Jobbágy Károly 81921-1998): Madarak

A villamos csörög, cseng,

vasat ölel a vas, sikít,

csikordul, fényes tagjait

villantja; közben fölzeng

- mint hat gépágyú robbanó

robaja - egy kipuffogó.

Ebben a szörnyű, állati 

zsivajban látom, hogy Kati

felnéz és aztán rámnevet,

s meg is szólal:

                "Te! Figyeled?

Rigó!"

Rigó? hol?

            - Hallgasd!"

                            S újra csak

sivít a dinamó s lecsap

egy láda döngve valahol.

Kati csak néz és felkacag:

- "Szépen dalol!"

Nem bírom már. Játszik velem?

De egy félpercre hirtelen

elhal a zaj s már hallom én...

én is, hogy a ház tetején

- nem képzelgés, nem vízió -

ott ül a televízió-

antennán s fütyöl csudamód

a rigó.

Aztán a zajokkal teli

város azonnal elnyeli.

De engem furdal a talány:

Hogy hallotta meg ez a lány

Nem vagyok én sem még süket,

szeretem is a füttyüket,

de itt, hol zúg a nép s a gép,

nem veszem észre semmikép'.

S rájöttem. Kétség sem maradt:

Hallják egymást a madarak.

Zajokon át, s nem kell se drót,

se szél, se víz, se más közeg...

meghallja rigó - a rigót.

"... S mindig a csúcsra, oda ül;

ha egyedül, hát egyedül..."

- folytatja az én madaram,

néz, visszanéz minduntalan,

de aztán, - mint ki hazajött,

fészket rak karjaim között

s megszólal dallamos, rigó-

hangján, fel is sóhajtva:

                "Ó!

Itt, itt, de jó!"-

(Budapest, 1961. április 4.)

Jobbágy Károly (1921-1998): Csodás utak vándorai

 

Mint csónakban - mely vízre száll -

az ember lábát összehúzza,

(alatta hömpölyög az ár,

sikló aranyhal, zöld medúza,

s amerre néz, a Végtelen

kék ragyogásban szinte reszket,

a partokon, a szirteken

távolodó templomkeresztek...)

úgy húzódunk fel, Kedvesem,

ringó, széles, jó pamlagodra,

ahol eláll a szó... hiszen

ha feltör is, csak úgy, dadogva

két csók közt; - aztán hallgatás;

a szív - mint evező, ha csobban -

ütemben lüktet, semmi más;

a világ süllyed a habokban.

Csak mi vagyunk, mi egyedül,

az ezer millióból - ketten.

Nap kél s lenyugszik legbelül

a zsongó, elalélt idegben.

S milyen csodás, új tájakat

láttunk a csónakból kinézve;

buja növényzet, pálmafák,

narancsligetek csorgó méze...

Volt úgy, hogy egy hűs, kósza szél

hajónkat jég közé sodorta;

metsző szavak, vad szenvedély

jéghegyei tűntek fel sorba,

de messze, messze valahol

már derengett a Nap az égen.

Vacogtunk... ámde tudtuk jól,

hogy felmelegszünk melegében.

S aztán megint a trópusok

forrósága öntött el minket,

hol húsos, zöld levél susog

s visszhangozza a neveinket.

Szinte ruhátlan adtuk át

magunk a tüzes, csókos Napnak.

Testünk rejtelmes zeg-zugán

mohó láng-ujjak tapogattak.

*

Mint ami éppen vízre száll,

húzódom melléd - csónakodba.

Vigyél! míg nem visz a halál,

sajkája zord mélyébe dobva.

Jobbágy Károly (1921-1998): Ősz

Eső esett az éjjel

s hol tegnap este még

öleltelek, a rét

füvén, most szerte-széjjel

az avaron sötét jel,

az ősz könnycseppje ég.

Sír az egész vidék

s lábunk tócsába lépdel.

Ősz van már. S menthetetlen,

ki - mint én - oly ügyetlen,

s egy kis zugot se lel,

csak mint egy kivert árva

bolyong az utcán járva

szerelmeivel.

(1957)

Jobbágy Károly (1921-1998): Szomorú szerelem

A nő, ki nős embert szeret,

szomorú szerető nagyon.

Éjjel a vágy ha rámered,

felsír... Mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután

eljön hozzá, ki öleli.

Siet... feléje nyúl sután...

más otthon ízével teli;

a zsebkendőjén , ingein

egy másik asszony nyoma van

s a férfi életében ím

ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,

aztán pár napra beborul;

az ünnepek, vasárnapok

magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog

otthon egy könyvet és leül,

pár sort elolvas... felzokog

mert oly sokat van egyedül.

De mért? Hisz ő is annyit ér,

mint az, akinek férje van;

benne is úgy lobog a vér,

szeretne élni boldogan:

fényes vasárnap járni kinn,

büszkén, karolva vinni őt,

mutatni: Nézzétek! Enyim!

Állni a pletykálók előtt,

s nem mellékutcák kis, sötét

zugában kapni csókokat

és ijedten rebbenni szét,

ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, ki nős embert szeret,

sok rossz asszonynál többet ad:

hitet, szerelmet, életet,

türelmet, ifjú álmokat...

*

Ne szóljatok meg, olvasók! 

Nem pillangókról szól e dal,

kiknél csupán szeszély a csók,

- mert hogy a vérük fiatal -

hanem azokról, kik szivét

egyetlen férfi köti le,

számára lettek menedék,

egy jégkor hű tűztengere,

akik megértők, csöndesek,

nyomukban nem hull szét család,

csak bennük mélyebb s fáj a seb

látva kis lánykák mosolyát,

érezve, hogy nincs - bárha van

az, aki van - de nincs velük;

és a sírás is hasztalan,

akár az egész életük.

(1960)

Erdélyi József (1896-1978): Elég

 

Nekem az is elég, hogy megláthattalak,

megölelhettelek, megcsókolhattalak.

 

Nekem az is elég, hogy nagyon szeretlek,

nekem az is elég, hogy nem feledhetlek,

 

Nekem az is elég, hogy meghalok értek, -

elég tudni, hogy élsz: engem az is éltet.

 

Ennyivel egy jónak meg kell elégedni,

de lehet, hogy másnak a minden is semmi.

 

Nem elég, hogy láthat, nem elég, hogy hallhat,

veled együtt élhet, veled együtt halhat...

 

Kívánom, hogy aki elszeret éntőlem,

úgy szeressen mintha egy volna énvélem, -

 

örüljön, hogy láthat, örüljön, hogy hallhat,

hogy meg is ölelhet, hogy meg is csókolhat!

Fligl József: Tolsztoj feleségéről

 

Alkalmam volt beszélni a világ körüli útján levő Tolsztoj Tatjána grófnővel, Tolsztoj Leó gróf legidősebb leányával és régebben Gorkij Maxim orosz íróval, akik elmondták nekem a nagy író életének és küzdelmeinek leghitelesebb, izgalmas momentumokban bővelkedő tragikus történetét. Olyan adatok ezek a jasznaja-poljanai remete életéről és tragikumának eddig ismeretlen részleteiről, amiket az Európa nagyobb metropolisaiban megtartott előadóestéken a nagyközönség nem hallhatott.

Tudvalevőleg Tolsztoj néhány barátja, főleg Tschertkow, a szemére vetette Sofia Andrejeona grófnénak, hogy nem értette meg az urát és hogy annak életét kicsinyeskedésével és féltékenykedésével megmételyezte. A „jóbarátok” az asszonyt valóságos Xantippeként ábrázolták. Még Tolsztoj Alexandra nevű leánya is állást foglalt anyja ellen. A grófné mindazokat, akik a férjet, ezt a mártírt körülvették, parazitáknak tekintette. Ezek az élősködők, akik a nagyszellemű Tolsztoj számlájára éltek, néha nagyon is tolakodóak voltak. A grófné már a nyolcvanak évek végén meggyőződhetett arról, hogy urának néhány „tisztelője” és „tanítványa” neki csak kellemetlenséget és bosszúságot okozott. Egyesek írásaikban és a sajtóban pláne meg is rágalmazták őt. Neje mindent elkövetett, hogy ezeket az embereket, akik őt alkotásában gátolták és megzavarták, távol tartsa tőle. Tolsztoj éppen ennek az asszonynak köszönhette, hogy sok szennytől megkímélve maradt és hogy sok szamárpata nem érintette őt.

A grófnénak ura mellett rettentően nehéz és felelősségteljes szerep jutott. Ő bárki másnál jobban látta és érezte azt, mily kínos volt az urának, abban a tikkasztó légkörben élni, melyet körülötte sok esztelen ember alkotott. azonkívül nem tudta felfogni, mint annyira mások, hogy ez a zseniális költő miért foglalkozott földműves munkákkal és cipőkészítéssel és azon igyekezett, hogy őt eme foglalkozásoktól eltérítse. Mindenesetre őrt állott, hogy urát megóvja mindattól, ami őt alkotásaiban megzavarhatta volna. És ezen az őrhelyen megmaradt közös életük 48 hosszú éven át. Mert ez az egyetlen körülmény is csodálatra méltóvá teszi ezt az asszonyt. - - -

Az persze hiba volt a grófné részéről, hogy nagyon is aláhúzta azt a szerepet, amit ura mellett játszott. Némileg olyan férfira emlékeztetett, aki a közönségnek valamely országos vásáron egy kivénült oroszlánt mutogat; először ijesztgeti a nézőket annak rettenetes erejével, azután pedig azt demonstrálja, hogy csakis ő, az állatszelidítő képes az oroszlánban félelmet és szeretetet ébreszteni.

Gorkij elmondta nekem a Tolsztojnál, annak krími birtokán töltött néhány hónapjának a történetét.

Tolsztoj akkoriban nagyon beteg volt (tüdőgyulladásban szenvedett), úgyhogy naponkint katasztrófától lehetett tartani. Spiclik körülrajzották a birtokot avégből, hogy Tolsztoj beállott elhunyta után azonnal hatalmukba keríthessék annak papírjait és kéziratait. Még a parkba is bemerészkedtek és a ház lakói kénytelenek voltak, a tolakodókat onnan kihajtani, „mint a veteményes kertből a disznókat”.

Összesereglett az egész rokonság. A ház tele volt emberekkel. és mindannyian betegeknek és gyámoltalanoknak látszottak. A grófné állandóan félelemben és gondban élt. Mindent elkövetett, hogy férje nyugalmát biztosítsa, kéziratait megőrizze, tőle a túlságosan tolakodó látogatókat távol tartsa és azokat beszállásolja, akiknek eltávolítása lehetetlen volt. Azonkívül tárgyalnia kellett az orvosokkal, törődnie kellett a gyermekeivel és a rokonsággal. Az anyagi helyzet nem volt olyan fényes, amint azt egyesek hitték. Tolsztoj a munkáiból élt és óriási háztartása volt sok vendéggel és számos gyermekkel, akik ámbár már felserdültek, mivel sem foglalkoztak.

Ebben a zűrzavarban élt Sofia Andrejevna kora reggeltől késő estig; neki kellett mindenről gondoskodnia, neki kellett mindenkit megnyugtatnia és kielégítenie, ő értette a módját, miként kelljen végtelennek látszó civakodásoknak véget vetnie, az ellentéteket kiegyenlítenie.

Mindez amellett bizonyít, milyen komplikáltak voltak azok a viszonyok, amelyek között a grófné élt és hogy mennyi okosságot, körültekintést igényelt tőle ez a helyzet. Mint minden nagy ember, Tolsztoj is széles mederben élt, és mindenki, aki útján elhaladt mellette, feljogosítva érezte magát arra, hogy ezzel a rendkívüli, sajátságos összetételű férfiúval érintkezésbe lépjen. Neje sok szennyes kezet távolított el tőle, amely mind arra készült, hogy mélységes lelkének sebeit megérintse.

A legélesebben vetik szemére Tolsztoj asszonynak az agrár-forradalom alatt (1905/06) tanúsított viselkedését, hogy a jasznaja-poljanai családi birtokot fosztogatók ellen megóvja, azt az akkoriban dívott eszközt alkalmazta, hogy a birtokot a Kaukázusból származó fegyveres bányászokkal őriztette. Vannak emberek, akik azt állítják, hogy neki, mint Tolsztoj feleségének, aki ellensége volt a magántulajdonnak, a birtokot szó nélkül át kellett volna engednie a parasztoknak. Ez azonban túlment azon, amit tőle követelni lehetett. Tolsztojt magát is nagyon lehangolta, mikor a parasztok kiirtották azt a gyönyörű szép jegenyefa-ligetet, amit annak idején ő maga ültetett. Ez az egész családra, valamint Tolsztoj barátaira is rendkívül kínosan hatott, de senki sem mert rendszabályokat alkalmazni ennek megakadályozására. Csak Sofia Andrejevna kockáztatta ezt meg.

Miután egy félszázadon keresztül szívének és lelkének minden erejét urának szentelte, nem nézhette közönyösen, amint idegen emberek azon fáradoztak, hogy közte és férje között áthidalhatatlan örvényt támasszanak. Elkeseredése olyan heves volt, hogy néha bizony nem járt el nagyon tapintatosan. Sőt, gyakran nem tudta magát türtőztetni, hogy Tolsztoj környezetével szemben táplált gyűlöletét elrejtse, ami az embereknek alkalmat adott arra, hogy őt abnormális asszonynak nézzék. Férjének utolsó életévében felháborodása és kétségbeesése oly nagy volt, hogy a szerencsétlen asszony tényleg majdnem abnormálissá lett. Súlyos idegbajban halt meg, mely a paranoia kitörésével végződött, teljes magányban és elhagyatottságban ég még a halála sem tudott véget vetni a rágalomnak.

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

 

Pólya László (1870-1950): Miatyánk

 

Hallgat a csend a hegyek felett;

A völgy ölében néma emberek.

Fiatalok, vitézek voltak:

Por és hamu – ma holtak.

 

Nyoszolyájuk őszi falevél,

A siratójuk bús tavaszi szél.

- Kit messze várnak vágyva, lesve:

Itt borúlt rá az este.

 

Fényes arcát már eltakarja

A hegyhátaknak erdős avarja

- Mintha arannyal hintené be:

Ránéz a nap az égre.

 

Felkészülődni szótlan gyászra,

Lassú járású köd ül a tájra;

De a ködfátyolból kitépett

Egy darabot az Élet.

 

Egy kis leány! Rongyos ruhája

Foszlányokban húzódik utána.

Hogy jött ide; honnét, ki tudja?

- Nincs a viharnak útja.

 

Szőke hajával játszik a szél

És kék szeme, könyharmatán beszél.

Hogy rámered a pusztulásra:

Imába fog a szája,

 

És felzokog a néma csendben

„Miatyánk, ki vagy a menyben.”

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

Reményik Sándor (1890-1941): Mivé lesz

 

Mivé lesz ez a késő napmeleg,

Mely most így át meg áthat engemet,

S mely idén utolsó melegnek tetszik?

Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,

Mely mellett csillagtalan éjszakán.

Nagy téli éjszakán

Álmok didergő tábora melegszik?

 

Mivé lesz ez a levélsuttogás,

Ez a haldoklók beszélgetése?

Támad belőle új melódia:

Ájtatos szívem nyárfareszketése?

Karácsonyesti prédikáció,

Ha már lehullt a hó?

 

Mivé lesznek e lobogó színek?

Marad egy tisztás szívem közepén:

Kietlen télben szép őszi sziget?

 

És napsütésből, nyárfareszketésből,

Színek pazarló játékaiból

Szövődik-e énbennem az a béke,

Mely mint egy láthatatlan sugárkéve

Testvéreim szívére ráhajol?

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.