2016. szept. 21.

Szalóczy Bertalan (1842-1895): A perjési Laposról





Kisfalutól Perjésig gyönyörű erdei út vezet a Bikken keresztül.

Ifjú koromban, ha dolgom nem volt is Perjésen, számtalanszor megtettem ezt az utat még gyalog is, csak azért, hogy gyönyörködhessem a vidék szépségeiben; csak azért, hogy szívhassam azt az üde, hűvös életadó levegőt, melyet e táj kilehel.

Abban az időben azonban még nagyon megnehezíté az itt való járást az a körülmény, hogy az itt átvezető utat emberemlékezet óta sohasem csinálták vagy igazították. Az erre lefutó hegyi patakok lefolyásait nem szabályozván, annak vize mind ide szivárgott s lett belőle olyan feneketlen sár, melyen gyalog is csak nagy kerülgetések által lehetett keresztül haladni.

De egyszerre egy kemény, hirtelen szavú úriembert tettek alispánnak a megyén. Nem telt bele két hét, már jött a kemény parancsolat, hogy a tettes vármegye határozata következtében ezt az utat is ennyi meg ennyi idő alatt az illető községek jó karba hozzák.

Az illető községek pedig valának: Kisfalu és Perjés.

Minthogy a hirtelen szavú alispán hirtelen kezű is volt, a dologgal nem lehetett tréfálni. Azért Kisfalu és Perjés érdemes elöljárói számtalan gyűlés és végzés után végre elhatározták az út megcsinálását olyképpen, hogy mindenik község az út javítását a maga határában kezdvén el, az árkolással és kavicsolással haladni fog a másik község felé. Amikor aztán összeérnek és a munkát bevégzik, lészen nagy áldomás.

Meg is lett az így szóval, de bizony cselekedettel nem. Mert mikor a kisfalusiak odaértek a munkával majdnem az útvonal közepére, letették a kapát és azt mondták: tovább nem megyünk, mert ez itt már perjési határ, csinálják tovább a perjésiek. A perjésiek szintén azt felelték, hogy de bizony kisfalusi határ, csinálják a kisfalusiak, úgyis ők járnak rajta legtöbbet.

Aztán nem csinálta egyik sem. És úgy maradt minden. Míg két oldalról az új pompás kavicsos töltés haladt, addig e pompás, kavicsos töltés közepe táján ott díszlett vagy húsz ölnyi szélességben a régi sártenger, az úgynevezett perjési Lapos. Az új töltés által még jobban megszorított vizek mind ide szolgálta s lett ez a hely zöldes, nyálkás vizű feneketlen mocsár, kígyók és békák boldog tanyája, utasok veszedelme.

Persze, a haragos szívű alispán erről nem tudott semmit. Az elöljárók pontosan beadták a jelentést, hogy az illető községek a kiszabott munkát ledolgozták s jól vagyon minden. Ezen a vidéken úr nem jár, szolgabíró erre nem vetődik. Ki érdeklődött volna a perjési Lajos iránt? A parasztok másfelé csaptak magoknak utat s az egy cserépi főerdész, kinek ez lett volna valódi útja, öreg, törődött ember volt már, ki soha ki nem ment a házából s ha valami famíliája Miskolcra ment is, az is az erdőkön, hegyi utakon vágott keresztül. Nem volt tehát, aki panaszt emelt volna a felsőségnél és a perjési Lajos maradt úgy, ahogy volt, sok és számos esztendőkön keresztül.

Hanem egyszer a cserépi vén erdész meghalt. Jött helyébe egy csinos fiatal ember, aki szerette a mulatságot, társaságot, dínomdánomot -, akinek sohasem szakadt ki házából a muzsikaszó.


Ez a fiatal erdész úr egyszer nagy vadászatot rendezett,mely azért ígérkezett érdekesnek, mert – amint a kerülők mondták: - egy szarvas vetődött a felső vidékekről a zsérci pagonba. erre a vadászatra aztán meghívta az ifjú úr az egész vármegyét; ott volt a főispán, alispán, főjegyző s a többi.

A főispán és főjegyző együtt mentek a főispán kocsiján. Hibát tett az ifjú erdész úr, hogy neki előre meg nem üzente, hogy Kisfalutól a hegynek térjenek s ne menjenek a Laposnak; de hát az ő esze is mindig a hiábavalóságokon járt s így történt meg aztán a nagy baj.

Vígan csattogott az új töltésen a főispán kocsija Perjés felé. Gyönyörködve mutogatta a főjegyző a mellette ülő főispánnak a pompás kikövezett utat.

- Istenem! mennyit haladt a világ csak egy évtized alatt is – sóhajtgatá a főjegyző, ki éppen egy évtized óta volt főjegyző. – Ki hitte volna, méltóságos uram, hogy még valaha itt is ilyen úton járjunk?

Mikor legjobban dicsekedett a főjegyző, ekkor „zsupsz Belegrád!” bele a lapos kelő közepébe; a négy szürkének csak a füle látszott ki a pocsolyából s a feldőlt kocsinak az oldala nézett az égre.

Csak az volt a szerencse, hogy a négy szürke sebes futásában már majdnem átért a Laposon s a feldűlés a másik part közelében történt, hol a kocsit már a négy szürke nem bírta. Így történhetett meg az, hogy a főispán az alája került főjegyzőnek a hátára ugrott s innen egy másik merész ugrással kitette magát a szárazra. De bizony főjegyző uram megnézte a Laposnak a fenekét is és mikor nagy nehezen kihúzták a hínárból, úgy nézett ki a megye pennája és dicsősége, hogy édesanyja sem ismert volna reá.

Persze, hogy még a főispánnak állott feljebb.

- No, tisztelt barátom, ezt nem hittük volna egy évtizeddel ezelőtt!

Ez a szó nagyon fájt a főjegyzőnek. És ott el is határozta magában, hogy ezért meglakoltat az illető szolgabírót és községet. A vadászatról hazatérve írt is a szolgabírónak egy olyan dörgedelmes levelet, melyet az nem tett ablakába.

A szolgabíró megriadt s rögtön küldönce által tudatta a perjési bíróval a dolgot, meghagyva neki, hogy azt az utat három hét alatt rendbe hozassák.

Kobza Boldizsár perjési bíró azonban visszafelelt, hogy mivel még kérdéses a nevezett perjési Lajos hovatartozandósága, említett perjési Lajos megcsináltatását addig foganatba nem veheti, míg a tettes vármegye a Lapos hovatartozandóságát törvényesen meg nem állítja.

Nos hát, a főjegyző ezt is megtette. Három hét múlva ott voltak a megyei mérnökök a Lapos körül. Húzták a láncot Kisfaluig, meg vissza Perjésig. Ott lobogott a sok zászló, ott lépegetett a sok esküdt, méregetvén a távolságot erre is, arra is. Végre mégis csak kisütötték és megpecsételték, hogy a Lajos csakugyan Perjéshez tartozik és annak megcsinálására csakis Perjés kötelezhető.

De míg ez ügy folyt, a főjegyző megházasodott. Minthogy már így neki otthon is volt kivel viaskodni, abbahagyta a községekkel való viaskodást, melyben pedig hajdan oly nagy gyönyörűségét lelte. Elfelejté a Lapost is. A szolgabíró is elfelejté, amennyiben út meg felülről nem szorították. Így aztán a Lapos megint maradt úgy, ahogy volt évekkel ezelőtt.

De már a múlt őszön itt mégis olyan történt, melyet már a szolgabíró sem hallgathatott el.

A zsérci esperes leányát elvette a szolgabíró fia, a „nyurga esküdt”. A kelengyét Miskolcon szerezték be s annak hazaszállítására az öreg tiszteletes úr a szomszédját: Tarsolyos Mátyást fogadta meg. Mivel az öreg úr a köszvény miatt maga nem mehetett, az egyházfit kérte fel, hogy a szekeressel menjen be Miskolcra s a már nagy ládákba pakolt holmikat hozzák haza; de csak csöndesen jöjjenek, mert azokban a ládákban igen sok üveg és porcelánfélék is vannak.

Mikor aztán Tarsolyos Mátyásék a tiszteletes úr kapuján kifordultak, eléjök került nagy settenkedve a menyasszony, a kis Ilonka.

- Álljon meg csak kissé, lelkem Matyi bácsi. Ne hallgassanak, hogy az Isten áldja meg! édesapámra. Csak azon igyekezzenek, hogy korán, még napvilágon hazajöjjenek. Hadd lássam meg a holmimat még napvilággal, mert gyertyafénynél nem úgy néz ki.

- Csak bízza rám édes kisasszonyom – felelt Mátyás gazda és örömmel tette el az Ilona által adott sonkadarabot és húsz krajcárt.

Visszafelé jövet megálltak a kisfalusi csárdánál. Itt Mátyás gazda bekapta a sódar darabot, meg a húsz krajcárt. Mihelyt bekapta, mindjárt félrecsapta a sipkát s a kocsival nem a hegyi útnak, hanem egyenesen Perjésnek fordult.

Váltig mondta az egyházfi:

- Mátyás gazda! forduljon amarra; ne menjen a Laposnak, mert majd meglátja, ott veszünk!

- Ej, azt a forgóját! Nekem megmondta a kisasszonyom, hogy korán hazaérjünk; míg én ott felmásznék a hegyen, az alatt erre otthon is leszek.

- Álljon meg, forduljon meg Mátyás, az Istenre kérem, megharagszik a pap.

- Ej, valamennyi pap meg egyházfi van a világon! Nem adok rájok annyit, mint arra az egy szem kis leányra. Aztán nincs is már abban a Laposban víz, mondták nekem izékor, a múltkor, a perjésiek. De ha van is, átmegyek én most a Veres-tengeren is.

Azzal hajrá! gyű te Huszár, Fakó! szálltak s meg sem álltak, csak akkor, mikor a partról belezuhantak a Lapos közepébe, hol mind a két ló elbukott s lefordították a feneketlen sárba a kocsit a drága portékával együtt.

Egész este aztán ott húzogatták a sok holmit a zöld ingoványból hosszú rudakkal, melyeket a segítségül hívott kisfalusiak hoztak. Az almáriomnak mind a négy lába eltört, a komód fiókjai a nagy zuhanástól kinyíltak, mind kihullott belőlök a sárga vízbe a sok szép sávolyos abrosz törülköző; a szép üvegkancsók és porcelán ibrikek buborékolva szálltak le a tó fenekére, hogy ungoknak és békáknak legyenek ezután békés fészkei. A zöld kanapé igen szép barnára változott; hiába vakarták róla a sarat bicskával, bizony csak barna lett az, az is maradt örökké.

Még olyan sírás-rívás, aminő lett azon este a zsérci parochián, nemigen volt Zsércen. Kivált azok az asszonyok! Hiába mondta nekik az öreg tiszteletes úr szokott csillapító és vigasztaló szavait:

- No, no fiaim! No! no!

Másnap reggel eljött látogatóba a szolgabíró és fia, a vőlegény.

Ilona pedig megmutatta nekik a kárt s azt mondta a szolgabírónak nagy síró zokogások között:

- Tudja Laci bácsi, ki ennek az oka? Laci bácsi egyenesen és tökéletesen. Ha Laci bácsi megcsináltatta volna azt az utat, most ez nem történhetett volna. Most már a lakodalom megint tovább marad. Én ilyen bútorral nem mehetek férjhez, apusnak pedig nincs pénze. Várunk aratásig.

Ez fájt a szolgabírónak. Ő jobban siettette volna már azt a házasságot, mint talán a fia is. Özvegy volt és mint mondá, nagyon beleunt a pénzes gazdasszonyok főztébe. Van három esztendeje, hogy nem tudott enni a maga házánál egy becsületes rostélyost. Ettől a házasságtól remélte konyhája reformját s íme – megint elhalasszák.

Ez bosszút kíván. Fogatott s elhajtatott Perjésre.

Ott maga elé hívatta Kobza Boldizsár bírót:

- Bíró! – mondá a szolgabíró -, ha mától számítva két hét alatt az a veszekedett perjési Lapos feltöltve, megcsinálva,kikövezve nem lesz, kendet legelső izromban is húsz forintra büntetem. Érti?

- Igenis értem, tekintetes szolgabíró úr.

Kobza Boldizsár uram aztán a rá következő vasárnap istentisztelet végén a templomból kitóduló népet megállította. Itt értésére adta a falulakosainak a dolgot s keményen meghagyta, hogy a Lapos rendbe hozása céljából holnap minden gyalog és szekeres gazda – a szolgabíró kemény parancsolatjára – a Laposhoz menjen. Mert ki nem megy, öt forintig büntettetik meg.

Akkor a hallgató nép közül kilépett Szőke Pali, a falu ácsmestere s odament a bíró uramhoz. Kezét, fügét mutatva, oda tartá a bíró uram orra elé s azt mondá:

- Olyan nincs! Nem perjési határ. Nem tartozunk.

- Hogyne tartoznánk, Pali öcsém? Hiszen az inzsellérek már felmérték s ki is mondták, hogy az perjési határ.

- Hazudtak. Nem is tudnak hozzá. Mit tudják a mi határunk állapotját az olyan gyütt-ment pennarágók? Megmondta Kanalas István, meg az öreg Rigó Samu, hogy még ők emlékeznek, mikor a Lapos helyén kisfalusiak kaszálgattak ezelőtt ötven esztendővel. Nem kaszálgattak volna, ha nem az övék lett volna. Nem csináljuk. Nem is akarja, nem is kívánja azt mi tőlünk sem a vármegye, sem a szolgabíró, csak bíró uram maga. Csak bíró uram akar vele dicsekedni az urak előtt. Gyerünk haza, atyafiak.

Azzal aztán nagy zúgás, lárma és fenyegetés között oszlott el a nép s nem csinálták a Lapost.

De a szolgabíró most nem engedett. Két hét múlva a bírónak be kellett hozzá vinni a húsz forint büntetéspénzt.

- Ez csak kezdet, bíró uram – szólt a szolgabíró. – Ha mához két hétre megint nem lesz megcsinálva az a Lapos, megint fizet, de már akkor nem húsz, hanem negyven forintot. Kend a bíró, parancsoljon. Ha kend hanyag nem volna, már minden megvolna. Isten áldja meg!

Bíró uram megint megállította a népet a templom előtt. Nagy siralmasan előadja az érzékeny esetet, hogy őt a falu miatt miként büntették meg húsz forintig s megint kiadta a parancsot mind a szekeresekre, mind a gyalogokra nézve.

Már akkor nem csak Szőke Pali maga, de hatan is mutogatták a fügét a bíró uram orra alá.

- Nem igaz a’ bíró uram! – Nem ássa ki egyik varjú a másik szemét. Kend találta ki azt maga.

- De hiszen itt a szolgabíró írása.

Nem adunk mi arra semmit. Nem írta azt a szolgabíró. Ír olyat kendnek a nótárius egy cilinder borért harmincat is. Nem csináljuk, punktum. Gyerünk haza.

Már ekkor a bíró kezdett haragudni. De még jobban haragudott, mikor az öreg Butykos Sári néni, a többitől visszamaradva odament hozzá és nagy kacsingatva és hamiskás mosoly között a vállára ütvén bíró uramnak azt suttogá fülébe:

- Úgy, úgy bíró uram, komám uram. Hamis a kend zúzája. Tudom én, hogy miért akarja olyan nagy erővel megcsináltatni a szegény faluval azt a Lapost. Tegnap este alkonyatkor egy picike kis aranyos madár röpült a selymes almafámra; azt énekelte be nekem az ablakon, hogy bíró uram Kisfaluról akar házasodni, azért szeretné, ha töltésen hozathatná végig az ő galambkáját...

- Elkotródj előlem, te kicsapott boszorkány, mert...

De már itt elfúlt bíró uram.

- No, ha ti így bántok velem, én sem kegyelmezek többé.

És mivel csakugyan másnap sem ment a Laposhoz senki, bíró uram elindult zálogolni.

Még annyi átok, annyi jókívánság nem hangzott sohasem Perjésen, mint amennyi most a bíró uram fejére szállt. Az asszonyok összekulcsolt kezekkel jajgatva szaladgáltak az utcákon, a férfiak káromkodtak, a bírákkal dulakodtak –hiába! bíró uram nem engedett: estére három szekér ásót, kapát , fejszét, kerékkötő láncot vitt fel a faluházához.

De azért a Laposra nem ment senki másnap sem, harmadnap sem.

Szőke Pali kimondta, hogy ha a csecsszopó alól is elviszik a párnát, még akkor sem, mennek; nem, még akkor sem, ha idegen országba kell is a falu népének bujdosni; nem még akkor sem, ha a budai törvényszékre kell is menni.

A bíró nem tudta eladni a sok zálogot. Az a két vattai zsidó, ki árverelni jött volna, orrán csúszva hagyta el a falut.

Valahogy azonban bíró uram később mégis eladván bekapott érte húsz forintot. ehhez a maga pénzéből még húszat hozzá tevén, azt elküldte, mint büntetéspénzt, még a kitűzött idő előtt a szolgabírónak megírva levelében még azt is, hogy a Lapos még most is előbbi állapotában van s amint a dolog jelenlegi mivolta mutatja, a perjésiektől úgyis marad ezer esztendeig is.

Ahogy ezt a levelet kezéhez vette a szolgabíró, fogta az ő drága asztrakán kucsmáját s úgy a diófaasztalhoz vágta, hogy az udvari szabó, a pápista harangozó alig tudta egy heti munkával helyrehozni.

Haragudott. Oka volt pedig mostani nagy haragjának különösen az, hogy azon a nap Zsércen lévén a menyasszonyos háznál, a menyasszony, a kis Ilonka azt mondta a szolgabíró uramnak:

- Laci bácsi, mikor megyünk a perjési töltésre fürdetni?

Ehhez aztán ez a levél!

Rögtön leült. Egy fél ív diósgyőri papírosra jelentést írt az alispánnak. Ebben elmondja a perjési Lapos állapotát. Kéri a perjési bíró ellen a vizsgálatot elrendelni; és vagy a bírót, vagy a netalán tán hanyagságban és ellenszegülésben találtatandó népet példásan megbüntetni.

Az alispán vizsgálóbizottságot küldött Perjésre. E bizottság állott a szolgabíróból, a „nyurga esküdt”-ből és a vattai plébánosból, akinek az volt a szokása, hogy bár majd mindenik küldöttségbe, bizottságba kinevezték is, nem jelent meg sehol. Úgy történt itt is.

Mivel azonban az utolsó órában szolgabíró uramat is elfogta szokásos fejfájása, a „nyurga esküdt” maga utazott Perjésre.

De elég volt ő maga is.

Már előtte való este Perjésen kidoboltatta a bíró, hogy másnap minden ember fölmenjen a községházához, mert itt lesz a szolgabíró.

- El fogunk menni – szólt ki a kovácsműhelyéből Szőke Pali a kisbírónak.

- El bizony. Megmondhatod a drága bíródnak, hogyha eladta a falut, mi is ott leszünk a vásáron.

Ott is voltak. Az esküdt kocsija alig tudott a begyűlt roppant néptől a falu ajtajáig hajtani.

A néptömeg előtt pedig ott vezérkedett Szőke Pali, meg Butykos Sári néni, örökösen hangoztatva:

- Ne féljetek atyafiak, nem csinálunk a bírónak utat, ha az egész vármegye egyetért is vele. Nem, nem engedünk, ha az egész falu népe a váci, vagy a munkácsi tömlöcbe kerül is. Ne féljetek, nálunk az igazság.

Odabent a faluházban elkezdé a „nyurga esküdt” a tárgyalást.

- Nos tehát – szólt az előtte álló Kopza _Boldizsár bírónak -, adja elő bíró, hogy hogyan és miként történt az, hogy a tettes vármegye annyi rendelése és intése dacára is a Lapos meg nem csinálódott? Nos, ki ennek az oka?

- Én nem, tekintetes uram. Én a dolgot mindenkor tudtára adtam a népnek. Zálogoltam is, árvereltem is, hiába! ha nem csinálják, hát nem csinálják.

- Hát aztán miért nem csinálják?

- Abból az okból, tekintetes uram, mert azt hiszik, hogy mivel az ő gondolatuk szerint az a Lapos nem is a perjési határban van, tehát annak a csinálását nem is követeli tőlük sem a tettes szolgabíró úr, sem a tettes vármegye; azt hiszik, hogy ezt csak az én turpisságom találta ki; azt gondolják, hogy azt az utat csak én akarom azért megcsináltatni, hogy valamely nagy dicsőségem legyen a vármegyén és a tekintetes szolgabíró úr előtt.

- Hiszen ezen, bíró uram, rögtön segíthetünk. Kimegyek a néphez s egy pár szóval felvilágosíthatom a tévedés felől.

 A bíró lemondólag ereszté le kezeit.

- Hasztalan, hasztalan tekintetes uram. De hasztalan volna, ha az egész vármegye idejönne is. Ezek már azt hiszik, hogy én már bejártam a vármegye minden úriemberét s hogy szívességből mind az én pártomat fogják.

- De hát bíró uram, végre is ezzel a dolgot el nem üthetjük. A vármegye már most csak a maga becsületéért sem engedheti, hogy az ügy itt megálljon. Ha kendtek nem engedelmeskednek a törvénynek, majd kapnak kendtek sarcot, pandúrt, katonát is ha kell.

- Tudom, tekintetes érdemes uram, tudom. Fáj is a szívemnek, ha úgy látom népem tudatlanságát és rakoncátlanságát, melynek bizonnyal meg fogja inni a levét.

- Mit tegyünk hát?

- Itt tekintetes uram, csak egy mód van segíteni. Meg kell őket győzni, hogy nem én, hanem csakugyan a tekintetes vármegye kívánja annak az útnak a megcsinálását. Erre pedig nincs más mód, mint az, ha engem a hanyagságért a tekintetes s érdemes esküdt úr most odakint az udvaron deresre húzat s jó huszonötöt hegedültet rajtam. Meglátja a tekintetes úr, hogy mindjárt megváltozik minden.

- Böf! – hangzott ki esküdt uram számából egy hang. Ezt a hangot esküdt uram akkor szokta kiadni, mikor a kitörő nevetést akarja visszatartani.

- Fájni fog bíró uram. Azután nem is szoktam én ilyen dolgokat gyakorolni.

- Sohase nyugtalankodjék lelkiismeretében tekintetes uram. Kiállom én, az én eltévelyedett népem javára, habár fájni fog is. Meglátja tekintetes uram, hogy használni fog.

- Csakugyan elhatározott szándéka ez bíró uram?

- Nagy alázatossággal kérném tekintetes érdemes uramnak ezt a nagy kegyességét.

- Jól van, ha csakugyan úgy akarja, legyen kívánsága szerint. Pandúrok, ki a derest.

De azért esküdt uram mégis csak megmondta Márton pandúrnak, hogy rá ne vágjanak a bíróra valami nagyot, hanem csak úgy tessék-lássék!

Mikor aztán kitették az udvarra a derest és bíró uram bús arcával mellé állt, csak elbámult a sokaság.

Bíró uram pedig odaszólt a nép felé, hol Szőke Pali, meg a Butykos Sári hencegett.

- No, fiaim, most már lehet gyönyörűségtek. Most már láthattok olyan dolgot, minő még nem történt Perjésen. Íme, huszonötöt vágat rám, a falu bírájára, a tekintetes esküdt úr, mert azt mondja, hogy az én korhelységem miatt nem csináltátok meg a Lapost. Most, most szóljatok már ti, akik annyit tudtok ordítani. A kegyelmes isten majd visszapótolja ezt nekem is de nektek is...

A nép úgy elhallgatott, mint a sóbálvány Bíró uram végigfeküdt a deresen s Márton mellé állván nagy sóhajjal s nekigyürkőzve felemelvén pálcáját magasan, mintha valami rettenetes nagyot akarna csapni. De azért nem csapott, hanem csak szépen ráereszté a pálcát bíró uramra. A másik pandúr szinte nagy fohászkodások között, szinte így cselekedett a másik oldalról.

Így ment ez egy darabig. Akkor egy kis szünetet tartotta. Ezalatt a szünet alatt csak megszólalt Butykos Sári:

- Nézzétek az istentől elrugaszkodott hamis lelkű farizeusokat. Nézzétek, mint akarják elbolondítani a falut. No hiszen, mondhatom bíró uram, hogy rettenetes büntetés éri kendet. Hányat álljak ki helyette szerelmetes bíró uram? Oh, mondjad drágalátos bíró uram? Fáj-e? Aranyos madaram, fáj-e?

A nép elkezdett nevetni. Észrevették a pandúrok turpisságát és mikor a dolog újra s megint csak a régi módon kezdődött, még jobban kacagott s szamárfüleket mutogatott a deresen fekvő bíró felé.

Bíró uram észrevette, hogy így csakugyan nem jó lesz s azért odaszólt lassan Márton pandúr felé:

- Üssön oda kend istenigazába.

- Odaüssek? Várjon kend no, mindjárt!

Azzal nekifohászkodva odaütött egyet olyat, hogy Butykos Sári néni tüstént a többiek háta mögé futott.

Aztán odaütötte a másodikat kegyetlenül. A harmadikat még kegyetlenebbül.

Hadd lássák, hogy nem tréfa.

Mikor a negyediket ütötte, már akkor bíró uram kegyetlen kínjában a deresbe harapott.

Az ötödik ütésnél félresiklott a pálca a pandúr kezében s a nagy kemény vágás bíró uram derekát érte. Ahogy a pálca derekán végigzuhant, azonképpen hosszában végighasadt a bőr s csendesen kezdett belőle a vér csörgedezni a deresre, onnan a földre.

Vér, vér!

Egy vészkiáltás zúgott végig a nép között: vér! vér! – És mintha óriási kádakból forró vízzel zuhintották volna végig az udvart, úgy kitisztult az a néptől egy perc alatt. Ijedve rohant a nép haza.

Otthon nagy rémülten csukta be mindenik ablakját, ajtaját és pár perc múlva olyan némaság lett a faluban, mint a sírban s egész délután nem lehetett látni egy embert sem az utcán.

Másnap kisétált bíró uram a Lapos felé. Azaz, kisétált volna, de alig tudott haladni a sokaságtól, mely a Lapos környékét szekérrel, ásóval, kapával ellepte. Ott volt mind. Az egyik csapat húzta az árkot, a másik csapolta a Lapos szennyes vastag vizét a szekeresek pedig töltötték, kavicsolták az utat.

Az egésznek pedig rendezője és vezetője volt Szőke Pali. Feltűrt ingujjakkal, kipirult orcával kezében hosszú mérőpóznával szaladgált ide-oda, parancsokat osztva.

- Jöjjön csak bíró uram, nemzetes uram – szólt, midőn a lassan közelgő bírót észrevette -, ezen a helyen, bíró uram muszáj hidat csinálni, mert különben a lecsorgó víz itt megint megáll, akármiképp feltöltjük is.

- Igen ám, Pali fiam, de ki csinálja meg? Nincs pénz.

- Ki csinálja meg? Hát a falu, meg én. Csak fát hozzanak, majd leszek én mestere ingyen. Ha bíró uram szenvedett érettünk, ne féljen, mi is szenvedünk érette.

Két hét múlva a „nyurga esküdt” a menyasszonyát, a kis Ilonkát vitte haza. Nagy volt a násznép. Ott volt a szolgabíró, az alispán, a főispán, a főjegyző, ki azóta megint özvegyen maradt,

Ebben az útban a násznépet két meglepetés várta. Az egyik Perjés felett. Szép zöldellő tölgyfa ágakból készített diadalkapu alatt várta itt az egész perjési nép a násznépet.

Mikor az urak odaértek, megállították a kocsikat. A nép közül ekkor pitykés dolmányban kilépett Szőke Pali s egyenesen odament a menyasszony kocsijához. Kezében nagy aranyos tálcán néhány üvegkancsót s porcelán ibriket adott át az örvendező Ilonkának, melyet a perjésiek a lecsapolt Lapos vizeiből halászgattak ki. A hosszú versezet, mellyel Szőke Pali az ajándékot átnyújtá, így végződött:

Ez aranyos tepsin, mikor általadom,
Kegyelem fejemre. Egyébre nincs gondom.

Másik meglepetésül pedig szolgált ama kanyargó, kemény és pompás töltés, mely a régi Lapos süppedékén keresztül vezetett; és az a híd, mely szép tulipános faragású korlátjaival ma is áll és melynek egyik legmagasabb gerendáján ma is olvasható e faragott írás:

ANNÓBAN. EZ HIDAT ÉPÍTETTE
KOBZA BOLDIZSÁR
PERJÉSI BÍRÓ, SAJÁT TESTÉNEK TÖRETÉSE, VÉRÉNEK
HULLÁSA ÁLTAL.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések. 33-52. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása