Váradi Antal (1854-1923): Szinész-élet, katona-élet

Váradi Antal 

Ki, a világba!

De mivel? Egy megveszekedett garasa sem volt s mikor azt kérdezte tőle Szeberényi, hogy honnét szerez utiköltséget, nevetve azt mondta, hogy a pápista paphoz megy, azzal elhiteti, hogy kitérési szándéka van s megyen Váczra a püspökhöz, katolizhálni, mire az majd ad neki utiköltséget. És a katolikus plébános csakugyan adott neki egy tallért, de azon czukorsüteményt vett, meg likőrt s azt elfogyasztották bucsuvacsorán.

Ellenben eladogatta mindenét, amije volt. az ágynemüjét, a könyveit, ruháit s az volt az utiköltség. Apja megirta neki, hogy „hanyagsága, rendetlensége, korhelysége és kicsapongásai miatt érdemetlenné tette magát arra, hogy róla többé, mint fiáról gondoskodjék, tehát egészen sorsára bizza.”

Február közepén volt, mikor egy álmatlan éjszakán, sápadtan, leveleit elégetve, nagy benső küzdelem után egy kis vászontarisznyába csomagolta a holmiját, elbucsuzott Szeberényitől s hajnali ködben csikorgó hidegben, megindult Pest felé.

Szeberényi a vándor-út első epizódját Petőfi elbeszélése nyomán így irja meg: „Még aznap meghált a pár mértföldnyire eső Prencs falu korcsmájában. Fázott is, éhes is volt; de csak öt váltógarasa lévén, hogy a fekhelyül kért szalmazsup árát is megfizethesse, nem mert egyebet kérni egy darab kenyérnél. Falatozás közben beszédbe elegyedik a korcsmárossal, ki úgy látszik, hogy valamikor iskolába is járt. Beszéd közben a korcsmáros felesége, ki a padkán ült a kemencze tövében, félénken integetett valamit Petőfinek, de ez nem birta megérteni. Szerencsére kiszólitják a korcsmárost s ekkor az asszony elmondja neki, hogy az istenért ne vitatkozzék férjével, aki hat iskolát végzett, mert kivált ha becsip, nem tür ellenmondást; ilyenkor dühében annyira megfeledkezik magáról, hogy vendégeit ki is kergeti. Bejövén a gazda, Petőfi nem vitatkozott többé, hanem legotrombább állitásait is helyeselni, sőt dicsérni kezdte, amivel annyira megkedvelteti magát, hogy a korcsmáros ételt, bort hozat, megvendégeli, másnapra is ott marasztalja, harmadnap pedig a saját szekerén a legközelebbi állomásig is elviszi.”

Az adat dr. Ferenczi Zoltán kitünő Petőfi-életrajzában szószerint benne foglaltatik. Ő őrizte meg s gyüjtötte egybe mindazokat az adatokat, melyeket e kiváló tudósunk koszoruzott munkájában a magyar nép számára megörökít.

Hosszú vándorlás után érkezik Pestre, ahol a kecskeméti házban száll meg.

- Nyissák ki nekem a Petrovics úr rendes szobáját!

Ezzel a merész szóval parancsol a pinczérnek, tudván, hogy apja rendesen oda szokott szállani. A pinczér engedelmeskedik, de ki irja le Petőfi rémületét, amikor a pinczér egyszerre csak azzal nyit be hozzá, hogy az édesapja megérkezett!

Uczczu! el innen! de alig ér az ajtóhoz – azt kivülről is nyitja valaki – az ajtó enged és Sándor – szemközt áll az apjával.

- hát te mit keressz itt?

- A… a szünidőre küldtek haza a tanáraim…

- Szünidőre? Márcziusban?

- No – igen, levelem is van tőlük – meg a bizonyitvány is velem van.

- Hol? Mutasd!

- A… ládámban.

- Hol a láda?

- Az ismerőseimnél hagytam – de majd elhozom…

Csak egyszer kint legyen a kecskeméti házból – gondolta Sándor.

De az apát nem lehetett egykönnyen rászedni. Márczius eleje volt, a húsvét abban az esztendőben márczius végére esett, szöget ütött tehát az öreg Petrovics fejébe a „szünidőre” küldés. No, de hát lássuk a levelet, a ládát, meg a bizonyitványt.

- Megyek érte, az ismerőseinkhez… - siet megnyugtatni zavarában Petőfi a gyanut fogott apát. De az kategoricze kijelenti, hogy:

- Majd együtt megyünk!

Azzal kézen fogta a fiát és indulnak. Hová? azt Sándor tudta a legkevésbé!

Végre egy átjáró-háznál, amely éppen épülő félben volt, az öreg valamely esetleg lehulló téglától tartván előre siet, bemegy az átjáró-házba s annak kijáratánál várja a fiát.

Várhatta. Sándor – megugrott.

Ez aztán borzasztóan elkeseritette az apát ugy, hogy ezután minden rosszat föltett felőle s keserű szivvel távozott.

Petőfi pedig eliramodván a szigoru apai szemek elől, addig kerülgette a Nemzeti Szinház tájékát, míg nagynehezen odavették statisztának. Ekkor hordta a szereplőknek a tormás virslit, meg a sört s „estenden pár krajczár adományért lámpával hazakisérte a szinésznőket”, szóval fényes lelkéhez nem méltó szolgai munkát végezett.

Hej! a lámpással hazakisért művésznők – voltak bár elsők a maguk művészetében – nem sejtették, hogy király az, a költészet leendő fejedelme, aki lépéseik előtt világit mint ahogy világitani fog egy nemzet lépései előtt a szabadság felé. De büszkék lettek volna rá, ha tudják!

Nagy nyomoruságában a véletlen szerencse egyszer segitségére jön. Kint bolyong a Rákoson, talán szárnyas ábrándok tündér-lován engedi vágtatni gondolatait, talán akkor hangolja lelkében azt az isteni hárfát, amelyen később annyi csodálatos dal zeng, mikor botló lába megakad valamiben. Egy erszény volt, benne tizennégy forint.

Egy huszárnak felcsapott szabadszállási legény azonban, akivel Petőfi véletlenül találkozott, hazamegy s otthon elbeszéli Sándorral való találkozását.

Nosza, a szülők fel Pestre, utána! „Siettek föl Pestre – ugymond Ferenczi – egyenest a szinházhoz. Éppen főpróba volt, melyet a költő a szinpad mögül nézett, midőn apja dörgő hangját hallja, amint Rónai szinész után kérdezősködik. Rá befut anyja, zokogva borul nyakába s csókjaival, könnyeivel árasztja el. Szülői hivására ekkor otthagyja a szinházat, velök megy Szabadszállásra, ott tölt pár hónapot „unatkozva és verset faragva, mialatt apja és anyja kifőzték, hogy túl a Dunán egy mérnök rokonukhoz küldik. Igy akarták elvonni a szinészettől.”

De a szinészet varázsa minduntalan vissza-vissza vonta a forró deszkákra a mi költőnket. Hadd mondom el itt dióhéjban szinészete történetét.

A Rónai néven való szereplés nem számitható szinészpálya-számba. Igazi szinészkedése Székesfehérvárott kezdődik, ahová november elején ment s földije, Szuper Károly, kun gyerek, későbbi szinigazgató ajánlatára vétetett fel Szabó József társulatába. Némethy Györgygyel lakott a régi fehérvári szinház mögött egy keskeny utczácskában, közös ágyuk volt, két-két váltó forintot fizettek érte havonkint. Szabó szinigazgató azelőtt kórista volt a Nemzeti Szinháznál s 1842 október havában lett vidéki direktor, pályáját Székesfehérvárott kezdte meg. Rendezője Almási István volt, aki Petőfit orrhangos kiejtése miatt nem szerette. Egyszer megkinálták, hogy a beteg sugó helyett üljön a lyukba, ott talán több hasznát veszik, mint a szinpadon. De Petőfi annyira megneheztelt ezért, a szerinte dehonestáló ajánlatért, hogy haragosan ment haza, nem is vacsorált, aludni se tudott s másnap reggel egy „A sugó” czimű tiz strófás költeményben öntötte ki haragját, melyben a sugó hatalmát dicsőiti, akire minden szinész hallgat. Ámde ő csak a deszkák fölött akar szinész lenni, nem a deszkák alatt; a délelőtt folyamában azonban Szabó is, Almási is megértették vele, hogy csak ideig-óráig való sugásról van szó, míg a sugó meggyógyul. Erre aztán megbékélt s eltépte a költeményt.

Sokat nyomorgott, fázott, de közben mindig irt és olvasott Petőfi. Ujesztendőkor összeveszett a társulat, egy része ott maradt és tovább játszott, ezekkel volt Petőfi is, akire ekkor nagyobb szükség lehetett. Fehérvárról aztán Szuperrel Duna-Pentelére mentek, onnét a Dunán át, apja régi csárdája mellett kocsiztak el, ami Petőfit nagyon jó kedvre hangolta. Közben föl is fordultak, amely alkalommal Petőfi sárgagombu zöld kvekkerjében s rövid gallérköpönyegében a pocsolyába esett. Estére Szabadszállásra, másnap Kecskemétre értek, ahol élete kellemesebben folyt, mert Jókai és Kis Károly barátsága édesitette meg a szinész-nyomoruságot.

A pálya művészi oldala nem mutat valami fényes eredményt. Petőfi szinlapragasztó, kellékszerző s ötöd-hatodrangu szereplő. A legkülömb szerepe a ótárius a „Szökött katoná”-ban. Magános óráiban menydörögve szavalta Coriolánt és Hamletet, a szinpadon pedig statisztált s keserű haragjában megtette egyszer azt, hogy kard helyett „Griseldis” czimű érzékeny játékban bunkósbotot kötött az oldalára. Ezt egy statisztatársa észreveszi, elneveti magát, a nevetés ragadós, nemsokára az egész szinpad nevet, mikor pedig Dézsi, aki a hőst játszotta, fölkiált, hogy: „Ránts kardot, gyáva!” kihuzza köznevetségre a furkósbotot.

A függönyt csaknem le kellett ereszteni s az esetért öt forint birságra itélték. Cantabit vacuus coram latrone viator! (Vigan danol az üres zsebü utas, mikor a rablóval van szemben!)

Az öt forint birságot aztán a direktor elengedte neki.

Itt Kecskeméten másolta le Jókai ötfelvonásos drámáját „A zsidófiut”, melyet az Akadémia pályázatára küldött be 1892 végén. A kéziratot meg is találták az Akadémia irattárában.

Jellemző Petőfi karakterére, hogy Ács Károlytól egy zimankós téli napon fekete kabátot kérvén kölcsön az előadásra, azt összehajtogatva, a karjára vette.

- Miért nem huzod fel ebben a csikorgó hidegben? – kérdi Ács.

- Nem elég, hogy este nyövöm, még nappal is viseljem?

És ugy ment el, pedig vékony kabátkájában majd megvette az Isten hidege.

Jutalomjátékául Learban a bolond szerepét választotta s ezt 1843 márczius 23-án olyan sikerrel játszotta el, hogy sok tapsot kapott érte, Dézsi pedig a Lear ábrázolója megölelte, megcsókolta s ami fő: megvacsoráltatta. Tiz váltóforintot kapott az esti jövedelemből, mint „jutalmazandó”.

Nemsokára ezután otthagyta Kecskemétet, a szinészetet, miután mint szinlap-kihordó bucsú-füzetet akart kiosztani, de a czenzor nem engedte kiadni „Disznótorban” czimű költeményét, mert, ugymond, abszurdum az, hogy gömböcz legyen az ég s mi „gömböczben töltelék”.

Távozásakor a háziasszonya ott fogta a zöld kvekkert, ami nagyon kihozta a flegmából. Pár ruhadarabbal s egy Jókaitól kapott Páriz-Pápai-féle szótárral megváltotta a becses zöld kabátot.

Október havában Debreczenben áll be ujra szinésznek a Komlóssy társulatánál, kivel, mint Orlaynak irja, Váradra s onnét Kolozsvárra fog menni. Szerelmes szerepeket fog játszani! A próba azonban nem sikerült s Komlóssy kijelentette, hogy csak kórista minőségben viheti magával. Petőfi aztán elkeseredésében egy kis ripacs-direktorhoz szerződött, aki Diószegre és Székelyhidra vitte, persze, mint elsőrendű szinészt. De belebetegedett a faluzásba, tifuszos lázt kapott, eladogatta lassan-lassan mindenét s alig tudott egy pár garasra szert tenni, hogy Debreczenbe visszamehessen.

Pákh Albert ez időben Debreczenben lakott. Egy este, társaságból későn menvén haza, a kapuban egy vékonyan öltözött, didergő alakot lát, aki féltve szólitja meg. Petőfi volt.

- Azért jöttem hozzád, hogyha meghalok,l egyen, aki eltemettessen.

Pákh aztán fölkarolta, ápolta, felruházta s végre egy szinházi jegyszedőnénél helyezte el a Várad-utcza végén. Ez a jó asszony anyai jósággal bánt vele. Özvegy Fogas Józsefnénak hivták.

Utolsó szinpadi kisérlete a nemzeti szinpadon történt. Egressy jutalomjátékán, a „Szökött katoná”-ban, Géresi nótáriust játszotta. Kétszer is belehabarodott a szerepébe s azt monda, „hát Julcsa kisasszony a vőlegény?” de a jelenlevő egyetemi ifjuság, melynek kedves költője volt, riadó tapssal nyomta el a nyelvbotlást. Petőfi a szinlapon „műkedvelőnek” van nevezve.

*

Nagyobb és nehezebb sor volt ennél a katonáskodása, amelynek története röviden a következő:

A Rónai néven való nemzeti szinházi szereplés után szülei tudvalevőleg hazavitték. A jövő terve az volt, hogy Sándor tovább fog iskolázni. Ostfi-Asszonyfára ment aztán Petőfi Salkovics mérnökhöz, rokonához, ahonnét majd a fiukkal együtt Sopronba megyen, iskolába. Salkovicsné nagyon megkedvelte Sándort, készitett neki a soproni iskolaévre fehérnemüt s egy kis pénzt is igért neki segitségül, amikor bomba gyanánt ütött be Salkovicsnak egy levele nejéhez. A levél olyan elitélőleg beszél Sándorról, hogy ezt a fiunak tudtára adni szegény jó asszony nem vállalkozhatott. Azt találta ki tehát, hogy a nyitott levelet a zongorára teszi, mely elé Petőfi napjában ötször-hatszor is leül zongorázni. Ugy történt, ahogy gondolta. Sándor megpillantotta a levelet, belétekint, meglátja a nevét, érdekkel olvassa el a rávonatkozó sorokat és mint a villámütött áll meg életének fordulópontja előtt.

Beszólitja Orlay barátját az irodából, amelyben foglalatoskodott s igy szól hozzá:

- Hallgasd, mit ir a nagybátyánk.

És felolvasta előtte a levél következő sorait:

„Samut és Károlyt küldjétek fel Sopronba,Sándornak azonban adj pár forintot s menjen, ahová neki tetszik,b előle ugy sem lesz egyéb komédiásnál!”

Megdöbbenésem miatt nem tudtam hamar szóhoz jutni – ugymond Orlay – Sándor pedig még a szokottnál is halványabb lett. Végre ezt a kérdést koczkáztattam:

- Mit tevő leszesz most?

- Már határoztam – mondotta Petőfi -, veletek megyek Sopronba s beállok katonának:

El is ment velük szeptember 5-én s a következő napon belépett a 48-ik Goldner nevét viselő gyalogezredbe. Hat esztendőre asszentálták.

Dr. Sass ezt irja róla: „A szobába léptemkor (Németh J. tanulótársuknál) szerényen meghuzódva, festetlen diák-ládán ülve találtam egy fakó arczu, mohodzó bajszu, vézna kinézésű, egészen igénytelen katonát, ölébe lógatva fehér vállszijról lecsüngő szuronyát. Köszöntésemre katonásan felállt, oldalára huzá fegyverét, s érdes tenyerének szoritása, testalkatától elütőleg, edzett kezek erejét érezteté velem. Sárga pitykés, zöld hajtókás monturja, nadrágja, csolnakszerű nagy bakkancsa ugy lotyogott rajta, mintha nem is rászabták volna; egyedül nyakszoritója állt feszesen, fölpeczkelvén vékony nyakán ülő fejét, melyen a rövidre nyirott s felálló sertehaj – mely sötétben dörzsölve akárhányszor szikrázott – beesett arcz, fekete bőrszin, élénk két barna szem, mint régi ismerősök jelentkeztek előttem.”

A nyomoruságos katona-életnek voltak mulatságos és fényes epizódjai. Ketten aludtak a régi kaszárnya-reglement szerint egy ágyban. Egy czigányfiu volt a hálótársa. Kilencz óra után, mikor megfujták a „czapinstráng”-ot, nem volt szabad gyertyát égetni. De Petőfi a bajonet végébe illesztett gyertyavilágnál olvasott. Egyszer egyik katona pajtása ilyekor elfujta a gyertyát, Petőfi dühében utána vágta a bajonétot, de a fegyver szerencsére nem találta, hanem az ágyba furódott.

Legborzasztóbb volt, mikor a vesszőzésekben kellett résztvennie. Társai eleven husára lesujtani irtóztató volt a sziv emberének! Pedig csak az Isten őrizte, hogy őt magát is meg nem vesszőzték, ha a sors keze el nem tereli a röpülő bajonétot!

A silbakon Horatiust, Schillert olvasgatta s a faköpönyegre verseket irt. Egyszer Sass István barátjával sétált s közben jövendőjéről, reménybeli Olaszországba való masirozásáról beszélt. Mikor Sass a pálya s a jövendő nehézségeiről beszélt, Petőfi igy szólt:

- Érzem barátom, hogy nem mindennapi embernek születtem!

Sass István a sarki lámpához vitte s azt mondja rá gúnyosan:

- Hadd lám, nem pirulsz-e el ezen bátor nyilatkozatod ismétlésére?

- Igen – felelt Petőfi, ujra mondom, érzem magamban, hogy nem mindennapi embernek születtem.

1840 márczius közepén indult az ezred bregenzi mars-rutájára. De utközben értesültek róla, hogy az ezredet Zágrábba kommandirozták. Menetelés közben azonban tifuszos lázt kapott s az ezred-kórházból 1841 január 21-én „javultan” távozik. Kupis Vilmos közlegény társának a barátsága enyhitette itteni szenvedéseit, kihez két költeményt irt. Ez hat évi katonáskodás után káplár lett s később Keglevich Jánosnál gazdatiszt. Petőfit később is meglátogatta, aki szeretettel emlékezett reá.

A terhes katonai szolgálat Petőfit megint beteggé tette. Vérköpés vett erőt rajta s szeptember elején Zágrábban ujra kórházba került. A Superarbitrirungs. Liste azt mondja róla, hogy: „Gyenge testalkat, hajlammal tüdőbajokra és a szivedények tágulására.”

Dr. Römer ezredorvos, aki fölismerte a szenvedő közkatonában a magasabbra törekvő lelket, megkérdezte tőle, ha nem volna-e kedve kiszabadulni a katonaságtól?

- Nekem mindegy –felelte Petőfi -, de máshol sincs mit remélenem!

Ennek daczára szolgálatra képtelennek nyilvánitják s 1841 február 28-án kiállitván részére a bizonylatot, mely szerint „treu und redlich gedient”, elbocsátották s nem verte többé a bal czombját „kard, azaz, hogy panganét”.

Zágrábból Sopronig gyalogolt s onnét Pápára. Sopronban bocsátották el végleg a katonaságtól s „kiaszottan, elviselt katona-ruhában” fölkereste Pákh és Sass barátait, akik akkor együtt laktak s büszkén mutogatta nekik obsitját.

- No lám – mondja Pákh -, mégis tettél valamit!

- Öcsém, ennél többet is tettem, mostam, söpörtem, sikáltam ott is, ahol nem szerettem; csak a főzéshez nem akartam érteni; ez alól a vén bakák fölmentettek, - diák-kóficznak nevezvén főztömet.*

Igy végződött Petőfi katonaélete.

(* Ferenczi „Petőfi életrajza.)

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): Bucsú a szülői háztól*

Egy kőnyomásu képem volt fiatal koromban, amely tanuló-asztalom fölé volt akasztva. Petőfi bucsúját ábrázolta a szülei háztól. Ott állt a füzes mellett a kis kunyhó, ajtajában egy siró öregasszony, aki könnyes szemeit a kendőjébe rejti, míg az előtérben magyar ruhában, kis görcsös botjával, batyujával induló Petőfi bucsút int visszafelé. mintha azt mondaná: Isten veled, boldog ifjukor, apám, anyám, nyugalmam, békességem… Megyek a harczba, küzdelembe, vándorlásba, nyomorba… nem von engem vissza semmi, mert nekem nem kell béke, nyugalom, de üz tüzes erővel egy nagy hivatás, nekem küzdés kell és harcz, süvöltő ellenségek és hétfejü hydra, amelyet meg fogok fékezni, mint Arion a lant erejével a szörnyetegeket!

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó… hat esztendeig volt két sötét árnyékom, a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? Ifjuságom kezdetén, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”

Ezt irja úti leveleiben s ennek minden szava fájó, szivtépő valóság!...

Apjától Selmeczen keserű hangu levelet kapott, melyben a haragra gerjedt Petrovics azt irja fiának, hogy „hanyagsága, rendetlensége, korhelysége és kicsapongásai miatt érdemetlenné teszi magát arra, hogy róla többé, mint fiáról gondoskodjék, hanem egészen sorsára bizza.”

Összeszedte sátorfáját és elhagyta Selmeczet.

A bucsú-éjszakát máshol irom le. Most elkisérem utján a mi szomorú vándorunkat…

A szabad természet szent ölén teli tüdővel szivja a balzsamos levegőt… Könnyű neki a kis vászontarisznya. Könnyű szivvel mond bucsút a bérczeknek.

- Mit nekem, te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája?...

Tovább! le, a róna felé… Uton-utfélen bólingat az ezernyi száraz, lombtalan bokor, a hideg hajnal levegőjében „reszket a bokor, mert madárka szállott rá…” s a borzongó ifju vándor nem érzi a hideget, mert belül a vándorló kedv, a szabadság tüze melegiti!

A piruló keleten kicsattannak az első sugarak… „Indulóban vagyok én is – s nem megyek magamban. Holddal esti csillag – velem égő szerelem van…”

A rögös országut mentén ráér gondolkodni. „A halál két neme áll előttem, nem tudom, melyiké leszek; nem tudom, pedig szeretném tudni: Éhen, vagy szomjan halok-e meg?” De hát megvigasztalódik, mert nem egyedül utazik, van egy kisérő társa, barátja. „Ez egy barátom a költészet. Ő volt mindenkor énvelem, verseltem én minden bajom közt – a szinpadon s az őrhelyen.”

És elgondolkozva a mulandóságról és a halhatatlanságról… „Leend-e haszna verseimnek? Tulélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, ha sirom éje befogad?”

Elfárad… De nem fárad a röpülő gondolat… „Felröpülök ekkor gondolatban, túl a földön, felhők közelébe, s mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe.”

Száll le a hegyekről a szabad vidékre. „Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, mely parancsolatját, menydörögve adja, csak az égiháborunak zeng koronként Istentiszteletre buzditó szózatja.”

„Távozni… a gondolat ugy fáj… Pajtásaim! értetek a bú; elhagyni fiuk titeket – Ez fáj nekem, ez szomorit el – ez ver kebelembe sebet…”

De megint kárpótolja a szent természet, amelyben „megannyi páholy mindenik bokor, amelyben ülnek ifju ibolyák, miként figyelmes hölgyek, hallgatván a primadonna csattogó dalát. És minden hallgat és minden figyel és minden a legforróbb érzelem, a kősziklák, e vén kritikusok maradnak csak kopáran, hidegen.”

A tavasz és az ő fülemiléje azonban csak a költő fantáziájában élnek, mert a februári szél tépdesi a tar galyakat… Valaki felkötötte tán magát, az hozta ezt a rut időt… Összébb huzza vékony ruhácskáját s elkeseredésében megkérdezi a végtelent, hogy „mért vagyok én még a világon, ha már átéltem minden szenvedést? Végeztem pályám, … mert hiszen az ember, hogy szenvedjen, csak azért született… Mért vagyok én még a világon? Míg már láttam mindent, mi látható van itt, láttam a jónak örökös bukását s a rossznak örök diadalmait…”

Ne higyjétek, hogy ekkor, ezen az úton irta, vagy költötte ezeket a lángoló sorokat… Korántsem… De amint az ébredő tavasz első mosolyában benne van a virágos mezők és illatos kertek minden csirája, úgy az ő ébredő lelke magával hordozta égi burkában mindazon eszmék s nagy gondolatok csiráit, melyek később dalos lelkében fakadtak s mikor lantra kerültek, a visszaemlékezés adott azoknak szárnyat, melylyel kiröpültek a világhir utjára, a nemzetek szivébe, az örökkévalóság felé!

Ez a nagy sziv, melyet a fehéregyházai mezőn a kozák dárda vert át, milliókért érezett… „Kivágom én keblemből szivemet, ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, kivágom és a földbe ültetem. Talán kikel babérfa képében, koszoruja lesz a bajnokoknak, kik a szabadságért harczolnak.”

Sötét gondolatai a beboruló éggel versenyeznek. „Fejemben éj van, éjek éjjele s ez éj kisértetekkel van telve. Agyamban egymást szülik a gondolatok s egymást épik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, mint boszorkány üstjében a büvös víz, gyúlt képzeletem, mint meteor fut át a világon és magával visz… Laktársam a kétségbeesés, szomszédom a megőrülés…”

Egész eddigi rövid, szenvedésteljes életének a képe elvonul előtte a szitáló havas esőben. Örömtelen, komor, szomorú s a költő-ajkon megfogan az átok… „Legyen átok a földön, hol ama fa termett, amelyből énnekem bölcső készitteték; legyen átkozott a kéz, mely e fát ülteté és átkozott az eső és a napsugár, mely e fát fölnevelte.”

„De áldás legyen a földön, hol ama fa termett, melyből nekem majd koporsó készül; áldott legyen a kéz, mely e fát ülteté, áldott az eső s a napsugár, mely e fát felnövelte.”

De az a fa nem termett sehol s az a kéz nem született soha. Az ő koporsója egy ország és fejfáját milliók keze emelte s ha Heine szerint a bércz legmagasabb fenyőjét a Vezuv torkába mártanók, tüzes hegyével nem irhatnók nevét a magyar égre fényesebben, mint ahogy ő azt dalaival oda följegyezte.

Elmegy vándorutján az utszéli kereszt mellett. Elgondolkozik a maga keresztjén s mindazokon a kereszteken, amelyek a földön csillognak vagy sötétednek… „Kereszt jutalma a fáradságoknak, mindenféle keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tüznek a fejedelmek jobbágyaik mellére… a földmivesnek oszt a természet buzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket!”

S mikor a prencsi csárdában a korcsmáros kegyelméből álomra hajthatja a fejét, még álmainak a himporát is költészete adja. „Az álom a természetnek legszebb adománya. Megnyilik akkor vágyainak tartománya, mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik, bibor ruhába öltözik s jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király nem büntett, nem kegyelmez, nem birál, nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, kiért epeszti tiltott szerelem s ott olvad égő kebelén. Álmamban én rabnemzetek bilincsét tördelem!”

Ez méltó álma a költőnek, akinek szabadság és szerelem kell. Szerelmemért föláldozom az életet, Szabadságért föláldozom szerelmemet! S erről a pár, világot jelentő sorról Meltzl hét czikket irt külföldi lapokba. Méltán. Nálunk talán százezren olvassák és nem fogják fel e költői hitvallás világraszóló jelentőségeit.

… A legenda beszéli – s a legendáknak szabad glóriával övezni a martirokat – hogy az utszéli csárdába betegen érő költőt a kályhasutba küldte a mogorva csárdás, mikor Debreczenből Pestre gyalogolt. Sulyos baja ölte beteg testét, amikor a betérő betyárok nótára gyujtottak s a nóta – a „Virágnak megtiltani nem lehet…”

És a beteg költő szive feldobogott, az ereje ujra visszatért, vándorutjára ujra aczélozta fáradt izmait, hiszen az ő költészete elhatott már a nép szivéig! Ő betöltötte hivatását s most uj, nagy küldetésre indul. A szabadság nagy napja felé!

… És azért a messze távolban fölmerül a távoli rónán a szülei ház édes képe s az a siró asszony, aki kezeit tördeli, kendőjébe temeti könynyes arczát, mert hiszen a költő érzi és tudja, hogy a nagy világon

„Nekem van a legszeretőbb anyám!”

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): Első ifjuság

A szenvedések iskolája Petőfi életében már nagyon korán kezdődött. Gyermekkora is tele van szenvedéssel, melyet kevés, múló boldogság egy-egy sugara édesit meg. Már nyolcz esztendős korában Szentlőrinczre vitte az édesapja, hogy ott az evangelikus algimnáziumba járjon. Ekkor már három esztendő óta kellett a szülői háztól távol iskoláznia. Hiszen 1828-ban május havában már Kecskemétre vitte apja, az evangelikus népiskolába, s ugyanoda járt 1829 és 30-ban is. Ebben az esztendőben az öreg Petrovics házanépével együtt, hat évi Félegyházán való lakás után, Szabadszállásra költözött. Sándoron kívül már ekkor István is a világon volt (ki 1825-ben született, s Csákón halt meg, 1880-ban, április huszadikán, mint Geiszt Gáspár gazdatisztje). A Sándor gyereket többet tanittatták, míg István kezdetben az apja mesterségét választotta. Ez időtájban – értem, a Szabadszállásra költözés idejét – Petrovics mester egy kicsit megvagyonosodott, s

„Háza, földje, pénze, mindene volt”

mit Petőfi irja. Mindezt Félegyházán szerezte. 1831 elején haza is vitte Sándort Szabadszállásra, s minthogy Szentlőrinczen, Ujlaky református rektor – olyan algimnázium-félét vezetett, ebbe iratta be Petrovics uram a gyereket, akinek élénk szelleme, gyors felfogása, minden ismerőse körében azt a hitet keltette, hogy nagy dolgokra termett.

A szentlőrinczi evangelikus algimnáziumban két esztendőt töltött Sándor, mint donatista-diák, s Lehr András nevű tanára nagyon szerette, s valóságos passzióval tanitotta latin nyelvre és szépirásra. A latin nyelvben mindig elég erős volt Sándor, gyönyörű, gyöngyszemekhez hasonló folyékony irásának alap-elemeit pedig egyenesen a Lehr tanitása vetette meg. A Petőfi kézirását száz közül első pillantásra megismerem, annyira karakterisztikus, olyan kiváló.

szálláson, koszton a község legjobb családainál volt a gyerek, s ideje jól telt, tanult, eljárt a mezőre, elbolyongott a messzeségbe, néha részt vett a pajtásai, de kivált a nagyobbak játékaiban is, s apja, hogy a német nyelvben is tegyen valamelyes előhaladást, innen Pestre vitte német szóra, melyet az evangelikus gimnáziumban, ahol a második donista osztályt járta, meg is tanult.

Általános osztályzata azonban csak elsőrendű lett, ezért 1835-ben apja a piaristáknál próbált szerencsét vele, talán szigorubban fogják a fiut, de ott is csak elsőrendű bizonyitványt tudott elérni 1835 nyarán. Egyrészt nagyon túl voltak a klasszikusok zsufolva, másrészt már ekkor megismerte a szinházat, s azon járt az esze. Németül azonban, mint emlitettem, eléggé megtanult.

Petrovics mester már nagyon csóválta a fejét ezen a hanyatláson, mely Kecskemét óta a fiú tanulásában mutatkozott, már-már abba akarta hagyni az iskoláztatását, de még beadta az evangelikus algimnáziumba Aszódra, a második gramatikai osztályba. Itt már most kevesebben voltak,m int a piaristák pesti gimnáziumában, s az ifjú Petrovics ki is tüntette megát, úgy rendes viseletével, mint tanulásával. A következő két esztendőben még fokozottabb mértékben ment a tanulás; nagyon szerette a latin verselést, a szintaksziszt, s a latin versformákban kedvvel próbált verselgetni. Nagyon szerette Horatiust, habár az az ő költői lelkével olyan kevéssé rokon s kis könyvtárat szerzett magának, melynek pár könyvét át meg átolvasta. Ugyszólván betéve tudta a javát.

Azonban megjelent a kis paradicsom kigyója, egy kóbor szintársulat képében, s az ifjú Petrovics gyerek-eszét el is csavarta a festett világ, bejárogatott néha napján a kezdetleges előadások nyomorúságos csarnokába, s annyira megkedvelte az élet e külső csillogását, hogy fel akart csapni szinésznek.

Tanárai azonban nyomára jöttek a hirtelen ébredt szenvedélynek, s tudatták atyjával a dolgok állását. Petrovics mester aztán amúgy mészáros módra vetett véget a korai ábrándoknak. Jól elverte a fiát, s azzal, bár csak egyelőre, a szép ábránd szertefoszlott.

Pedig amit az ifjú lélek magába szivott, azt nem olyan könnyen lehetett onnan kiverni. Évizedekig élt benne az ifjú ábránd, a festett világ szeretete, s mint hirneves költő, annyi keserű csalódás, betegség, nyomorúság után, melyet a szinészetnél s a szinészetért kellett elszenvednie, megint csak visszatér a világot jelentő, de annyira szálkás deszkákra, hogy még a férfikor józan esze sem tudja egészen kigyógyitani belőle.

Első gyerek-szerelme is ekkor ébred… Egy gyerekleányka tetszett meg a gyerek-ifjunak, aki versbe öntötte érzelmeit, s megszületett az első szerelmes vers, amely kétségkivül nem volt remeke a Petőfi poézisének, de melyet kegyelettel őriznénk, ha megvolna, mint a hogy kegyelettel olvassuk ez időtájt Aszódon irt diák-bucsúversét, melynek az a czime:

„Bucsúzás 1838-ik évben”

Ez a költemény, mely évzáró ünnepélyre készült, s melyben tanulótársai nevében tanárától vesz bucsút, egyike költészete első zsengéinek. A vers hekszameterekben van irva, nem közönséges ügyességgel a klasszikus formában, melynek ugyankésőbb is tanujelét adta, de hogy ebben a korban milyen könnyüséggel bánt a nehéz klasszikus versformával, bizonyitja csak ez egynehány sor is, amelyet a „Bucsúból” ide iktatok:

„Immár kész koszorunk, melyért tiz hónapig izzadt

Arczczal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk

A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt.

Ennyit nagy tudományú atyánk, volt gyüjteni képes

Elménk időt, noha Pallas kertjében gyönyörüebb

Illatozású virágok kelnek, mint a vadonynak

Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény.

Vonzóbb drága szülénk s kedves rokonink köre, mintsem

Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni…”

Ime, a kis diák, mennyire ura már a pattogó hekszameternek.

Egyszóval: daczára a komédiások-megzavarta kebelnyugalomnak, az apai verésnek, az ifjui ábrándnak és az első szerelmi költeménynek, Petrovics Sándor mégis első eminens lett az aszódi gimnáziumban. Lám, a verset is, melyet bucsúzóra máskor Koren tanár szokott irni, ő reá bizták, s nem vallottak vele szégyent…

Igaz, hogy szivesebben ment volna a szellős komédiás-ponyvasátor alá, vagy örömestebb sétált volna az ifjui ideál kertjének a sövénye hosszában, de hát, nem csupa rózsákból van az élet összetéve… Őreá, szegényre nézve, pedig ezután már kezdődtek a tövises napok…

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): Gyermekévek

„Gyermek vagyok,

gyermek lettem ujra,

Lovagolok füzfasipot

fujva…”

Petőfi.

Hét hosszú szekér van megrakva almáriommal, ágyfával, asztallal, székkel, ruhanemüvel és a jó Isten tudja még mi mindennek. Amit a jó Mari asszony, Petőfi Sándor édesanyja kinnal, fáradsággal öszszecsomagolt, szekérre rakatott, hogy Félegyházára szállittassa, azt viteti maga Félegyháza városa, érte küldvén hét szekereket, amelyek hosszú nyikorgás után ott állottak meg a Bánhidy Gáspár háza előtt, melyet Petrovicsék kibéreltek. Ez a Bánhidy-ház a római katolikus templom mögött feküdt, nagyon alacsony, nádfödeles házikó vala, ma már csak egy része van meg, az elejét kiépitették kőháznak. A tér, melyen fekszik, Petőfi-tér nevet visel s a ház térre néző homlokzatán szürke márvány emléktábla díszeskedik ezzel a fölirással: „Itt élte gyermekéveit Petőfi Sándor.”

Ennek az emléktáblának története van. 1860-ban, mikor az ötvenes évek sötét boruja után egy kicsit kezdettünk föllélegzni, Reményi Ede, a világot járt hegedűművész Félegyházán járt hangversenyezni.

November 18-ikán volt a hangverseny és Reményi, aki rajongó tisztelője volt költőnknek - hiszen a Petőfi-szobor költségeinek nagy részét is ő hegedülte össze – a lakomán, mely hangversenyét követte s melyben felköszöntő felköszöntőt ért művész-hazánkfia tiszteletére, fölkelt s egy tósztban azt inditványozta, hogy a Petőfi gyermekéveinek tanyáját, a Bánhidy, akkor már Szabó-féle házat jelöljék meg emléktáblával. Ő maga kezdte meg a gyüjtést s rövid időn száztiz forint gyült egybe, amelyen Gerenday Györgynél meg is rendelték az emléktáblát. 1867. október 13-án leplezték le ezt az emléktáblát azon a téren, amely ugyancsak Reményi inditványára, Petőfi-tér nevet kapott.

Huszonkét hónapos volt Petőfi Sándor, mikor Félegyházára került. „Nyurga, barnás, vézna gyereknek” irják le a „Sándor gyereket” s följegyzik róla, hogy a ház előtt szeretett a pajtásaival a homokban játszani és sokszor rohant el vesszőparipáján pajtásaival a téren át. Mintha általhangzanék az évek ködén:

„Gyi lovam… gyi betyár…

Cserebogár, sárga cserebogár…”

És visszasir a nóta, a „Szülőföldemen” utolsó strófája, melyet Petőfi 1848-ban Félegyházán irt s amely bucsuüdvözlete a gyermekkori évek kedves tanujához, amelyben régi, édes emlékek ujra éledtek.

Megkondul az esteli harangszó,

Kifáradt már a lovas és a ló

Haza megyek… ölébe vesz dajkám,

Az altató nóta hangzik ajkán

Hallgatom s félálomban vagyok már

„Cserebogár, sárga cserebogár…”

Ott van a téren a Szent János kutja, ahová vesszőparipáján ellovagolgatott – hja „ lovam inni kiván!” – meg vissza, füzfasipot fujva, melyet az öreg Fazekas bácsi fabrikált neki, meg a maga unokájának, Gergelynek.

Igy teltek a gyermekkor szép napjai Félegyházán. Nagy néha kimentek a fiuk vagy az öreggel, vagy egy legénynyel a vásárba, néha tovább is, ki a tanyákra, szállásokra, ahol a végtelen róna először ölelkezett össze a gyermeklélekkel, hogy sohase bocsássák el többé egymást, együvé forrva maradtak egy egész életre – Petőfi lelke, meg a róna.

Akaratos egy fiu volt a Sándor. Nem egykönnyen volt kapaczitálható, sőt ugyancsak falra hányt borsó volt a jó tanács nála. Makacs volt és sokszor engedetlen. De Petrovics gazdát sem olyan fában ringatták, amely tulságosan puha. Egy-egy odavetett komor vagy zordon szóra Sándor meg juhászkodott és hamar letörtek a szarvai. Egy az öreg Petrovics mészárszékében alkalmazva volt legény, Tőri József beszéli 1827-ből, hogy „a kis Sándor apja nevenapján köszöntő-verset mondott s midőn elvégezte, apja szemeiben könnyek csillogtak. Nem bánta aztán a gyerek beszélgetéseit.” Mindez adatokat Pásztor Ferencz mondja el Petőfi gyermekkori lakhelyéről.

Ez a gyermekkori lakhely, amilyen egyszerű volt, olyannyira kedves lett a mi költőnknek. A virágzó akáczok a homok szélén, a törpe-füzek odakinnt a mezőn,a távol fehérlő szikes s a hajló aszu-fü nyári alkonyatkor, a piruló hajnal tündérvilága a végtelen rónán, a fényes, fülledt napsugárban rengő délibáb, a kolompoló gulya s „pattogása hangos ostoroknak” megmaradt a fejlődő lélek mélyén kitörölhetetlenül. Azok a kis nádfedelű házak, a deszkapalánkok, a juhnyáj, meg a gémes kutak vele mennek majdan világgá s övezzék bár a Kárpátok bérczei vagy Erdély őserdeje, lelke visszavágyik a rónára, a Kiskunságba, amely olyan neki, mint egy nyitott levél s vannak belé irva szép, nagy gondolatok.

Orlay Petrich Soma, aki annyi jó és rossz napot töltött el Petőfivel, azt irja gyermekkoráról emlékezvén, hogy meglehetős  élénk, pajkos gyerek volt és egy kicsit engedetlen, ami az apát sokszor kemény bánásmódra kényszeritette.

A költő kedves barátja és lakótársa Orlay még egy kis epizódot beszél el, mely a bordalok későbbi költőjét sejteti a fiuban. Négy esztendős volt a Sándor gyerek, mikor egy Salkovics nevü ismerősük Petrovicsékhoz vitte a fiát mészárosinasnak. Salkovics ott maradt ebéden és Sándor volt a szomszédja. Ebéd alatt a Salkovics tele poharát olyan ügyesen csusztatta a magáé mellé s öntötte át a bort a saját poharába, hogy Salkovics alig vette észre. Végre mégis rájött a dologra, látván a bornak indokolatlan fogyását, de amint kaczagva elmondja az esetet, az öreg Petrovics csaknem megverte a Sándor gyereket, aki alaposan becsipett a szomszéd borospoharából. Ezen aztán nagyot nevettek s a kaczagásba fuladt az apai harag.

Mari asszony pedig arról panaszkodott Orlaynak, hogy Sándor fia olyan furcsa izlésű. Nem tesz czukrot a kávéjába, hanem keserüen iszsza. Azt jövendölte róla, hogy az élete éppen olyan keserű lesz, mint a kávéja.

Hat esztendős korában pedig Varga Benedekéknél levén névestén, a nagy társaságban Sándor elaludt. A katolikus papok korábban távoztak s a Sándor gyerek arra ébredt föl, hogy nagy zajjal kisérik ki és bucsuztatják a papokat. Amint a szülők visszajöttek, a kis Sándor azt mondja: Elmentek a papok? Ezek a papok! mindenkinek asszonyt adnak, magoknak egyet sem hagynak! Varga Benedek a házi gazda az erre támadt általános derültségben azt mondta Petrovicsnak: „Barátom! ezt a fiut tanittasd, ebből tudós ember lesz!” Igy jegyezte ezt föl Behm Mari tanitónő, aki Varga Erzsébettől, a Benedek leányától hallotta.

Félegyházán járt először iskolába. Még áll az iskolaház, amelyben első tanuló óráit töltötte. Sallay Lajos volt az első tanitója.

A szülők 1830-ban Félegyházáról Szabadszállásra költöztek. Ott született 1827. augusztus 28-án Petőfi öccse, István. Sándor a költözéskor Kecskeméten tanult, onnét Szabadszállásra hozta az apja, hogy ott tanuljon tovább. Ujlaky István volt itt a tanitója, aki ezeket jegyezte föl Petőfi iskolás koráról: „Iskolámba a gyermeket befogtam s mivel korához képest mélyebb tudományra volt fogva, én őtet tanitványaim legkisebb osztályába soroztam, hol többen voltak nála jelesbek. A gyermek szelid magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egyik kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vigságát és felszólitásomra: „EREDJ, Sándor, játszszál te is!” „nem szeretek”-kel válaszolt.” Igy van ez idézve Ferenczi Zoltán kitünő Petőfi életrajzában is, amelyből minden adatot idézünk, „Bár tanuló nem volt a legjobb” – mondja tovább Ujlaky – „erkölcse sohasem adott okot keményebb feddésre.”

Sárszentlőrinczen, Tolnamegyében is járt iskolába Petőfi. Ott Hittig János jegyzőnél volt ellátáson. Itt barátkozott meg Sárkány Sámuellel és Sass Istvánnal, aki Petőfi gyermekkoráról irt emlékezésében elmondja ismerkedésük és barátságuk történetét. Lehr András volt itt a tanitójuk.

A szünidei diák-játékokban itt már tevékenyebb részt vesz, ügyes, hajlékony, jó futó, ugró. Szeret a nagyobbakkal barátkozni s merészen vállalkozik mindenre, kivált, ha kételkednek annak kivitelében, amire vállalkozik. Ferenczi a következőket beszéli el róla: „Egy alkalommal, tavasz felé, a jég már lágyulóban volt s a nagyobb tanulók „csicsonkázni” akarván, hosszabb jégpálya keresésére indultak a falu alsó végén elfolyó érre.

Petőfi is velük ment több kisebb tanulóval; de közülök csak annak engedték meg, hogy tovább is velük tartson, ha átugorja az ért, mely sokkal szélesebb vala, hogysem megbirták volna tenni. Sándor azonban nem tágitott, hátrált, nekifutott s a közepén tul ugrott ugyan, de a jég beszakadván alatta, térden felül vizesen jutott a tulsó partra; ám azért konokul ott maradt, estig hordta a vizes ruhát.” Orlay pedig pápai tanuló korából mond el egy hasonló esetet, amely vakmerő vállalkozásaira vet éles világot: (I. Ferenczi Petőfi Életr. L. 53.) „1832-ben julius 8-ikán teljes napfogyatkozás volt. Fél hét és fél kilencz óra közt, midőn a tanulók mindnyájan a város végére mentek ki, hogy teljes pompájában láthassák a tüneményt, amint a nap tányérja fogyni kezdett, petőfi föltette magában, hogy teljes elfogytáig le nem veszi róla a szemét s csakugyan, Orlay intése daczára állandóan rászögezte a szemét. De mikor az első sugár kilövelt, elvakulva csapta szemére kezét s egész hazáig karon kellett hazavezetnie őt Orlaynak. Szemei csak napok mulva szüntek meg káprázni s a ballal sohasem látott többé egész tisztán.”

… A fiatal sas a napba nézett, büszkén, kihivón… Az ég sugaras királya elkápráztatta vakmerő szemeit, de lelkében ott maradt a nap képe, az a csudálatos sugárforrás, mely egy nemzetre öntötte onnét beszivott aranyát s egy egész világ poézisét világitotta be!

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): 1823. január 1.

Csikorgó hideg idő van. Magas hó födi Kiskőrös utczáit, melynek vakitóan csillogó szemecskéit fel-felcsapja az éjjeli szél, hogy halomra hordja itt, félrekotorja másutt. A kis sárvályog, nádfödeles házak teteje szinte roskadozik a vakitóan fényes teher alatt. A hó derengő világossága mintha fehér köddel vonná be a kis mezőváros utczáit, amelyeken, daczára az éjféli órának, van egy kis élénkség.

Majdnem minden ablakból dereng ki egy kis világosság. A templom-közön – a luteránus és a pápista templom közti sikátoron – egy kis házanak két ablaka világos. Több nincs is az utcza elé. Deszkapalánk a folytatása. Hosszában áll a ház e kis telken, a Markovinyi borbély háza, melyet Petrovics István gazda bérelt ki. Egyik-másik házból még énekszó is hallatszik ki.

Nem csoda. Szilveszter éjszakája van. Temetik az ó-esztendőt s várják az ujnak a megszületését.

A templom-közi kis kétablakos házban nem énekelnek. Petrovicsné, Hrúz Mária, csak az imént volt odaát a szomszédban, Digna Sámuelné asszonynál, ahová áldott állapota daczára is átment a nagy havon, egy kis szilveszter-esti beszélgetésre. Elmondták egymásnak a nap sorját-baját, megemlékeztek a lefolyt esztendő sok bánatáról, kevés öröméről, s mialatt a két asszony gazdaságról, jövőről, terveiről beszélgetett, a kakukos óra mutatója ugyancsak iparkodott a tizenkettős felé.

- De már megyek is, lelkem Dingáné, mert nehezen csoszogok haza!

- De hiszen szemközt lakik, lelkem; igaz, hogy nagy a hó, de majd elkisérem én – mondja Dingáné.

- Bizony kisérjen el, mert nem jól vagyok.

S amint a mécses odavilágit a Petrovicsné ábrázatára, halotthalavány az és szemei csukódnak lefelé.

- Jézusom, csak siessünk! – mond Dingáné és karon kapva a sáppadozó szomszédasszonyt, nagy nehezen átczipeli a Markovinyi-házba.

Amint benyitnak a kapun, a kis udvarra, melyre három ablak néz, szemközt jön Petrovics.

- Már éppen utánad indultam, asszony, mert késő az idő.

No hát szaladjon szomszéd uram Leska Istvánné tiszteletes asszonyhoz, azért némiképpen a gyógyitáshoz, rajtam is segitett, az Isten áldja meg, én addig lefektetem ezt az asszonyt. Rosszul van szegény.

Azzal fölsegitette a konyhaajtóig, melyen át barátságos kis tüzhely elé értek. Még pislogott rajta a parázs.

A konyhából két kis szobácska nyilott. Udvar felé az egyik, az utczára a másik. Az utczaiba mentek, ahol a tornyos nyoszolya már ugyis magasra vetve várta az asszonyt.

A gazda pedig báránybőr süvegét jól a szemébe huzva baktatott a paplak felé, melynek asszonya, a szegények istápja, éjnek-éjszakáján sietett a szenvedőkhöz s Szilveszter ide, Szilveszter oda, mikor hallotta és megérette a lihegő Petrovicstól, hogy a felesége válságos állapotban van, összekapkodta a herbateáit, csöppjeit, felhuzta a botosokat és sietett Petrovics után, a csikorgó hóban, hideg éjszakában, a templom-köz felé, Petrovicsékhoz.

Otthon már válságosra fordult az állapot. Nagyon rosszul volt szegény asszony, különben is gyenge, az élet fáradtságaitól megviselt. Kora ifjuságától kezdve a más keze-lába, bácsijánál, Hrúz György aszódi tanitónál volt félig kegyelemből tartott rokon, félig cseléd. Ez Maglódra költözvén át, a házához vette Máriát, amig öreg korára el nem kellett hagynia a hivatalát. Akkor elszegődött a maglódi luteránus paphoz, Martiny Mihályhoz. Később mosóné lett az aszódi Podmaniczky-házban. Petrovics székálló legény volt a mészárszékben, ahol majdnem naponta találkoztak. Igy kérte meg aztán a fiatal mészároslegény, már akkor székbérlő, a lány kezét, aki hozzá is ment.

Szabadszálláson volt az esküvő 1818 szeptember tizenötödikén. Huszonhét esztendős volt Petrovics, széles vállu, jól megtermett legény, de csak test-arányaiban, nem termetében, mert Petőfi azt irja a kis Kunokhoz, hogy „emlékeztek még arra az alacsony, köpczös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta. Az az én apám.”

Petrovics gazda kint ült a konyhában, ahová kihallatszott egy-egy fájdalmas jajszó, meg a tiszteletesné vigasztaló szava. Petrovics nézett, nézett a pislákoló tüzbe, elvonult a hunyó szikrákkal lelki szemei előtt egész eddigi élete, a régi pozsonyi keletű Petrovics-familia emléke, melynek czimere – I. Lipót császár adománya Laxenburgból, 1667-ből – hármas zöld halmon, kék mezőben egy pánczélos kar, mely könyökben hajlik és kivont kardot tart Aranyleveles korona van fölötte, meg heraldikus sisak… az egész czimer kék arany, meg vörös ezüst szinekkel tarka.

Az ő czimere pediglen két ökörszarv meg tagló. Ugy eltakarja az armálist, hogy annak még a csücske se látszik ki alóla.

A család ősei, Petrovics Márton és János a tizenhetedik században éltek s kapták a czimert, Pozsony vármegyében. Az armálist is Vágujhelyen hirdették ki 1668 márczius 30-ikán. A család egyik ága a tizennyolczadik század közepén Nyitrába szakadt, 1770 körül pedig Petrovics Tamás és János, Podmaniczky Sándor aszódi birtokos hivatására Aszódra költözött Petrovics Tamás fia, még pedig ötödik fia, István, aki Kartalon született. Ez a mi költőnk édesapja.

Végiggondolja a maga szerény, munkás ifjuságát, keserves vesződségeit, költözéseit. Házassága első öt esztendejét, amelyben eddig fiut hasztalan remélt. Felesége, ez az áldott jó természetű, dolgos asszony, gazdag, szénfekete hajával, hosszúkás, beesett, sápadt arczával, sovány termetével, most élet és halál között vivódik… Ő pedig a pislogó parázsba bámulva elmerülten hallgatja az éjszakai szél sirását, amint fujja a havat egyik háztetőről a másikra.

Fehér kiverte a verejték. Kint olyan keservesen sirt a szél… odabent is csöndes sirás hallatszott, hát csak Petrovics Istvánnak a szeméből is kicsordult egy keserű könny.

… Éjfélt ütött odakint, először a luteránus torony órája, aztán a katolikus templomé! Petrovics olvasta az ütéseket… A legvégsőnél föltekintett a barna gerendára, mintha azon túl keresne valakit vagy valamit, összekulcsolta munkától kérges két kezét és felfohászkodott:

- Én uram, én Istenem! talán már elég a csapásból… Mutasd a te kegyelmes ábrázatodat ebben az esztendőben!

A tüzhely parazsa egyet villant, láng csapott fel, mintha felelet volna a fohászkodásra. A felső konyhaajtó kinyilott – egy erős szélroham kitépte – s a szemközti égen, remegő csillagok között megindult egy fényes, szikrázó, aranyos csillag, mintha most hajították volna az égből s sziporkázó, aranyesős futással végig ívezte a téli eget s ott, a Petrovics István kis háza fölött robbant szét, gyémánt-esőt hullajtva alá az azurkék levegőbe!

Ebbe a pillanatban gyereksirás hangzott a kis utczai szobából. A tiszteletesné örömteljes képpel nyitotta be az ajtót.

- Petrovics uram! Petrovics uram! fia született!

-Fiam!? – kiáltott könnyes szemét megtörölve a mészáros, - fiam?! A jó Isten küldte! Csillagot is küldött vele! Áldást is küld vele! Dicsértessék az ő neve, mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké ámen!

Azzal berohant s a pihegő kis lelket – 1823. január 1-seje első perczeinek szülöttét – karjaiba kapva odatartotta sápadtan mosolygó szegény felesége elé:

- Sándor lesz a neve… Sándor!

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.