataiban díszlő virágtelep közepén egzotikus növényektől körülkúszott szökőkút lövellte sugarait. A szökőkút medencéjében aranyhalacskák lubickoltak és a fák lombjai közt vidám madársereg csicsergett, fütyörészett. A kastély mögött elterjedő kis erdőn túl a szentegyház harangja estimára csendült, összevegyülve a hazatérő munkások távoli énekével, mely harmóniát a fákat gyöngén rengető esti fuvalom emelt szárnyaira.

Mária az ebédlőn, melynek ajtaja s kélt ablaka az erkélyre nyílt és az elfogadó-termen át, díszes kis boudoirjába lépett.

A falak itt, nemkülönben a pamlag és a székek, rózsaszín, rovátkás selyemmel voltak bevonva; az ablak, valamint az ajtók s bútorok keskeny fakeretei tejszín-fehérre festve és fényesre csiszolva. A széles kettősablakban – mely, valamint a díszes kis lakóház többi ablakai is, egy pici tündérkert csillogó virágtárlata -, a tarka növényzet közt ezüst drótból font kis galambdúc függött turbékoló hófehér galambpárral. Kívülről e szobát s az egész főhomlokzatot folyondárok, repkények, venyigék és passziflórák egész kis rengetege kúszta, hálózta körül. annyi dísz, ízlés, csín, egyszerűség és költészet volt az egész ház berendezésében! Mindenütt egy láthatatlan tündér látható kezének nyomai.

E kis paradicsomban egy fiatal házaspár élvezi együttléte első éveit.

De mily ellentétben áll, a félig felvont függönyű rózsaszínű mennyezetes nászágy, az alpesi hólepelre hullatott őszirózsák e vidám nyoszolyája fölött, egy félévesnek látszó halott pici gyermek arcképe, fekete fátyollal bevont arany keretben. Ott fekszik bölcsőjében, szemecskéi lezárva, kis kacsói összetéve, szendergésében az ártatlanság égi mosolyával, mintha a mennybe szálltakor őt üdvözlő szeráfok hangjait lesné, mintha azt, az ifjő anyákat a boldogság mámorába ringató első szót gagyogná! A képet most is mint minden nap friss virágokból kötött koszorú fonja körül. De e friss liliomoknak és nefelejcseknek oly viaszgyertya- s tömjénszaguk van! Oly fonnyadt, porló, a koporsóra letett koszorúkhoz hasonló kriptai illatuk!

Azt érezi legalább a fiatalasszony, amint könnyes szemmel a nyoszolyára térdelve a kis képet, mint egy szentséget, csókjaival borítja, aztán arcával a selyem párnákra hanyatlik alá és sír keservesen... Holnap lesz egyetlen kisgyermekük születésének és halálának egy napra eső évfordulója. Ezért oly szomorú itt e házban minden.

Mária fölkel, könnyeit törli, kis galambjait eteti, cirógatja, s aztán az ablakhoz ül. De a virágok illata itt is oly dohos, a piros szegfű és az égő szerelem tűzszíne itt is oly sápadt, oly fagyos. Önkéntelenül le-leszakít egy fehér mályvarózsát és tépi annak szirmait: „Szeret – szeret híven – szeret lángoló szerelemmel – szeret egy kissé – nem szeret!... Szeret –„

- Igen, szeret! –kiáltá fel, s a gyermeki öröm egy szikrája villant át lelkén. – Ha nem is lángoló szerelemmel, de szeret híven, gyöngéden!

Mária elhallgatott, kezei ölébe hanyatlottak, ujjaival önkéntelenül tovább tépdesve, morzsolva a kis virág szirmait, leveleit.
 
De mit is kétkedik Aurélban! – gondolta magában. Van-e panasza ellene? Nem volt-e a legjobb férj, s rövid szülői boldogságuk alatt a leggyöngédebb atya? Nem virrasztott-e Aurél is, éjjel-nappal a szomorú kórágynál, az égbe szállt kis angyal súlyos betegsége alatt? Nem merengett-e el a park végén a három virágos, lombos hársfa árnyékában fekvő sírbolt fölött épp oly fájdalommal, mint ő maga, kinek ama kis sírkő gyászos felirata „mindenünk a világon!” örökre bevésve agyába, lelkébe, emlékezetébe!

Mária hátradőlt székében, tekintetével elmerült a borulni kezdő láthatárba s maga is ismét elkomorodva tovább fűzte gondolatait:

Mintha Aurél egész valóját egyedül csak az égbe szállt kis angyal emléke foglalkoztatná. Igen, egyedül! S minthogy itt a falun lakva, nem volt alkalmuk angyalukat, míg élt, levétetni, a gyászeset után Aurél azonnal egy arcképfestő ismerősét kéreté magához a városból, hogy megörökítse a drága kis elhunytnak vonásait. Végzetes betegségét megelőző napon – ugyanis – városba akartak kocsizni a festőhöz, de a körülmények úgy hozták magukkal, hogy nem mehettek oda, mert Mária egy gyermekkori barátnőjének váratlan eljegyzési ünnepélyére kellett rándulniok. És most annyira fáj nekik, hogy arcképben is csak a letört fehér rózsabimbót, melyet sötét éjben a hold sápadt fénye oly szomorún világít meg, áraszthatják el csókjaikkal és nem a napsugárral játszó, feslő, üde virágot! Mosolygó kis ajkak helyett mélyen lezárt szempillákat! Magát a hideg kis holttetemet csak egyszer tették koporsóba,de azt, kit az a szomorú arckép ábrázol, minden nap temetik. Az ifjú nő áldotta azt a ragaszkodást, mely Aurélt életük tovatűnt boldogságához fűzi, de viszont azt is elismerte, hogy neki, mint férfiúnak, nem csüggedni, hanem enyhet kellene nyújtani az anyai szív keserű bánatára. Igaz, hogy óvakodik feltépni neje sebeit, de soha egy szóval sem vigasztalja. Magára hagyja keservével, s ő is csak úgy magában borong el, némán, szótlanul. sokat van künn az erdőben, hegyek között vadászaton. És midőn visszatér nevetve tart neje elébe egy fiatal őzet, melyet anyja oldala mellől terített le. Azelőtt Mária kérésére sohasem bántotta a vadgalambokat, most csak egyre-másra lövöldöz a jávor- és nyárfák gallyai közé. Alig indult meg a szíve, midőn a minap a Kata béresasszony Pistáját egy az istállóból kiszabadult bivaly elgázolta. Mily közönyös, mily szívtelen tud lenni mások baja iránt az a férfi, ki maga is boldogtalan! Mily másképpen éreznek ők, asszonyok! Háborgó, vad folyam a szenvedő férfi kedélye, lelkülete: csendes víztükör a nő fájdalma, s csak alant mélyen, mélyen van eltemetve a széttört árboc, a megsemmisült remény4 Aurél néha délután felkap paripájára s csak késő este tér haza. Ha Mária kérdi tőle, mi oka ennek? azt válaszolja: „szeretlek, szeretlek”, ahogy az imént is mondá és gyakran még azt is hozzáteszi: „úgy szeretlek, mint azelőtt; nem elég ez neked?!”

- Holnap lesz egy éve – merengett el tovább -, hogy Aurél az utolsó csókot nyomta azokra a fagyos kis ajkakra és holnap lesz egy éve annak is, hogy az ő csókja, ölelése nem oly forró többé, mint azelőtt. Mintha bántaná, emésztené valami,aminek titkát annyira őrzi...

Míg a fiatalasszony a múltakat emlékezetébe idézve így el-elmerengett magában, addig Aurél csak járt fel-alá tovább az erkélyen és nemigen látszott észrevenni a zúgó szelet, mely az ablakokat csapkodta és csak úgy kergette arcába a megeredt eső cseppjeit.

Az erkélyre nyíló ablakokat bezárták, a vihar elállt, az eső tovább zuhogott csendesen, és mintha Aurél ajkain mindig ott ülne az a sajátságos vonás, melyet Mária szánalom, a fájó keserű gúny kifejezésének tartott.

- Ha szeretsz,asszony – fakadt ki végre -, úgy mint én téged szeretlek, és ha szintoly mélyen gyászolod egyetlen gyermekünket: akkor hát, hogy nem teszesz magadnak egy szóval sem keserű szemrehányást? Mert hisz midőn hajnalban a vigalomból, melynek zajában oly kedvvel lejtéd a füzértáncot azzal a nyegle katonatiszttel, hazatértünk: a kisgyermek ott feküdt lázban, betegen... Az igaz – folytatás kis szünet múlva nyugodtabban -, hogy a szegény asszony eleget megszenvedte azt a meggondolatlan elhatározását, hogy a főispáni ünnepségre megy... És én mégsem szárítom le könnyeit; magára hagyom keservében... De hát, hogy is vigasztalnám, mikor tartok tőle, hogy a keserű szemrehányás egy szava ellebbenhetne ajkaimról és ennek soha nem szabad megtörténnie. S aztán ki más is az oka ama szerencsétlen elhatározásnak, ki más is beszélt rá bennünket, mint az a haszontalan Leander. De hát, hogy is kérhettem fel ily szeles embert keresztapának. De mikor oly kapóra, kínálkozóba jött, mikor oly régi barátom és különben oly előzékeny, kedves gyerek!

II.

Erre az erkélyajtaja feltárult és berohant azon, kit Aurél az imént megnevezett és ki nem volt más, mint a megyei székváros egyik kitűnősége: Szélváry Leander úr.

Ha leánynak születik, okvetetlenül Herónak keresztelték volna, mert anyja, a (megye egykori másod-alispánjának özvegye) excentrikus ízlésű csehországi német hölgy volt, s imádta Schillert és Grillparzert eredetiben és fordításban. ami a leventénk külsejét illeti: annyi a legelső pillanatra feltűnik, hogy világos szőke hajzata világoskék szemeivel obligát összhangban áll. Korából csak annyit tudtunk, hogy teljes védkötelezettségét már tavaly befejezte volna, ha úgynevezett „X.-lábai”, a divatos bő pantallóban külsőleg éppen észre nem vehető eme testi fogyatkozása miatt: mint a hosszabb gyalog-, úgy lóháton való marsra képtelen, a katonai szolgálatra alkalmatlannak nem befundoltatik. az a kisvárosi boltos pedig, ki inkább hízelgő udvaroncnak, mint „üveg-áruk előállítójának” született, aranyrámás kristálytükre által valóságos férfiszépségnek mutatja be s a véleményben az ottani Hugli is teljesen osztozik, s ezzel egész önzéstelenül saját fodorító és borotváló művészetére céloz. Eleganciáját azonban a fővárosi divathősök fogalma szerint csak másodosztályú nyak-csokorrendre érdemesíthetné a szépművészetek és esztétika minisztere. Az az úri könnyedség, az a félig hanyag, félig keresett odaengedés pedig,mely alakján, modorán elömlik, kifogástalanabb előkelőséggel is volna fitogtatható. Ezt pedig kissé kényesen fölfelé irányuló, fitos orra mellett,melyet említett származású édesanyjától örökölt, éppen olyan könnyen tehetné, amily nehezére esik neki arcának eme jellegénél fogva elhitetni a világgal, hogy épp kedélye mellett, mégis nagyobb filozóf, mint aminőnek őt kinézése után tartani lehet. Mindenütt ott van, de azért sohasem tolakodó. Sokat fecseg össze, oly gyorsan pergő nyelvvel, mint egy színpadi divatos szalon-bonvivánt! de azért nem bosszant s nem untat senkit. Különben pedig jó, hogy nem tanult többet s nem lett a tudományokat népszerűsítő tudóssá, mert ama hátránya mellett, hogy sohasem válik unalmassá, nem csinált volna szerencsét előadásaival.

- Ugyan, ne fogadj oly ceremóniás, fanyar arccal – kezdé, barátja karjaiba vetve magát. – Lásd, a felhők is szétoszoltak megjelenésemre!... A ház úrnőjét már szerencsém volt üdvözölhetni – tevé mindjárt hozzá -, amint Hamvasné asszonnyal, a kulcsárnéval a lépcsőn lefelé sietett... No hát, szervusz, komám. Eljöttem, itt vagyok. Hisz tudod, nem szeretem a ceremóniákat, s ezért sohasem is jelzem előre megérkezésemet.

És Leander úr, Aurél és az inas segítségével iparkodott kibontakozni a rengeteg pluviéle alól,melynek bő csuklyájával és hármas gallérjával  hivatása vala gazdáját por és eső ellen egyaránt megóvni.

- Örvendek, örvendek, pajtás – válaszolt Aurél. – No ugyan, helyén is volna az ünnepi fesz ily régi barátok közt, és hozzá az én kedves komám irányában.

- Tavaly ugyan, mint tudod, hahaha! megjártam egyszer az ily váratlan látogatásommal,- jegyzé meg folytatólag a bőbeszédű gavallér, midőn az inas távozott. – Még most is nevetnem kell, ha arra a famózus kalandra gondolok. Halld csak: mert hisz a részleteket úgysem beszélhettem el akkor; magad csak a kibonyolódás tanúja valál. Tehát megpillantom félfedelű hintódat a fogad udvarán, amint a kocsis hajtja a lovakat kifelé. Gondolom, valami vendéget szállított vissza a városba. Odaszólok, hogy álljon meg: hadd lepjem meg Aurél barátomat. „Tessék, lesz még hely odabenn”, szólt a kocsis. Beszállok tehát, de képzelheted meglepetésemet, midőn látom, hogy már egy vastag asszonyság ül a kocsiban. selyemruhásan, horgolt kesztyűs ujjai teletűzve mindenféle kövű és alakú gyűrűkkel. „Bo-csánat, kérem” – rebegém. „Oh, csak tessék, megférünk ketten is”, sipogá delnőnk. Ismertem az utcáról, igen gyorsan szokott járni, tudniillik oly gyorsan, amint tudott s rendesen nagy bársonytáskát hord magával. Nemrégen lakhatik városunkban, azért nem tudtam, hogy kicsoda. Nem tehettem egyebet: leszálltam, bemutattam magamat; míg az asszonyság ellenkezőleg ez udvariassági formalitást fölöslegesnek tartotta. Szomszédnőm a szivarfüstöt nem tűrte, én viszont némi kárpótlásomul, a délben érkezett budapesti és bécsi lapok legújabb híreivel mulattattam s csupa előzékenységből csaknem megfulladtam a nagy melegben a negyedfél óráig tartó úton. Mert hisz a fenyegető eső miatt nem engedte a hintó födelét lebocsátani a pihenő delnő, ki különben légies körvonalaihoz mérten a tágas hintó belsejének csak kétharmadát foglalhatta el: a legjobb akarat mellett sem lévén képes azt, mint a vasárnapi közönség a színházat, egészen megtölteni. Végre tehát valahogy csak megérkezünk... te a kapuban fogadod a várva várt vendéget, „madame”-nak címezve, kit én nagysádnak szólíték és nyughatatlan kifejezésű komor arcod felvidul, midőn engem látsz utána kiszállni a kocsiból, mert hisz a nemes vármegye újonnan kinevezett okleveles tudósasszonyát eszkortáltam hozzád a városból! Így lettem aztán, épp jókor s egészen „apropos” érkezve, a kisgyermek keresztatyja.

És Leander barátunk ezalatt szivarra gyújtva, egy tágas karosszékbe veté magát a férfi szalonban, hová őt Aurél vezette.

Aurél, ki már egészen felvidult barátja elbeszélésére, pillanatra is elkomorodott.

- Épp ma van két esztendeje – jegyzé meg. – Másnap hajnalban látott napvilágot a kis Elemér és holnap lesz éppen egy éve, hogy örökre behunyta szemeit.

- Tudom, tudom – válaszolá Leander -, bocsáss meg, hogy e szomorú dolgokat emlékezetedbe idézem. – Ah, de majd megfeledkeztem. Igaz Vince – szólt a belépő inashoz, ki égő lámpát s gyertyákat hozott a terembe -, egy viaszos vászonba burkolt nagyobb csomagot fog találni a kocsiban, vigye fel a vendégszobába.

- Már fent van, nagyságos uram – mondá az inas.

- Remélem, néhány napot nálunk töltesz?

- Engedelmeddel, csak ezt az éjszakát – válaszolá Leander. – Ha nincs ellenedre, úgy néhány percre interjúvolni fogom a komornát, Málcsi kisasszonyt. Hony soit, qui maly pense. Csak egy – izé – egy kis családi ügyben -, folytatá vontatva -, mely elsősorban kedves nődet érdekli.

- Ah, valami megbízás – jegyzé meg Aurél mosolyogva. – Oh,t e örökké szolgálatra kész lovag, te asszonyok bizományosa!

- Igen, igen, olyasforma – vágott közbe gyorsan Leander, látva, hogy már többet árult el, mint amennyit kellett volna.

És Szélváry Leander úrnak - ki mint a megye székvárosában létező törvényszék egyik jegyzője, hetenkint háromszor, legfeljebb négyszer, mégpedig mindig csak a délelőtti órákban van elfoglalva -, elég érkezése marad idejét a maga és mások szórakoztatására szentelni. Kocsit, lovakat nem tart; ez fölösleges volna, mert hisz barátai tartanak helyette. Édesanyja pedig nemsokára férje halála után szülővárosába, Prágába költözvén eladta két szürke táltosát, melyek különben is már nem annyira telivéri büszkeségből, mint a pókosodni kezdő lábak iránti tekintetekből, egy idő óta nagyon is negédes huzavonával lépegettek volt a megyei kisváros nagyvárosi gyarlóságú kövezetén és az irgalmatlanul kavicsozott országutakon. Barátunk tehát kénytelen volt – annál is inkább, mert az a vidék nem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy „családi” vasutaknak vagy csak hosszabb vonalú vasúti közlekedésnek is örvendhetett – kizárólag mások fogatain kocsizgatni ide s tova.

Ennek előrebocsátása után senki sem tarthatta feltűnőnek vagy gyöngédtelenségnek, midőn Aurél azt kérdezi tőle, hogy kinek a kocsiján érkezett.

- A Csegei Ödön szandlauferén – válaszolá Leander. Holnap hajnalban vadászatunk lesz Bálnoson. Én ugyan nem vagyok valami szenvedélyes vadász, de az nem akadályoz abban, hogy Ödön lőporkészletét én rendeljem meg és én adjam postára a meghívásokat a vadászatra.

- És hogy a vadárustól egy titkos nyulat és néhány elrejtett fürjet vásárolj vadásztarisznyád számára, megmenteni a nimródi becsületet. Fölséges gyerek vagy te, édes komám. Csakhogy neked a végzet – tevé hozzá a komorság egy árnyalatával – az én házi tűzhelyem keretében tragikomikus szerepet osztott. Először is a nyakamra kísérsz egy tudós asszonyságot, aki Elemér világra jötte után az orvos által is megerősített ama nyilatkozatot adja, hogy szeretett nőmnek többé gyermeke nem születhetik.

- Ah, ah! – Fogadd részvétemet! – szólt Leander, fogai közt morogva, és sajátságos furcsa képet vágott hozzá. – Hm. Ezt föl nem tettem volna terólad.

- A másik eset – folytatá Aurél, nem figyelvén barátjának odavetett glosszájára -, a következő: a városba indulunk az egyéves kisfiúval, hogy arcképet vétessünk róla; az országúton találkozunk veled, kocsid szemben velünk, tíz lépésnyire lovaink orra előtt, felfordul, kereke törik –

- De hát – vágott közbe Leander -, mikor a főispánné, ki, közbevetőleg legyen mondva, néhány Dobos- és Sacher-tortát, egy rengeteg „croque en bouche”-t, egy tucat különböző kártyát, aztán egy skatulya jelvényt a rögtönözendő kotillonhoz (melyet te később megátkoztál) és száz darab trombitát, no, csak affélepapír-szivarszipkát rendelt meg általam: mondom, mikor a főispánné, hogy hamarébb kerüljek meg, azt a két világos pej ördöngös csikót fogatta broom elébe. Tudod, a fakó Baron Beisele és egy tisztes, szürke magyar kanca a „Zsófitant” félvér ivadékai. Az öregek tavaly még báró Hilmers birtokában voltak és többször szállítottak Kis-Pankotára, minap pedig a jánosházi lóvásáron Wessely és Smutny felső-oroszlányi cukorgyárosok vették meg. Tehát, hogy tárgyunkra visszatérjek: az ostoba kocsisnak tudniillik egy liter vörösbort adattam a kökényesi csárdánál, hogy jobban hajtson, mert a rendezés ügyében még egyre-másra nézve értekeznem kellett a főispánéval, s attól a kis hegy levétől a jámbor Misa annyira becsípett, hogy egy útszéli homokbuckának vitte neki a kis broomot. Jó, hogy a holminak nem lett semmi baja –

- Te szerencsédre talpadra estél, mint a macska, de hogy estig, míg vagy a kocsi kerekét összekalapálják, vagy egy arra menő ismerős föl nem fogad, az országúton ne várakozzál, és hogy bizományosi és rendezői reputációd csorbát ne szenvedjen: kénytelenek voltunk téged fölvenni hintónkba, egy negyedórányira a várostól megfordulni és miután kisgyermekünket útközben hazaszállítottuk és gálába öltözködtünk, veled együtt a főispánékhoz kocsizni.

- Hát nem voltatok-e meghíva? Nem volt-e szükséges, hogy ti is odamenjetek? Nem volt-e Bajnay Jolánnak, a főispán leányának az eljegyzése Sándor Gusztival? Hát nem várt-e ez a szegény fiú hat évig a leányra, mint Jákob Rebekára, már lemondva a reményről is, hogy megkapja imádottja kezét az arisztokratikus értelmű, kérlelhetetlen atyától, ki a fiút, miután Jolán beleszeretett, főispáni titkári állásából valami semmis ürügy alatt elmozdította! És bizony, ha a megyei közgyűlés – bár a jelöltek sorában való fölvételét illetékes helyen mindenáron meg akarták akadályozni -, egyhangúlag főjegyzőnek nem választja, s erre a méltóságos apa végre-valahára meg nem lágyul: a fiú szerelmi bújában egy aszkóros léniává, egy vonal matematikai meghatározásává (hosszassággá, szélesség nélkül) soványodhatott volna hivatali pulpitusa mellett! És mindezt figyelembe véve, a környék úri családjai, melyek a főispánékhoz járatosak, nem beszéltek-e össze, hogy a főispánné által, ki a leány szívügyét titokban pártolta, az én  tervezésemre rögtönzött eljegyzési ünnepélyen okvetlenül megjelennek? S nem kívánta-e ezt régi diákpajtásunk, Guszti és főleg a szép Jolán kisasszony, ki hozzá még kedves nődnek gyermekkori benső barátnője?

- És a kis Elemér – jegyzé meg Aurél tompán -, azon éjen, a gondatlan dajkára bízva nyitott ablak mellett aludt bölcsőjében és meghűlt a rögtön támadt zivatarban. Midőn hat órakor reggel hazaérkeztünk, még nedves volt a padló a szobába zuhogott záportól. Ha meggondolom, hogy ezalatt az anya – tevé hozzá keserűn – ott repült a fényes padolaton, mint szilfid a keringő mámorító zenéje mellett!

- Ne többet, Aurél! – vágott közbe Leander helyéről fölpattanva. – Te végletekbe esel! Midőn egy kis angyalt siratsz, egyszersmind egy anyát, egy szentet sértesz, káromolsz igazságtalanul. Nem volt-e Máriád a mily szerető hitves, épp oly önfeláldozó anya is mindig?!

- Ugyan, hagyd el kérlek – viszonzá Aurél elszégyenedve -, hisz nem úgy értettem.

- De igen – folytatá Leander mind élénkebben -, szemedbe mondom, irgalom nélkül rád olvasom, hogy mily gyöngédtelen, mily igazságtalan vagy. És ehhez jogom van, mert nem hiába vagyok régi barátod és hozzá még komád is. Nemcsak nagy nehezen, sőt náladnál későbben határozta-e el magát nőd, hogy rábeszélésemre, a főispánékhoz ránduljatok: annak dacára, hogy őt Jolánhoz a leggyöngédebb barátság fűzi, mely mélyebben gyökerezik,m int az a pajtásság, mely minket Gusztihoz köt. Nem említette-e minden órában a kisgyermeket, amiből az következett, hogy az akkor alig kétéves menyecske még kotillont sem akart táncolni, de végre engedett a főispánné kérésének és elejtette e táncot Cserey Károllyal, a nyalka tüzérfőhadnaggyal. Eh, ér is valamit az olyan férj, aki nem tud táncolni! Restelli, hogy oly valaki forgolódik a neje körül, ki ügyesebb nála. Irigyli egy szegény garconembertől, hogy úgy véletlenül egyszer egy évben átfogja azt a karcsú őztermetet, melyet ő, a férj minden istenáldott napon oly boldog átkarolhatni. Az a füzértánc, melyet én oly hosszúnak rendeztem, bosszantott téged, az tette előtted az egész estét oly kiállhatatlanná! Ezért okoztad te azt a cukorka-papírosba göngyölni való, aranyos menyecskét! Az ilyenfajta cinikus, önző emberek tartják aztán a házasságot oly intézménynek, mely nőtlen fiatal urak gyönyörűségére és a férjek bosszantására szolgál, - végzé be mentorunk nagyot fúva.

- Próbáld csak magad: házasodjál meg, aztán beszélj! – szólt Aurél kissé bosszúsan és meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék a házasságnak e cinikus, furcsa definícióján.

Hálát adok Istennek, hogy garconi erényem nem nyomja annyira vállamat, hogy örömest túladjak rajta, s hogy még nem untam bele az országúton való barangolásba, az élvezetek tömkelegébe, úgy, amint megunja az édességet a cukrászlegény, kinek eleinte annyit engednek enni a sok tortából és egyéb süteményekből, hogy később undor nélkül rájuk sem tud gondolni. Hja! ha nem volna oly nehéz megházasodni, mikor az embernek nincs adóssága: rászánnám magamat én is a helyhez kötött nyugalmas életre. Hiába nevetsz; rászánnám magamat, igenis. De hát mikor ti, kedves férjek, ti a házasságnak idő előtt való rokkantjai oly elriasztó példát nyújtatok. És én is egy hozzátok hasonló kitömni való példányt szolgáltassak a társadalomnak? Ha ilyen egy újdonsült férj, ki még telve illúzióval, szerelemmel (vagy legalább kellene, hogy telve legyen vele), milyen lehet akkor a többi! Íme, ez itt ama idealista ember, ki egy galambokat etető szalmakalapos lányka fényképét véletlenül meglátja, egy pillanat alatt belebolondul és még aznap délután bemutatja magát nála.

- Igen, igen – vágott szavába Aurél -, de nem előbb, míg el nem beszélted nekem, hogy az a lányka hosszasan el nem palástolható érdeklődéssel nézett egy arcképet és aztán látva, hogy te ezt észrevetted, zavartan, elpirulva alig merte megkérdezni tőled, hogy ki az a fiatalember azon az arcképen?

- Úgy van, igen – viszonzá Leander úr nemes tűzzel -, és én oly ostoba voltam, hogy megmondtam ennek az égi ártatlanságnak a te drágalátos nevedet. Legalább hozzátettem volna: igen, ez a tépelődő faluvégi Hamlet kutyabőrös, búsmagyar kiadásban, egy kákán csomót kereső bolond, ki habár csak egy percre is,de megbocsáthatatlan gyanúra tudott lobbanni egy füzértánc alatt, egy tüzérfőhadnagy – vagy mit is beszélek, de tudom is én, mi istencsodája – ellen, indokolatlan, nevetséges féltékenységből.

Ez utolsó szavak alatt lépett be, Mária. De Leander, ki nem tudta, hogy Aurél csak önmagát izgatja képtelen rögeszméjével, hanem meg volt győződve arról, hogy e részben nejének is szemrehányásokat tett, szeretetreméltó indiszkrécióval végigbeszélte dorgatóriumát az utolsó betűig, s aztán utóirat gyanánt még hozzá is tette:

- Nagysád kegyes engedelmével... Csak egy kis lecke, egy kis figyelmeztetés a régi barát, a hű koma részéről -, amire Aurél kimondhatatlan zavarában kabátjánál kezdte ráncigálni Leander urat.

Most Mária előtt egyszerre felvillant, kiviláglott minden. Nem találta többé rejtélyesnek férje eddigi viseletét, s ámbár már csak a füzértáncot s Aurél féltékenységét hallotta említeni: tudott mindent és egyenest férje karjaiba repült! Az isteni teremtés, hogy őrült férje állítólagos féltékenységének, mert hisz ez a szerelem kétségtelen bizonysága. És ő erre a féltékenységre különösen Aurél zárkózottsága mellett, gyanútlan ártatlanságában nem is gondolhatott.

Van-e etikett-szabály, mely gátat vethetett volna a fiatalasszony rögtön felvillanó örömérzetének, midőn e szavakat hallotta. Hiába írták meg a világ minden illemtanát, hiába jelent meg minden „ildomos útmutató” fiatalasszonyok számára, jelen lehetett volna a római pápa minden kardinálisával együtt: azért ő mégis a férje nyakába borul!

- Tehát a kis virág orákuluma nem csalt meg – kiáltá fel örömtelt hangon a fiatal nő -, szeretsz, szeretsz! Te csúnya, te rossz, te gyanakodó, te bizalmatlan, te féltékeny, te – te hálátlan Aurél!

És e szigorú anathémát képező jelzők mindenikét érdemelt megbélyegzésképpen egyenkint nyomta oda a bűnös – ajkaira. Mert hát volt esze Aurélnak s nem homlokát tartotta oda, sőt oly hévvel szorítá kebléhez a végrehajtó hatalmat, hogy az kénytelen volt megadni magát!

Szélváry Leander pedig magában állt, mint a lótoszfa Mohamed paradicsomában.

Most az egyszer bizony nem találták észrevenni.

Szerencsére, hogy a költészettől a prózáig is csak „egy lépés”: az inas e pillanatban az estelihez hívta a társaságot.

III.

Az esteli után, míg Aurél az asztalnál szintén helyet foglalt gazdatisztjével értekezett és Mária a teaasztal körül foglalkozék, Leandernek alkalma volt észrevétlenül pár percre a teremből megszökni. Szobájába sietett tehát, onnan egy meglehetős hosszú s széles, de lapos csomagot, mely erős vászonba volt burkolva vett elő és azzal óvatosan, hogy senki meg ne lássa, de a kellő helyismeret biztonságával a folyosó ellenkező részére sietett, hol a komorna szobájába nyitott. S itt emlékezetébe hozzuk az olvasónak a térdszalag-rend jelmondatát, melyet Leander úr, felhozván Aurél előtt a Málcsi kisasszonnyal négyszemközt való értekezés szükségét, részéről idézni jónak látott. Málcsi kisasszony ugyanis, ha már nem is teljes virágzásban lévő szépség, testvérek közt is megér egy egész Amáliát: azért még éppen nem minden rágalmon felül álló és hozzá előkelő magatartású alak, kinek kifogástalan idomai a férficselédség körében még könnyen trójai casus bellit idézhetnének elő.

Leander alig egy-két percig tartott interjújának eredménye az lett, hogy Málcsi az említett csomaggal a ház úrnőjének rózsaszínű kis budoárjába sietett, barátunk pedig a jól végzett ügy nyugodt öntudatával a dohány szalonba tért vissza.

- Édes Szélváry – szólt Mária, midőn hárman magukra maradtak -, csak most fejezhetem ki önnek hálámat, hogy ezt a rossz embert kissé megleckéztette.

Szeretném leírni – jegyzé meg mentor-barátunk mosolyogva -, azt az emlékezetes ünnepélyt, a kotillonban szilfidként lebegő táncosnővel, sajnálom azonban, hogy nem tehetem, mert ha poéta volnék is, csak oly dolgokat énekelnék meg, melyekkel éppen okosabbat nem tudnék cselekedni, mint például a csillagokkal, felhővel, madárdallal, rezgő harmattal stb.; a szépasszonyra és a jó vacsorára azonban jelesebb, méltóbb sors várakozik: arra, hogy lábainál hódoljunk neki, erre hogy –megegyük. – Bocsánat asszonyom, hogy a fenségest oly közel hoztam a profánushoz. Így tehát nem tehetek róla, de elmarad az érdekes genre-kép a terített asztal mellett a sutban leskelődő féltékeny lovagról.

- Ugyan nem hallgatsz, átkozott kópé – szólt Aurél lábaival toppantva s nevetni is szeretett volna és haragudni is.

De azért nem haragudott.

Leander úr megjelenése az andalaki kastélyban általában véve kedvező hatással volt Aurélra. Szemrehányásai, amennyire látszólag bosszantották, épp oly mérvben megnyugtató befolyással is voltak a már-már egy indokolatlan rögeszme bilincsei közt lévő férj felzaklatott kedélyére. Annyi bizonyos, hogy e rögeszme keletkezése a szerelem egész hatalmával, de annak egész önzésével is szerető ideges természetű férj féltékenységének gyorsan támadt első felcsillanásában keresendő. Ez alapra építette aztán Aurél hóbortos következtetéseinek, az okok és okozatok egész láncolatát. És mindennek a kiindulási pontja a táncvigalom volt. Ha nem mennek a főispánékhoz, Mária nem ismerkedik meg a tüzérfőhadnaggyal, s ha meg nem ismerkedik, úgy nem is táncol vele egy hosszú kotillont, s ha Mária a kotillont végig nem táncolja, úgy még a zivatar előtt érkeznek haza, a zápor nem esik e a szobába a nyitva felejtett ablakon keresztül stb., stb.

Aurél azonban, kinek gyöngéjét kíméletlenül elárulták, még mindig oly feszélyezve, kényelmetlenül érezte magát, mintha tetőtől talpig szák ruhába varrták volna. Leander tudta, hogy Aurél még nincs teljesen kigyógyítva bajából; de tudta azt is, hogy miután e baj magva a féltékenység, a méltó kifigurázás által csírájában elfojtatott, az oktalan viseletét megbánó férj teljes megtérése ama virágillatos kis budoárban, a turbékoló galambok közelében okvetlenül be fog következni. És hozzá: a komorna is minden háborítás nélkül végezhette megbízását. Aztán annak az egy szerencsés gondolat szülte meglepetésnek is nagy része leend abban, hogy a még hátramaradt gyönge fölleg is elvonuljon a házi boldogság tiszta, fényes kék egéről!

Aurél keveset beszélt, s így, miután Mária főfájást adván okul lakóosztályába vonult: igen tapintatos dolog volt Auréltól barátját néhány játszma tártilira felhívni, mely időtöltés alatt a társalgás folyama minden feltűnés nélkül megakadhatott.

Nem vagyok beavatva e nemes kártyajáték titkaiba és így nem tudom, hogy veszíthet-e ugyanegy játszmában egyszerre mind a két játékos, de ha ez lehetséges: úgy annak, mindkét fél zavara és szórakozott játéka mellett a jelen alkalommal okvetlenül be kellett következnie.

Aurél egy eddig még eléggé el nem koptatott tárgyat, nem ugyan az időjárást, hanem, tekintve a kedves vendég kocsizási szenvedélyét, az országutak rossz állapotát hozta a társalgás szőnyegére, s miután erre nézve köztük véleménykülönbség nem létezett: Leander úr zavartan, lopva kezdett tekintgetni az ajtó felé, melyen Mária távozott és mint az örökké való mozgás prófétája,nagy haszontalanságnak kezdte jelezni a kártyajátékot. Aurél ellenben, ki félve egy kis ártatlan „haragszom rád” jelenettől a rózsaszínű függönyök mögött az estét minél hosszabbra szerette volna nyújtani, folytatni akarta a kártyázást és valami élénkebb játékot ajánlott, mire Leander viszont azt a megjegyzést tette, hogy a szerencsejáték nem való egy magamforma embernek, ki nem elég gazdag arra, hogy szabad legyen magát tönkre tennie és nem is elég szegény arra, hogy ily módon kelljen jövedelmét szaporítani.

Miután Aurél látta, hogy nincs kilátása, hogy pénzét barátja által elnyeresse, szívesen engedett jó éjt kívánó komája ama figyelmeztetésének, hogy ideje lesz tudakozódni: vajon lecsillapult-e a fiatalasszony főfájása, melyről távozása alkalmával panaszkodék.

IV.

Mária ezalatt nyugodni tért szentélyébe.

Lanyha, gyönge esti szellő hordta be a félig nyitott ablakon a párkányzat virágainak illatát, s könnyeden meg-meglobogtatta a hullámzó rózsaszínű függönyöket Szelíd holdfény özönlött a szobába a sötét árnyú leveleken keresztül, ott rekesztve az illattalan büszke dísznövényeken, bűbájosan összefolyva, egybeolvadva az ezüstláncokon aláereszkedő üvegcsillárban pislogó láng rózsaszín világával.

Szentély volt e is terem s a fiatal nő hófehér habos pongyolájában, lebocsátott hosszú, szőke fürtjeivel, gyémánttüzű, sötétkék szemeivel, halványrózsás, szabályos arcával: szép, mint egy istennő. A derengő kétes fény dicskört vont az alabástrom homlok körül. az alkotó ama mintaképe, mely után az ég angyalait teremté.

A komorna levetkőztette úrnőjét, de ma nem vonta szét szokása szerint a mennyezetes nyoszolya kárpitjait. Amint tehát a függönyök a fiatalasszony egyetlen kézmozdulatára szétváltak, ez a meglepetés sikoltásával, melynek hangjában túlvilági gyönyörérzet a szívszaggató fájdalom kitörésével egyesült, a nyoszolyához rohant, egy pillanat alatt lerántotta a falról az arcképet, azt szenvedélyesen magához ölelte, szorította és csókolni kezdte a hideg vásznat, a kemény aranykeretet úgy, hogy nem maradt egy parányi pont sem rajta, melyet csókjaival el nem árasztott volna, aztán egyik kezével letörlé könnyeit, a másikkal maga előtt tartá a képet, égi fénysugár tükröződött szemeiben, s örömében mosolyogni nevetni, ujjongani kezdett, aztán egyszerre leejté a nyoszolyára a képet és ráborult sírva, zokogva hosszan, keservesen.

S miután kisírta magát, fel-felemelkedék, letörlé dús hajzata selymével a forró könnyeket, melyeket az élettelen vászonra hullatott, elmerengve nézte egy darabig, s aztán lelke mélyéből felsóhajtva visszaakasztá helyére.

Nem a lezárt pillájú halott gyermek: az élő kis Elemér arcképe volt, amint a kert pázsitján ült, az orgonabokrok alatt göndör szőke fürtös kis fejével, okos, nagy kék szemeivel, kerek piros orcácskájával, félig nyitott mosolygó szájával, amint keze arany pillangó után kapdosott Pici lábainál csillogó tarka játékszerek hevertek. A fehér ruhácskába öltözött alakot le-lehajló orgonaágak, a kis angyal kedvenc virágai övezték körül.

A vonások oly élethűek; aztán a ruha, az a kerek, fehér szalagos kicsi szalmakalap, mely ott fekszik a füvön, a játékszerek, minden a legkisebb részletekig el van találva. Pedig a művész csak a halott képmását vehette ecsetére. Ez a szomorú kép most a szoba egy kevésbé feltűnő homályosabb részében, az imazsámoly fölött van elhelyezve, Mária boldogult anyjának arcképe mellett, melynek keretéhez hasonló rámába van foglalva. És a fiatalasszony újra nézte, csókolta, kezével érintette azt az új arcképet. Az Elemérke mosolygott, az egész tündéri alak oly plasztikus, a művészet valódi remeke. Szinte érezni rajta az orgonavirágok illatát. Inkább azt lehetne hinni, hogy kézzel fogható élő alak, hús és vér van előttünk, mint röpke álomnak, elvonuló árnynak tartani az előttünk mosolygó angyalarcot, mely a művész ecsetje által oly mesterien és annyi költészettel van megörökítve.

S éppen a szomorú évfordulónak előestéjén e gyöngéd megemlékezés!

De hát csoda történt-e itt? Mit jelentsen mindez? Kitől eredhet e gyöngéd meglepetés? E kérdések merültek fel a fiatalasszony gondolataiban. Az kétségtelen, hogy a kép csak ama jeles festő műve lehet,ki a fővárosból megyei városukba költözött s aki a halott Elemérke arcképét is festette. De mintha Leander, e derék fiú keze is közreműködött volna. Abban bizonyos volt, hogy Aurélnak nincs része a meglepetés szerzésében, ő nem tudta volna a titkot oly soká megőrizni: elárulta volna ideje előtt viselete által. Aztán nem is lett volna épp az utolsó napokban olyan komor. A fiatalasszony tovább nemigen elmélkedett. Egy gondolata volt csak: mint fog örülni, mily boldog lesz Aurél, ha megvalósítva látja ama legfőbb vágyát, hogy nemcsak a halott, hanem az élő kisgyermek arcképe is szemük előtt lehessen!

Amint magához tért ámulatából, csengetni akart a komornának, mert sejté, hogy be van avatva a titokba és hívatni férjét. De egyszerre kibocsátá kezéből a csengettyűzsinórt. Ne vonjuk meg tőle sem – mondá magában -, a meglepetés ama rögtön támadt benyomásait, melyek oly kínosan, de egyszersmind oly égi gyönyörrel hatottak rám.

És ott állt mozdulatlanul és nézte tovább az arcképet. S felmerült gondolataiban ama boldog idő, midőn egyévi házasság után oly büszkén közölt egy kedves titkot férjével, aki erre égi öröm túláradó érzetével borult keblére. A női fenség büszke öntudatával emlékezett vissza ama magasztos pillanatra, midőn a nő, maga is életet adva oly közel áll a teremtő erőhöz és egyszersmind oly közel a sírhoz. És kit ragadt el tőle a halál kérlelhetetlenül? Azt az egyetlen gyermeket, kinek születése neki, az anyának csaknem életébe került, s ki nemcsak első gyermekük volt, hanem – óh, mily súlyos, épp oly kegyetlen csapás! – az utolsó is. És végre előtte állt egy kép, de nem az a szomorú emlékezetű, midőn a kis angyal ott feküdt a gyász színével bevont oszlopos teremben kiterítve, a rózsák, liliomok és nefelejcsektől teljesen elborított ravatalon. Nem is az a borzasztó kép, midőn elzengték az utolsó éneket, elmondták az utolsó imát, leszögezték az utolsó szöget és lebocsátották a kis koporsót a sírbolt mélyébe, ott a három hársfa alatt! Nem emlékezett ő minderre. Mert hisz ájultan, magán kívül, mint félrebeszélő lázas beteget vitték el ama hideg, fagyos kis holttetemtől.

De most előtte lebegett egy kép, melyet mindig eltávolíta, elűze szemei elől, valahányszor előtte megjelent; egy kép, melyet egyetlen szóval sem említett soha s nem mert, nem akart a férje emlékezetébe idézni. E kép, a történet talán hamis látomány volt, talán álom csupán...

Hiába födte el arcát; így volt, megtörtént. Aurél vadászatról tért haza lóháton. Mária ott leste az ablakban, s elébe akart sietni, de amily epedve várta, épp oly gyönyörrel nézte a délceg alakot fekete arabs paripáján. Csókokat hintett feléje két kezével, mire Aurél kabátja gomblyukából friss mezei virágokból kötött bokrétát vett elő és dobott neki, melyet oly szeretetreméltó ügyességgel fogott fel. Aurél a lovászt várta, ki jóval hátra maradt. E percben jött a dajka a kis Elemérrel. Alig tudta tartani, oly nyughatatlanul fickándozott, oly erővel kapkodott kacsóival a levegőbe a prüszkölő mén piros szalaggal befont lobogó sörénye után. A paripa oly csendesen állt, mint a bárány, s Aurél alig várva, hogy megölelje, egy meggondolatlan pillanatban felkapja magához gyermekét. E percben vágtat be az udvarra a lovász... Aurél paripája ágaskodni kezd... a kis Elemér kiesik Aurél kezéből... A halálra ijedt dajka pedig, kinek a ló patkói elől is hátrálni kellett, nem foghatta fel a gyermeket. Mária elborzadt, felsikoltott, szemei percre elhomályosodtak, de mire a lépcsőkön lesietett, Aurél már odahozta elibe a kis Elemért, ki sápadt volt az ijedtségtől és sírt. De azért, mint látszott, semmi baja sem volt, úgyhogy még aznap délután útra is kelhettek a városba a festőhöz, mely szándékukat azonban, mint tudjuk, nem valósíthatták meg.

Mária felocsúdott merengéséből, levetette a pongyolát hófehér bársony tagjairól, nyoszolyába szállt, még egyszer megcsókolta az arcképét, aztán a puha párnákra hajtá szőke fürtű fejét, arcával a kép felé fordulva.

Most egyszerre megrezzent a szomszéd szobába vezető ajtó függönye. Mintha valaki csendben felnyitotta volna az ajtót...

- E szerencsétlen eséssel járt megrázkódtatás, és nem a meghűlés, az ama éjjel nyitva hagyott ablak miatt segítette elő gyászos halálodat, egyetlen gyermekem, - fakadt ki Mária fennhangon, merengésében meg nem hallva a zörejt és mintegy az arcképhez szólva, melyről le nem vette szemeit. – Igen: csak elősegítette, mert hisz a végzetes betegség alapja a veled született agybaj volt. Hála neked Istenem, hogy az orvosok e körülményt kérésemre elhallgatták Aurél előtt; mily keserű szemrehányásokat tett volna magának aggályos, tépelődő természete mellett!

És Mária lassan be-behunyta szemeit és még félálmában is egészen érthetőleg ezt suttogták ajkai:

- Nem, Aurél nem tehet róla... A dajka mért nem fogta fel jobban.

A függöny újra megmozdult és Aurél, ki jó éjt kívánni jött nejéhez, megfordult a szentély ajtajánál és elszégyenülve, földig sújtva visszatért szobájába.

Aurél tehát meghallotta, megtudta a gyermek veleszületett betegségének titkát, melyet a szerető nő oly féltve kívánt megőrizni előtte.

- Én nyomorult – kiálta fel, ingerült kedélyállapotában nyughatatlanul fel s alá járkálva. – Oh, asszonyok, mily fenségesek vagytok szenvedéstekben s mily magasztosak az önmegtagadás, a hitvesi gyöngédség erényében! Inkább önmagára vette volna a gondatlanság látszatát, hogysem engemet elkeserítsen! Mi, kiket a teremtés urainak csúfolnak, mily törpék vagyunk hozzátok képest!... Mily hitvány rögeszmévé fajulhat a botor féltékenység!... Óh Máriám, nem vagyok méltó arra, hogy lecsókoljam a port ruhád szegélyéről! Áldom a mindenhatót, hogy egy angyali nő lelkébe engedett pillantanom!

Késő éjjel volt, midőn nyugvó helyére veté magát s kora reggel, midőn Mária őt felébresztette.

Magával hozta az arcképet. Mintha nem is arckép volna, hanem az élő kisgyermek, kit anyja karjain atyjához visz, hogy jó reggelt kívánjon neki, hogy megölelje, megcsókolja.

Aurél egy szóval sem említette Mária előtt, hogy az éjjel megleste álmait, hanem meg nem állhatta, hogy midőn a szerelem egész hevével magához ölelte kicsi feleségét, remegő ajkakkal fülébe ne susogja!

- Nyugodjunk meg, kedvesem... Isten ujja működött itt közre!

- Igen, igen – válaszolt a fiatalasszony könnyekben törve ki -, úgy volt megírva, hogy ha egyszer a gyászesetnek meg kell lennie, jobb ha előbb, mint később történik, midőn a veszteséget még súlyosabban éreznék.

És a fiatalasszony boldog volt, hogy Aurél csókja megint oly forró, hogy szíve megint oly hevesen dobog, és hogy őt megint úgy szereti, mint – azelőtt.

Végre a komornát hívatták, hogy felvilágosítást nyújtson a képre nézve. Málcsi kisasszony elmondott mindent. Elmondta, mint kérte el tőle Szélváry Leander úr titokban a kisgyermek játékszereit, amiket mint jó keresztatya, az első karácsonyfa gyarapítására vásárolt neki és mint rajzolta le pár vonással jegyzőkönyvébe azt a pázsitos helyet a kertben, az orgonabokrok tövében.  Többi anyagot a halott gyermek arcképének a festőnél maradt vázlata és Leander úr képzelőtehetsége szolgáltatta.

És a derék keresztatya ott ült órahosszat a festő műtermében és minduntalan tudott valami igazítani, valami másítani valót a képen mindaddig,m íg el nem készült. Azért volt oly meglepő a hasonlatosság, azért oly hű a részletek kidolgozása. Hisz ki látta, ki nézte, ki ölelte a gyermeket a szülein és dajkáján kívül annyit, mint ő, a bácsi, a keresztatya. A legjobb, a legbüszkébb keresztatya a világon! E kép is az ő ajándéka.

Aurél a vendégszobába sietett leanderhez, ez áldott, kedves komájához, hogy nyakába boruljon, de már hűlt helyét találta. Ily korán csak fel nem verhette a háziakat, hogy búcsút vegyen tőlük. Még hajnalban távozott a Csegei Guszti kocsiján az említett vadászatra.

V.

És Leander úr folytatta továbbra is a kocsikázást. Ott ült Szent-Fiacre, az utasok és kocsisok francia védszentje által oltalmazva minden valamire való hintóban, batárban, landauerban, phaetonban odabenn vagy künn a bakon, nemkülönben minden elegáns gigen, szandlauferen, broomban, charabanc-on, tandemen, cabrioletben, csézában, comfortáble-in bricskán és aszódi szekéren, melyet a szomszédos vagy távolabb vidéki nagy- és kisbirtokosok, gentryk, komposszesszorok és árendás uraságok, haza-, illetve tovább szállítása végett rendelkezésére bocsátottak. Ismert minden országutat, tudta, melyik a megyei, melyik az állami út és ismert minden számba vehető kerülőt. Tudta, melyik hídon szabad csak lassan léptetve s melyiken mérsékelt ügetéssel is áthaladni, könyv nélkül tudta, hány mérföldjelző van egyik községtől a másikig és a mérföldeket kilométerekre senki sem tudta oly gyorsan átszámítani, mint ő. Az etetőállomásokon ő volt a legszívesebben, mert leggyakrabban látott vendég. A megyei útbiztosok legszigorúbb ellenőre s előforduló hanyagság esetében valóságos ostora volt, sugalmazott újságcikkek és alispáni dorgatóriumok közvetítése által. Útszéli koldusok azonban imáikba foglalták, s az utak igazításánál, gátok feltöltésénél alkalmazásban levő tót menyecskék éjente róla álmodoztak. S amit mindenekelőtt kellett volna említenem, a kocsisok és lovászok nemcsak úgy ismerték s megsüvegelték, mint a legszerényebb, legéhesebb kispap a legkövérebb vörös övű apátot: hanem a hajtás, kantározás, lovak befogása és szűk országutakon a teherrel rakott társzekereknek minden fennakadás nélkül való ügyes kikerülése dolgában tanúsított teoretikus ismeretei miatt, mint kiváló szaktekintélyt is nagyra becsülték. De nemcsak a lovak professzorai, hanem épp úgy minden komornyik, vadász, szakács, inas, lakáj, csatlós, kengyelfutó, hetes, mindenes és egyéb nagyúri és kisúri cselédek által is – a kulcsárnékat, komornákat, szobacicusokat, extra-leányokat, szakácsnékat, konyhaszüzeket s egyéb „szépnembelieket” természetesen szintén, mégpedig főképpen ide értve – szívesen látott, hogy ne mondjuk: ünnepelt egyéniség volt, barátságos, sőt néha igen leereszkedő modoránál fogva és nemkülönben a minden alkalommal kilátásba helyezett, de azért soha el nem maradó borravaló miatt; habár ez utóbbi néha, a körülményekhez képest szerény mértékben ütött is ki.

Ezekből látjuk, hogy Szélváry Leander úr nem volt parazita, mint a nagyvárosi szalonoknak nem egy, mindennap más barátjánál ebédelő lovagja; hanem csupán az országutak habitüéje vagy regényesebb hangzásban modern Ahasvérje. Épp oly sajátos vonásokkal bíró tipikus alak, mint például a nagyvárosi színházak páholyainak, proszcéniumi arszlánbarlangjainak törzslátogatói, Dánieljei. Annyiban próféták, hogy minden nevezetes színi eseményt s közbejött akadályt előre el tudnak mondani és annyiban Dánielek, amennyiben nem őket etetik a hollók, hanem – viszonzásul az élvezett vendégszeretetért – ők tartják cukorral, csemegével és színházi cédulával, nem ugyan éppen a páholybérlő frakkos hollókat, hanem a fehér színházi köpenyben látcsövező galambocskákat és – kakadukat.

És lehetett-e neki rossz néven venni ezt  a kóborló természetet, melyet, mint maga is nemegyszer mosolyogva megjegyezte, a „feudal-radikál” politikusok, szilvás gombócok és főleg a vándorzenészek hazájából származó anyai őseitől örökölt? Éppen nem, ha – ugyanis – meggondoljuk, hogy négy évig alig mozdult hazulról, a fél testében bénultan fekvő édesatyja kórágya mellől felváltva édesanyját a beteg ápolásában és szeszélyei kielégítésében. Alig szabadult meg tehát ama béklyók közül, melyekkel a fiúi gyöngédség és kegyelet ha nem is a szobák, hanem a város falai közt oly hosszan fogva tartotta: az az őszinte, mély sóhaj, mellyel az utolsó göröngyöt a drága halott sírjára dobta, csaknem összefolyt ama lélegzetvétellel, mellyel az egy helyt sokáig vesztegelni nem tudó, élénk természetű fiatalember a szabadság után lihegett; s miután körülményeinél fogva ma az Alpesek hófödte tetőin nem barangolhatott s holnap az Óceánon túl a Cordillerák bódító balzsamos levegőjét nem szívhatta: magába lehelte legalább a megyei országutak minden porát. És ezt kedve szerint tehette. Ha vakarni kezdte a torkát, akárhová betérhetett: előtte mindenütt kiszedték a kapufélfát.

És ha olykor meg is történt, hogy ebéd végeztével érkezett ebédre, éji szállásra pedig oly időben, mikor a háziak már nyugodni mentek, s disznóölés vagy szüret ideje helyett nagymosás vagy általános meszelés és szobafestés alkalmával mutatott be egy-egy fővárosból érkezett elegáns vendéget: megbocsátottak neki, mert hát hasonló szeleskedéseit vagy baklövéseit előzékenységének, figyelmének nem egy jele által tette jóvá.

Többi közt Aurél is, ki Leandert két napra rá a városban meglátogatta, kedves komájának nyakába borulva így szólt:

- Fogadd őszinte hálámat a gyöngéd baráti meglepetésért, mellyel egem és kedves nőmet annyira leköteleztél, oly boldoggá tettél. Most egyszer nem vittél a főispánékhoz, s nem is fogtál tudósasszonyt, kedves jó komám, hanem valódi áldást hoztál a házra a Csegei Guszti hintóján.

- Szandlauferén – igazítá őt helyre Leander úr pedánsul disztingválva, ahogy egy valódi szakemberhez illik.

Egy év múlt el és Leander arra a sok bosszantó kérdésre, hogy mikor szünteti meg már örökkévaló kóborlásait mások kocsiján? Azt a feleletet adta, hogy – megházasodott! Anyja közbenjárására nőül vette egy prágai gazdag kocsigyárosnak épp oly csinos, mint finom mázú, azaz műveltségű egyetlen leányát és miután apósa, dacára, hogy rajongó ifjú cseh deklaráns volt, fióktelepet nyitott Magyarországon, mégpedig ott a megyeszék helyén? idővel az egész vidék Leander úrnak, mint neje által a Viszkocsil-cég egyedüli örököseinek kocsijain járta, koptatta az országutakat.

**

A tudós asszony és a tudós doktorok jövendölését pedig meghazudtolta az az örvendetes esemény, hogy két év múlva Auréléknál fényes keresztelőt ültek megint. S az új honpolgár mindjárt azzal kezdte meg földi pályáját, hogy másnak a fogatán, tudniillik keresztatyja, Szélváry Leander úr két telivér sárgájú, pompás phaetonján kocsizott az isten házába. Mások kocsiján, miként Leander úr: mikor a megboldogult kis Elemér festett élő képmását hozta a szülők vigasztalására, örömére.

A kis Elemér II. oly erős és egészséges gyermek, hogy Isten áldásával bízvást nagyra fog nőni.

És azóta örök verőfény uralkodik az andalaki kis paradicsomban.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 114-151. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása