2016. szept. 13.

Józan Miklós: A vallás Tompa költészetében





Egy nyugati költő mondja valahol, hogy a művész, aki valóban szépet és nagyot akar teremteni, előbb az Istenhez fohászkodik s onnan felülről a világosság Atyjától kéri és várja a jó adományt és a tökéletes ajándékot: az ihletést. Ez kölcsönös a munkának értéket és maradandóságot. Ezért van, hogy minden igazi művészi alkotás fölött ottan lebeg a vallásos színezet: mintegy elömlik rajta és a vonzalom varázsával veszi körül. Így teremt az igazi genius.

Miből önként következik, hogy ha mi a művész remekét meg akarjuk érteni, nekünk is hasonló előkészületet kell tennünk s a mindennapiság zsibbasztó légköréből föl kell emelkednünk arra az eszményi magaslatra, amelyről a teremtő lélek átpillantott a föld s az ég titkaira, mérlegelte azokat, felismervén bennük mindenütt az isteni gondviselés utjait és ujjmutatásait. Ima nyitja meg a mi számunkra az eget. És ima, vagyis benső vallásos érzet nyitja meg előttünk a költészet fenséges birodalmát, hol a jó és rossz örökös küzdelméből az Isten és az ember egyaránt nemesülve és győztesen kerül ki, hol a szép és igaz, mint ikertestvérek csókolják egymást. A költészet –ha nem is Ikarusi – de fennen ragadó szárnyakat kölcsönös nekünk: oda visz bennünket az örök élet forrásaihoz, hol megenyhül a földi fájdalom, ahol a részvét sebeket kötöz, kenyeret szeg s a külső áldozat üres formalitásai helyett önmagát gazdagítja, amikor irgalmasságot cselekszik. Fennen ragad… Csak az Úr színe előtt állapodik meg, hogy az ő örök dicséretét zengedezze s az ő mennyei palástjának bíborával és szentségével vonja be a mi számunkra a szegényes otthont, a kérges tenyerű szülőket, az iskolát, a templomot s az új meg új eszmék zajában kavargó társadalmat, melynek hatalmas hymnusa csak ebben a refrainban öntheti ki teremtő terhét: „Egy jövő, egy hit, egy szövetség!”

Így fordulva a költőhöz, megérthetjük őt és korát. Megérthetjük még azokat a titkos gondolatokat is, melyek szelíden elrejtve szunnyadtak az ő kebelében s csak akkor nyertek élő és örökre kiható kifejezést, amikor arra a szenvedések olvasztó kohójában, ebben az örök műhelyben a kedvező pillanat elérkezett. A költő sejt, a költő érez, a költő ért, okul, a költő szenved és imádkozik. Nekünk mindezt át kell élnünk vele, ha közel, igen közel akarunk férkőzni az ő nagy szívéhez, mely örömeinek és fájdalmainak állandó forrása.

Ebben a szellemben írtak régen az Isten választott népének, az Izraelnek, zsoltáros dalnokai és prófétái, kiknek műveit áhítat nélkül nem forgathatja a késő nemzedék. Ilyen szellemben írtak a régi Hellas és Róma jelesei, kiknek munkáiban visszatükröződik a naiv néphit é regék világa mellett az az elpusztíthatatlan erkölcsi felfogás is, melyek épségétől egyesek, népek és birodalmak, sőt az egész világ jóléte és fennmaradása függ. S aztán ott vannak az evangéliumok, melyek úgy, amint vannak – eltekintve attól, mit egyik vagy másik felekezet beleolvasni igyekszik –mindnyájunk előtt örökbecsűek. S leginkább azért az erkölcsi tartalomért és vallásos ismeretért, mely egyszerűbb és fenségesebb kifejezésre talán még sehol sem talált. Ez biztosítja tehát – igazi benső értékük és nem a mi műgondunk vagy fanatizmusunk – számukra a halhatatlanságot.

Az igazi költői alkotások, mint látjuk – Istentől erednek; Istenhez vezetnek. S ezek között kivált a vallásos költészet az, mely magán hordja ezt a bélyeget. Erdélyi János, a költő és kritikus mondja éppen Tompa első verskötetének bírálatában: „A szent énekek úgy sietnek föl az égre a szív mélyéből egymás mellett, miképp a góth tornyok. Itt csak két pont van: zenit és nadir, legmagasabb és legmélyebb; forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont, melyek között szárnyalnia kell!...” És ismét: „A szent költészetbe semmi egyéb nem tartozik, mint Isten és én magam.” S ezzel egyúttal sújtó kritikát mond azokra a termékekre, melyek abban az időben a költészetnek ezt az ágát szerényen képviselték s a terméketlenség okát abban találja fel, hogy talán-talán nem is vert még mindez ideig erősebb gyökeret mibennünk a kereszténység. Lehet. De amikor az Úristen a csecsemő gügyögő ajkának öntudatlan vallomását is elfogadja zsoltár gyanánt, akkor mi is engedékenyebbek lehetünk a vallásos költővel szemben, aki a mindnyájunk előtt ismeretes motívumokat, hol a szív, hol a természet képei alá rejtve, azokat végtelen változatban hozza felszínre, anélkül, hogy túlságosan visszaélne a bibliai szín, alak és helyzet törvényeivel. Ezt különben egyesek hibának tartják, mások erénynek minősítik. De maradjunk meg a középúton s ha elfogadjuk a költő saját kijelentését, mely szerint ő, mint az egyszerű nép őre, azokban a csendesen elvonult gömör-megyei falvakban – „lant és biblia” karján ringatva lelkét óhajtotta nyáját s ma már minket is – „nevelni, oktatni, deríteni”: akkor nem fogunk tőle többet kívánni,m int amennyit ő maga ígér; nem mérjük őt össze sem hazai, sem külföldi jelesekkel; egymagában is elég nagy ő arra, hogy kedélye mélységével, eszméinek gazdagságával, szigorú erkölcsi érzületével, vallásos buzgóságával és hazaszeretetével fogva tartsa és betöltse az örök jó, szép és igaz után epedő és szomjúhozó lelkünket.

Ilyennek ismerem én Tompát. S mint ilyent óhajtom bemutatni.


Értekezésem címére és tárgyára nézve itt még csak annyit jegyzek meg, hogy a vallást általános jelentőségében keresem Tompa költeményeiben s éppen azért keblünk legszentebb érzelmének megnyilatkozását feltalálom mindenütt, ahol Istenről, a világról és az emberről s ezeknek egymáshoz valóviszonyáról van szó s ahol akárhányszor mint egy kép, egy odavetett hangulat érinti és józan mámorba ringatja lelkeinket. Ott kutatunk tehát kegyeletes érzéssel és boldogító nyugalommal, ahol az ég és a föld, az isteni és az emberi, a költői képzelet szivárványhídján egymással találkozik. A vallás – csillag az égen és virág a földnek anyai kebelén. A vallás – a halandó test menyegzői ruhája s az idvezült lélek hervadatlan koronája. A vallás – mindennapi kenyér és az örökéletnek itala. A vallás – igaz, mert a szívnek költészete és igaz a költészet, mert a szívnek vallása.

A mester beszél. Figyeljetek!

A természet kebelén nőve el, annak dajkálkodó gondjai között folytatva életét, mi természetesebb, mint hogy szívének húrjait elsősorban annak ellentétei ragadják meg s hozzák kellemes rezgésbe. S a nagy és a parányi, mely szemét és lelkét foglalkoztatja, egyaránt arra a vallomásra bírja, hogy a külső természetnek kaleidoszkóp gyanánt forgó tüneményei csak az alkotórészek örök harmóniáját s ebben az Isten létét hirdetik.

„Teremtő Isten! hová tekintsek,
Hol nem lássam hatalmadat?
A fényes napban, a porszemben
Te megdicsőítéd magad!
égen és földön mindenütt
Dicsőséged lángfénye süt.”
(Harangszó I.)

Ráillik tehát a valódi költő jellemzése, mely szerint „elméje és kedélye – mint a sima víztükör – tisztán veti vissza a környező világot; megérti az értelmetlen világban munkáló örök hatalmat”. S ez őt annál inkább boldogítja, mert a láthatóról a láthatatlanhoz, a végesről a végtelenhez emelkedve őrizheti meg ő maga is azt a benső lelki harmóniát, mely őt a jóságos Isten és az emberi szív tolmácsává avatja. Mint „a költő fiához” c. versében oly szépen festi:

„Beszél a szent, dicső természet,
De mi vagyunk tolmácsai:
A szív, amit titokban érzett:
Tőlünk hallja kimondani;
Ülünk villám – s tengerhabokra,
Értjük virág s szellő szavát;
Mi az Úr égő csipkebokra,
jelentve általunk magát.”

Eleget tesz annak a követelménynek is, amelyet egy még ma is élő jelesünk támaszt a népnek eme szellemi vezéreivel szemben. Szerinte „minden írónak, költőnek kisebb-nagyobb mértékben prófétaszerű hivatással kellene bírnia, melynél fogva egy határozottan körvonalazott társadalmi, vagy vallási eszmét hirdet”. (Endrődi) Mindenütt eltalálja tehát az igazi hangot, mely gondolatait és érzéseit továbbadja, hogy lanyha szellő vagy zúgó szél gyanánt felüdítse, vagy megacélozza a mi tapogatódzó és bágyadt törekvéseinket. S míg e tekintetben felülemelkedik a közönséges halandó mértékén, a prófétai ihlet nála csak arra való, hogy annál inkább hódoljon a természet urának mosolygó hatalma előtt. Így várja a vallásos ember gyengeségének beismerésével a tavaszi természet bájos ébredését:

„Hogy míg az ember sokat képzel,
Míg tervez, s alkot gyarló kézzel
És alkotmánya összedül:
Láttassék itt még felépülve
Az erős Isten csodamüve,
Mely nagy, szép s igaz egyedül.”
(A Tavaszhoz)

Egyik rokonszenves – mert patrióta – magyarázója „a néma éj” fönséges rajzában is” felfedezi azt a „kenetteljes vallásos érzelmet”, mely a nagy mindenség iránt táplált szeretetben nyilatkozik:

„Alkotó természet, tudhatatlan
Utaidban nagynak írva vagy!
S a kis ember rövid életében,
Buvárkodván titkod tengerében,
Bár ne értse: érzi lelke – s nagy!”

Mindezeken az itt-ott elszórt tükördarabokon meglátszik „a homlok fensége, a szív tisztasága”, és elárulja „a felsőbb eredetet”. Annyi itt a természeti kép és hasonlat, mely nemcsak ridegen csillog, de egyúttal melegít is, hogy első látásra azt hinnők, hogy itt tulajdonképpen egy panteista gondolkozóval van dolgunk, ki előtt az Isten személyes léte s annak meghitt vonásai felolvadnak a különböző elemekben. Korántsem. A költő maga adja erre a leghitelesebb cáfolatot, midőn Szent Dáviddal versenyre kelve így énekel:

„Oh Isten szép, szabad világa,
Igazsággal, fénnyel megáldva,
Kútfejeid mily kiesek!
Hol égő homlokom kihülhet,
S szivemre száll, vigan, üdület:
Én kebeledre sietek!

Ezer csudával ime rakvák
Az ég, a föld, e kincses aknák;
S ha a lélek fenn, fenn ragad,
Vagy a mélység fölé borulok,
Hogy látok, értek és okulok,
Ugy boldogít e gondolat!

S mint a buvár, ki hab közé dől:
Él a fennről vitt tiszta légből,
Míg rá mélység s tenger borul:
Erőt innen kölcsönzök, innen!
S míg lenn futok, küzdelmemben
Én lábom meg nem tántorul.”
(Ki a szabadba...)

Éppen úgy, mint a Robert Burns embere, ki lábaival a földet, de fejével az eget érinti. Nem riad vissza a küzdelemtől, melyben a magához és Istenhez való hűség nyújtja neki a legszebb pályabért; hanem tökéletes bizalommal dobja magát az élet hullámaiba, mely a küzdőnek természetes eleme, amelyben jól érzi magát. Időben, térben, nincs hely vagy pillanat, melyet ne az Örökkévaló töltene bé. Virraszt az özveggyel az éjfél rémséges órái között s megnyugtatja jeltelen sírokban a hazáért elesett dicső bajnokfiakat. Ez az, mikor a hazaszeretet lobogó kitörése is vallássá magasztosul:

„Oh, áldassék az égi hatalom;
Melytől intézve van a habokon,
A szélvészben az a kis deszkaszál,
Min a szegény hajótört partra száll;
Az a csillag, mely fel-feltünedez,
S az éjben a vándor vezére lesz!

Ki veszt sokat, mindent mi drága itt:
Hitét ha őrzi, őrzi őt a hit;
Az átok elhal, tart az ima még,
Míg a föld ködös, fenn derült az ég;
Siralmak völgyén, vad kietlenen,
Hol ember nincs már, Isten megjelen.
(A Gyászoló)

S mindezt nem csupán az egyszerű falusi pap mondja keresetlen egyszerűséggel és mély meggyőződéssel a nagytermészet és az egész világ hallatára, hanem a költő és ember egyaránt. Ezért az Úrnak igazi felkent szolgája ő, ki mint a hajdani próféták legtöbbet önnönmagából merített, abból a csodálatos erőforrásból, melyet az Úr lelke táplál, mint „kezdetben a vizeket”. Erdélyi, e szigorú kritikus, így adózik Tompa fényes tehetségének, mely mint az ősz, többnyire borongásra, elmélkedésre hajlik: „Tompának adott az Isten érzeni; amit érez, megírni; amit megír, elmondani”. S hova kell ennél nagyobb dicséret és elismerés, amelynek minden szavával egyetértünk, éspedig annál inkább, minél jobban elmerülünk az ő gazdag és sokoldalú költészetének olvasásába és élvezésébe. S ami szintén nagy érdem nála, ez az, hogy bátran és titkolózás nélkül olvashatja mind, amit írt, úgy az édesanya, mint a serdülő gyermekleány, fiúk és unokák. Ha Gileádban nem találnál balzsamot, itt bizonnyal találni fogsz. Ha elvesztetted volna a világ tömkelegében a kivezető fonalat, Tompa múzsája szeretettel és bizalommal kezedbe adja azt. S amíg elmélyedő lelkének rajzolatival gyönyörködtet, ő maga is mindezekben igaz gyönyörűséget talál. A női lélek bájával mondja Olajágjában: „gyönyörködésem nem a szem hiú legeltetése, hanem a lélek szent mulatozása, látás és érzés, élvezet és imádság”.  Saját szavai szerint is: „Ő az a gyöngyhalász, ki a zúgó elem mélységein sebtében és válogatás nélkül szedi össze a kagylókat, de majd a parton nyugodt megfontolással vizsgálat alá veszi, hogy az értékest, mely igazgyöngyöket rejt, megtartsa, a többit pedig a tengerbe vesse vissza.” Mohóvággyal kutat tehát ő is mindent, az ég magasát, a föld rejtekét, a szív háborgó vagy szeretetteljes indulatait, elmereng a múlt emlékei felett, azokat regéiben és mondáiban az újdonság ingerével és a költőiség zománcával vonja be, hogy megóvja az elmúlástól; mert előtte úgy az isteni, mint az emberi egyaránt kedves. A természet reá nézve „a legtisztább gyönyörök kertje, a nyugalom sátora, a vigasztalódás temploma, de becses tudomány iskolája is.”

Egynémely bírálója rossz néven veszi tőle, hogy a tanítói elemnek igen nagy tért enged át költészetében; és akárhány költemény csak azért látott napvilágot, hogy a benne rejlő erkölcsi tanulságnak legyen külső burka. Mint mondják, világirodalmi szempontból, ez leszállítja az ő geniejének értékét. S ebben, ami a magasabb kritikát illeti, igazuk is lehet. De mi csak hálásak lehetünk érte, hogy ez így van és nem másként. Elvégre nem itt a helye, hogy a művészetnek önmagában elégséges (art for art’s sake) voltát vagy ellenkezőjét bizonyítsuk, vagy vitassuk; de annyit mindenesetre jegyezzünk meg, hogy az emberiség legnagyobb prófétája, költője és tanítómestere, az Úr Jézus Krisztus is folyton tanított, nevelt és derített, s ebben a mi Tompánk jó nyomokon haladt. Az ő szellemében, bátran mondhatta tehát ő is: „Mi vagyok én itt?..., e roppant világ közepette? Nem féreg a porban, de ragaszkodó gyermek a szerető Atya lábainál.”

S éppen ezért nem felejtkezik meg az ő ember-testvéreiről sem, akikkel talán egyénenként nem mindig és mindenben rokonszenvez; de azért tudja, érzi jól, hogy újból és újból csak a szeretet válthatja meg a világot, az a szeretet, mely karjaival átölel egyaránt szegényt és gazdagot; átöleli az egész világot. Amennyire otthon érzi magát a nagy természetben, mely az isteni bölcsesség tüköre, épp annyira otthonos az erkölcsi világban is, hol annyi ezredév óta játszik nemünknek dicina comédiája. „Ismeri az életet s világot, mint önmagát is, nem felületesen, hanem legbensőbb bensejében”. Szerette és ismerte az embert, a föld porát, s Istennek gyermekét, kiről Olajágában ily remek ellentétekben emlékezik meg:

AZ EMBER:


szelleme Istennek, teste a sárral köti össze; erényeiben felséges, vétkeiben irtózatos; ha szeret: angyal; ha gyűlöl: ördög; arca a megdicsőültek s elkárhozottak vonásait egyképp felölti, s keble lehet menny, lehet pokol; a magasság, melyre emelkedhetik, a mélység, melybe süllyedhet: mérhetlen; ajka áld és átkoz; keze kenyeret és mérget oszt. A déli fény és vakító sötétség szomszédok lényében. Feláldozza magát mint vértanú az emberekért, és széttépi, mint fenevad, az embereket. Egyszer megváltó, máskor áruló. A természet meghódítja s erőit szolgáivá teszi; kezeiben hordja a tudás mélységeinek kulcsát; haladása az ismeretek országában nagy, míg erre nézve: „Ismerd meg tenmagadat!” évezredek óta alig haladott elő” – de azért így biztat: „Ne legyen senki kevesebb, s ne akarjon több lenni, mint ember!”

Belátja ő is, hogy a gyakorlati vallásosság nem egyéb, mint az élet művészete, mely mindig többet követel attól, akinek több adatott. Erősen áll hitében. De előtte is megjelenik a kísértő a kétkedés köpenyege alatt; bejárják együtt a végtelent... Ám ez csak untatja és fárasztja őt, lelke vágyódásait ki nem elégíti, s nyílt vallomásban tör ki:

„De elfáradtam s visszavágytam én
Csendes lakodba, égi hit!
Csendes lakodnak tűzhelyénél
A béke lángja melegít.”
(Harangszó IV.)

Pályája, a lelkipásztorság kedves előtte; annak igáját szeretettel hordozza. Munkálkodik, mint a bányász, keresi a romolhatatlan lelki kincseket; s amint megleli, szét is osztja azokat; mert ő adakozás által gazdagodik és nyeri meg az örök életet:

„Világosító bánya-mécsem,
Ne aludjál ki, oh remény!
S mely a lopók kezére nem jut:
A kincset megtalálom én.”
(Harangszó V.)

És hogy teljes legyen ez a senki által soha nem vitatott, kétségbe nem vont szentháromság, ömlengve kéri istent, mint a legtisztább szeretetet:

„Mély kútfeje a szeretetnek!
Legyek hasonlatos hozzád4
Te tenger vagy: harmatcsepp legyek én,
Mely tisztán fénylik a fa levelén,
Enyhülést hoz, és áldást ád!”
(Harangszó VI.)

Hit, remény és szeretet élteti őt még akkor is, amikor pályatársai hidegen fogadják; amikor csendes, boldog családi élete, mint életének egyik legszebb ábrándja megvalósulása után az igazi békés madárfészekből a sors kiragadja a pelyhes magzatot, s egypár év után ismétlődik ez a komor látogatás, hogy még több reményt raboljon el, s a nemes szívén ejtett sebet gyógyíthatatlanná tegye. Nehéz próbák, nagy szenvedések. Emberi sorsunk közös vonásai. De az ő nemes keble csak épül:

Kemény csapás, nagy szenvedéstül,
S magasb érzelmeket terem.”
(Eger határában)

„Békén hordoz  mindent, mint egy valódi nemes kedély” – mondja egyik szigorú bírálója, Tolnai Lajos. S ő maga is így énekel:

„Hiszen - bár utaid nem láthatom -,
Hogy javamra van könny és fájdalom!
Jól tevél hát, felhőt vonván egemre,
És bút küldvén a bú helyéről:
Lelkem könyüimnek vizében
Mint a gyolcs megtisztul, fehérül.”
(Harangszó)

A reá és családjára, mint a közös édesanyára zúduló súlyos csapások között fenntartja őt a gyöngéd női kéz. Szép és művelt lelkű nője úgy áll mellette, mint egy őrangyal. S ennek a családi meghitt, szent viszonyának köszönhetjük Tompa legszebb költeményeit, melyek a csendes házasságot, otthonias meleget és ragaszkodást magasztaljuk. Köszönhetjük azt is, hogy Tompát mint embert, papot és költőt egyaránt nem hagyta el még utolsó perceiben sem Istenben vetett hite, melynek maradandó emléke az „Isten akaratja” c. verse. Ennek a megnyugvásnak ad kifejezést Olajág c. szonettje is:

„Érezd a könny s próbáltatás becsét:
Hidd, hogy atyád hogy szán, szeret, ki dorgál.
Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához...
Igy, ha követe ott fenn megjelent,
S mint a Noé galambja visszaszárnyal
Zöld olajág – s a jó ég válaszával:
Mit újra megnyersz: lelki béke, csend.”

Még a halál képe sem szomorítja felettébb, hiszen az elmúlás gondolatával már egészen megbarátkozott, annyit beszélt az ősz borongó képével, hanyatló sugaraival. Ez csak bizalommal, új élet reményével tölti be szorongó kebelét:

„Nincsen halál, - nem szól enyészet
A sir hideg göröngyiről;
Csak por, mit porrá lenni késztet,
Csak az alak, mit széttöröl.”
(Lorántffy)

A halálban – így üdvözli a „kedves vendéget”:

„Megszünik bú s kin, mely földig vere,
Mi volt lelken, testen átok s tereh;
S csak a mulandó vész el kezeden,
De megmarad a hüség, szerelem,
Sőt általad lész örök élete!”

Ebben a hitben nyugodt és boldog. Gyötrelmes életét szívesen hordozza, abban a reményben, hogy majd ott eléri az örök élet vizeit: ott megenyhül kínozó szomjúsága. (Éjjel)

Verseiben több helyen foglalkoztatja a halhatatlanság gondolata. Egyelőre nem kíván és nem nyújt egyéb bizonyítékot, mint az emberi léleknek az örök lét utáni olthatatlan vágyát. S mégis becses, mégis megnyugtató. Így zeng róla:

„S bár a tulon rejtő palást van
Nem érni földi szárnyakon:
Remény a hit, szép találgatásban,
Jár a nem ismert tájakon.

Isten magas szép mennye!... Majd ha
Repülni gát nélkül lehet:
Dicsőségét, titkát óhajtva,
Oda lehellem lelkemet!”

Sokat szenvedett; de éppen szenvedései avatták őt igazi költővé, ki kezét – mint mondani szokták – a nemzet ütőerén tartotta, s virrasztott a nagybeteg felett... s hímes mesét szőtt számára a jobb jövő tündérképeiből.

Tompa költészete tehát nem csupán alkalmazza és kommentálja az evangéliumot. Merem mondani. az maga is evangélium, melyet bizonnyal jóváhagyna és hitelesítne mindnyájunk tanítómestere, az Úr Jézus Krisztus. Istenfélelem, emberszeretet, hűség, bizalom, öröm, remény és halhatatlanság azok az alapeszmék, melyek nemcsak iratain, hanem egész lényén végigvonulnak. Betöltve az első tanítványok jeligéjét: „Elmenvén, tanítsatok minden népeket.” Aki Tompának tanítványa, az tanítványa egyúttal a Krisztusnak is. S maga is enged a hívó szózatnak: „Tanítsatok minden népeket.”

Íme, a mezei pacsirta szürke köntösében. Íme, „a pásztortűz, mely a körülötte levőknek enyhe világot és meleget ad.”

Forrás: Keresztény Magvető 44. évf. 1. füzet, 1909. január-február