Szép kék mennyezetü palotában lakik az ősidő, egy öreg óriás, kit ifjunak soha sem ismert a nap és hold, s nem emlékeznek rá a csillagok. Feje félvilág helyét foglalja el; szakála millió üstökös; szeme a naprendszert képezi; szeme pillái a sötét éjszaka; lehelete a terhes felhők serege, mellyek a csendes tenger habjában fürödnek; balkezében a mennyország légoszlopzatát tartja, jobbjával a napezreknek méri ki utjait. Palástja a kék messzeség bársonyszőnyege, mellyen számlálhatlan világok fénylenek. – Palotája a hetedik ég alatt végződik, s mindjárt a felhők zuzmarás honán túl épült, napsugarakból és csillagfényből; négy roppant csarnokon lehet bele jutni, mellyekhez a téjut vezet; kocsija a két Gönczölszekér; lovai a villámok és lidérczek tüzes kigyói. A csarnokokban négy óriás vár parancsra, kinek neve: Kelet, Nyugot, Éjszak és Dél… Midőn örök fövenye lefoly az időnek, ezen óriások egyesült erővel öntik azt vissza a végetlenség évserpenyőjébe. És eljőnek bájos égi hölgyek, kik a világok térein, rózsaszín táblára jegyzik föl a történeteket, kezökben teljes szivárványkarikával, s örökifjuság szende rózsájával arczaikon; - és elkezdenek túlvilági hangon szólani és regéket mondani az ősidőnek; - és regélnek keletről és nyúgotról igen szépeket; az ősidő pedig lehajtja fejét az ocezánok habvánkosaira, és a mesék kedves lágy hangjain elszenderül, mellyet midőn megtudnak az ég csillagai, elszöknek őrállomásaikról, hogy hallanák meséit az idő bájos gyermekeinek.
A hajnalcsillag is elméne, hogy hallgatná az idő leányának regéjét, mellyet keletről mond vala; és megsugá azt szép tiszta reggelen a fülmilének, a ligetek és erdők dalnokának, hogy foglalná szívható dalába, és zengené füleibe kelet fiainak.
„Túl a Kaukáz regényes hegysorain – csattogá a fülmile – Ázsiában, a Kaspitenger tündér habjai mellett élt hajdan egy szép hölgy, a hajnalcsillagnak és a keleti oczeánnak tündérleánya, kinek igen sok szép gyermekei valának. A figyermekek erősek voltak mint az oroszlán, magasak és egyenesek mint a sudár fenyő, - és deli külseüek, mint a pálmaerdők napköltekor. A leányok szendék voltak és kedvesek, mint a hónapos gerlicze; szépek mint az özönvízelőtti ibolya; és ollyan jók, mint az ég áldásszellemei.
Ezen jó anya kimondhatlan boldognak érezé magát szerető gyermekei körében; mert azok véröket is kionták édes anyjokért; de volt neki egy igen nagy bánata, melly, mikint a lávafolyam a völgy virágira, ugy nehezkedék anyai keblére. Az ellenség nyilzáporkint rohanta meg csendes birtokát, s gyermekei fölkelének mellette, s hadban vérzettek el igen sokan, ős hazájukért. Fájt ez a jó anyának; mert a sok vérengzés elvaditá a gyermekek szíveit, ugyanannyira, hogy utóbb vér után kezdenének sohajtani, miként a tigrisek a sivatag pusztákon, és elkezdének barangolni hegyeken, távol tartományokban; és a merre elvonultak, hervadt lábaik nyomán az élet, miként a számum lehelletétől a puszták zöld oázai. De dicséretökre legyen mondva a puszták vad fiainak, hogy keblökben a gyermeki szeretet szép tiszta lángját hiven megőrizék, s széles e világon büszkéknek vallák magukat édesanyjukra.
Látván pedig hajnalnak ezüstfényü csillaga, hogy unokáit az ellenséges csaták majdmajd fölemésztik, megindula előttük szép tündérfénnyel, és vezeté őket hólepte bérczeken és széles folyamokon keresztül Hesper bíborhazája felé. E vándorlás pedig terhes vala, és tartott hosszu évekig; de a hű gyermekek ezt föl sem vevék; mert a hol elfáradtak, sátort ütének a hegyek enyhe töveiben, vagy leülének a harsogó folyamok virányos partjain, és barmaikat kieresztvén a kövér legelőkre, körülülék az ősanyát nagy karikában, és csüggtek szavain gyermeki ragaszkodással; az anya pedig szelíd nyelven monda az ősidőkből egyegy regét, mellyre földobogott a szív, és föllángolt az érzelem, és föllelkesedének a vitéz daliák, s oroszlánszívvel küzdének le nagy hatalmas erőket, és evezének át veszélyes folyamok hullámain, keresvén kövér földet és békés hazát az ősanyának.
Jövének pedig egy nagy hegylánczolaton keresztül, és elfáradván, megállapodának, és látának dél- és nyugotra szép sík földeket, s ezüstszalagkint kigyózó folyamokat, és megörülvén az ő lelkeikben: áldomást ittanak nagy bükkfakupákból, ázsiai lovaknak tejét; és leölvén szép fehér tulkokat, áldozának istennek, ki megmenté őket a vándorlás kietlen napjaiban, mire nagy zsiros lakomát ettenek. Ekkor megjelent nekik ősapjuk a hajnalcsillag szép reggeli ezüstfényben, és megmutatván a négy folyamnak partjait, parancsolá, hogy oda menjenek. Mielőtt pedig megindultanak volna, összejövének az idősb testvérek és tanakodtak egymással, és véráldomást iván, megesküvének a keleti tündérfényre, hogy a négyfolyamu hazát, - mit isten mutatott nekik – el nem hagyandják soha; és egy jeles vitéz daliát, az ázsiai bérczek oroszlán szülöttét, közakarattal vezéröknek kiálták ki, kinek neve párduczos Árpád vala, kit anyja a Moeotis regényes berkeiben szült, egy szép hajnalon, s azt álmodá róla gyermekkorában, hogy egykor vitéz daliák vállaikra veszik őtet, és meghajolandnak előtte a nyugoti csillagok.
S az álom megtörtént; mert hű magyar daliák paizsukra emelék őt, és átadák neki a főhatalmat a meghóditandó országok felett, és engedelmességet esküvének neki mindeniziglen. A négy folyam melléke évek mulva meg lőn hóditva; … és lőn belőle nagy virágzó tartomány egy ezredéven át…
És elküldé isten malasztját a világra, és mondá, hogy legyen világosság a népek között!
És lett világosság.
Kelet gyermeki is leveték a tigriskaczagányt, és megkeresztelkedvén, szelid szeretettel simulának az ősanya kebléhez, hogy őt meghonosítnák a nyugoti hazában!...
Azóta sok viharos éven át áll a keleti raj, s vissza-vissza gondol az őshazára, és tündérmeséin el-elszenderül; de az esthajnal megjelen mindannyiszor, és fölriasztja őket az ázsiai párnákról, s a nyugoti elemmel mindinkább összeforrasztja keleti véröket”…
**
A fülmile hangja itt elcsattant, s maga halva zuhant alá a csalit ágáról, mert titkos jövendőt akart kiénekelni a halandó világnak, a magyar sorsáról…
Mi lehetett a titok, mit a csalogány dallani akart, - s mi lehet az ősidő rózsaszín könyvében megirva: nem tudjuk; de meg van irva:
„……………. még jőni fog
Egy jobb kor, melly után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán!”
Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 3-dik szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1846. Télhó 15-kén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése