2016. ápr. 8.

Berkes Erzsébet: Méliusz József (1909-1995)





Temesvárott született, feltörekvő polgárcsaládban, amelynek tagjai a nehéz időkben is magyarnak vallották magukat (eredeti neve: Nelovánkovics). Szülővárosa piarista gimnáziumában tanul, Budapesten érettségizik (1928), s mert nem tudja eldönteni, hogy mérnök legyen-e vagy szobrász, a műegyetemre építésznek iratkozik. Nyugat-európai tanulmányútra megy 1929-ben, Zürichben hittudományt is hallgat, végül Szombati-Szabó István papköltő hatására áttér a református vallásra, és a kolozsvári teológiára iratkozik be, itt szerez lelkészi képesítést 1933-ban.

Közben 1931-ben ismét Nyugatra utazik, Berlinben megbabonázza a kísérletező színház, Brechtért rajong, expresszionista szemléletű művész barátai hatására maga is szövegeket ír szavalókórusok számára. Első verseit az Erdélyi Helikon hozza (1930), majd a politikai semlegességet hangoztató Erdélyi Fiatalok belső munkatársa és az Ifjú Erdély egyik szerkesztője. 1932 februárjában az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelenik a Vasárnap este táncban című verse, mellyel a politikai viták tűzvonalába kerül. A vers Csíkban tett kirándulása hatására született, leírja a mulatozókat, s végül egy látomással fejezi be: „Az Oltnak sodrásában tépett, véres gyermekhullák úsznak.” A kép messze nem felel meg a romlatlan népről alkotott hiedelemnek, a zárósorral sugallt magzatelhajtás meg éppen bőszítette a néplélekről valláserkölcsi alapon álmodozókat. A vitában az a különös, hogy mindenki másról beszél, mint amiről a vers szól: számon kérik, egy Nelovánkovics hogy jön ahhoz, hogy a magyarságot bírálja; egy költő hogy jön ahhoz, hogy baljós látomásaival gyanúba keverje a népet; egy református teológus hogy engedheti meg magának, hogy ilyen csúnyát írjon, határolódjon el növendékétől az alma mater; ez a modern költészet? A költői szabadság ügyében felemeli szavát Tamási áron; a család magyarsága ügyében a temesvári dalárda teljes tagsága nyilatkozik; az Erdélyi Fiatalok tapintatosan kiáll a szerzője mellett”; a Brassói Lapokban pedig fiatal költők nyilatkozatban szögezik le, hogy a modern költészet bizony ilyen: „A költő benyomult az életbe, és a valóságot a társadalom szemébe dobta. Akiket ez a tény homlokon vert, mert még mindig a múlt században és nem ezerkilencszázharminckettőben élnek, riadtan láttak destrukciót, perverzitást abban az irodalomban, mely nem szubjektív költői szenvelgés gyönyörűségeit szivárványozza, hanem kétségbeesetten mutat rá a tényekre, melyek a nép vezérei elé vádként is röpülhetnek.” A vita ékesen bizonyította, hogy nagyon sokféle érdek, politikai meggyőződés mentén tagolódik a kisebbségi sorsban egységesnek vélt erdélyi magyarság. Az új, világot megváltó nemzedék egysége tehát illúzió.

Méliusz Józsefet is, ahogy nemzedéktársai jobbjait, a közösség javát szolgáló életprogram megteremtése foglalkoztatja. Az elvesztett világháború, a trianoni békével megvont határok egyszerre jelentettek nyomort, munkanélküliséget és kisebbségi létből adódó távlatvesztést. A létezés kérdései mindenkor foglalkoztatják az ifjúságot mint beilleszkedési problémák. Ám ott, ahol felborult a társadalom rendje és nemzedékek estek el a frontokon, a beilleszkedés történelmi jelentőségűvé fokozódik: az új impériumba be nem illeszkedéstől a szociális elnyomorodás elleni harcig sokfelé nyílt út. Méliusz számára a leglázítóbb élménnyel a nyomor terjedése szolgált. Ekkoriban írja:

Mit ér a szó, ha szép, ha jó, mit ér a költői ábrándozás,
ha melled golyószóró szakítja át és torkod szorítja gáz?
A tett, a tett dönti csak el a félelmes kavarodást.
Légy költő, zsellér, bányász: a cselekvés szül csak változást!

Szükségképpen talál kapcsolatot a baloldali szervezetekkel, és publikálja írásait orgánumaikban. 1934-ben a Gaál Gábor szerkesztette szocialista folyóirat, a Korunk főmunkatársa lesz, 1935-től a Brassói Lapok temesvári tudósítója. Amikor az 1940-es bécsi döntés után Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz és Dél-Erdély Románia része marad, ő továbbra is Temesvárt választja, bekapcsolódik az illegális mozgalomba, az Antonescu-diktatúra ellen küzd. 1944-ben a városba bevonul a Vörös Hadsereg, őt mint magyar nacionalistát feljelentik. Letartóztatják; kiszabadulása után a Magyar Népi Szövetség sajtóirodáját vezeti, majd 1946-ban a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára lesz. Gaál Gáborral – immáron Kolozsvárott – együtt szerkesztik az Utunk című irodalmi-kulturális hetilapot. 1948-ban a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője. 1949-ben letartóztatják – tárgyalás, ítélet nélkül raboskodik -, 1955-ben szabadul. Fogsága alatt felesége a vallatások hatására öngyilkos lett, kiskorú gyermeküket kiutasították Kolozsvárról (elmegyógyintézetbe került). Méliusz megkísérli a lehetetlent: eszményei szerint folytatni az életet. Drámaian kell azonban tapasztalnia, hogy a túlkapások, amelyek az ő életét is kiforgatták, nem múltak el, csak átalakultak, újratermelődnek. 1983-ban, tiltakozásul a Ceausescu-rendszer ellen, kilép az Írószövetségből. Sajátos rezervátumba szorítja a hatalom: tisztes nyugdíj, utazási lehetőségek, régibb írásaiból kötetek – de semmi, amivel tevőlegesen beleavatkozhatna a közéletbe. Még a politikailag kínosan ható emlékeit se teheti nyilvánossá. Magas kort érve még megélheti a conducátor bukását (1989), de ez már keveset változtat az ő helyzetén: a politika nem tudja használni, a fiataloknak balos, az idősebbeknek kínos.

Költő és publicista volt, akinek ugyan 1930-ban indul irodalmi pályája, de a kritika szerint saját hangjára 1934-ben sikerült rátalálnia. Ekkor jelent meg a Korunkban Ben Hepburn hagyatéka című versciklusa: egy néger munkanélküli szólal meg a költő, de csak a vak nem láthatta, hogy milyen valódi élményekből táplálkozik a mondandó. Mégis ez a „szerep” felszabadítja Méliuszt: nem kell a szociális, faji mellőztetést magyarázgatnia, s persze nincs kitéve olyan inzultusoknak,m int a Vasárnap este táncban esetében. Évek múlva ez a rejtőzködő szerepjátszás teremti meg Horace Kockerey alakját – egy ismeretlen királyság elnyomott költője -, akinek egész életművet alkot Méliusz (H. C. Múzeum – H. C. darabokra tört elégiája, 1983). Valójában saját életrajzát szövi bele a travesztiába, megjelenítve azokat a szellemi kalandokat, amelyekben része lehetett egy baloldali értelmiséginek. Az emlékezés kevésbé ironikus, de változatlanul rejtekezve elmondott tényei szólalnak meg Kávéház-köteteiben (Illúziók kávéháza, 1971; Kávéház nélkül, 1977; Tranzit kávéház, 1982; Napnyugati kávéház, 1984; A barátság kávéháza, 1988). Utazások, beszélgetések, benyomások tárcaszerűen megírt jelenetei ezek, szövevényes utalások és jelzések, gondolattársítások váltogatják egymást álmokkal, érvekkel. Az irodalmi szöveg belső kohézióját a mesélő szellemi mozgása adja, akár egy posztmodern regényben – jóllehet Méliuszt ilyen minták nem késztethették. Az olvasó fokonként felfedezi és újrateremti az időrendet, a „történést”, így például azt is, amit soha senkinek nem mondhatott el az író: börtönéveinek eseményeit felesége rémálmaként meséli el.


VÁROS A KÖDBEN

Mint regényíró egyetlen művet alkotott, a Város a ködbent. Eredetileg szociográfiának indult Gaál Gábor fölkérésére, aki az író 1936-os csehszlovákiai utazásáról küldött beszámolója nyomán felveti, hogy a Korunk számára írja meg saját „osztálya”, a kispolgárság társadalomrajzát. Ahogy a Pozsonyi emlékben, úgy a készülő műbe4n is tények, esszéfejtegetések lehetnének a temesvári életről. 1939-re elkészül a mű, nem szociográfia ugyan, inkább a prousti hatás érződik rajta: emlékek, jellemrajzok, esszészerű kitérők; viszont a cél megvalósult: a kispolgárság rajzát adja tények és belső megfigyelések laza szövevényében. A már korábban megjelent szemelvények és a legkülönfélébb kiadók lektori véleményei alapján kitűnő munkának tartják a szakemberek, megjelentetésére azonban nem vállalkoznak. Nincs papír. Nincs pénz. Nincs olvasó. Van viszont háború – a szerző fájó szívvel kénytelen belátni, hogy regénye kéziratban marad jobb idők eljöveteléig. Az 1982-es második kiadás végén terjedelmes fejezetben számol be arról, hogy hányszor és milyen okokkal utasították el könyvét, míg végre 1967-ben napvilágot lát. Hol a munkásosztályt nem tüntette föl elég pozitív színben, hol szentimentálisan viszonyult a munkásfigurákhoz; hol erotikus, sőt egyenest szeméremsértő részletekért kárhoztatják, hol meg azért, mert nosztalgiát táplál az úri világ iránt. A már megjelent kötet nyomán született bírálatokat is fölhasználva Méliusz végül igazított a regény szövegén, de már nem segíthetett azon, amit nem ő mulasztott el: a Város a ködben nem épült bele a magyar irodalom áramkörébe. Epikus anyagának kezelése –meseszövés, szerkezet, időbontás – éppúgy elvesztette az újítás izgalmát, ahogyan történelemszemlélete, társadalomkritikája. A sok tekintetben konzervatív epikai módszereket ápoló magyar elbeszéléstechnikát nem tudhatta kizökkenteni az akkori megszokott kerékvágásból; kritikai szemlélete az eltelt negyedszázad és a társadalmi rendszerváltás következtében avantgárd kezdeményezőből nyomatékosan ajánlott (nem ritkán kötelező) sémává hatalmasodott. Most tehát úgy érezhetjük, hogy egy modern mai regényt tartunk a kezünkben, ámde olyan regényt, aminek tegnapi a szemlélete. Az tudja értékelni ezt az alkotást, ami tudatában van annak, hogy egy alig harmincéves fiatalember írta, s akkor, amikor Herczeg Ferencet tartották az írófejedelemnek.

Nézzük a cselekményt, 1914. július 28.: a Monarchia hadat üzen Szerbiának. Ezt a hírt abban a városkában is kitörő lelkesedéssel fogadják, ahol gyermekkorú elbeszélünk él. Senki sem hiszi, hogy a csetepaté soká fog tartani – még az agg király is azt mondta: mire lehullanak a falevelek, győztesen visszatérnek a katonák. A mozgósítás valóságos örömünnep: rezesbanda, vivátozás, a szerb templom környékén kutyaszerbiázás; pezsgőzés a tükrös kávéházban – az uraknak, sörözés a kioszkokban az egyszerű népnek. De még ennél nagyobb áldozatokra is kész a lelkesült polgárság: a szállás nélkül maradt regrutákat divat házhoz hívni, friss szénán altatni, borral búcsúztatni. A hazafias lelkesedés általános, pedig vannak más árnyékok is: a vallásos meggyőződésből fegyverfogást megtagadó nazarénust statáriális bíróság elé állítják, de még a szabályos kivégzésig sem jut el, mert egy ideges tiszt ítélethirdetéskor lelövi. Az Ezüstkecskében gyülekező úri társaság elsiklik e baljós hír felett, saját lehetőségeik foglalkoztatják őket. Schmüller gőzmosodás a hadi szállítás előnyeit latolgatja; Klein doktor ügyesen papírokat gyárt, hogy mentességet biztosítson az őt titkon felkeresőknek; Tischler vállalkozó – vállalkozik, Dragoneszku megyei számvevőségi igazgató hivatal szerint helyezkedik. Hősünk atyjaura sem a frontra igyekszik, hanem irodai szolgálatba, s beügyeskedi magát a hadtápirodára. Csak Zarkóczy, a jól értesült és cinikus zsurnaliszta kockáztatja meg, hogy hosszabb is lehet a háború, rosszabb is lehet a vége, mint gondolják, - de nincs hitele, nem is érthetők az érvei: „Megölték Jaurést, hadba lépnek a franciák. Akkor elvesztettük a háborút.” De ki az a Jaurés? Mit számít, ha megnyílik a nyugati front? Hogyan lehetne elveszteni bármit is?

A gyermek számára is nagyon szép élményeket tartogat a hadiállapot: megpezsdül a társas élet. A család gazdag ágához tartozó Ágnes nénihez hivatalosak zsúrba. Nagy ott az élet, mert amióta Ágnes néni férje, Nándi bácsi (hitelezői elől) önként bevonult, a magányos asszonynál egymásnak adják a kilincset a hírhozó tisztek. (S hogy nemcsak Ágnes néni vi8gasztalódik velük, annak Klein doktor lehet a megmondhatója, a hadi szerelem nem kívánt következményeit az ő dolga eltakarítani. Tán ebből vettek a háború végén házat Bécsben? Vagy a mentességi igazolásokból?) a vendégektől zsongó lakás egyik zugában a gyermek rányit nagynénjére, amint épp a fűzőjéből bontja ki az egyik vendég tiszt. Az ijedt gyerek elsündörög, érzi, valami nagyon nem helyesnek a tanúja. Hazafelé szánkázva anyja ölébe bújik, de itt sem lehet soká biztonságban: a mellékutcából lassú, bűzös menet kanyarodik eléjük, hozzák az első sebesülteket.

Előkelő vendég érkezik, Schmidt kapitány. Szerb hadifogságból szökött, s a fölfelé barátkozni mindig kész apa meghívja házukba, sőt ruhákkal is kisegíti, amíg a katonai szabóság nem készít megfelelőbbeket. Schmidt maga a csoda: naponta fürdik, több tányérral is terítenek neki, az összes csillárégőt felcsavarják a kedvéért. A leghatásosabbnak mégis szökése története bizonyul. Itt az elbeszélő harmadik személyben mondja el a színes esetet, hogyan gyilkolta meg őrzőjét a tiszt s úszta át a Dunát, hogy övéihez eljuthasson. A gyermek és fiatal édesanyja elrémülve hallgatják a véres történetet, de az apának tetszik, „hiába, van mit tanulni a porosz virtusból”.

Csodák helye a katonai raktár is. Míg a boltokban egyre kevesebb az áru, egyre nő a lisztért sort állók tömege, addig az apa válogatott finomságokkal látja el családját. Jut előadásra is, ismeretlenek kopogtatnak éjszakánként teáért, cukorért s más kincsekért. Fazokas kapitány, a raktár vezetője és beosztottjai nem is mulasztják el, hogy megszedjék magukat, de ügyelni kell, hogy gyarapodásuk szemet ne szúrjon. Víg lakomáikat ezért nem vendéglőkben, vagy az Ezüstkecskében rendezik, hanem házhoz mennek. Épp megfelelő elbeszélőnk szüleinek otthona. Nagy zabálások és nagy hazafias pohárköszöntők tanúja a gyermek, erről már a felnőtt író mond ítéletet: „Egy mohó kaszt minősítette itt magát nemezetté – nemcsak a Garnison Menage-ban, de az egész hadseregben és csatolt társadalmi területein, amelynek erkölcse és gyakorta a tolvajlás és rablás volt. Ezek és ilyenek voltunk mi, „magyarok” és mi, „hazafiak”, azok is, akik ezeréves ősükre, a hét vezér közül az egyikre hivatkozhattak, a fél- vagy negyedvérűek és a tisztára idegenből asszimiláltak is, nagy egyetértésben és még csak nem is gondolva arra, hogy egymás származását piszkálják. „A fontos a haszon!”

A haszonból jut mindenkinek, már aki a család baráti köréhez tartozik, nem gondolnak arra, hogy a háború véget is érhetne, netán rossz véget. Nem így a rokonság szegény ága. Józsi unokatestvér, a uradalmi bognár behívót kap, náluk száll meg. Semmi öröm ebben a berukkolásban,és a maga mögött hagyott pusztáról is nyomasztó híreket hoz. Nyomasztó a másik szegény rokon, Giza néniék világa is. Pincelakásban laknak, Fanny lányuk mindenes cseléd a helybéli péknél, s minden jel szerint szolgálatait másra is igénybe veszi a gazdája; Katica lányuk házivarrónő, már amikor dolgozni tud, hiszen tüdőbeteg. Nagy ritkán, ha hozzájuk látogatnak, az a papa véleménye, nem tudják beosztani a pénzt, azért nem mennek semmire. A nagymama, aki szégyenli, hogy lányáék nagy lábon élnek, amikor annyi tisztességes ember nyomorog, titkos élelmiszercsomagokkal segít a pincelakókon, ilyenkor a kisfiú is elkíséri. Nem érti, miért szeret jobban Katicánál lenni, ahol csak morzsolt főtt kukorica a csemege, mint otthon, ahol pedig finomságoktól roskadozik az asztal. Azt sem érti, hogy tud a sok rosszul öltözött, sovány munkásasszony akkora tüntetést csinálni a városban, hogy csak a tűzoltók tudják vízágyúval szétzavarni őket. Mit keresett ezen a tüntetésen a szelíd, erőtlen Katica?

Bezzeg több esze van Giza néni másik lányának, Fannynak. Goldgräber pékkel vásároltat magának férjet, azt hat hó múlva megajándékozza egy fiúgyermekkel, a férjet elzavarja a háztól, ő meg asszonynévvel – tehát tisztességgel – egyre jobban él a pékségben. Mindenki helyesel neki, csak a férj nem, de ő nem is számít.

Mire az öreg király meghal – 1916 őszén -, úgy találja a családfő, hogy érdemes a házukat eladni, és bérházat venni a városban. A bank szívesen hitelez, s ha még az infláció is ilyen szépen halad, akkor játszva kifizetik az adósságot. A költözés izgalmában arra is nyílik mód, hogy hősünk és gyermek szerelme, a szerb Miluca egymás meztelen testét megcsodálja.

Az új ház nagy, emeletes, az alagsorban bérlőkkel, házmesterrel, annál ágyrajáróval, Kozma Valérral és minden családnál korabéli gyerekekkel. Vad, háborús játékokat játszanak, szerelmi titkokról beszélhetnek, például arról, hogy Kozmát havonta meglátogatja egy pesti kisasszony. (A gyerekek nem, de a jártasabb olvasó sejtheti, hogy Kozmához röpcédulákat hoz a rejtélyes hölgy.) Hősünk az ölelkezést, a mozdulatok milyenségét kipróbálhatja a házmesterék Ilusával, a Tischler fiúkkal pedig magát a háborút próbálgatják, robbanószerekkel játszanak. Ez mása a bűnközeli, fojtott légkörnek, amiben a felnőttek élnek. Az eddig velük együtt, mintegy cselédként élt nagymama halála után összegyűlnek a baráti kör asszony tagjai, s fél szavakból is megérti hősünk, hogy magzatelhajtási titkokat suttognak. De még ez is csak „polgári idill” ahhoz képest, ami hamarost beköszönt. A családba egy távoli rokon, a katonaszökevény Péter hozza a hírt a cattarói lázadásról, melynek matrózként szemtanúja volt. Később azt is megtudják, hogy Péter Lenin-fiúként végezte Pesten. De nem marad idejük a messzi eseményekkel törődni, mert az ő városukban is felgyorsulnak az események: utcai tüntetések, szökött katonák, rablások tartják rettegésben a polgári lakosokat. Vidékről még rémesebb hírek érkeznek: az uradalomban, ahol a rokonság szegény többsége él, kútágasra akasztják az intézőt. A városi zavargások során szobordöntésre kerül sor: Mária Terézia szobrát, mely a Monarchiához tartozás szimbóluma, próbálják ledönteni, de csak a fejét szakítja le a nyakába vetett hurok. Bevonulnak a szerbek, majd kivonulnak, és bevonulnak a franciák. Sikk lesz a nyalka új tisztek társaságában zsúrozni, de még meg se melegedhetnek, amikor ők is kivonulnak, és megérkeznek a győztes románok. A számvevőségi igazgató már Dragonescunak írja a nevét, Miluca sem fogadja hősünk köszönését, Kozma Virgil eltűnik. Klein doktorék az utolsó vonattal Bécsbe igyekeznek, Schmüller mosodás delirium tremensben alig tudja értelmezni az eseményeket, Tischlerék csomagolják az összeharácsolt műtárgyakat, de a felbérelt sofőr elfelejt visszajönni értük. Hősünk szülei úgy találják, hogy egy búcsúvacsorával kéne erősíteni a megmaradt barátságot, de a nagy sütés-főzés-kivilágítás hiábavaló, egyetlen régi „barát” sem jön el. A szégyent és szomorúságot Katica halálhíre teszi teljessé. Az író e végső kifejlet elbeszélése előtt mondja el véleményét saját emlékei megvallásáról, regénnyé lett gyónása értelméről: „… a gyermek tényleg nem felelős, akaratlanul, de mégiscsak jelen voltam abban a játékban, melyről a távol került időben derülhet csak ki, hogy história volt-e, s persze könnyű lenne lerázni ezt a felelősséget, mint szőréről a kutya a vizet, de lehet-e élni, lehet-e tovább élni, ha nem vesszük magunkra a felelősséget, a bűntudatot mindazokért… Az ember egyszer majd elérhet a feloldozás küszöbére, ha megsemmisíti magában a kispolgárt, a polgárt, és a megtagadó vallomással önmagában is megsemmisíti osztályát… amikor minden, ami a kezdet ködeiben történt, tudatossá válik benne… mert újra bűnös életbe kezdene, ha nem mondana el mindent. Mindent el kell mondani, nem nézve, kit ér a vallomás… elmondani az igazat, hogy feloldozva átkerüljön azok oldalára, akik az igazságtalanságot elszenvedték…”

Méliusz tudatos író, regényét valóban a megtisztulás vágya hatja át, ám a morális érdekű hitvallásnál becsesebb az epika számára az elfogulatlan megjelenítés. Könyvének azok a legizgalmasabb fejezetei, amelyekben nem a szerző közvetlen nyilatkozataiból jut tudomásunkra a háborún nyerészkedők viselkedése, hanem saját tetteik bizonyítják, miért vált szükségessé a bukásuk. Immáron fél évszázad távolából nézve naivnak hat az ítélkező fölény, a direkt kizengetett moralizálás. De melyik történelmivé távolodott regényben nem találunk olyan elemeket, amelyek a megíráskor forradalmian újnak hatottak, de utóbb gyermeteggé szelídítette őket az írói képzeletet meghaladó történelmi események sora? Nem „öregedett” viszont a módszer. A század legmerészebb kísérleteihez fogadható szabadsággal bánik elbeszélése anyagával, a történelem nagy eseményeit és a lélek apró rezdüléseit gond nélkül tudja egymás közelében megjeleníteni, a gyermek elbeszélő és a visszatekintő felnőtt tudata egymásba játszik; mégsem ő a hős, hanem maga a város, amely ködbe vész, mint a gyermekkor, mint történelmi terep s mint egy osztály letűntének foglalata.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 24-33. old., Móra Könyvkiadó 1977.